II. Lajos király litvai hadjárata 1351-ben.
II. Lajos király litvai hadjárata 1351-ben.
MIKÖZBEN Lajos magyar király Siciliában járt seregével, Kázmér lengyel király Volhyniába, mely Lubart litva herczeget uralta, ütött; a Szan és Styr folyók közötti tartományt elfoglalta és örvendezve írta a pápának, hogy akkora országot szerzett, melyen egy érsekséget és hét püspökséget lehet alapítani.*
THEINER. Monum. Polon. I, 702. – Hogy e hadjáratában is segítette Lajos Kázmért, kitünik a dubniczi Krónika azon epizódjából, melyet Kornisi Jaksóról alább közlünk, Jaksó ez alkalommal rabolhatta meg a királyi pénztárt.
Azonban ez öröm kissé korai volt, minthogy a litvaiak nem könnyen engedték át sajátjokat s azt visszafoglalandók, pusztító hadjáratot indítottak Lengyelország ellen. S ekkor a szerencse mintha végleg hátat fordított volna Kázmérnak, ki szorultságában a pápához és a magyar királyhoz fordúlt segítségért.
Lajos király sietve gyűjtötte össze hadát, melylyel 1351 junius 19-én indúlt meg Budáról; junius 24-én már Kassán volt; innét Krakó felé vette útját és Krakóban nyolcz napi pihenőt tartott.
Aztán megindúlván a hadjárat, az egyesült magyar-lengyel sereg fényes előmenetelt tett. A litvaiakat kiszorította Galicziából és Ladomeriából, vagyis Vörös-Oroszországból, mely voltaképen magyar birodalom volt, és elfogta Lubart fejedelmet egy várban, melynek megvétele sok vérvesztésbe kerűlt.
Julius 27-én Sandomirban állt Lajos hadi szállása, nemsokára aztán Lublinban, Litvánia határszélén. E helyütt a lengyel király igen veszedelmesen megbetegedett. Állapota oly válságos lett, hogy a lengyel főurak siettek ünnepélyes eskükkel Lajost biztosítani arról, miszerint híven állanak mellette és fogadják őt királyoknak.
Jellemző az itt uralkodott hangulatot ismernünk, melyet János atya, a király gyóntatója a tábori életben, nem ritkán talán a kupák mellett hallott. Hogy Lajos király igen, de István herczeg nem kell a lengyeleknek se királyúl, se helytartójáúl. Németet se küldjön a király a nyakukra, példáúl a Wolfhardt urakat, mert ezeket nem szívelik. «Amely napon németet küldesz hozzánk várnagyképen, – hogy ezt mondották a király szemébe, – tudd meg, elpártolunk tőled.» Hadba is csak azon föltétel alatt ajánlkoztak szállani a király mellett (valószínűleg csak a szegényebb nemesek, kikkel János barát bizalmasban társalgott), ha ad nekik annyi zsoldot, a mennyiből kitelik jövésök, menésök és még a honn maradt család fönntartása is.
Hogy krónikásunk szavahihető tudósító, kétségen felűl kitűnik abból, mert e föltételek egyike, az idegenekről, már stipulálva volt; másika, a hadi zsoldról, utóbb nyert megoldást.
Visszahagyván Kázmért Lublinban, Lajos király élére állott az egyesült lengyel-magyar seregnek. Tizenöt napi útat tett még a litvaiak országában rengeteg erdőségek közt, s aztán megállapodott. A hadjárat czélja el volt érve.
A magyar király bölcs mérséklete békére intett annál inkább, minthogy nem akarta a megtört ellenséget a végső kétségbeesésig szorítani. Lehettek a litvaiaknak még szövetségeseik is. Olgierd és Lubart atyafiságot tartottak a moszkvai nagyfejedelemmel, és a vakbuzgó oroszok már akkor hajlandóbbak voltak a pogányokat, mint a római katholikusokat segíteni. Még veszélyesebbekké válhattak a kapcsaki tatárok, kik elől Magyarország éjszak-keleti végeit a hős székelyek nem voltak mindig képesek megótalmazni. Nem szabad továbbá felednünk, hogy Lajosnak bevallott és nem másodrendű föladata, mely őt e személyes hadjáratra bírta: a kereszténység terjesztése is volt. A kereszténység fölvételére pedig a litvánok közől sokan, nevezetesen Kieystut is, hajlandóságot mutatott.
Elküldé tehát Lajos király Kont Miklóst, a Tót Lőrincz fiát,* az ügyes diplomatát, nehány magyar főurral a litvánokhoz, hogy nekik békeajánlatokat tegyenek, és őket a magyar táborba meghíják. Kieystut, kinek főczélja volt Lubart megszabadítása a fogságból, hajlandónak mutatkozott. Túszokúl maradván tehát a magyarok közűl a litván táborban Marócsuk, Szécsényi Konya és Rikalffia Tarkői László, Kieystut fejedelem nagy alázatossággal megjelent Lajos király előtt és készségesen ráállott a következő békeföltételekre:
Akkor – úgy látszik – még királyi főpinczemestert és pozsonyi ispánt: mert erdélyi vajdáúl csak ez év vége felé fordul elő.
