IX. Lajos király a római szent-szék érdekében háromszor küld fegyveres segítséget.
IX. Lajos király a római szent-szék érdekében háromszor küld fegyveres segítséget.
LÁSSUK most, miként tartotta meg Lajos király a pápának Kanizsai István által tett ígéretét, és vázoljuk ama barátságos viszonyt, mely a magyar királyi ház és a szent-szék közt fennállott – nem kevesebb hasznára az egyháznak, mint a magyar államnak, mely ekképen is főszerepet játszott Európa politikájában.
VI. Kelemen pápa 1352 deczember 3-án halt meg. Utódjává a szent kollegium Birel Jánost, a karthausiak szent életű generalisát, akarta megválasztani. De az általunk nem épen ajánlatosan ismert Périgordi Talleyrand elterelte bíboros társait e gondolattól. «Úgy veszem észre, testvéreim, – így szóllott hozzájok, – hogy ti a karthausiak generalisát akarjátok megválasztani. Kétségkívűl senki sem érdemli meg e tisztelő kitüntetést annyira, mint ő. Azonban ti nem gondoltatok arra, hogy míg bennünket a világ és pompája szeretete tart lekötve, addig jelölttök megveti a világ hiúságát, és ha megválasztjátok, első gondja lesz bennünket a régi, egyszerű erkölcsökre terelni vissza, drága fogatainkat eltiltani, nemes lovainkat az eke elé fogatni. Mert nem hat rá sem a nemes származás, sem a személy kitünősége, hanem bátor oroszlánképen síkra száll, ha az egyház javát kell tekintetbe vennie.»*
PETRI DORLANDI, Chron. Carthusiense, l. IV. c. 22. ap, CHRISTOPHE, l. c. II, 169.
A főnemes férfiú ez úrias beszéde a szent kollegiumot más gondolatra hozta ugyan, mindazonáltal az ostiai püspökben, ki VI. Incze nevet vett föl, igen méltó férfiút ültetett a szent Péter székébe.* Az új pápa mindenek előtt megfosztotta a bíborosokat az idegen egyházakban bírt javadalmak élvezetétől, megszüntette a reservatiokat, több javadalomnak egy személyben való fölhalmozását; meghagyta, hogy a javadalmas székhelyén lakjék, megszüntette a pazarlást, egyszerű, takarékos és szigorú életet élt.* Kellett is, minthogy az egyház uradalmai legnagyobb része idegen kézen volt. A kis zsarnokok, kiket közönségesen signoroknak neveztek, elfoglalták a pápai birtokot; csak két városka: Montefiascone és Montefalcone, ismerte még a pápát urának.
MATT. VILLANI l. II, c. 26: «Fu papa Innocenzio uomo di simplice e onesta vita, e di buona fama.»
BALUZ. Vitae papar. I, 357
87. VI. INCZE PÁPA ÉRME.
VI. Incze pápa tehát első föladatává tette szent Péter örökét visszafoglalni. Szerencséjére ALBORNOZ Alvarez Egyed, a szent Kelemenről, később szent Szabináról nevezett bíboros, oly férfiú volt, kinek hadi és politikai képességei egyaránt megfeleltek a nehéz föladatnak, melyet a pápa 1358 junius 30-án eléje tűzött, megbízván őt mint követét és általános helytartóját az olasz egyházi terűleten, hogy a signorok zsarnoksága által szinte tönkre ment egyházi államban a rendet helyre állítsa.*
L. a pápai bullákat THEINER, CD. dominii temp. s. sedis, II, 242–3. sz.
Albornoz bíboros rövid időn végzett a kisebb signorokkal. Fegyveres erővel és ügyes alkudozással visszaszerezte a szent-szék patrimoniumát és a spoletoi herczegséget, sőt legyőzvén a Malatestákat, majd kiegyezvén velök, a Márkáknak is ura lett. Csak a szövetkezett forlii ORDELAFFI Ferenczczel és a faenzai MANFREDI Jánossal és Vilmossal nem tudott végezni, mint ezt a pápa 1355 deczember 8-án Lajos királynak jelentette, kérvén őt, küldjön neki vitéz magyar csapatokat, hogy e «vipera-fajt» engedelmességre szoríthassa.*
THEINER, Monum. Hung. II, 27. 28. sz.
