I. Magyar-velenczei háború Padova érdekében. (1373)
I. Magyar-velenczei háború Padova érdekében. (1373)
A ZÁRAI 1358. évi békekötés, mely Velenczét Dalmácziától megfosztotta, s a tenger és a kereskedelem szabadságát hangoztatta, nyugtalansággal töltötte el a köztársaságot. Hogy a Balkán-félszigeten folytatott kereskedelme kikötőit, a dalmát városokat elvesztette; bennök új vetélytársakra bukkant, és monopoliuma az Adrián naponkint csorbulást szenvedett: talán még elnyögte volna, jóllehet ezáltal balkarja bénult meg. Hajh, de nemcsak a magyar állammal kellett megosztania a kereskedelem áldásait! Ott volt Genova is, Velencze régi vetélytársa, melylyel való görcsös viaskodásban egy század óta vérrel festette a tengert; ott a még régibb ellenség, az aquiléjai patriarcha; továbbá az osztrák herczegek, kik a tengerhez tolakodtak és Triest lázadását szították; Verona és Padova urai, kik a többi apróbb, nagyobb szomszédokkal együtt a gazdag köztársaság rovására iparkodtak gyarapodni; ott végre mindazon tengerparti államok, a siciliai királyság, Ancona stb., melyek az Ádrián szabad hajókázást követeltek.
Legtöbben az érintettek közől az utóbbi háborúban részint szövetségesei valának a magyar királynak és segiték legyűrni Ádria jegyesét, tehát díjul követelték ez előnyöket; részint vérszemet kapva Velencze megaláztatásán, úgy nézték, rúghatnak egyet-egyet szent Márk megtépett, megernyedt oroszlánán.
Ezt, a lassú halált, a morzsánkénti megsemmisülést Velencze nem tűrhette! Ahol tehát anyagi erejéből nem telt, észszel, álnoksággal igyekezett segíteni magán.
145. SZÉCSI MIKLÓS PECSÉTJE.
Körirata: S.. NICOLai. ZECHI. IVDICIS CVRIE. REGIE. ET. COMITIS. POSONIENSIS.
Hogy ez úton nem egyszer összeütköztek az érdekelt felek, magától értetik. Már a békepontok végrehajtása sok kellemetlenséggel járt, és Szécsi Miklós bán, sőt a király közbenjárását, sürgetéseit és türelmét sokszor igénylék. Velencze pedig ismét elővette régi csábító eszközeit: elégületlenséget szított, kedvezéseket adott előbbi híveinek, pénzt kölcsönzött nekik, polgárai közé vette föl őket, csakhogy meg ne szakítsa velök az összeköttetést. *
Anjouk. dipl. Eml. II, 399. 400. 402. 413. 414. 435. 440– 454– III, 87. stb. számok. ÓVÁRY Regestái 86–89. számok.
Még inkább kitűnt Velencze álnoksága azon rosszhiszemű értelmezésből, melyet az 1358. évi békekötés egyik pontjának adott. E pont a szabad kereskedést czélozta. A magyar király megígérte, hogy Velencze alattvalóit szabadon engedi tartományában kereskedést űzni; viszont ugyanezt ígérte a velenczei doge. Mindkét okirat, a magyar és velenczei, megegyezett a szövegben, de a velenczei oly pontozást vett föl, mely ezen, a dolog természetéből folyó jogot a magyar alattvalókra kétségessé tette.* Lajos király sürgette a hiba kijavítását, s hogy a vitás pontot kellőn értelmezzék; de a velenczei tanács úgy tett, mintha nem értené Lajos király követelésének horderejét. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy igen nagyon érti.
L. Anjouk. dipl. Eml. II, 504. és 516. lapok és 405. 416. 451. számok.
148. MARCO CORNARO DOGE ARCZKÉPE.
A dalmaták kereskedelmi főczikke a só volt, melyet Velenczébe és még tovább szállítottak. A velenczeiek eltiltották nekik e czikkel való kereskedést, mert – mondák – sójok úgy is bőven van. Sőt Padovával oly szerződést kötöttek, mely mellett Padova sóját Velenczétől és nem máshonnan vehette. A pápát pedig, kit az 1358. évi békekötés őreűl fogadtak el a felek, azzal nyugtatták meg, hogy e jogot réges régtől gyakorolják.* A dalmaták e károsításokra azzal feleltek, hogy közhírré tették: ne merjen réveikben sóval rakodott velenczei hajó kikötni, mert azt népestűl fölégetik. – Lajos király röstellette e tudtán kívül megesett dolgot és megígérte, hogy segít rajta.*
LUCIUS, de regno Dalm. 1. v, c. I.
