I. Lengyelország állapota
I. Lengyelország állapota
LAJOS magyar király politikája innentúl más irányt vett. Ami eddig minden gondját igényelte, Sicilia birtokba vétele, immár háttérbe szorúlt. Sokkal közelebb fekvő, könnyebben elérhető czélok érdekelték: Lengyelország, melyre örökösödési kilátásai voltak, megvédése; Dalmáczia visszafoglalása és a magyar hegemonia kiterjesztése az alsó-dunai tartományokra. Ezek voltak a közvetlen czélok, melyeket maga elé tűzött.
Lengyelország a XIV. század elején a Kárpátoktól a balti tengerig terűlt és magában foglalta Kis- és Nagy-Lengyelországon kívül Felső- és Alsó-Sziléziát, Maszoviát, Kujáviát Dobrzyn, Kulm és Michelov herczegségekkel, nem különben a tengermelléki Pomerellát vagyis Kis Pomerániát. Hanem ezen tartományok is számtalan részre fölosztva, külön-külön herczeget uraltak, mert az atya rendesen annyi részre osztotta fel birtokát, ahány örököse, fia volt. Az összetartozás tudata az egyes részek közt vajmi kevéssé volt kifejlődve. Az egységet pusztán a fejedelem személye képviselte azon mértékben, melyben az uralkodásra termett volt. Minden egyéb tekintetben a laza foederalismus sívár képét mutatta e birodalom. Nem csuda, ha ily centrifugális hajlamok mellett a szélek letöredeztek, s a lengyel föld számos külső és számtalan belellenség martaléka lett. A cseh királyok elhódították Sziléziát, a lakosoknak, kivált a német gyarmatosoknak, nem épen ellenkezésével. A német lovagrend pedig elzárta Lengyelországot a tengertől – elfoglalván Pomerellát s a vele szomszédos herczegségeket. A pogány litvaiak és tatárok végre évenkint be-beütöttek az országba, rabolván és ellenállás nélkűl pusztítván mindent, amit értek.
E veszélyek megdöbbentették a jobb gondolkozású hazafiakat; belátták a nemzeti egység és a királyság helyreállításának szükségét. Lokietek Ulászló vállalkozott erre. VIII. Bonifaczius pápa kedvezésével kezdetben ugyancsak Kis-Lengyelországban s annak fővárosában, Krakóban tartotta magát; de lassankint Nagy-Lengyelország papságát és nemességét is megnyerte. Ekképen egyesülvén személyében e két főtartomány, a korona elnyerését és Pomeránia visszafoglalását tűzte ki föladatáúl. Egyik czélját nem nehezen érte el: Krakó székesegyházában 1320 januárban a gnezeni érsek által megkoronáztatta magát s ez által Lengyelország egyesülését biztosította. Másik czélja a Lengyelországhoz tartozó éjszaki részeknek, nevezetesen Pomerániának visszaszerzése a német lovagrendtől, sokkal nehezebben volt elérhető.
62. KRAKÓ.
A lelkesedés, mely a keresztes hadjáratokat létrehozta, szünedezvén, a német lovagrend, szintén e lelkesedés szülötte, nagyrészint Felső- és Közép-Németországban telepedett meg, és kivált a betegápolással foglalkozott, midőn a maszoviai herczeg meghítta, hogy a pogány poroszok megtérítésére vállalkozzék. Salza Herman, a rend nagymestere, a pogányok megtérítésére készségesen vállalkozott, és kérésére II. Frigyes császár megerősítette nemcsak azon adományokat, melyeket a lovagrend Maszovia herczegétől kapott, hanem biztosította számára minden foglalásait ugyanazon jogokkal, melyekkel a birodalmi fejedelmek országaikat bírják.
