III. A budai királyi udvarban.
III. A budai királyi udvarban.
HOGY a pólai csapás után kissé fölocsudtak a velenczeiek, nyakra-főre városuk védelméről gondoskodtak, aztán pedig legott követeket küldének a magyar királyhoz, békéért esedezvén. E követek május 25-től julius 2-ig csaknem naponkint titkos jelentéseket írtak a dogénak, melyek igen érdekesek.
Contarini Zakariás és Priuli Jakab – így hítták e követeket – magyar födözet alatt indúltak el Trevisoból. Első dolguk volt Benedeket,* az olaszországi magyar hadak egyik vezérét és Jakab ispánt* megnyerniök. Utjokat azután Sacilén, Spilenbergán, Villachon és Magyar-Óváron át Budának vették, hol junius 12-én érkeztek meg Jakab ispán kíséretében. A király nem volt Budán, hanem két mérföldnyi távolságra fekvő magányában tartózkodott. Kihallgatásukra kirendelte azonban Durazzoi Károly herczeget, a győri és váradi püspököt* és a nevezett Jakab ispánt. Hanem a követek inkább szerették volna, ha a király maga, vagy a királyné hallgatja ki őket. Hogy ez így megessék, Lajos mester, a barátok új generalisa, sokat fáradott, de czélt nem ért.
Ez, úgy hiszem, ismét a Hém Pál fia Benedek, ekkor pozsonyi ispán, kit közönségesen Hém vagy Hímfi Benedeknek nevezünk.
Ez meg Szepesi Jakab országbíró, helyesebben: Jakab, szepesi ispán és országbíró. E Jakab egyik őse a hasonnevű szepesi prépost és fölszentelt püspök († 1301) volt; fia, János pedig 1401-ben kalocsai érsek lett.
A győri püspök Vilmos volt; a váradi Deméndi László, az Olaszországból beszármazott Benedek orvosnak ivadéka.
156. SZEPESI JAKAB PECSÉTJE.
Körirata: SIGILLUM. IACOBI. DE. ZCEPVS IVDICIS • CVRIE. REGIS.
Junius 13-án, a vecsernye után, voltak első kihallgatáson. A velenczei követek ez alkalommal megtették bőbeszédű előterjesztésöket. Czéljok, tudniillik, az volt: húzni, halasztani a tárgyalást, míg a teljesen védtelen Velencze, mely 5–6 gályánál többel nem rendelkezett, kissé lélekzethez jut. Hanem a magyar urak ezt hamar észrevették és nyíltan kimondák: hagyják a fölösleges szószaporítást, drága idővesztegetést. A magyar királynak fontosabb dolga van, mint hosszadalmasságaikat végig hallgatni, melynek czélja – úgy tetszik – nem egyéb a halogatásnál. A magyar ember a dolog velejét keresi; hanem ebbe a követek nem ereszkednek.
– De sőt – válaszolák a követek – hasonlókép gondolkozik a signoria is. Azonban ne csodálják az urak, ha mi csak átalánosságokban mozgunk, hisz küldőink azt sem tudják, mi oka, mi ürügye van a mostani háborúságnak? Mi ketten jártunk itt nem régen; volt akkor szerencsénk a királynéval, főpapokkal és főurakkal érintkeznünk, de azt még se tudhattuk meg: mi indította haragra a királyt Velencze ellen?
Felelt e beszédre a győri püspök, ki hangsúlyozta, hogy a király mindenek fölött vallásos és igazságos. Az egész világ tudja, hogy őt csak észszerű és igazságos okok indították a hadizenetre. És mielőtt ezt megtevé, bölcs és jámbor emberek tanácsát s az ország nagyjainak véleményét kikérte. Ellenben az út, melyen a követek elindúltak, a békekötés halogatására, nem pedig megszerzésére vezet. Egyébiránt előterjesztik ők kívánataikat a királynak, aztán válaszát is meghozzák.
Kilátás a békére tehát kevés volt. A firenzei követek, kik nyilván a velenczések ügyét törekedtek támogatni, szintén a háború folytatását jósolgatták. Azonképpen a budai udvarnál tartózkodó pápai követ is hasonló nézetet vallott.
A válasz, melyet a győri püspök hozott és Károly herczeg, valamint a többi, fönnevezett urak előtt előadott, megerősíté e gyanítást. Még azt is szemökre lobbantotta a velenczei követeknek, hogy színeskednek. Velenczében azt híresztelik, hogy a követség nem önszántából, hanem a magyar király meghívására indúlt útnak. Ajkukon hordják, de szívökből nem kívánják a békét, és ide csak kémlelődni, tapogatózni jöttek. Ellenben a király, Károly herczeg és ők valamennyien a békét óhajtják. Ami a háború okait illeti, azokat majd elmondja Károly herczeg Olaszországban, hova nemsokára elindúl, mint a magyar hadak fővezére és a király meghatalmazottja. Most azért nem adják elő azokat, mert a király nem akarja saját házában megbántani vendégeit. Egyébkint, ha még más mondani valójok volna, a király szívesen meghallgatja őket. Azután biztos födözettel, Károly herczeggel vissza, haza indúlhatnak.