Anjouk. dipl. Eml. II, 451 466. 469. 470. sz.
A velenczeiek azonban tovább mentek, és még inkább megszorították a kereskedést az Ádrián. Elvűl szabták, hogy minden, kereskedőt ért kár felett sehol másutt, hanem csak Velenczében történhetik a bíráskodás;* elrendelték továbbá, hogy (az arany és ezüst kivételével) mindennemű fémek után, ha az Ádria bármely pontjáról velenczei hajókon kivitetnek, annyi vám és vitelbér fizetendő, mint a mennyit a Velenczéből kiindúlt hajók fizetnek;* végre hajókat küldöttek ki, melyek Cattaroban történt valamely sértésért elégtételt vegyenek, sőt Raguzát és Cattarot egyenesen eltiltották a Velenczével való kereskedéstől. Lajos királynak mind e visszaélések és hatalmaskodások ellen nem maradt más menedéke, mint a magyar állam kereskedőit Estei Miklósnak, Visconti Barnabásnak és Malatesta Galeottonak ajánlani.*
Ugyanott III, 22. sz.
Ugyanott III, 30. sz.
Ugyanott III, 16, 22. 43. 47. 68. 77. 80. 81. 82. sz.
Lajos király e hosszútűrésének főoka – úgy véljük – abban rejlett, hogy gályái, melyekkel alattvalóit a tengeren megvédhette és Velencze túlkapásait megtorolhatta volna, nem valának; a signoria pedig sikerrel akadályozta, hogy a magyar állam tengeri hatalommá fejlődhessék.
Hanem végre a magyar király türelmének nyaka szakadt s az ellenségeskedés lánggal tört ki, midőn Velencze Carrarai Ferenczet, Padova urát és Lajos szövetségesét ismételve megtámadta.
Emlékezhetünk reá, hogy Carrarai Ferencz a háborúban, melyet Nagy-Lajos Dalmátország visszafoglalása végett a velenczei köztársaság ellen folytatott, híven tartott Lajoshoz, ki őt az 1358. évi zárai békébe is bele foglalta. A köztársaság Ferencz úr e magaviseletét igen zokon vette, minthogy ez neki köszönhette első sorban, hogy Padova uraságához jutott. És most «a hálátlan» a köztársaság szárazföldi birtokát, Trevisót áhítá! – Hasztalan fáradt utóbb a Carrarai abban, hogy Velenczét más nézetre bírja: meglátogatta a lagunák városát, megvendégelte a patriciusokat, megújította a só beviteléről szóló szerződést: a signoria mindig kémkedő szemmel nézte és leste az alkalmat, hogy megfizethessen neki.
Ellenben Lajos király ünnepélyes esküvel és levélben biztosította Ferencz urat, hogy ha bármely okból megtámadnák, síkra száll mellette; még támadó hadjáratában is segíti, ha Ferencz úr az ő, a magyar király tudtával izen háborút.* Sőt jutalmúl – láttuk – neki adta Feltrét és Bellunot, melyeket IV. Károly császártól kapott.
Az okirat a Hist. Cortusior. végén MURATORInál, XII, 953. Kelt Budán, 1358 május 5.
