X. A «Nagy magyar csapat» nyomai.
X. A «Nagy magyar csapat» nyomai.
A «NAGY magyar csapat» viselt dolgainak gyér nyomait mintegy függelékűl nem lesz talán érdektelen kutatnunk. Johannának és férjének, Tarantoi Lajosnak, Sicilia királyainak azután is, hogy a magyarok végkép kivonultak országukból (1352) nem volt nyugalmasabb uralkodások. A visegrádi fogságból haza érkezett herczegek és főurak, kiknek megszabadulásáért annyit rimánkodtak, nevezet szerint Durazzoi Lajos királyi herczeg, Ruggiero Sansevern io conte di Tricarico és Giovanni Pipino conte di Altamura* lázadást lázadásra szítottak, az országot pusztították és százezrekre menő károkat okoztak. Minthogy pedig a magok erejével nem győzték, meghítták segítő társokúl ANICHINO BONGARDO, másként Mungardi, híres zsoldos vezért, ki kétezerötszáz, németekből, magyarokból és közönséges rablókból álló hadával hajmeresztő gyalázatosságokat mívelt Siciliában.*
THEINER, Monum. Hung. I, 1221. 1242. sz.
L. erről Lajos és Johanna királyok levelét CAMERÁnál: Giovanna I. 226. 1.
)
Volt pedig ama szép, olasz nevű bandita-vezér senki más, mint BAUMGARTEN HANNES (János), már Lajos király zsoldosa, kihez a Siciliából a békekötés következtében kiszorúlt magyarok egy része a magyar-nápolyi hadjárat befejezése után csatlakozott.
Szegény Tarantoi Lajos nem tudott másként segíteni magán, hanem alázatosan megkérte a magyar királyt, tiltaná ki Siciliából legalább a magyarokat, hogy ne segítsék a német rablókat. Lajos király hajlott is e kérésre, és elküldötte János zágrábi bírót, hogy beszéljen lelkökre amaz embereknek és bírja őket távozásra. Mily sikerrel? arról nem értesülünk; de úgy látszik, kezdetben kevéssel,* minthogy a nápolyi király végre is más útat, módot keresett, hogy Baumgarten Hannestől szabadúljon.
CAMERA u. o. 229. 1.
Nem volt egykori nevelőjén és utóbb miniszterén, Acciajoli Miklóson kívűl megbízható embere, s ez is akkor az irigy nápolyi nagyoktól elmaratva, Bolognában tartózkodott. Buzgón esedezett tehát neki, segítsen rajta valamiképen. Acciajoli a pápa engedelmével elment Firenzébe, hogy segítséget keressen Nápoly számára. Kapott is ott háromszáz embert. De mivel e szám vajmi csekély volt, Albornoz megegyeztével, lehet tanácsával szerződtette Megygyesaljai Morócz züllő hadának java részét, mely ATINAI Jánosfia MIKLÓS kapitánysága alatt «Nagy magyar csapat, Magna Societas Ungarorum» büszke néven rendelkezésére állott.
Ezen Atinai Miklós az Aba nemzetség sopronyi ágának volt tagja, egyébként «végzett földesúr», ki Pula és Szent-Márton nevű birtokait 1359-ben a Kanizsaiaknak elzálogosította, és ugyan kemény kötéssel a Kanizsaiak részéről, kik nyilván nem bíztak Miklós úr szavában.*
Sopronm. Oklt. I, 316. V. ö. Hazai Okmt. III, 172. – Mekkora volt e csapat, nem tudjuk biztosan, hozzávetőleg 2–3000 lóra tehetjük. Ismerjük névszerint számos főtisztjét, de e nevek után indúlván, messzire nem érünk. Akikről alkalmilag némi fölvilágosítást nyerhetnénk, ezek: Amerigus (Imre) filius Hemerici de Cupa, Georgius Nabitid, Johannes Furlanus, Thomas Cergeri, Stephanus dictus Pereci, Laurentius dictus Thus Juthe, Michael dictus Elack, Quoniam (Konya?) miles, Paulus dictus Thuoria. – Németek is voltak velök, mert német nélkűl a magyar már akkor sem tudott meglenni. Ezek főtisztjei: Ente és Filister valának. (Anjouk. dipl. Eml. II, 571. 585. 1.)
Hasonlóan kemény volt a kötés, melyet a nápolyi fölségek Melfiben, 1361 ápril 25-én, kötöttek vele és társaival. A szent Evangeliumra tett esküvel ígérték a csapat főtisztjei,* hogy a hódolatnál és tiszteletnél fogva, melylyel a nápolyi fölségek iránt viseltetnek, és a hitben, hogy ezzel dicső uroknak, a magyar királynak is szolgálnak, mert tudják, hogy a magyar és nápolyi fölségek egyek, mire nézve külön parancsok is van uroktól királyoktól,* minden erejökkel és tehetségökkel azon lesznek, hogy Anichinus de Mongardo (Baumgarten János) csapatjának összes németjeit, vagy bármely nemzetiségű népeit élve vagy holtan a nápolyi fölségek kezeibe szolgáltassák, és nem szűnnek meg üldözni a mondott németeket, míg Isten segítségével le nem verik.
Comes et capitaneus, Marescalli, Consiliarii, Comestabuli és Caporales – voltak a főtisztek latin czímei.
Ez a beszéd nem is volt költött dolog, minthogy Tarantoi Lajos király csakugyan megkereste Lajos magyar királyt, ki (ez időben magának még gyermekei nem lévén) némi vonzódással volt nápolyi rokonai iránt, «quatenus velitis comiti Nicolao et notabilibus caporalibus, aliis universis et singulis Ungaris fidelibus vestris (megparancsolni), quod more solito de bono in melius insistere debeant nostris servitiis, observando pacta hinc inde promissa solemniter et iurata». CAMERA, i. h. 229.
