V. A fölcsigázott békepontok.
V. A fölcsigázott békepontok.
EKKOR, a kétségbe esés rémséges perczeiben, csöndűlt meg a velenczei tanács fülében Nagy Lajos kegyes szava, melylyel követeit Budáról elbocsájtotta, hogy ő óhajtja a békét, s egyetlen bizalmok a magyar táborba vonzotta őket. Morosini Miklós, Contarini Zakariás és Gradenigo János Sacilebe indúltak tehát, hol augusztus 5-én megérkezvén, találták (Hém) Benedek bánt és (Szepesi) Jakab ispánt. Károly herczeg még Kapronczán késett, hol találkozója volt a győri püspökkel. Aztán augusztus 8-án írt nekik Udinéből, hol a nádorra* és Czudar Péter szlavon bánra várakozék, kiknek, valamint a szövetségeseknek jelenlétében hallgatja majd meg őket. Jelen voltak az osztrák követek is, mióta uraik, a herczegek két-kétszáz lándsást küldvén hadi illetékűl, szintén a szövetségbe léptek. A velenczei követek Károly herczeg intésére visszavonúltak Trevisóba, hol csakhamar értesűltek Chioggia veszedelméről.
A nádor 1376 elejétől 1385 szeptemberig Garai Miklós volt.
Vigasztalóképen azonban találkozott velök Benedek bán és Jakab ispán, az ő megnyert jóakaróik, és azt a tanácsot adták nekik: Ha Velencze teljesen tönkre menni nem akar, adja magát a magyar korona védelme alá. Fizessen neki évenkint némi adót, és tűzze ki a magyar zászlót. A szövetségesek nem fogják merni megtámadni a magyar korona fönhatósága alatt álló várost.
A követek ez ajánlatot azonnal közölték a trevisoi tanácscsal, mely azt elfogadhatónak találván, beküldék Gradenigo Jánost Velenczébe, hogy a dogenak ez ügyet előterjeszsze és parancsait kikérje.
A signoria ez ajánlatnak igen megörűlt, minthogy – úgy látszik – keményebb föltételekre is el volt készűlve. Gradenigo a válaszszal visszatérvén, a velenczei követek Sacilebe utaztak Károly herczeghez, kit «a Pace» névvel előlegesen megtiszteltek, és augusztus 23-án társaságában találták a győri püspököt, Czudar Pétert és Hém Benedeket. Gradenigo előadta küldetése eredményét: a doge és a tanács köszönik a magyar király kegyességét, elfogadják a nekik tett ajánlatot a közlött föltételek mellett, melyeket írásban is átnyújtott.
151. GARAI MIKLÓS PECSÉTJE.
Körirata: SIGILLVM. DOMINI. NICOLAI. HVNGARIE. PALATINI. x
Erre egy óráig tanácskoztak a magyar urak. Képzelem, mennyire meg voltak elégedve a minden reményöket meghaladó eredménynyel. A büszke Velencze magyar fönhatóság alatt! A gazdag Velencze Magyarország adófizetője! A magyar király hosszú czímébe Velenczét is beigtatja! Ő fogja beigtatni a dogét a Palazzo ducaleban, melynek ormán csak úgy, mint a szent Márk terén, a magyar zászló leng!
A tanácskozás határozatához képest előlépett a győri püspök, és biztosította a túlboldog velenczei követeket, hogy még a gondolatot is, miszerint Velencze elpusztúljon, visszatetszéssel utasítják el magoktól. Tetszik ellenben nekik Gradenigo előterjesztése és elfogadják a föltételeket. Maradjon meg Velenczének herczegválasztó joga, kormánya, tanácsa, hivatalnokai, városai, várai s egyéb helyei, miről jegyzéket is adtak. A velenczei követek hálálkodtak és esküdöztek, mennyire megmutatják, hogy híven szolgálják majd a magyar királyt és mindenben kedvét keresik.
