XIII. A horvátok meghódolnak. A székelyek győzedelme a tatárokon.
XIII. A horvátok meghódolnak. A székelyek győzedelme a tatárokon.
A MŰVET, melyet atyja kezéből a halál kiütött, fia és utódja fogta erélyes kezébe, és mindenek előtt szlavon bánját, Lindvai Miklós urat sereggel indítá Horvátországba, megfenyítendő a koronához hűtlen főurakat, és váraikat hatalmába kerítendő: Velencze, mihelyt neszt vőn a magyarok jöveteléről, «tekintve a nagy és világos veszedelmet, mely a szlavon részeket fenyegetné, ha a magyarok oda betörnének, még inkább a veszélyt, mely a velenczei városokat érné», azonnal ismét három főrendű tiszttartót (provisores solennes) küldött Szlavoniába: Nona, Zára, Sebenigo, Spalato és Trau városokba, hogy a lakosságot hűségben megtartsák, kémeket küldjenek szerteszét, kik az ellenséget szemmel kísérjék, meglátogassák a brebiri, korbaviai és knini grófokat* és őket szövetkezésre, váraik gondozására buzdítsák, «mert igen szükséges, hogy a magyaroknak ellenálljanak». Segítséget is ajánlottak nekik e czélra: kétszáz lovast, vagy megfelelő számú gyalogost. A kereskedelmi hajókat pedig eltávolították; de annál sűrűbben mutatkoztak a partőrző gályák a lakosok bátorítására; ha kell: megfélemlítésére.
Nelipić már nem élt; várában özvegye: Vladislava és fia: Iván parancsolt.
Miklós bánnak négyezer lovasból álló serege nem mutatkozott elégségesnek. A tartományt, a hűtelenek birtokait ugyan elpusztította; de Knin jól megerősített fellegvárát a magyar sereg megvenni nem bírta. Az ostrom volt mégis annyi hatással Nelipic özvegyére, hogy – Velencze intéseit siketségre vevén – követeket küldött Lajos királyhoz, hódolatát bemutatandó és a szent korona hűségére visszatérendő. Lajos kegyesen fogadta a megtérőt, vára átadását, bőséges kárpótlás mellett, követelvén. Erre is ráállott az özvegy; midőn azonban Miklós bán elvonúlt a vár alól, a korbaviai grófok bujtására megváltoztatta szándékát. Lajos király kijátszva látván magát, nagy haragra gyuladt; viszont annál inkább pártfogásába fogadta Velencze, és utasította dalmát városai főnökeit, kérte a korbaviai és vegliai grófokat is, hogy az özvegynek és árvájának segélyére legyenek, ha a körűllakó rabló népségek őket megtámadnák; a maga részéről fölajánlta nekik, embereiknek, gulyáiknak és nyájaiknak menedékűl szigeteit.* (1344)
Anonymus de Obsidione Jadrensi, SCHWANDTNERnél III, 667. – Anjouk. dipl. Eml. II, 52–55. 58–9. 61. számok.
A következő évben tehát Lajos király személyesen indúlt meg, hogy horvát alattvalóit az engedelmességre viszszaterelje. Szlavoniába junius második felében érkezett,* húszezer vitézzel, kiknek számát ama vidéki főurak,* névszerint a bosnya bán, Kotromáić István tetemesen szaporíták.
1345 junius 27. így keltez: in descensu nostro ultra fluuium Zaua, iuxra villam Zengiurg. TKALČIĆ. Monum. Cittis Zagr. I, 179.)
Mert némelyek közűlök már megtértek; így Budiszló gróf brebiri Ugrin gróf fia, kinek azért Lajos király bűnfeledést igért, örökében megerősített, sőt Brebiri János, magtalanul elhunyt javaiban is örökölni engedte. (FEJÉR, CD. IX/I, 283. IX/II, 479.)
Bihácson állapodott meg,* és fölhítta a lakosokat a hódolatra. Az összes tótság, nagyok, középsorsúak és alrendűek megszeppentek, azonképen a Velencze uralma alatt levő városok, és átjöttek Bihácsra, hódolatukat jelentvén és váraik kulcsait átadván. Még a knini grófné és fia is megjelent és átadta várát, melyért cserében Czetina vidékén kapott uradalmat.*
Lajos király 1345 julius 16. és 22-én klokotfői (Kalkochfeu) és bihácsi (Byhygh) táborában igazságot szolgáltat. Vele vannak Dancs komáromi főispán fia László, Bazini Sebös mester és Méhesi János tornai nemes. (Anjouk. Okmt. IV, 517–8.)