Agg mondás: az ebnek, melyet el akarnak emészteni, veszett hírét költik. Velencze is arról vádolta Padovát, hogy a határszélt bolygatja s annak erőszakos kiigazítását határozta el. Lajos király azonban Siket (Surdus *) János váczi püspököt küldé Velenczébe, hogy az követelje Padova urától Sant-Ilario vidékét, mert ez nem tartozik a köztársaság területéhez; más újításokat se tegyen, minthogy a magyar király azokban, mikben Padovának igaza van, ezt el nem hagyja. (1363 junius?)* Velencze ugyan ez állítás ellenkezőjét firtatta, de – alkalmasb időre várt, mivel a pápa is Padova pártját fogta, és sürgette Lajost, intse meg az osztrák herczeget és Can grande della Scalát, ne szítsák a viszályt, mely a velenczei köztársaság és Padova közt izzik, és ne bonyolitsák a zavarokat, melyek veszélyessé válhatnak.* Később meg arra kérte XI. Gergely ugyancsak Lajos királyt: minthogy a velenczeiek fegyverrel fenyegetik Carrarai Ferenczet, ki a pápa szövetségese, mely háborútól, ha kitörne, nagy hátránya támadhatna Padovának úgy, mint az egyháznak, – járjon közben Lajos, hogy Velencze elfogadja a békét, vagy legalább két-három évre fegyverszünetet kössön.*
«Johannes Dominici Surdus vagy de Surdis de Placencia már 1349-ben mint piacenzai és császmai kanonok, Vásári Miklós megerősített nyitrai és postulált zágrábi püspök káplánja Magyarországon van; 1358-ban kalocsai prépost és 1363–1375-ig váczi püspök, Lajos király kincstartója. (Clem. VI. Suppl. a. VII. p. III. f. 210. et Innoc. VI. a. VI. f. 75. – FEJÉR, CD. IX/IV, 498. – Hazai Okmt. VII, 413.)
Anjouk. dipl. Eml. II, 435. sz.
THEINER, Monum. Hung. II, 233. sz.
THEINER, Monum. Hung. II, 243. sz.
A magyar király Firenze és Pisa városok társaságában már előbb közbelépett a béke föntartása érdekében,* s ekkor, hogy a kinevezett határigazító bizottságok dolgozhassanak, két havi fegyverszünetet is kötöttek; de míg a velenczei bizottság újabb és újabb nehézségeket támasztott, a signoria e két hónapot fegyverkezésre fordította.
Anjouk. dipl. Eml. III, 19. sz.
Az ellenségeskedés kitörvén, Padova ura fegyveres segítséget kért Lajostól. Velencze ugyan azzal fenyegetődzött, hogy erőszakot erőszakkal torol meg; de Lajos ezzel keveset törődvén, elsőben Laczkfi II. Istvánt, az erdélyi vajdát, a hasonnevű vajdának és nápolyi hősnek fiát kétezer lovassal Felső-Olaszországba küldötte, kiket Carrarai Ferencz San-Pietroban helyezett el, honnét Treviso ellen mívelkedének. Nemsokára aztán megjött az esztergami érsek is, ki akkor Telegdi Tamás vala, kétezer ötszáz lovassal. Előkelő urak számosan voltak a magyar csapatokban, kik közől azonban csupán nehányat említenek az olasz kútfők: Benedeket és Györgyöt, kikről úgy tudjuk, hogy amaz Hém, ez az Ákos nembeli Bebek; továbbá (Czudar) Pétert, ki ujabb csapattal érkezett, és Ubol grófot, nem valószinűtlen, a Kállayak közől valót, kiknél az Ubol (Ubaldus) név hagyományos volt.
Carrara még másként is remélt segíthetni magán. Orvgyilkosokat bérelt, hogy a velenczei tanács azon tagjait, kik ellene dolgoztak, lába elől eltétesse. Azonban, minthogy szándékát elárulták, az elkeseredés annál nagyobb lett. Velencze pedig minden felelősséget a magyar királyra hárított, kit semminemű szerződés által nem lehet megkötni, ha Olaszország vesztéről van szó.
146. CZUDAR PÉTER PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) PETRI • ZVDOR. BANI.
Lajos király e rágalommal szemben Visegrádon, 1373 február 7-én kelt manifestumot adott ki,* melyben közhírré tette, hogy tengeren és szárazon tör Velencze, e fölfuvalkodott város ellen, mely igaztalanúl támadott Padovára, a magyar király szövetségesére, jóllehet ő, a magyar király, számos követséget küldött békeszerzés végett és hogy a keresztények vére haszontalanúl ne folyjon, Velenczébe, de Velencze megátalkodott kevélységében. Kalózjogot ad tehát ellene minden ember fiának, és a meddig e háború tart, menedéket Velencze minden ellenségének Dalmátország réveiben, váraiban.