1. Kieystut és testvérei és minden népeik megkeresztelkednek, ha a magyar király koronát és királyi czímet szerez Kieystutnak a pápától.
2. A litvánok kötelezik magokat, hogy a magyar király hadába szállanak, valahányszor kívántatik, saját költségeiken, ha viszont a magyar és lengyel királyok őket a német lovagok és tatárok ellen megótalmazzák, jelesen, a lovagok által elfoglalt tartományaikat visszafoglalni segítik.
3. A litvaiak érsekséget, püspökségeket és monostorokat alapítanak országukban.
4. Kieystut Budáig kíséri a magyar királyt és ott megkeresztelkedik.
5. A szerződő felek kölcsönösen szabad járást, kelést biztosítanak tartományaikban egymás alattvalóinak. Egymás közt örök békét tartanak. A litvaiak a magyar kereskedőktől vámot, adót nem szednek.
A békekötést Lajos király sátorában, augusztus 15-én pecsételték meg. Miután a litvánok, a kötés megtartását saját módjok szerinti esküvel megerősítették, Kont Miklós a király elé vezette Kieystutot, és Lajos király szintén esküvel fogadta, hogy örök barátságot tart vele és népével, minek jeléűl levétetvén Lubartról, Kieystut testvére lábáról a béklyókat, legott szabadon bocsájtotta.*
A litvai esküformát így írja le kútfőnk: Előhoztak egy riska ökröt s azt két karóhoz kötötték. Aztán fogott Kieystut egy litvai kést, az állatba hajítá s a főéren találta, mire bőségesen folyt a vér belőle, mely vérrel ő is, a többi litvaiak is kezöket és arczokat befenték, kiáltván: «Uristen tekints reánk, lelkünkre, e szarvas állatra és eskünkre!» Ezt mondván, lemetszették az ökör fejét és oly távolságra helyezték el nyakától, hogy Kieystut s a jelenlevő litvaiak a közön, mely a fej és a nyak közt támadt áthaladhatának, s ezt háromszor tették meg. – SUCHENWIRT Péter (ed. Primisser) megerősíti a dubniczi krónika fönti leírását az ifjabb Ellerbach (Puppli) és Chreutzpeckh Fridrikről írt énekeiben (I, 104, IX, 136., x, 89., XIV, 268.). A nevezett lovagok részt vettek Lajos király e hadjáratában.
Lajos király aztán tábort bontatott és Kieystuttal Krakó felé vette útját. Kieystut három napig kísérte a királyt, ki azt hivé, hogy a lengyeleknek van szemök reá. De nem így volt; mert a litvai fejedelem kíséretével együtt a harmadik éjjel megszökött, és haza érkezvén, a három magyar kezest szabadon bocsájtotta és királyok után küldötte. A magyar király a lengyel királylyal együtt igen elszomorodtak, megértvén, mennyire kijátszotta, megcsalta őket a litvai. De segíteni ez idő szerint a dolgon nem lehetett.
Krakóba érkezvén Lajos király, ott találta Kornisi Jaksó urat, ki az első litvai hadjárat alkalmával megrabolta a királyi kincstárt. Ugyanekkor megsebesíté a király két udvari emberét, Czudar Pétert és Jakabfia Miklóst. Ezek tehát és velök Laczkfi Istvánfia Miklós most reá rohantak és szállásadó gazdájával együtt, ki őt védelmezte, fölkonczolták.
66. A MEGCSÚFOLT SZERZETES.
E büntetés pedig azért érte Jaksót, mondá jó János atya a koríró, mert előtte való vasárnapon, midőn Krakóban sok némettel ebédel vala, két minorita barát jöve hozzá alamizsnát koldulni, kikre dühösen rivalla: «Azt a szent Ferencz apátokat, ki titeket csavarogni tanított!» Azonnal halálfenyegetés mellett megtánczoltatta őket útczahosszant, mögöttök járatván a dudásokat. A szegény megcsúfolt barátok jajgatva jövendölték meg neki, hogy a szent Ferenczen ejtett e gyalázatért szörnyű halállal fog meglakolni, mely harmadnap el is érte. *
A dubniczi Krónika (Fontes domest. III, 160. kk.) – Ez utóbbi jelenetet örökíthette meg nagy művész hazánkfia, Ajtósi Dürer Albert II. Miksa császár imakönyvéhez készűlt szélrajzai egyikében, melyet ime adunk.
