XV. Lajos király Zára fölmentésére indúl, de kudarczot vall.
XV. Lajos király Zára fölmentésére indúl, de kudarczot vall.
LAJOS király, kinek öcscse halála sok gondot adott, mint azt legott bővebben elbeszéljük, – megfontolván, hogy a szlavon ügyeket egy csapással ketté vágni, véglegesen elintézni most nem lehet; másrészt a siciliai hadjárat lehetőségét számításba vévén, minthogy arra is tekintettel kellett lennie, hogy a közbeeső Velenczével tűrhető viszonyba jusson, megkereste szövetségesét Albert osztrák herczeget, hogy a közbenjárást Velenczénél megkísértse.
Albert udvarmesterét küldé követűl a köztársasághoz, ki itt nagy tiszteletben részesűlt és végzett annyit, hogy a signoria ellenkövetséget küldött az osztrák herczeghez. 1346 februárban indúlt e követség útjára következő utasítással: Velencze nem gyűlölséggel, de sőt tisztelettel és szeretettel viseltetik a magyar király iránt, nincs is vele semmi baja. Ha ellenben a herczeg úgy tudná, hogy a magyar király nehéz szívvel van Velencze iránt, és a herczeg békítő kívánna lenni közöttük: Velencze nagyra becsűli e jóakaratot, mert szívén fekszik a béke és barátság föntartása. De Zára háromszáz év óta birtoka Velenczének, melynek mindig javán dolgozott, míg a záraiak hálátlanúl föllázadtak. Seregét tehát a köztársaság el nem vonhatja Zára területéről, mert hisz az saját területe. Ha pedig esetleg a magyar királylyal találkoznának, üdvözöljék őt a megillető, szokott tisztelettel és fejezzék ki a köztársaság megütközését Endre király halála fölött. Egyebekben tartsák magokat utasításokhoz, és ne hánytorgassák a köztársaság jogait, mert jobb ilyesmit elhallgatni, mint fölhordogatni.
A velenczei követség bízott Ausztria barátságában, és azt jelentette a signoriának: úgy hiszi, a magyar király hajlandó lesz fölhagyni a záraiak pártolásával, ha viszonzásképen kettő közűl egyet megnyer a köztársaságtól: vagy segélyt öcscse halála megtorlására; vagy pénzt. Mire a velenczei köztársaság nem késett követeinek a következő választ küldeni: hadi segítséget Apuliával való kereskedelmi összeköttetései miatt nem adhat; pénzt azonban ajánlhatnak, és pedig 40,000 aranyig, ha a magyar király jogáról, Zárára, – és ismét 40,000 aranyig, ha jogáról Dalmácziára lemond.
Honnan merítették a velenczei követek vérmes reményeiket, nem tudjuk; de tény, hogy Lajos király a záraiaknak küldöttségök által, mely a bosnya bán táborából jött Visegrádra, leveleiben is szívós kitartást ajánlott, mivel eltökéllett szándéka megvédeni és személyesen minden erejével fölkelvén, szorúltságokból megszabadítani őket. Albert osztrák herczegnek is azt üzente, hogy megbékülésének első feltétele, melyet Velenczének szab: szüntesse meg Zára ostromát. Mit midőn a köztársaság hírűl vőn, megszakított minden további alkudozást.
A viennei dauphin fáradozásának, ki mint a pápa által kinevezett fővezér a törökök ellen keresztes hadjáratra indulandó, saját buzgóságából követeket küldött Zárába, hogy e város lakóit békére hajlítsa, mert káros a keresztények vetekedése, midőn a pogányok ellen kellene harczolniok, szintén nyaka szakadt. A záraiak azt felelték neki, hogy ők Lajoshoz hívek akarnak maradni; békét kötni pedig a magyar király dolga, nem az övék, lévén Zára immár nem önmagáé, hanem a magyar királyé. A dauphin, mint Lajos rokona, csak helyeselheté e hűségöket és kitűrésre buzdítá őket.
E hűség annyival magasztalandóbb volt, mert a velenczeiek mind hevesebben láttak az ostromhoz. Zára erősségeit, melyek a várossal szemben, a szigeteken feküvének, bevették; a hatalmas lánczot, mely a kikötő szádáját elzárta, eltörték és hajóik ismét szabadon jártak ki, be. A szerencsétlen város most a tenger felől is, szárazon is teljesen be volt kerítve. Még inkább megfeszítették minden erejöket a velenczések, midőn a magyar fegyverkezés hírét vették. Május 16-án általános rohamot intéztek. A dulakodás hajnaltól napestig tartott. Az ostromlók közűl nyolczszázan estek el – eredménytelenűl. Most tehát faváraikat kezdették megerősíteni, mert tudták, hogy nem sokára ők lesznek az ostromlottak.