Anjouk. dipl. Eml. III, 46. sz.
IV. Károly császár is ráírt a birodalmi olasz városok uraira, nevezet szerint Visconti Bernabosra és Galeazzora, mint milanoi helytartóira, hogy Lajos magyar király és szövetségesei ellen ne fenekedjenek, mert ő, a császár, ezt semmi esetre sem fogja tűrni, annál kevésbbé elhagyni a magyar király pártját, minthogy ez jogosan indított háborút Velencze ellen. * – Az osztrák herczegeket, III. Albertet és Lipótot, kik eleinte Velenczéhez szítottak, szintén rábírta Lajos, hogy Padova részére álljanak, amiért ez Feltrét és Bellunot adta át nekik, mely városokra az osztrákok jogot tartottak.
Anjouk. dipl. Eml. III, 41. sz.
A háború tűzzel folyt. Carrarai Ferencz az új magyar segélyhad elé, melyet az esztergami érsek hozott, ment; azt, Sacilenél találkozván vele, a Piave-vonal védelmére indította. Mások (valószinűleg Czudar Péter ötszáz lovasával) Feltre, Belluno és Bassanonán át vették útjokat. Ütközetre kerűlt, mely a velenczeiek vereségével végződött; Gustiniani Tádé, Camino Gellért, a cenedai gróf, Risolini Azzo a velenczeiek vezérei egyebekkel fogságba kerűltek és foglyokúl Magyarországba küldettek. Több szerencsével harczolt Velencze a tengeren; de egészben véve ügyei oly gonoszúl állottak, hogy nem átallott ötezer törököt és morlákot fogadni zsoldjába.*
A török segítséget Dandolo András folytatójának loyalis krónikája röstelli megemlíteni; ellenben a Chinazzo Danielé azzal mentegeti Velenczét, hogy ama törökök önkéntesen jöttek, «il quale volentieri li succorse per esser’ egli nemico del Re d’Ungheria».
Treviso elfoglalását tűzték föladatokúl a Carrara hadai. A velenczeiek palánkokat (bastidákat) építettek Treviso védelmére; Carrara népei pedig ugyancsak bastidákkal elzárták amazok kimenő útját, úgy hogy a velenczeiek kénytelenek voltak egy új, harmadik bastidát építeni, hogy teljesen el ne rekesztessenek. E bastidákat megtámadni és szétrombolni, volt a carraraiak feladata. A magyarok is (noha számok megfogyott, amennyiben* György és* Benedek időközben haza tértek csapataikkal) részt vettek e feladat megoldásában és első izben szerencsésen, mert kiűzték a velenczéseket a bastidákból és lerombolták azokat. Ez alkalommal az ifjú Carrarai Ferencz oly hősiesen viselte magát, hogy megnyerte a vajdától a vitézkötést. De a második, 1373 junius 30-án intézett támadás annál szerencsétlenebbűl végződött. Ekkor már a törökök is részt vettek az ütközetben. A velenczeiek és törökök, kik gyalog harczoltak, a magyar lovasságot mocsaraknak szorították, honnét nem menekülhetvén, az ellenség kézi és számszeres* íjjaiból röpített nyilainak födetlen czéljáúl szolgáltak. Meg kellett magokat adniok. A Dandolo-féle krónika ezerre, Chinazzoé kétszázra és sok padovaira, meg más zsoldosra teszi a foglyok számát, kik közt valának István vajda, tizennégy (mások szerint harmincz, köztök a már említett Ubol gróf) magyar főúr. A zsoldosokat zsoldos módra, elvevén fegyvereiket, lovaikat, szabadon bocsátották. A magyarokat és padovaiakat ellenben elzárták, és pedig a főnemeseket a palazzo ducalenak amaz, ólakhoz hasonló sötét zárkáiba (in cameras palatii), melyeket maig is borzalommal szemlél az útas; a többieket a Giudecca alsó csűcsébe (ad oras s. Blasii). Fölváltva hat-hat nemes őrizte a vajdát.*
Bebek
Hém
Számszeres (szerszámos) íjj a. m. Armrust, nyéllel és gépezettel ellátott íjj.
