XIV. Zárát Velencze ostrom alá fogja.
XIV. Zárát Velencze ostrom alá fogja.
ÖRÜLT Velencze, midőn a magyar seregek eltávozának. El is határozta azonnal, hogy Zárát kétszínű magaviseleteért megbüntetni s ekként a signoria tekintélyén ejtett csorbát ki fogja köszörűlni. Példát is kell adni: mert ha Zára elpártol, ki tartja féken a többi tengerparti várost? Dalmáczia birtoka áll a koczkán… A velenczeiek természetökhöz híven alattomos úton láttak a boszú művéhez. Míg Lajos szlavon vidéken tartózkodék, szebbnél szebb, bizalmasnál bizalmasb leveleket intéztek Zárához, melyek legutóbbika 1345. évi julius 23-án kelt, pedig ekkor valószínűleg már eltökéllették vala Zára veszedelmét.
Alig índúlt Lajos Magyarországba, maroknyi néppel hagyván csak vissza Miklós bánt, Velencze legott nagy gyalog és lovas hadat bízott Giustiniani Márk vezérletére, hogy Zára ellen indúljon, míg Canalis Péter tengernagyot hajóhaddal küldé, hogy Zárát a tenger felől elzárja.
Már augusztus 10-én írta Dandolo András doge az arbei grófnak: «A záraiakkal, mint lázadókkal és ellenséggel bánunk el». Zárának minderről sejtelme se volt.
Augusztus 12-én érkezett Canalis Péter hajóival a város alá azon ürügy alatt, mintha azon részeket meglátogatni volna föladata, és magához kérette a grófot, több velenczeit és néhány előkelő zárait, hogy velök a város ügyeiről tanácskozzék. Midőn a meghívottak a fedélzeten valának, elmozdúlt a parttól; a nyilt tengerre evezett kijelentvén: «Innét addig nem távoztok, úgymond, mig a velenczeiek és ingóságaik nincsenek gályáimon». Úgy történt, a mint rendelé, mire a következő napon megkezdette az ellenségeskedést. Szegény zárai lakosokat, kik szénájokkal jöttek a szigetről, megtámadták tengerészei, és őket, részint felkonczolták, részint letartóztatták. Így jártak azon zárai nemesek és alsóbbrendű lakosok is, kik esetleg Pago szigetén tartózkodának. A foglyokat Velenczébe küldötték, ott oly szűken tartották és szigorúan őrizték, hogy sokan közűlök megbetegedtek.
31. DANDOLO ANDRÁS DOGE ARCZKÉPE.
Velencze kemény utasításokat adott parancsnokainak. Meghagyta, példáúl, Giustiniani Márknak, minthogy lovassága, köztük ötszáz bőrsisakos (barbutus) hozzá csatlakozott már, folytonosan portyáztasson, a záraiak birtokát fosztassa, pusztíttassa, gyújtassa és ott ejtsen bennök; a hol éri, minden kímélet nélkűl lehető sok kárt. Indúljon azonnal (Nonából, hol augusztus 22-én tartózkodék) Zára alá és fogjon az ostromhoz úgy, hogy ebből mennél több haszon háromoljon Velenczére és kár Zárára. Zára előtt, hogy a kirohanás elől is védve legyen, építsen favárat,* melyhez a szükséges építési anyagot küldik immár. Ne hallgasson békeajánlatra, lévén az ő föladata a hadviselés, a rontás-bontás. Ha alkudozók jönnek hozzá békeajánlatokkal, küldje azokat a kormánybiztosokhoz, anélkűl, hogy abbahagyná az ostromot és kártevést. Hadd jusson tönkre Zára! E rendelet megtartásával fogja magát a tanácsnak ajánlani.
A velenczeiek e favárát bastidá-nak, a záraiak steccatá-nak, a magyarok székács-nak nevezték.
De-Canalis Péterhez pedig a következő parancs indúlt: Helyesli a kormánytanács, hogy Zára kikötője előtt horgonyoz és nem enged semminemű járművet a városba jutni. Gondja legyen neki is, hogy hajói által az ellenségnek annyi kárt okozzon, mennyit csak okozhat. Mivel pedig hajója bőven van, küldjön nehányat azon szigetekre, hol a záraiak marhájokat tartják, ezeket hajtsa el és küldje Velenczébe.