A favárnak három oldala volt csak, minthogy a tengerfelől elégségesen megvédte a hajóhad; ez oldalon tehát nyílt vala. Hossza kétszáz, szélessége száz lépést tett ki. Oldalait azon alkalomból, hogy a magyar sereg támadását várták, czementtel vakolták be, és harmincznégy tornyot raktak reá. E munkájok, mint látni fogjuk, nem volt eredménytelen. Ellenben azt meggátolni nem tudták, hogy Subics Pál, brebiri gróf, ki Frangepán Doym gróf közbenjárásával alkudozni kezdett Lajos királylyal, Osztrovicza várát át ne engedje a királyi hadaknak.
Velencze még Rómába is elment panaszra, még pedig hazugúl indokolt denunciacióval az aquiléjai patriarcha ellen, miközben magának Bertrand patriarchának méznél édesebb leveleket irogatott. A panasz az volt, hogy a patriarcha Lajos királyt Zára védelmében segíti; tartományán keresztűl fognak a magyar seregek átvonúlni, hogy Velencze istriai birtokát károsítsák; pedig Zára semmi másért nem kell Lajosnak, hanem hogy innét Apuliába törhessen. Mintha bizony Lajos nem hamarabb avatkozott volna Zára bajába, hogysem a nápolyi kérdés fölmerűlt.
De mert Nápoly ügye a szent-széket közelről érinté, az árulkodók ezt az oldalt fordították kifelé.
Azonban a patriarcha megfelelt e vádaskodásokra és ugyan leszedett a signoria arczáról minden tisztességet.
Végre május végén hitelesen értesűltek a záraiak Lajos király közeledtéről, ki százezernyi(?)* sereggel junius 2-án ütött tábort Szemelníken (Sebenigo?), mintegy hét mértföldnyire Zárától, honnét junius 10-én kétezer válogatott vitézzel a város közelébe vágtatott s azt szemügyre vette. Ki írhatná le az örömet, mely a szabadító feltünésekor a sokat szenvedett ostromlottakat eltöltötte!
A középkorban az efféle becsléseket sokszor túlhajtották.
A főbbek nagy csapatja jött ki hozzá, és térdre borúlva, kezeit-lábait apolva könnyes szemekkel esdekeltek, szabadítsa meg őket! Majd három kitünő követet küldöttek Szemelníkbe, kik a királynak hódolat jeléűl a város kulcsait átnyújtották.
Junius 25-én bontatott aztán Lajos király tábort, Zára alá vonúlt, s a velenczeiek favárát körűlzárta. A magyar sereg különféle elemekből állott; kútfőink magyarokat, horvátokat, bosnyákokat, filiszteusokat (jászokat), kúnokat, cseheket és németeket említenek. Nagyobb részök az alsó, déli vidékekről kerűlhetett ki, azért időzött Lajos hosszabb időig Szemelníken. Faltörő gépeket nem hozott magával; úgy látszik, gyalog népe is kevés volt. Vele voltak az aquiléjai patriarcha, a bosnya bán, a szlavon bán és az erdélyi vajda.
Lajos és a főbbek hadi tanácsot űltek a záraiakkal, mely abban állapodott meg, hogy Zára faltörő gépeit a városból kiviszik, ezekkel a velenczések favárát töretik, aztán egy oldalról a záraiak, két oldalról a magyarok intéznek ostromot és behatnak a favár különben sem magas falain.
A velenczeiek ismételve követeket küldöttek a magyar királyhoz, hogy vele értekezzenek, de Lajos nem bocsájtotta őket színe elé. Annál könnyebben juthattak a bosnya bánhoz, az erdélyi vajdához és némely más főúrhoz; barátkozni kezdettek velök és árúlást szőni.*
Hogy a zárai kudarcz árulásnak volt következménye, igen valószínű. A királyi apródok vadászat alkalmával, melynél a király is jelen volt, megvallották, hogy bizonyos grófot nagy pénzen, több ezer forinton megvesztegettek a velenczések, minek következtében ő, rokonai és csatlósai támadást intézni vonakodtak; ezt látva a hadsereg megzavarodott, szétment és győzelem nélkül távozott nagy szégyenére a királynak és országnagyjainak. – A vádlott megrettent, színe változott és remegve tagadta a vádat. Aztán a világ minden gyalázatával illette a vádlót a király színe előtt és azonnal meg akart vívni ellenfelével. Hanem a király a főurak és udvari vitézek tanácsa elé terjesztette az ügyet, melynek határozata úgy szólott, hogy a vádló és vádlott a királyi udvarban, a király, királyné, főurak és főnemesek jelenlétében egy ingre vetkőzve, két szál éles karddal életre, halálra vívjanak meg. A ki Isten ítéletével bűnösnek bizonyul, azt majd megbünteti a király is maradékában. (KOVACHICH, Form. Solenn. 9. 1.)