Óh, ha ott lett volna a magyar király, bizonyára mindenek ekként történnek! Lajos bölcsesége és mérséklete megtalálta volna a kellő mértéket, melylyel mindenkor az igazságot mérte. E nap valószínűleg forduló pont leendett hazánk történetében. Egészen más irányt vett volna az. Tegyük föl: ha a török veszély idején a magyar király rendelkezik a velenczei gályákkal, Velencze pénzerejével; ha sikerűl kiegyenlítenie a korona alá tartozó dalmát városok érdekeit a velenczeiek érdekével; képzeljük el a hatást, melyet Magyarország a Balkán félszigetre ez úton is gyakorolhatott volna… De félre, hiú képek…
Esedeztek aztán a velenczei követek, méltóztassanak gondoskodni arról, nehogy a genovaiak és padovaiak megrohanják Velenczét. Írni lehetne a dalmát gályáknak: ne mozdúljanak Chioggiától; írni Genovának és Padovának, hogy a magyar király képviselői nélkűl ne fogjanak semmibe. – Károly herczeg biztosította őket, hogy a Velenczét fenyegető veszély elhárítására megtett már, a mit jó szerével megtehetett. (Jakab ispán küldetése Padovába alighanem e végből történt.)
152. III. VAGYIS CZOPFOS ALBERT AUSZTRIAI HERCZEG ÉS KÉT FELESÉGE: ERZSÉBET ÉS BEATRIX.
Ekkor előállott a győri püspök és még a következőket tartá szükségesnek elmondani: «Nem szeretném, hogy az én kevésbbé szabatos beszédem miatt mást értsetek, mint Károly herczeg s ez urak értenek. Ez urak véleménye, hogy nekünk egy várostokra szükségünk lesz; ezt át kell adnotok örökre. (Triesztet gondolta, melyet az osztrák herczegek, a czopfos Albert és öcscse áhítának.)* A dogeválasztás is csak oly módon fog történhetni, mely a király méltóságát elismeri. Királyunknak, ki nem az anyagi hasznot lesi, minden tisztességet meg kell adnotok.» – A velenczei követek ezzel igen meg voltak elégedve. Károly pedig sürgette, hogy végére járjanak a kötésnek. «Estig elkészűlhetünk – mondá – a pontozatokkal azokra nézve, melyeket tőletek kívánunk. Ha készen leszünk velök, magunkhoz kéretünk titeket s aztán végezhetünk – nem ugyan véglegesen, mert ehhez a nádor hozzájárulása is szükséges. Őt egyébiránt, valamint Jakab ispánt, minden órán várjuk.»
III. Albert osztrák herczeg (1365–1395.) Czopfos (mit dem Zopfe) melléknevét onnan kapta, hogy a czopfos lovagrendet alapította. Némelyek szerint valamely szép asszony ajándékozta meg hajdíszével; mások szerint, midőn a pogányok elleni hadjáratáról haza érkezett, lehet, fogadalma úgy tartotta, ő maga nyirta le felesége hajfonatát; valószínűbb, hogy onnét vette a jeles rend alapítása eszméjét, mert maga is czopfot viselt, mint látható a mellékelt képen, melynek eredetije a breitenaui szent Erhard templom (Stiriában) egyik üvegfestménye. E kép fölirata: Albertus dux austrie et stirie et carinthie et ceter. et uxores eius. – Feleségeinek egyike, mint említők: Erzsébet, IV. Károly cászár leánya, másika Beatrix a nürnbergi várgróf leánya, mint a fölöttök díszlő két czímer a kettősfarku cseh oroszlán és a Hohenzollernekké tanusítja. Jelmeztani tekintetből is érdekes e kép. (ESSENWEIN, Anzeiger f. Kunde d. d. Vorzeit, 1866. 177. l.)