Biztosainak pedig azt parancsolta: Járják be Sebenigo, Trav és Spalatro hatóságait és figyelmeztessék őket, hogy a Velenczével kötött egyezményökhöz képest ismerjék kötelességöknek tehetségök szerint szárazon és vízen, személyökben és vagyonukban üldözni és károsítani a föllázadt záraiakat. Mire nézve, ha tengeri járművekre vagy fegyverre volna szükségök, szívesen szolgál a köztársaság. – A pagoiak is kaptak e czélra egy hajót.
Végre közhírré tétették: Ha kinél záraiak vagyona volna letéve, ezt jelentse föl az illető és a letétet adja ki. Ha nem teszi, kettősét fizeti az eltitkolt értéknek, mely birságnak harmada a föladót, harmada a kormánybiztosokat, harmada az államot illesse.
És mind e kemény rendelkezéssel nem érte be Velencze. Szövetségeseket is keresett, kik boszúművében segítsék. Elsőben is fölhítta Veglia két grófját és előadta nekik: gondolják meg, mekkora veszély fenyegetné őket, ha a magyar király elfoglalná Dalmácziát. De a hű Frangepánokra nem volt hatással Velencze előterjesztése: – A korbaviai grófokban, változó gondolkozások miatt nem igen bízott a kormánytanács. Figyelmeztette hadnagyait, hogy a horvátoknak általán véve ne küldjenek velenczei alattvalókból álló segélycsapatot, legfőlebb német zsoldosokat. Hanemha Gergely gróftól biztosítékot, fiait vagy csak egyet közűlök túszúl kaphatnának, akkor szövetkezhetnének vele.
Gergely gróf, úgy jelenték a szlavon kormánybiztosok, reá állott e föltételre, sőt azt is megígérte, hogy testvérét Budizlót; ki a magyar királynak már meghódolt, valamint egyik nőrokonát is a szövetségbe vonja. – Azonképen Pál osztroviczai és Mladen clissai gróffal is létre jött az egyesség, melylyel Pál és Mladen kötelezék magokat, hogy a záraiakat hihetőleg károsítják; váraikba fogadnak annyi velenczei őrséget, mennyi a tanácsnak tetszik; ha Velencze Knint ostromolni akarná, adnak e czélra elégséges haderőt, és ha sikerűlne e várat a magyaroktól elfoglalni, átengedik vagy megtartják azt, amint a tanács rendeli. Viszont Velencze kötelezte magát, ha a magyar király vagy hadai a várat ostromolnák, segítségökre fog sietni; ha pedig békét kötne, abba a grófokat befoglalja. – Arról is értesülünk, hogy Padova ura szintén szövetségese volt Velenczének Zára ostrománál.
A záraiak megdöbbenve már az ellenséges szándéktól is, melyet védőik irányokban tanúsítának, azonnal követséget indítottak Velenczébe, mely a dogenak fölvilágosítással szolgáljon. Canalis Péterhez pedig Miklós barátot küldték számon kérve tőle embertelenségeit. A válasz, melyet nyertek, igen fönhéjázó vala. Két útja van Zárának, így hangzott az: vagy bontsa le falait, adja át erősségeit és fogadja korlátlan uráúl Velenczét; vagy álljon ki a gyepre és vívja ki, ha bírja, önállóságát.
A polgárok ily sértő nyilatkozatra gyűlést tartának és elhatározták, hogy mindnyájan fegyvert ragadnak városuk védelmére, mely másfél évre el volt látva eleséggel. Egyúttal követet küldének Lajos magyar királyhoz, fiához és utódjához Károly királynak, ki nagy szeretettel viselkedék, míg élt, városuk iránt.
Augusztus 16-án hajnalban indúlt meg követjök siető útjára; ki Lajos király színe elé érvén, födetlen és alázatos fővel, térden állva, ajándékkal kezében ajánlá föl neki, mint természetes urának Zára városát és esedezék: kegyeskednék a szent korona pártfogásában részesíteni üldözött lakóit.
32. LAJOS KIRÁLY PECSÉTJE.
Lajos nemes lelke csordúltig eltelt keserűséggel Velencze alávalósága hallatára. Minden erejével meg fogja a polgárokat védeni, mondá; s e válaszát röviden írásban is kifejezte: «Lajos Isten kegyelméből Magyarország királya nemes Jádra városa bírái-, tanácsa- és közönségének üdvözletével jó akaratát! Megértettük Miklós szlavon bánunk tudósításából szorultságtokat. Mire nézve tudjátok meg, hogy eltökéllettük teljes erőnkből megvédeni benneteket és sietve készülünk segítségtekre. Addig is vitézűl tartsátok magatokat. Kelt Visegrádon, 1345. évi augusztus hava 25-dik napján.»*
E levél írmodora elüt Lajos király kanczelláriája író modorától. Nyilván át van az alakítva a megujhodott classicismus ízlése szerint, melynek szele a zárai korírót is érintette már.