Kemény emberek voltak ezek a Manfrediak és Ordelaffiak. Albornoz hasztalan közösítette ki őket, rekesztette tilalom alá terűleteiket, hirdetett keresztes háborút ellenök. Vitézségökre és hatalmokra támaszkodva, nevették a vihart, mely fejök fölött tornyosúlt. Ordelaffi, midőn az őt kiközösítő harang hangját hallotta, a város valamennyi harangját meghúzatta, melyek zúgása közt viszont megátkozta a pápát, bíborosait és nevetve biztosítá barátait, hogy az anathema daczára csak úgy ízlik neki a kenyér, hús és bor, mint az előtt. Ezen istentelenségét kegyetlenséggel párosította: a forlii püspököt elűzvén, a papokat, kik az interdictum miatt misézni vonakodtak, lenyakaztatván, felköttetvén, megnyúzatván.*
«Hic Franciscus quum campanam ad excommunicationem adversus seipsum pulsari audiuit, protinus iussit ut ceterae campanae concreparent, et pontificem cum cardinalibus communione privavit… Cum ingenuis amicis suis colloquia miscens dicebat: Nos anathemate perculsi sumus; non ob id tamen panis, caro et vinum…. nauseam gustui creant…. Octo, qui celebrare noluerunt, sancto martyrio caesi occubuere. Septem laqueo suspensi et alii septem pelle corporis nudati perierunt.» (Fragm. Hist, rom. l. III, c. 7.)
De a bosszú nem vakította el annyira a szövetségeseket, hogy minden eszközt föl ne használtak volna védelmökre. Fölkérték a Viscontiakat, Galeazzot és Bernabost, hogy segítségökre legyenek, előadván, miszerint Albornoz czélja nem más, mint az összes ghibellineket megalázni s Olaszország minden államát meghódítani. A nagy zsoldos kompániát is, mely akkor Landau Konrád gróf (conte Lando) vezérlete alatt állott, zsoldjokba fogadták.
Albornoz válságos helyzetben volt. Lajos magyar királynak tehát sietnie kellett, hogy követének ígéretét beváltsa.* A velenczei szárazföldi terűleten működő csapatok egy részét, LACZKFI MIKLÓS ispán vezérlete alatt, Albornoz segítségére küldötte, ki akkor – mint mondani szokás – két kézzel küzdött az egyház ellenségeivel. Míg hadai felét Landau ellen küldötte, kit szerencsés alkudozással és a magyar király közbenjárásával* akkor el is távolított Itáliából, a másik felével Cesenát ostromolta, melyet Ordelaffi férfias lelkű felesége, Marzia, hősies elszántsággal védelmezett.
THEINER, Monum. Hung. II, 41. sz.
U. o. 56. sz.
A pápai seregek győzelmeiket nem kis részben köszönhették a magyaroknak, kik nem egy várost, helységet és váradot elfoglaltak, az egyház engedelmességére visszavezettek, s Albornoz bíborosnak átszolgáltattak.*
A küküllei főesperes: (Nicolaus filius Lachk) «Multas cuitates, oppida et castella ad obedientiam s. romane ecclesie reduxit, ac etiam rebellantes expugnavit ad manus d. Egidii Cardinalis apostolice sedis legati assignando.» (Budai Krón. i. h. 322. l.) A magyar csapatok aligha jöttek 1357 tavasza előtt a pápai had segítségére. De Lajos király – úgy látszik – még 1356-ban találkozott Ordelaffi Ferenczczel, hogy őt békére intse, minthogy VI. Incze pápa 1357 január 13. kelt levelében sürgetvén a segélyt, hivatkozik Lajos személyes tapasztalatára: «Nosti… – úgymond – et ipsa te presencia corporalis instruxit» milyen ember az az Ordelaffi.