Nem lehet czélunk előadni, mint foglalták el kemény harcz után a német lovagok Poroszországot, mint jártak nyomukban a német gyarmatosok, mint írtották ki a pogánysággal a lakosok szláv nemzetiségét, új czélt tűzvén ki magoknak: egy éjszak-német állam alapítását. E végből törekedett a lovagrend Pomeránia birtokára, és kapott az alkalmon, midőn Lokietek Ulászló fölhítta, segítse megvédeni Lengyelországot a brandenburgi őrgróf ellen, minthogy egyedül erre nem képes. Megvédte a lovagrend és elfoglalta Pomerellát a brandenburgitól; de a nyújtott segélyért akkora számlát készített, hogy egész Pomerella nem látszott annyit megérni. Megtartotta tehát zálogképen a megszállott tartományt, sőt hogy némi jogczímet is szerezzen hozzá, megvette pénzen a brandenburgi őrgróf vélt jogait és igényeit e tartományhoz. Pörre kerűlt a dolog. A pápa által kinevezett bírák a lovagrend ellen döntöttek. De mit ér az olyan ítélet, melyet végrehajtani nincs erő, nincs hatalom?
Ulászló belátta, hogy előbb-utóbb fegyver fog dönteni e kérdésben. Ezért hatalmát benn az országban izmosítani, kívűl szövetségeseket keresni törekedett. Egyetlen szövetségese eddig a pápa volt, ki iránt határtalan tisztelettel viselteték ugyan, de aki erkölcsi támogatásnál egyébbel, habár ez abban az időben épen nem volt jelentéktelen! nem szolgálhatott neki. Azonban a szerencse csakhamar más szövetségest is hozott neki, I. Károly magyar király személyében.
Az özvegységre jutott magyar király megkérette Erzsébetnek, Ulászló leányának kezét. Erzsébet egyénisége s azon körűlmény, hogy örökösökkel ajándékozta meg férjét, szorosabb köteléket font a magyar és lengyel dinasztiák közt, mely, ha rövid időre is, a magyar és lengyel korona egyesítésére vezetett, közvetlenűl pedig nagyban emelte Lokietek tekintélyét a fejedelmek tanácsában, valaminthogy vejének segítségére mindig kész hatalma növelte önbizalmát. Nem kisebb jelentőséggel birt Lengyelországra királyának szövetsége Gediminnel, a litvaiak fejedelmével. Gedimin, ki ifjú, harczias népével az oroszok hátrányára csak imént nagy birodalmat alapított, épen a német lovagrendnek volt legfélelmesebb ellensége. Lokietek fia, Kázmér herczeg számára feleségűl kérte Gedimin leányát, Aldonát, ki a keresztségben Anna nevet nyert és nászhozományúl huszonnégyezer fogoly lengyelt hozott, kiket a király azonnal szabadon bocsájtott.
63. LÁSZLÓ KALOCSAI ÉRSEK PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) P(at)RIS X LADIZLAI X DEI X GRA(tia) ARCHIEP(iscop)I
A lovagrend megmérte e készülődések hordó erejét, betört a még csak készülődő Lengyelországba s embertelen kegyetlenséggel mészárolta a férfiakat és asszonyokat, gyermekeket és aggokat, elhamvasztott vetést és falvakat. A következő évben visszaadták a lengyelek, litván és magyar segédcsapatokkal megerősödve, a kölcsönt, nem kevesebb vadsággal pusztítván el a könnyű magyar lovasság elől a váraikba menekűlt lovagok tartományát. Így folyt aztán e viszontagos mészárlás és pusztítás végső eredmény nélkül évekig, csaknem közvetlenűl Lokietek Ulászló halálaig, midőn kegyes férfiak, úgy tetszik a pápai követek, közbe vetették magokat, hogy a vérontásnak határt szabjanak, és választott bírákra, a cseh és magyar királyra, bízzák a vitás ügy elintézését.
A választott bíróság csak 1335. évi októberben és novemberben űlt össze Visegrádon. Fényes kísérettel jöttek a fejedelmi vendégek és a magyar király nagy ünnepséggel fogadta őket. Lajos fia, ki akkor már kezdett szerepelni, főpapjai és főurai élén, kik közűl Csanád esztergami érsek, Frater László kalocsai érsek és királyi kanczellár, Druget Vellermes nádor, Lipóczi és Nekcsei Demeter királyi tárnokmester, Szécsényi Tamás erdélyi vajda és szolnoki ispán, Miczk szlavon bán az Ákos nemzetségéből, Nagy-Martoni Pál országbíró egy alkalommal s e sorban névszerint említtetnek. Elsőnek érkezett Kázmér lengyel király Ulászlóval, Leczyc és Dobrzyn herczegével, Chartresi Galhard pápai követtel és udvara legelőbbkelő méltóságaival. Utána János cseh király és alighanem vele a német rend követei: Reuss Henrik, Sparrenbergi Maklár és Brunigsheimi Konrád. Utóbb érkezett a cseh király fia, Károly morva őrgróf, később e néven IV. császár, míg Rudolf szász herczeg, Boleszló sziléziai herczeg és Liegnitz ura, Vitigo meisseni és János alamáczi püspökök, Kolditzi Timó, Lipai Henrik számos másokkal, részben legalább, kíséretében jöttek.