Képzelhető, mekkora örömet keltett Zárában, midőn a közgyűlésen felolvasák a nagy király levelét. A nép újjongott, énekelve és tánczolva járta be az utczákat, harangozás és trombitaszó közt letépte a velenczei czímereket, színeket, jelvényeket és helyette a magyarral ékesítette pajzsát, sisakját, ruháját. A város körűl táborozó ellenség bámulatában nem tudta, mire venni ez örömzajt; kér, de nem kap feleletet.
Zára azonban nem állott meg a királypárti tüntetéseknél, hanem ügyesen és erélylyel folytatta önvédelmét, mint ez Velencze boszús tudósításaiból és rendeleteiből kitűnik.
Panaszkodnak a velenczeiek, hogy a zárai hajók kárt okoztak övéiknek Chioggiában, Pescarában és Ortone vidékén. Két gályát küldöttek tehát e hajók üldözésére az apuliai és anconai partok felé, hol a zárai hajók állomásoztak. Ment e két gályával két jegyző is; az egyik, hogy minden parti állomásnál panaszt emeljen – ez az utasítása – a pártolás miatt, melyben a záraiakat részesítették; a másik külön szálljon ki Anconában. Ancona, mintha Velenczétől tanúlta volna, szép szóval tartotta a követet, de ígéretei daczára élelmi szerekkel telt hajókat küldött és amaz óriási lánczot készítteté Zárának, melylyel ez augusztus 30-án kikötőjét hathatósan elzárta.
E miatt, de egyébként is igen elégűletlen a velenczei kormánytanács ostromló serege működésével. Kifogyhatatlan szemrehányásaiban. Annyi gépet és mestert küldött már az ostromló hadhoz és még egy löveget sem dobtak a városba, pedig a záraiak ugyancsak szorgalmasan lőnek számszereikkel táborukba. Különben sem ügyelnek eléggé. A záraiak a gyenge és haszontalanúl fogyasztó népet kiűzték városukból, s ezt nem akadályozta meg senki. Két követet is ki hagytak osonni, kik a magyar királynál voltak. Mi több: minap (deczember 3.) mintegy ötvenen kirohantak és Nonából harminczöt szarvasmarhát hajtottak el. – Az aquiléjai pátriarcha is pártolta a lázadókat; futárt futárra küldött érdekökben a magyar királyhoz, és egy futárt sem tudtak elfogni! – A kémkedő rendszert is jobban kell szervezni. Küldjön az arbei gróf kémeket Magyarországba, hogy biztos tudósítások érkezzenek Velenczébe.
A záraiak nemcsak Magyarországba küldének követeket, hanem szeptember 1-én, viharos éjnek idején egyik előkelő polgárokat, Storadi Bertalant Siciliába küldötték Endre királyhoz, esedezvén, hogy szeretett bátyja iránti tekintetből, vegye oltalmába hajóikat és segítse őket, a miben lehet. A nevezett követet szeptember 17-én bocsájtották Endre király elé, ki, miután kegyesen kihallgatá, biztosította őt kérelme meghallgatásáról. De a következő éjjel meggyilkolák az ifjú királyt, és a záraiak hat hónapig gyászolták, mert sok reményök veszett el vele.
És csakugyan. Elsőben is Lajos királyt szerencsétlen öcscsének halála annyira elfoglalta, hogy Zára ügye azonnal háttérbe szorúlt; azután a magyar államnak hajóhada, mely nélkűl Velenczét megtörni lehetetlennek látszék, nem lévén, a remény oly szövetségesre, ki hajóhadával jőjjön segítségűl, sok időre eltűnt.