Anjouk. dipl. Eml. III, 48. sz.
147. A PIAZZETTA VELENCZÉBEN.
Hanem e szerencsétlenség annál kevésbbé törte volna meg a magyar szövetségben bízó Carrarai Ferenczet, minthogy Lajos király legott visszaküldötte (Bebek) Györgyöt ezerötszáz lovassal. De miután Velencze Ferencz úr testvérét, Carrara Marsiliust föllázította ellene; a Viscontiak pedig, immár nyílt szövetségesei Velenczének, oldalában fenyegették; Lajos király is a magyar fogoly urak rokonai unszolására sürgette Carrarai Ferenczet, kössön békét, amilyet tud, hogy a fogságban senyvedők megszabadulhassanak: csak ekkor hajlott a békére, melyet a pápa közbenjárásával 1373 szeptember 21-én megkötöttek.
A békeföltételek Padovára vajmi súlyosak voltak: százezer aranyat kellett fizetnie; a határkérdést Velencze saját előnyére döntötte el; a várakat, melyeket Padova határai védelmére épített, lerontották; a régi szerződések a só-monopoliumra nézve fönmaradtak; a velenczei kereskedők Padovában vámot nem fizettek; Marsilius visszakapta birtokait s azok jövedelmét elkölthette Velenczében; és, ami Padova urának leginkább fájhatott, egyetlen fiát Velenczébe kellett küldenie, hogy ott a nagy tanács termében térdenállva kérjen bocsánatot a signoriától. Petrarca készítette a beszédet, melyet az ifjú vitéznek kellemetlen helyzetében el kellett mondania. «Kelj fel, – válaszolá neki a doge – s ezentúl ne vétkezzél se te, sem atyád.»* A foglyokat, természetes, kicserélték.
Azokra nézve, miket a föntebbiekben még meg nem okoltunk 1. Chronicon R. CARESINI continuatio A. DANDULI ap. Muratori XII, 344. et seqq.; továbbá: Cronaca D. CHINAZZO della guerra di Chioza, ap. Muratori, XV, 765–8. hasáb.
Nagy-Lajos király is háromszáz ezer forintra becsűlte kárát a Padovának adott hadi segély alkalmából, ide nem számítva azon harminczezer ló értékét, melyek akkor oda vesztek. – Kissé soknak tűnhetik föl, hogy Lajos király harminczezerre becsli az oda veszett lovak számát. Hisz lehet nagyítás a számban: ez katona dolog. Azonban nem szabad figyelmen kívűl hagynunk, hogy minden magyar lovasnak azon kívűl, melyen ült, legalább még egy tartalék lova volt.*
Anjouk. dipl. Eml. III, 178. l. – M. VILLANI, 1. VI. C. 54.
E békekötésnek is, mint annyinak, nyomában új háború járt Velencze és Ausztria közt, minthogy Velencze némely helyeket, melyeket az osztrák herczegek Padovától kaptak, elkövetelt; az osztrák herczegek viszont háromszáz ezer arany kárpótlást kívántak Feltre, Belluno és más helyek visszaadásáért, melyeket Padova adott nekik. Ezen árt túlságosnak találta Velencze és kitiltotta a nevezett helyek lakóit területéről, mit Lipót herczeg akkora sértésnek vett, hogy négyezer emberével rajt’ ütött Cenedán és Trevison. Ebből aztán kölcsönös pusztítás keletkezett, mígnem Lajos magyar király közbenjárására a felek (1376 november) másfél évre fegyverszünetet, – s ennek leforgása után a statusquo alapján békét kötöttek.*
Anjouk. dipl. Eml. III, 123. sz. – A doge Miklós királyi udvari vitéznek, úgy látom: Tót Lőrinczfia Lőkös fiának, ez ügyben mutatott jóakaratáért két lepedőt s egy szép paplant, melyek a pápa számára készültek és két kordét (caratelli monouaxie) ajándékozott, igen kiemelvén okosságát, bölcseségét.