Megnyeretvén némelyek a főbbek közűl, a várostromra alkalmatlan lovas csapatok ellenszenvét annál könnyebb volt fölszítani, minthogy a záraiak szeretetre nem épen mutatkoztak méltóknak a közelben. Szatócs nép voltak, mely nem akarta elmúlatni a rég nélkülözött alkalmat, a magyar urak jelenlétét, hogy jó vásárt üssön. A pénzváltók féláron váltották be a magyar pénzt; a borkereskedők a jól föleresztett falernumi akójáért hat-hét aranyat követeltek, példájokat a többiek is követték, elvégre a vizet sem engedték ingyen merni a kutakból. Ha a záraiak érdekében végzett hadi munkáktól a nagy hőség miatt eltikkadt főurak, kik egész nap étlen, szomjan űltek lovaikon, a városba mentek, nem volt, ki egy csöpp enyhítő italt nyújtott volna nekik.
Lássuk a szerencsétlen ütközet lefolyását.
Lajos király tizenegy kőhajító gépet rendelt ki Zárából a favár alá, s azokat kétezer magyar lovas és nyolczszáz zárai gyalogos őrizete mellett éjjel-nappal míveltette. Julius 1-én hajnalban a király riadót fúvatott, mire a záraiak, mintegy háromezren, védő szentjök Chrysogonus zászlója alatt kivonúltak, gépeiket a favárhoz közelebb vonszolták, míg a magyar sereg két más oldalon vette azt körül. Az ostrom serényen és vitézűl folyt, az ostromlók sok sebet vettek. A favár tornyai közűl csupán három állott még épen, ezeket is csak a tűztől védték a velenczeiek. Úgy látszék, a tizenhatezer lándsás és hatszáz lovas, kiket a favár védelmére rendeltek, a védelemben a legszükségesebbre szorítkoztak csupán és hagyták az ostromlókat a nap hevében kifáradni.
)
Ekkor, három órakor délután, a hajóhad harmincz gályája és számtalan bárkája a parthoz közeledett és leadta legénységét. E jelre kirohantak és leugrottak bástyáikról a velenczei zsoldosok és a záraiakat megrohanták. A záraiak védték magokat a túlhatalom ellen, a magyar sereg pedig csak nézte az egyenlőtlen harczot, de a világért sem avatkozott bele. Ebben állott a megvesztegetett főurak árulása.
A záraiak visszaveretvén, falaikról sírva szemlélték, mint égetik meg számszereiket, hajító gépeiket a velenczeiek, melyek közűl csak egyetlen egyet, a Miklós bánét, mentették meg a magyar seregek.
Lajos, a húsz éves fejedelem, a keserű tapasztalással, hogy becsületes szándékát saját főemberei elárulták, tűrtőzteté biztos adatok híján haragját. Belátván, hogy ily viszonyok közt gépek nélkűl további időzése haszontalan, harmadnapra Vrana felé vette útját. Itt seregét elbocsájtván, keserűséggel szívében és fájdalommal sok elvérzett jó vitézeért,* visszatért Visegrádra.
Emlékeink Harsendorfer Volfingot és Serényit említik név szerint a főbbek közűl. A sebesültek közt voltak: Lindvai Miklós bán, Poháros Péter abaujvári ispán, Kanizsai János udvari vitéz és a Karapattestvérek, Lajos király oláhjai, kik hívei maradtak akkor is, mikor Bazaráb vajda föllázadt.
Velenczébe julius 4-én érkezett meg a győzelem híre, bizonyára az út és mód is, melyen hozzá jutottak. Ezért oly igen hajlandó a köztársaság az egyességre és békére, melyhez a bosnya bán útján jutni vélt. Sajátságos: míg győzelme előtt negyven, esetleg nyolczvanezer aranyat kész áldozni Zára, illetve Dalmáczia békés birtokáért, most fényes győzedelme után Dalmáczia birtokáért százezer, Záráért hatvanezer aranyat ajánlott a magyar királynak, s ez összegeken felűl (halljuk csak!) húsz, illetve tízezer aranyat ajándékképen az uraknak. – Sőt visszavetette Dusán szerb czárnak, – vissza Johanna siciliai királynőnek szövetkezési ajánlatát, nehogy a magyarok királya érzékenységét sértse.