A pápa melegen meg is köszönte Lajos királynak a nagyszámú fegyveres népet,* melyet az egyház segítségére küldött. Viszont kívánta, hogy Isten szintén számos gyermekkel vegye körűl a magyar trónt. Köszönetet mondott az esztergami érseknek is, ki ekkor még Vásári Miklós, mivel neki nem kis része volt a segítség küldésében. Reméli a pápa, hogy a vitéz magyarok segítségével a lázadók szarvait letördeli; de mert ehhez idő is kell, kéri Lajos királyt, hagyja ott hosszabb ideig csapatjait, minthogy már a magyar neve is félelemmel tölti el az ellenséget. (1357 május 1.)*
«Copiosum gentis armigere numerum.»
«Cum magnum rebellibus ipsis solum nomen tuum terrorem ingerat, et ipsius potencie tue timor ad obedienciam exhibendam nobis et eidem ecclesie contumacium colla inclinet et flectat.» (THEINER, Monum. Hung. II. 53. 54. 55. sz.) – Ugyanezen évi junius 11-én ismétli a pápa kérését. (U. o. 57. sz.)
Lajos király nemcsak teljesítette a pápa kívánságát, hanem újabb csapatokat küldött az egyház segítségére.* Sőt úgy találjuk, hogy Laczkfi Miklós 1358 október 6-án még mindig Olaszországban tartózkodik a magyar király segítő hadával.*
1357 deczember 18. írja VI. Incze pápa Lajos királyhoz: «nuper fide digna relacio patefecit, quod tu… non modicam gentem armigeram ad defensionem terrarum ecclesie destinasti.» (THEINER, Monum. Hung. II, 63. sz.)
«Nicolaus Lach miles, qui pro serenissimo rege Vngarie in subsidium Vestrum (sc. pape) et s. romane ecclesie in Ytalie partibus existit,» kéri ő szentségét, hogy káplányát és ügyvivőjét a szent-széknél, Benedekfia János, esztergami áldozó papot egri kanonokká kinevezze, mit VI. Incze készségesen meg is tett. (Suppl. Innoc. VI. anno VI., II. nonas oktobris.)
Nagy szükség lehetett Laczkfi Miklósra, minthogy Albornoz bíboros, ki Fanoban, 1357 ápril 29-én és a következő két napon az egyházi állam nagyjaival gyűlésezett, és híres konstituczióit kihirdette, ugyanekkor köztudomásra hozta, hogy Itáliát rövid időn el fogja hagyni, egyúttal bemutatta utódját Androin de la Roche, clugnyi apátot és pápai követet. Nagy megütközéssel értették a jelenlevők a bíboros szavait. Tudták, mily veszedelem érheti az országot, ha a háborúnak közepette a bíboros elhagyná. Ő értett mindenhez, vezetett, intézett mindent, benne összpontosúlt mindenek szeretete és bizalma. Kérték tehát, s e kérelemhez járúlt a clugnyi apát is, hogy legalább szeptemberig ne mondjon le fontos állásáról. Albornoz igen-t mondott.
Julius 21-én kapitulált aztán Cesena, julius 25-én Bretinoro; de Forliban tartotta magát Ordelaffi, midőn Albornoz szeptember elején Avignonba tért vissza.*
MATT. VILLANI, l. VII, c. 56. 77. 79. 100.
A clugnyi apát, Albornoz tehetetlen utódja, megindította Forli ostromát, de azt az 1357. év végén kénytelen volt abba hagyni. 1358-ban új hadakat, mint láttuk, magyarokat is kapván,* ismét hozzá fogott az ostromhoz, de Ordelaffin kifogni annál kevésbbé tudott, minthogy sikerűlt ennek a nagy kompánia maradványait zsoldjába fogadnia.*
Ezekről a clugnyi apát jelentése szerint magasztalólag így nyilatkozott a pápa Lajos királyhoz intézett levelében «non modicas gentes belligeras, et veloces, armorum exercitiis summe doctos eidem… multiplicatis agminibus destinasti, favoresque et gratuita subsidia iam inpensa a tuis regnicolis et aliis impendi propensius procurasti.» (THEINER, Monum. Hung. II, 41. lap.)
MATT. VILLANI, l. VIII, c. 49. 52.