Jól tudták a velenczei követek az ellenségeskedés okát, mert (miként őszintén előadják jelentésökben) miután megkísérlettek minden útat és módot, hogy valamit megtudhassanak a király szándéka felől, de semmire sem mehettek; hacsak nem akartak visszatérni eredménytelenűl, mintha másért se voltak volna Budán, hanem csak a király üdvözletére; meg nehogy végkép megszakaszszák a tárgyalás fonalát: előhozakodtak a pagoi sóügygyel, melyről (tettetve magokat) azt állíták, hogy itt Budán értesűltek legelőbb. Szeretnék tudni a dolog mibenlétét, s a fölvilágosítást korán se vennék sértésnek; de sőt óhajtanák, ha itt folytatnának a béketárgyalások, mi az ország és király tekintélyével megegyezőbb lenne. Itt a királylyal könynyebben lehetne végezni, mint lám! Zárában is gyorsan megkötötték a békét.
Igen – felelték a magyar urak; – ha jókor, idején kívánták volna megtudni a király haragja okát, megtudhatták volna; de – tevék hozzá példálódzva – száraz lábbal a király nem mehetett Velenczébe. Szövetkezett tehát barátaival, s ezek ügye úgy bele van szőve, fonva az övéibe, hogy azt kibontani belőle nem lehet.
Egyébiránt kéz alatt megkapták a háborúság okait és némely békepontokat a franciskanus generális által, kinek azokat a győri püspök adta át, de azt kellett mondania, hogy két alsóbb rendű tanácsostól szerezte.
E pontok a következők: A Padova ellen indított hadjáratban nem tartották meg a velenczeiek az 1358-ki békekötés azon kikötését, mely szerint a vitás ügyek a pápa békebírói ítéletére bizandók. Ennek következtében a magyar királynak részt kellett vennie a velencze-padovai (1373. évi) hadjáratban, mi nagy költséggel járt. Padova ura is tetemes kárt szenvedett e háborúban. Nem csekély kárt vallott a magyar király abban is, hogy a velenczeiek nem engedték a pagoi (dalmát) sót kikötőikbe és azokon átbocsátani. Kártérítést követel a király cattaroi és sebenigoi alattvalói számára (a károkért, melyeket Pisani az imént okozott nekik). Követeli jelen hadi költségei megtérítését is. Végűl elégtételt kér a követein elkövetett sérelmekért.
A velenczei követek a tárgyalást e pontok fölött még az napon megkezdették a magyar meghatalmazottakkal, kikhez Czudar Péter tótországi bán, a főbbek egyike is járult.
Dicsekesznek dogejoknak, hogy kimerítették ékesszólásuk tárházát a köztársaság érdekei védelmében. De kárba veszett fáradságuk, mert «a magyarok, mint afféle durva és míveletlen emberek» nem is hallgattak érvelésökre, azt semmibe se vették, levén egyedüli argumentumok a kard és íjj. «Miután pedig tapasztaltuk, hogy feleleteink nem tetszettek a magyaroknak, s hogy a béketárgyalásokat Olaszországban akarják folytatni, ami érdekeink ellen lenne, azt az engedményt tettük nekik, hogy ami a só-ügyet illeti, jól van, majd találunk oly módot kiegyenlítésére, mely a király úrnak tetszeni fog. Padovára nézve is kijelentettük, hogy ezt a kérdést is a király megelégedésére fogjuk megoldani.» Hanem mind ez engedményeik mellett is úgy látták a követek, kevés remény volt a békekötéshez, főleg azért, mert a genovaiak és padovaiak ellene voltak, kivált ez utóbbiak egyenesen kimondották, hogy nem kell nekik a béke. «Pedig ezek, sajnos, nagy tekintélylyel bírnak a királyi udvarnál.»
Junius 17-dikén a királyi jegyző meghítta a velenczei követeket ünnepélyes kihallgatásra a királyhoz. Az előszobában mondá már nekik a győri püspök Károly herczeg és Jakab ispán jelenlétében, hogy a királyi tanács határozatához képest a béketárgyalások a helyszínén, Velencze közelében történjenek. Ez – elgondolható – nagyon bántotta a velenczéseket, és el nem fojthatták a megjegyzést, hogy eltekintve a király méltóságától, melylyel egyezőbb, ha Budán tárgyaltatnék a béke, ők főleg azért óhajtanák az alkudozások megkezdését itt, mivel az igazságos király jelenlétében nem merne Genova és Padova igaztalan, vagy túlhajtott követelésekkel előállani, vagy ha merészelne, a király azokat kellően leszállítaná. Az nem volna baj, hogy a szövetségesek követeinek nincsenek kellő meghatalmazásaik, minthogy azokat be lehet várni. De szegények csak falra hánytak borsót. A padovaiak és genovaiak azzal biztatták a királyt és tanácsát, hogy vessék ki őket a király szövetségéből, ha szeptember végeig át nem szolgáltatják a magyar királynak Velenczét: szerintök e város végét járja; nincs már se pénze, se katonája, se elesége, semmije.