64. LIPÓCZI DEMETER TÁRNOK-MESTER PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) MAG(ist)RI x DEMET(rii) x F(ilii) x ALEXANDRI x DE x GE(nere) x ABA x TAVERNICORVM x REGIS x
65. KÁZMÉR LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.
E fényes fejedelmi gyűlés egyik czélja, a tárgyalások a cseh és lengyel király közt, minden nehézség nélkűl ért eredményt; de nem oly könnyen egyenlődtek ki a német lovagrend és Lengyelország közt elmérgesedett viszályok. A tanácskozások és egyezkedések már november elején kezdődtek, de csak november 26-án értek olyan, amilyen befejezést. Pomeránia a lovagrendé maradt: oly föltétel, melyhez Kázmér király kénytelen-kelletlen hozzájárúlt ugyan, de melytől a lengyel nemzet ép úgy idegenkedett, mint Kázmér utódja, Lajos király,* valaminthogy a magyar királyi ház egyáltalán nem volt rávehető, hogy Pomeraniáról lemondjon, minek oka a következőkben rejlék:
L. ily czímű értekezésemet: Tót Lőrincz, a Századok 1891. évfolyamában, a hol a kútfőket is idézem, melyekhez azonban hozzáaadandók a CD. Moraviae VIII. kötetében található adatok.
Kázmérnak figyermeke, kire a lengyel koronát szállíthatta volna, nem volt; legtöbb igényt tarthatott tehát örökéhez nővére, Erzsébet magyar királyné és ennek gyermekei. Kázmér maga ifjúságától fogva nagy vonzódással viselteték magyar rokonai iránt, míg a lengyel főurak előtt a magyar államnak többször jótékonyan tapasztalt hatalma és tekintélye kívánatossá tette a két nemzet közötti mennél szorosb viszonyt. Másrészt I. Károly király is mindent elkövetett volt, hogy a lengyel nagyokat magának megnyerje. Így történt, hogy terve, a lengyel koronát fiai egyikének biztosítandó, nem ütközött nehézségekbe.
Kázmér hamar egyességre jutott országa főpapjaival és főuraival, kikkel 1339 juliusban Visegrádra jövén, itt a következő trónörökösödési kötést csinálták: I. Károly király megígérte, hogy a Lengyelországtól elszakított részeket, jelesen Pomerániát visszaszerzi; fogadta, hogy új adókkal nem terhelendi a lengyeleket és csorbíttatlan meg fogja hagyni jogaik és szabadságaik élvezetében, idegeneket sem fog alkalmazni országos méltóságokra. E föltételek mellett elfogadta Kázmér unokaöcscsei valamelyikét utódjának, föltéve, hogy magának figyermekei nem születnek. Ezt a kötést írásba is foglalták, de az oklevelek felőle – úgy látszik – elvesztek.*
Budai Krónika, i. h. 254: «confecerunt evidens instrumentum». V. ö. FEJÉR, CD. IX/II, 201.
A rokoni szeretetet Kázmér király fokozott mértékben vitte át Lajos királyra, kit valaha térdein ringatott, és aki viszont őt, a lovagias és szeretetreméltó nagybácsit gyöngéd ragaszkodással szerette. Az időben az atyafiságos indulat a fejedelmek között ritkán hatott mélyre, legtöbbnyire a politikai momentum volt a mérvadó. Kivételt képeztek mindenesetre a lengyel és magyar királyi családok, melyek valamint egymást bensőbben szerették, úgy egymást, mint már föntebb előadók, hathatósan segítették.