A záraiak a szerencsétlen julius 1-i csata után azon reményökről, hogy az ostrom alól fölmentetnek, végleg letevén, fölkérték Lajos királyt, közvetítsen közöttük és Velencze közt tisztességes békét. Lajos erre legott követeket küldött Velenczébe. Jogairól hajlandó lemondani, ha Velencze Zára jogait tiszteli és épségben tartja: ezt üzente. Velencze kitüntetéssel fogadta ugyan a magyar követséget, de királyuk ajánlatával nem értett egyet. Zára jogait tiszteletben tartani nem fogja. Ellenben szeretné, ha nemcsak Záráról, de egész Dalmátországról mondana le a magyar király. És mert volt alkalma tapasztalni, hogy pénzzel sokra mehet, azt hivé pénzen mindent kivihet. A magyar követséget tehát határozott válasz nélkűl bocsájtá el: válaszát és ajánlatait majd megviszik saját követei, kiknek számára útlevelet kért. De Lajos alighanem értesűlt a kétkulacsos bosnya bántól, hogy Velencze csupán csak pénzt ajánl föl neki; e végett, ha még annyi lett volna is, követeit el se fogadta.
Zárában ez alatt mind szomorúbbra fordúlt a helyzet. A nagy csalódás, a vereség kislelkűvé tette a lakosságot, főleg az alsóbb rendű népet, melyet Velencze nyilt és titkos csábításai megingattak, bujtásai föllázítottak. Belzavarok törtek ki, fönhangon gyalázták az elüljáróságot, hogy ez az utczára sem merészelt kimenni, hanem a rossz hangulat csitítására ismételve pénzt osztogattatott a szegények közt. E rendszabály is czélt tévesztett s a néppárt mind hangosabban követelte: adják föl a várost.
A várost ez időben három kormányzó és tizenkét tanácsos igazgatá teljes hatalommal. Ezek engedve az erőszaknak, követséget küldének a velenczei táborba, új szerződés alapján békekötést ajánlván. De Velencze föltétlen megadást követelt, mire a zárai tanács rá nem állott, hanem a város további védelmét határozta el. Újra lázongani kezdett a nép, azonban a lázadást vérbe fojtá a tanács szigora.
Az ostromlottak nem egy súlyos csapást mértek ezután is még sanyargatóikra. Sikerűlt két ostromgépöket megsemmisíteni; ellenben árulás folytán elvesztették a szent Mihály váradját a szigeten. Már csak nyolczvan zsoldosuk volt, hanem még mindig bíztak a magyar királyban, kit «szent gyanánt tisztelének». – Értesűlvén, hogy a horvát bán sereggel és eleséggel közeledik feléjök, megfeszítették utolsó erejöket; tűrtek éhséget és szomjúságot, mert az inség legfőbb fokát érte el nálok. Új csalódás. A megvesztegetett bán álmosan, rossz kedvűen indúlt ura parancsain, s a reményt, melyet kelte, önmaga hiúsította meg.
Október elején a velenczések még egy favárat építének, melylyel a legszorosabban köríték és úgy elzárták a várost, hogy hírt se vehetett a külvilágról. A nép, melynek már nem volt mit ennie, mind követelőbben sürgette tűrhetetlen szenvedései végét. November 25-én közgyűlést híttak össze, melyen csaknem kétszázan voltak jelen. A tanácskozás reggeltől estig tartott, miközben a piaczon egybesereglett tömeg békeért könyörgött. Könyek közt egyezett meg ebben végre a gyűlés. Hat előkelő követet választott, kiket Velenczébe külde föltétlen föladást ajánlván és kegyelemért esdekelvén. A signoria kegyelmesen fogadta az alázatosan esedezőket és kegyelmet ígért a megtérőknek, azonban a hat követet túszúl letartóztatá.
Deczember 21-én megnyíltak Zára befalazott kapui, melyeken a velenczések bevonúlván elfoglalták az erősségeket és gondosan őrizték a várost. Új alkotmányt hirdettek ki, melynek alapján a tanács és nép újra hűséget eskütt a köztársaságnak. A magyar királyi jelvényeket mellőzték; szent Márk lobogóját fölhúzták. A favárakat lerontották és Zára őrizetére négyszáz gyalogost és kétszáz lovast rendeltek ki.
Egy hónapig tartott e tűrhető állapot. 1347 január 24-én azonban elkobozták a polgárok fegyvereit, nehány nap múlva ötven, majd ismét tíz előkelő nemest Velenczébe hurczoltak és tömlöczre vetettek. Csak némelyeknek sikerűlt Magyarországba menekűlniök.*
A zárai Névtelen, budai és dubniczi krónika. – Anjouk. dipl. Eml. II, 129131. 134–8, 143 148–150. 155–7. 163–4. 167. 170. 177. 179. 183–4. 187. 189. 193. 195–9. – FEJÉR, CD. IX/I. 283. 445 472. 507. IX/II, 59. IX/III, 33. – Anjouk. Okmt. IV, 489. 490. V, 132. 468. – Hazai Okmt. VII, 376. – KATONA, Hist. Crit. IX, 389.
34. XIV. SZÁZADI FÜGGŐ GYERTYATARTÓ.