Ígérik továbbá, hogy míg ő felségeik országában lesznek, azok hű terűleteit és alattvalóit nem bántják; megfizetnek még az adandó élelmi szerekért is.
Ugyanazon eskü alatt ígérik azt is, hogy mihelyt végeznek a mondott németekkel, kitakarodnak ő felségeik országából, és távozások napjától számított öt évig oda vissza sem térnek, s nem is hadakoznak ellenök.
Kötelezik magokat, hogy ha ő felségeik szolgálataikat igényelnék Olaszország bármely részében, vagy a Provenceban és Avignon vidékén, a pápa és bíborosok védelmére (kivévén Sicilia szigetét), állanak rendelkezésökre.
Kötelességöknek ismerik, hogy Acciajoli Miklós úr, Sicilia nagy senescallja és főhadvezére szavát fogadják, őt megvédjék, neki úgy engedelmeskedjenek, mint akár dicső uroknak, a magyar királynak.
Azonképen, hogy míg jelen szegődségök tart, más ember szolgálatába nem állanak; mit ha tennének, vagy föntebbi kötelezettségeiket nem teljesítenék, tekintsék őket Isten, a magyar király s az egész világ előtt szószegőknek.
Ezek ellenében viszont a nápolyi király és királynő arra kötelezték magokat, hogy Miklós ispánnak és társainak aranyban harminczhétezer forintot fizetnek. És pedig: mihelyt ő siciliai fölségeik zászlait kibontván, megtámadják a mondott németeket, fizetnek tizennyolczezer arany forintot; a maradékot pedig akkor fizetik meg, miután leverték, az országból kiűzték vagy kipusztították őket. – A lovak, fegyverek és a németek egyéb vagyona, melyet a magyar csapat tőlök elvesz, szintén az övék marad; de a foglyok közől ötvenet, kiválogatva a főbbeket, Acciajoli kezéhez kell szolgáltatniok; azonképen ő felségeik azon katonáival, kik a támadásban személyesen résztvettek, igazságosan megosztozniok. – Ő siciliai felségeik bűnbocsánatot adnak mindazoknak, kik a németek csapatából netán a magyarokhoz átpártolnának. Ellenben, ha a magyarok egy része az ellenfélhez, vagyis Durazzoi Lajoshoz hűtlenűl átszöknék, társaik végső lehelletökig tartoznak őket üldözni. – Az utolsó pont a sebesültekről és betegekről szól, kiket a király híveinek be kell fogadniok, pénzökért szeretettel ápolniok, a mint illik. *
Anjouk. dipl. Eml. II, 417. sz.
A magyar zsoldosok agyaskodása itt-ott kellemetlenséget okozott ugyan a nápolyi uralkodóknak. «Nehány nap óta – írja Johanna királynő 1361 junius 10-én a firenzei tanácsnak – a magyarok sokasága közt veszedelmes egyenetlenség támadt, melyet nehéz lecsillapítani; minthogy ez emberek lelke nem kevésbbé kemény, mint nyelvök». Ennek következtében a firenzei segítség is a kapufélfától vett bucsút, mely körűlményekből Baumgarten Hannes merített is némi reményt. Mindamellett Tarantoi Lajos király kényszerűlt bőkezűsége és «nagyságos Miklós grófnak, a Nagy Magyar Csapat generalis főkapitányának» ügyessége oda vitte a dolgot, hogy a német csapat magyarjai egyesűltek a Nagy Csapattal Baumgarten elpusztítására, ki Durazzoi Károly egyik várában, Atellában, tartózkodott.
A hosszú ostromnak, melyhez a magyarok hozzá fogtak, az lett a vége, hogy Baumgarten szerencséjének tarthatta, hogy födözet mellett kivonúlhatott az országból. Erre Durazzoi Lajos is megadta magát és a Castello dell’ Ovoban elzáratott, két nemes társát, a Tricaricoi és Altamurai grófokat, pedig fölakasztották.
Tovább tehát a Nagy Magyar Csapatra Siciliában nem volt szükség. Annál inkább kérték oltalmát a provenceiak, kiket a Routiers (ruptuariarii), a «Societé de ľAuisition» hírhedt franczia rabló lovagjai zaklattak. A nápolyi fölségek, kiknek (mint tudjuk) a Provence sajátjok volt, oda küldötték tehát Atinai Miklóst hétszáz előkelő magyar vitézzel és azon ígérettel, hogy a többieket, mintegy ezerig, utána küldik. Miklós úr el is indúlt. 1362. évi november 20-án Firenzében találjuk őt, hova Angutoi Fulkó és Budetta Cicco nápolyi lovagok kíséretében megérkezett.
A firenzei köztársaság tisztelettel és jóakarattal fogadta a magyar vitézeket. Hálásan e barátságért, viszont ők is megfogadták, hogy a firenzei köztársaság birtokát és embereit nemcsak bántani nem fogják, de tehetségök szerint meg is védelmezik. Erre a szent Lőrincz templomában hites jegyző előtt megesküdtek István kapitány és társai. *
Anjouk. dipl. Eml. II, 419. 420. 424. 425. 427. 429. számok. – Chron. Sicul. 20. l.
Innen túl nyomát vesztjük a Magna Societas Ungarorumnak. De aligha csalódunk, hogy az Angol másként Fehér Csapat magyarjai, kiknek 1365-ben főbbjei: TOLDI MIKLÓS ispán, Szalai Mihály, Szamosi Lancz, Marchioi Péter és Zagoriai Miklós valának, részben legalább belőle állottak össze.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 463. sz.
88. SISAK NAGY LAJOS SÍRJÁRÓL.