Ebéd után, este felé, csakugyan a velenczei követekért küldöttek és fölolvasták előttük a békepontok fogalmazatát. Oly nagyokat kívántak, hogy megborzadtak tőle a velenczei követek. Három köztársaság – mondák – nem elég e pontok betöltésére. Hogy fogalmunk legyen a szertelen követelésekről, melyeket eredeti alakjokban nem ismerünk, ide igtatjuk a már leszállított ultimatumot, melyekből engedni akkor semmi szín alatt se voltak hajlandók a szövetségesek: Velencze elismeri a magyar királyt, örököseit és utódait urának; adóképen fizet neki évenkint százezer aranyat, hadi kárpótlásúl pedig egyszer mindenkorra egy millió aranyat.* Addig, míg a hadi kárpótlás megkerűl, Velencze zálogba adja a herczegi süveget s a köztársaság kincseit. Továbbá lemond Triesztről és átadja a Terra fermát: Trevisót, Coneglianot, Castelfrancot, Mestret, Cenedát stb. A dalmát sót szabadon árulják, vagy e szabadság megszorításáért kárpótlást fizet Velencze. Ezek mellett természetesen föntartották még a szövetségesek, névszerint Genova által teendő követeléseket.
Ez utóbbi összegre nézve, mely eredetileg két millióról szóllott, a velenczei követek nézete szerint volt még alkudozásnak helye. Ha készpénzzel azonnal megfizették volna a hadi kárpótlást, felével talán beérték volna.
Mi okozhatta e rögtönös változást, arról egyenes tudósításaink nincsenek. De gyanítjuk, hogy a magyar urak, mielőtt e pontok fogalmazásához fogtak, értesítették Genova és Padova képviselőit az ügyek állásáról. Treviso s a többi szárazföldi városok fölvétele e pontozatokba, melyek Carrara javára kerűltek oda, ezt kétségtelenné teszik ime tehát ez Padova befolyása. A genovai érdekek képviselői szintén magokon kívűl lehettek e váratlan fordulat hallatára. Bevallott czéljok volt Velenczét megsemmisíteni. Nem tagadták, hogy vagy ők lesznek Velencze alattvalói, vagy a velenczeiek az ő alattvalóik. És most így elsilányítják régen ápolt, a megvalósuláshoz közel álló terveiket! Árulással vádolták a magyar urakat, hogy most, midőn hosszú fáradságok gyümölcse annyira érett, hogy leesik magától: ők magoknak szakítják le azt. Ám ha beérik vele; ők lássák. Csak oly botorok ne volnának; hogy egy tál lencséért adják oda minden örökségöket. Mert Velencze, a város, Genovának nem kell; azt pusztán a magyar király számára foglalnák el. De ki téríti meg a roppant költségeket a magyar államnak? Legalább erről gondoskodnának, hogy árulásuk díját vegyék! Ehhez könynyen hozzá jutnak. Velencze készséggel oda adja mindenét, csak bőrét hagyják meg, hisz életeért remeg.
Ezen és hasonló okoskodások, melyeket későbbi tárgyalásokból merítünk, bírhatták a magyar urakat követeléseik oktalan hatványozására. A velenczei követek e szörnyű követeléseket olyanoknak találták, melyeket elfogadni annál kevésbbé lehet, minthogy Lajos magyar király világosan kikötötte, hogy szövetségeseinek is eleget tegyenek, azok jogait megvizsgálják, mire nézve a döntő ítéletet föntartotta magának. A pontozatok tehát csak egy részét tehetik az összes követeléseknek.
Ezek után a velenczei követek arra kérték a doget, kezdjen titkos tárgyalásokat Genova- és Padovával. Mert még az esetben is, ha sikerül a magyarokkal kiegyezkedniök, kérdés: képesek lesznek-e a magyarok őket megvédeni Genova és Padova ellen. Ők, a követek, maradnak a magok helyén és azon lesznek, hogy az ügyet húzzák, halaszszák, bonyolítsák.* Qui habet tempus, habet vitam.
Anjouk. dipl. Eml. 111, 143. sz.