Közben sokan gyülekezének a főurak közől az előszobába, mire mindnyájan a terembe, a király színe elé bocsájtatának.
A velenczei követek előléptek és a legalázatosabb, legengesztelőbb hangon adták elő követségök tárgyát. Nagy-Lajos feszűlt figyelemmel hallgatta őket végig. A választ Vilmos győri püspök adá a király és a főurak jelenlétében. Azt mondá, hogy ura, királya az ország tanácsa meghallgatásával Károly durazzoi herczeget küldi Olaszországba teljes hatalommal döntendő a háború és béke fölött, és elrendelte, hogy szövetségesei is küldjenek meghatalmazottakat a tárgyalásokhoz. Ő Felsége a király, amennyiben rajta áll, hajlandó szövetségesei joga és tisztessége főntartásával békét kötni. – Aztán a király elbocsájtotta a követeket, kik – mint mondá – teljes biztossággal utazhatnak haza.
Jóllehet immár elbocsátották a velenczei követeket, ezek a két királynénál és minden egyéb jóakarójoknál még mindig azon fáradoztak, hogy a béketárgyalások ne olasz földön, hanem Budán legyenek. Ideig-óráig úgy látszott, mintha czélt érnének. Visegrádról azt írta Lajos király, hogy hát kezdjék meg Budán a tárgyalásokat, és amennyiben a szövetségesek megbizottjainak nincsenek elégséges meghatalmazásaik, küldjenek utánok. Azonban már junius 21-én magához hívatta Károly durazzoi herczeg a velenczei követeket, és levelet mutatott nekik a királytól, mely elrendeli, hogy a követ urak térjenek haza. Augusztus elején Sacilébe érkezik a herczeg s a többi főurak; akkor majd tárgyalnak a béke iránt.
Elindúltak tehát szomorúan Oroszvárig magyar, innen osztrák födözet alatt haza felé.*
Anjouk. dipl. Eml. III, 141. sz.
A kép, melyet a velenczei követi jelentés elénk tár, pompás. A budai királyi udvarban egyidejűleg ott találjuk a pápai, firenzei, genovai, velenczei és padovai követségeket. Lajos és magyar tanácsosai határoznak Olaszország, Európa sorsa fölött. Mert nemcsak Velenczéről van itt szó, hanem Nápolyról is, mely iránt a pápai követ érdeklődik, s ettől a kérdéstől függ – mint látni fogjuk – az egész keresztény világ nyugalma. A velenczei követek ujságolják, hogy Czudar Péter szlavon bán és más urak ezer lándzsással szállanak táborba, hogy onnét Apuliába indúljanak. A velenczei követek ezt ugyan még nem hiszik, de nem sokára meg fognak győződni a hír valóságáról, mert Lajos barát értesíti a doget az ügyek állásáról, és a doge fölhasználja az adott viszonyokat, fölhasználja Velencze megmentésére.
E fény és hatalom mögött azonban megérzik, hogy Lajos ereje időnek előtte hanyatlik. Alighanem bölcs elhatározás volt a béketárgyalásokat meg nem indítani, míg a genovai és padovai hadak a csapást, melyet Velenczére mértek, rá nem sújtották, s ekkorra legjobb volt kéznél lenni, közel Velenczéhez, hogy gyorsan meg lehessen kötni az előnyös békét az elkábult és még föl nem ocsúdott signoriával… De a habozás a király elhatározásában különböző irányú befolyást tételez föl, s ha nem is találunk két pártot, melyek egymás ellen agyarkodnak; az ármánynak, hazugságnak és megvesztegetésnek világos nyomaira akadunk.
Lajos király már hanyatlik… Hogy a csaták zajába nem kívánkozik, az föltünést nem kelt, hisz az ötvenet már meghaladták életkora évei és nem ritkán nyavalygó teste* gondos ápolást igényelt; de hogy a fontos béketárgyalások vezetését, melyek ha kellő erélylyel és becsületességgel vitetnek, uralkodása legfényesebb eredményét alkotják vala, a legbiztosabb kézből, a saját kezéből kiadja: az kétségtelen jele Lajos ernyedésének, mely – mit hazánk érdekében eléggé sajnálni nem lehet – igen korán mutatkozott a nagy férfiúban.
«Variis involutus aegritudinibus», úgymond DLUGOSS (III, 398.). Ismerjük több orvosát, kikről 1. FEKETE Lajos értekezését a Századok 1874. évfolyamában. Fekete azonban nem emlékezik RADLICZA János, krakói kanonokról, ki Francziaországban, Montpellierben (in Monte Pessulano, hol mind e napig híres orvosi fakultás van) tanult, és a franczia király által küldetett a beteges magyar királyhoz. Radlicza lengyel nemzetségből, quae galeam nauticam… defert pro insigni, származott. Lajos király utóbb megválasztatta krakói püspöknek és megtette Lengyelország kanczellárjának e jeles férfiút.