Végre belátták Avignonban, mekkora hiba volt Albornoz visszahívása, és sürgősen kérték, térjen vissza az egyházi államba, hol 1358 végén ismét működésben találjuk.
Legelsőben a nagy kompániával igyekezett egyezkedni. Lajos magyar király is közben járt, Tamásfia Miklóst* küldvén Landau grófhoz. Nehéz volt egyezségre jutni a «Béliál fiával», de elvégre is nagyobb zsoldért ott hagyta kisebb zsoldot fizető urát és kivonúlt az egyházi államból. – Forlival és Ordelaffival is végzett Albornoz vitézsége és bölcs mérséklete. 1359 julius 4.-én megadta magát Ordelaffi a bíboros kegyelmére, melyben nem csalódott.* S így Romagna ismét megismerte a pápai uraságot.
Ez, úgylátszik, Szécsényi Konya.
Részt vett-e valamely magyar had Forli ostrománál, nem tudjuk: csak azt látjuk, hogy a pápa kért segélyt Lajos királytól. (THEINER, Monum. Hung. II. 75. 88. számok.)
Igen ám, ha a signor-hydrának új s ez úttal a leghatalmasabb feje nem nőtt volna Milano herczegében, Visconti Bernabosban, ez alacsony és közönséges lelkű zsarnokban, ki rendesen azzal se fárasztotta magát, hogy alávalóságát palástolja.
Követelte Bolognát, melyet VI. Kelemen pápa a Viscontiaknak tizenkét évre átengedett, és mely időszakaszból még négy év hátra volt. De elhallgatta, hogy a kikötött hűbért soha se fizette meg, sőt Bolognát évek előtt Oleggio Jánosnak adta át, kitől azt az egyház visszaszerezte. A szent-szék e körűlményeket emlékezetébe idézte és követelését visszautasította, mire Bernabos hadizenettel válaszolt. Négyezer lovassal, ezerötszáz magyarral, kik valószínűleg a velenczei hadjárat után szegődtek hozzá, négyezer gyalogossal és ezer nyilassal indúlt hadnagya, Estei Ferencz, a bolognai terűletre.*
MATT. VILLANI, l. IX, c. 56. 57. 91.
A pápai követ, Albornoz bíboros, kényes helyzetbe jutott. Nem volt pénze, tehát hadserege sem. Eladta saját ezüstjét, de az érte bevett harminczezer aranyból nem sokra tellett. Az avignoni segélypénzek gyéren és rendetlenűl folytak. Pedig Bolognával, melyet Visconti hadai ostromoltak, minden veszve látszott.
VI. Incze pápa megint csak a magyar királyhoz folyamodott, s a magyar király János, kalocsai prépost által meg is intette Viscontit,* hogy tartózkodjék a Romagna pusztításától, Bologna ostromától. Ám Bernabos siketségre vette a baráti jó szót.
Visconti – vice-comes – alispán.
A pápa tehát új kérelemmel ostromolta a magyar királyt, a vicenzai püspököt küldvén hozzá, és külön hízelgő leveleket íratott a két magyar királynénak; az esztergami és kalocsai érseknek, Kont Miklós nádornak, a veszprémi és nyitrai püspöknek, Pál előbb gurki, most frisingai püspöknek, Lajos király kedves emberének, ki ugyanakkor mint pápai követ volt a magyar királyi udvarban, valamint Vilmos zágrábi prépostnak, ki szintén kedves tanácsosa volt Lajos királynak, hogy ők is szószólói legyenek az egyháznak, melynek ügye veszendőben van. (1360 ápril 26.)*
THEINER, Mon. Hung. II, 82–4. sz.
Csakugyan minden pillanatban várták Bologna bevételét, midőn Visconti 1360 szeptember 15-én Bologna alatt tábort bontott, abba hagyta az ostromot és sietett vissza Milanoba. E gyors futást azon hír okozta, hogy tekintélyes magyar hadsereg közeledik. A hír való volt. 1360 szeptember 30-án hétezer magyar érkezett Bolognába. Hadnagyok Meggyesaljai Morócz Simon, a Pok nemzetségbeli Móricz fia, és Miklós néhai erdélyi vajda unokája, Pozsony, Győr és Bakony főispánja volt.*
Budai Krónika, i. h. 322. 1. – MATT. VILLANT. l. X, c. 5. – Chrod. Estense, Muratori XV, 484. – Addit I. ad Claron. Cortus. u. o, XII, 959.