Lajos király e gyors eredményt Miklós szlavon bánnak tudta be érdeműl, ki «partes Croacie, que per quondam indeb ite detentores, tempore sui banatus se opponentes, per suam industriam et sagacitatem… dominio nostro subiugauit». (FEJÉR, CD. IX/I, 507.)
Csak a brebiri grófok közől Pál, Osztrovicza ura, Mladen Clissa és Skardona grófja, bizakodván Velencze tengeri hatalmában, nem hajtották meg fejöket.
29. SZ. DONATUS TEMPLOMA ZÁRÁBAN.
A velenczei kormánytanács, értesűlvén a magyar király jöttéről, már junius elején nevezett ki tiszttartókat, hogy lelket öntsenek a szlavonokba és föntartsák a «dicséretes» szövetséget, melyet nehány szlavon főúr kötött. Junius végétől julius közepéig lázas tevékenységet fejtett ki tengerparti városai védelmére. Két zászlóalja gyalogot rendelt Trevisoból Nonába; száz ügyes számszerest (ballistarius, falistár) küldött, hogy tiszttartói azokat a szükséghez képest szétoszszák, e számot aztán újabb kétszázzal növelte; utasította Arbét, Pagót és Lesinát, hogy ha segélyt kérnek tőlök, azt meg ne tagadják; hajókat küldött a dalmát partokra és fölhatalmazta a vránai perjelt, hogy a jánoslovagok számára hajót szereltessen föl; Mladen gróf részére, hogy magát a magyarok ellen védhesse, két manganellát (kőhajító gépet), száz löveget (balistát) és ötven vértet küldött; Nonának, mely rosszúl vala ellátva, két manganellát és négy spingardit szereltetett föl; hajókat czirkáltatott a partok hosszában, nehogy Zengből eleséget kaphassanak a magyarok stb.
Mindez nem használt. Még a dalmát városok is fényes küldöttséget indítának Lajos király elé értékes ajándékokkal. Ki akart tenni magáért főleg Zára, három követet és nagyszerű ajándékokat küldvén a magyar királyhoz. De a követek oly ünnepélyes lassúsággal jártak el tisztjökben, hogy időközben Lajos, ki tizennyolcz napig időzött Bihácsnál, haza felé vette útját, s így a záraiak követsége, királyt nem látva kényszerűlt megtérni, mi fölött a velenczei uralommal eltelt lakosok, nagyok és kicsinyek, egyiránt boszankodtak. Lajos király pedig hadait megelőzvén, Zágrábnak, hol palotája volt,* vette visszatérő útját; serege követte és nem kis költséget okozhatott Gerécz (Zágráb) város polgárainak, mert a király indíttatva érezte magát öt évi királyi adóját elengedni.*
«Pallacium seu castrum domini regis iuxta portam existens.» TKALČIĆ, Monum. Cittis Zagr. I, 170.) 1345. augusztus 1. Zágrábban tartózkodik. (Zichy-Okmt. II, 173.)
TKALČIĆ i. h. 179. 1. – Egyebekre: Budai Krónika 278. 1. – A zárai névtelen SCHWANDTNERnél III. 669. 1. – Anjouk. dipl. Eml. II, 70, 74–8. számok.
30. ZÁGRÁB VÁROS PECSÉTJE.
Körirata: S. COMVNI(tatis) DEMONTEGRACIt.
Lajos király, midőn Visegrádról Damásdra rándult át, hogy ott vadászás közben üdüljön,* meg lehetett elégedve ez évi hadjáratával, annál is inkább, minthogy Laczkfi András székely ispán, utóbb erdélyi vajda, a tatárokon vett fényes győzelemről tett jelentést.
DAMAS, in loco venacionis nostrae. (Zichy-Okmt. II, 182–3.) Úgy vélem Garam-Damásdot kell érteni.