Endre halála hátrányait azonnal megérezték a záraiak. Lajos király képtelen volt föntebb közölt levelének értelmében azonnal táborba szállani, hanem megbízta Kotrománics István bosnya bánt és Lindvai István szlavon bánt, hogy Zárát az ostromzár alól fölmentsék. E bánokat azonban Velencze megvesztegette,* mire hanyagúl jártak el tisztökben. Seregökkel ide s tova sétálgattak a helyett, hogy a király parancsát teljesítették volna. Midőn pedig a hozzájok küldött zárai követek sürgették, hogy támadják már meg az ostromló hadat, ennek erejével és a magok serege gyöngeségével mentegetődztek. Ha kétannyian volnának is, – mondogaták színlelt félénkséggel, – akkor se mernék a velenczeieket favárokban megtámadni.
Ezen körülményt János baráton, a dubniczi krónika íróján kívül a zárai névtelen koríró is említi. De ezek nem annyira objectiv tanúk, kivált a Névtelen nem az, kiknek szavára el kellene hinnünk, hogy István bán, a magyar királyi család rokona, Lajos király leendő ipja, engedte megvesztegetni magát. Ezt annál kevésbbé, minthogy a küküllei főesperes e gyanusítással nem él. Azonban az anjoukori diplomácziai emlékek közzététele óta kétségtelenné válik azon igen gyanús és benső viszony, mely Velencze és a bosnya bán közt fráter Peregrinus által létre jő, utóbb fráter Caterino közbejöttével föntartatik. Velencze hasznos szolgálata jutalmáúl annak száz, ennek ötven aranyat adat, Peregrinus – ha nem csalódom – még bosnya püspök is lesz, míg a bosnya bán számára ajándékképen egy alkalommal ezer aranyat, követének száz aranyat utalványoz a signoria.
Ily körűlmények közt nem maradt a zárai követeknek egyéb menekvésök, hanem újra egyenesen bizalomteljesen a királyhoz, kinek szavában tántoríthatatlanúl hittek, s a ki megígérte volt nekik, hogy szükség esetén személyesen jön segítségökre, fordúlni.
33. SZ. CARYSOGONUS RELIQUIARUMA.
Zára Velenczéhez arányítva akkor még jelentéktelen város volt, mely jövedelmét kiváltképen kereskedelméből merítette. Innét a gyakori összeütközés Velencze és Zára közt. A háború Velencze ellen tehát a kereskedelem szünetét, minden keresetforrás bedugulását jelentette.
E nem épen kecsegtető viszonyok közt megható ünnepélyt rendeztek a szorongatott záraiak november 24-én védő szentjök, Chrysogonus vértanú ünnepén, mely által míg egy részről királyok iránti hűségöket mutatták meg, másrészt a nép lelkére akartak hatni s annak csüggeteg reményét táplálni.
Miklós érsek, születésére maga is zárai, városának hű fia nagy misét szolgált főtemplomában, mely alatt a magyar zászlót, Lajos király ajándékát megszentelte, buzdító beszéddel kísérvén szent szertartását. Az összes hívek meghatottan ament kiáltának befejezésűl, mire a papság és nép a szentelt zászlót ünnepélyes körmenetben kivitte a főtérre, ott nagy örvendezés és harsonazengés közt magas árboczra felhúzta, hogy lássa és hallja Velencze a törhetetlen határozottságot és rendűletlen hűséget, mely Zára lakóit lelkesíti.
Velencze meghallotta e kihívást és tajtékozó dühhel válaszolt reá. Fölhítta szárazföldi serege és hajóhada vezéreit, valamint szlavon tiszttartóit: lépjenek alkudozásba azon elveteműltekkel, kik Zárát árulással Velencze kezére juttatni készek. Ígérhetnek nekik ötvenezer aranyig és biztosítsák őket, hogy alávaló tettök végrehajtása után sértetlenűl lakhatnak akár Zárában, akár Velencze bármely területén, és élvezhetik árulások gyümölcsét. Nem is kell titkot csinálni a dologból, így szól e cynicus rendelet, hanem ki kell doboltatni* és kéthavi határidőt szabni. Magától értetik ellenben, hogy a megszállott községgel alkudozni, vele fegyverszünetet vagy békét kötni semmi szín alatt sem szabad; hanem a végsőig kell folytatni az ostromot.*
Ne botránkozzék meg az olvasó, ki tudja, hogy a hirdetés az időben tárogató mellett, hasonló czélokra külön rendelt hirdetők, hírnökök által történt, e kifejezésen.
A zárai Névtelen SCHWANDTNERnéI III, 670. kövv. – Anjouk. dipl. Emlékek, II, 79–82. 84. 86–9. 92. 94. 102–3. 112. 114–5. 117. – Historia Cortusiorum, MURATORInál XII, 919.