Hétezer magyarral végezhetett volna valamit Albornoz bíboros; de a régi igazság, hogy pénz nélkűl nem lehet hadat járni, újra igaznak bizonyúlt. Meggyesaljai Morócz Simon, e henczegő és házsártos ember, annál kevésbbé volt képes fegyelmet tartani seregében, minthogy Albornoz nem volt képes azt fizetni. Kárpótlásúl Malatesta Galeotto vezérlete alatt ellenséges terűletre, Parmába és Modenába vitette a magyarokat. Itt huszonöt napig ellenállást nem találván, mindent elpusztítottak. Miután pedig fölemésztették, a mit ott találtak, visszatértek Bolognába, honnét tekintettel Albornoz üres kincstárára, szétoszlottak. Egy részök «Nagy magyar csapat» czímen zsoldos haddá alakult és a siciliai király szolgálatába lépett; más részök visszatérő útjában Visconti zászlai alá szegődött. Vezérök, Meggyesaljai Morócz Simon; kit az olaszok «Simon della Morte» néven neveztek, visszatért Magyarországba, hol a király igen barátságtalanúl fogadta a kegyvesztettet.*
«Displicenciam regie maiestatis incurrit», mond a küküllei főesperes.
Az a hír terjedt el akkor Olaszországban, hogy a magyar segítő had szétzüllését Visconti bőkezűsége idézte elő, ki a helyett, hogy megütközött volna vele, czélszerűbbnek találta megvesztegetni a főbbeket. Bernabos tétlensége és levele Albornozhoz, melyben gúnyosan azt írta neki: «A rettegés, melyet nekem okozni akartál, gyalázatodra fog fordúlni», megerősíteni látszik a föntebbi híresztelést.*
MATT. VILLANI, l. X, c. 15. 21. 28.
A magyarok távoztával Albornoz csaknem minden hadi erő nélkűl maradt, míg a gazdag Viscontinak sikerűlt Landau gróf népeit is zsoldjába fogadnia. Minden arra mutatott, hogy Visconti az ellenségeskedést mielőbb újra megkezdi és Bologna bevételével tetézi. Albornoz kétséges helyzete tudatában elhagyta Olaszországot és 1361 április közepén Magyarországba indúlt, egyenesen Lajos királyhoz, ki Zágrábban tartózkodott, hogy a szerb hadjáratra készűljön. Jó reménynyel kecsegtette magat az ékes szóló főpap, de nem sokára a magyar királyi udvarba érkeztek Bernabos követei is, és pedig nem üres kézzel, mondja Villani Máté.* A mit Albornoz kieszközölhetett, Lajos király parancsa volt, melylyel megtiltotta a Bernabos zsoldjában álló magyaroknak, hogy az egyház ellen harczolni merészkedjenek. Hogy e tilalom hatástalan lett volna, azért sem valószínű, mert a pápai seregben, mely julius 20-án az ostromló Viscontiakat tönkre tette, háromszáz magyar vitézről is olvasunk, míg arról, hogy Visconti seregében magyarok is szolgáltak, nem történik említés.*
L. X, c. 41. 45. 49. Mások szerint Lajos hajlandó volt segítséget adni, de azon föltétel alatt, hogy amit elfoglal, az övé marad.
CHRISTOPHE, 1. h. II, 230.
Hogy Lajos király az egyház segítségére újabb csapatokkal nem szolgált, annak okát abban kereshetjük, mert röstellette, hogy utóbbi segítő hada a pápai kincstár tehetetlensége miatt szégyent hozott reá; mert a szent-szék – letelvén a három év – még a magyar egyházi tizedet is megtagadta tőle; mert végre a délvidéken, főleg a szerbek ellen folytatott háborúi az ország minden erejét igényelték.