A tatárok ugyanis ez időtájt gyakran betörtek Magyarországba, az erdélyi széleket, a székelyek földét számtalanszor feldúlták. A király tehát meghagyta Laczkfi Andrásnak, vezessen hadat a tatárok ellen. A hadértő férfiú felülést rendelt a székelyeknek, kikhez nehány, köztök lakó magyar is csatlakozék, és hatalmas sereggel rontott a tatárföldre. Az ütközetben számtalan tatárt levágván, vezéröket Atlamost, ki főszemély vala a kán után s a kán nővérét bírta feleségűl, elfogta, és megvetvén az érette fölajánlott váltságdíjat, lenyakaztatta. Aztán sok fogolylyal, aranyban, ezüstben, gyöngyös ékszerekben és drága ruhákban töméntelen zsákmánynyal tért vissza. A foglyokat és számtalan elszedett zászlót a királynak küldé Visegrádra.
Tartott pedig ez ütközet három napig; kemény is lehetett, mert azonnal gyönyörű legenda fűződék hozzá.
E három napra, – így szól a legenda, – míg e harcz tartott, szent László feje a váradi templomból, a hol őrízték, eltűnt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok negyednapon a maga helyén ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza. Ezt nemcsak a többi káptalanbeliekkel, hanem sok szerzetes pappal közölte a kustor.*
Kustor, annyi mint custos, kincsőrző, ma őrkanonok. Ezen szó az infimz latinitásnak nyelvünkben maradt egyik emléke.
A csuda megtörténtéről a foglyok is tanúságot vallottak. Egy vén tatár mondá, hogy nem a székelyek meg a magyarok, hanem ama László, kit mindig segítségűl szólítának, verte meg őket.
Más foglyok pedig ezt beszélték: «Mikor a székelyek ellenünk jövének, élökön szálas vitéz nagy lovon űlve, fején arany koronával, kezében szekerczés lándsával (dolabrum) borzasztó suhintásokkal és csapásokkal rontott meg bennünket. E vitéz feje fölött pedig egy gyönyörűséges úri asszony, szintén koronás fővel, ékes és fényes ruhában lebegett.» Világos, magyarázza a krónikás, hogy a Krisztus hiteért harczoló székelyeket maga a szent Szűz és szent László segítette a saját erejökben és sokaságokban elbizakodott tatárok ellen.
A vérszemet kapott székelyek pedig a következő évben nagy számmal csaptak ismét a tatárokra. Megint nagy diadalt arattak, megszámlálhatatlan sok ellenséget levertek, tömérdek drága prédát ejtettek, csillogó fegyverekkel, barmokkal, gyöngyökkel, gyémántokkal gazdagon tértek haza – hálát adván Istennek, ki e győzelemre segítette őket. Sőt rákapván; többször ismételgeték a vitéz székelyek e hadjárataikat a tatárok ellen, és mindig jó szerencsével, míg végre a megriadt pogányok messze (a Krim félszigetre) elköltözének, a tenger partján lakó fajrokonaikhoz.*
Chronicon Budense PODHRADCZKYnál 276. – Turóczi Krónika II, 6. – Dubniczi Krónika, fontes domest. III, 167.
Így a krónikák. Az oknyomozó történet annyit ad hozzá, hogy Lajos király a Sóky (Swky) testvéreket, kik az ország határát a vad tatárok betörése ellen vérök hullásával védelmezték, dícsérettel említi és megjutalmazza.* Lőkös mesternek a székelyek és Brassó ispánjának (Tót Lőrincz tárnokmester fiának, Kont Miklós nádor öcscsének) és Orbán várhegyi királyi várnagynak pedig megparancsolja, hogy a várhelyi királyi végvárat (a Sepsi széken), melyet hajdan a régi királyok parancsára a pogányok és bessenyők ellen építettek és legközelebb a berohant tatárok megrongáltak, javíttassák ki és jól erősíttessék meg; ellenben a vártól kétszáz dűlőnyire (aratra) a hegyek közt fekvő Székelynéz nevű romlott őrtornyot, mint amely különben is se kémlésre; se védelemre nem elég alkalmas, rombolják le.*
Anjouk. Okmt, V, 248.
Székely Oklt. I, 62.
Lajos király, ki egész uralkodása alatt azon volt, hogy országait gondosan megóvja a hadjáratok dulásaitól, birodalma e délkeleti csűcsében is (mint majd látni fogjuk) több várat építtetett, hogy vitéz székelyei gondtalan szaporíthassák hadait, kedvelt szászai ipara fölvirágozzék.
