VI. A halogatás megmenti Velenczét.
VI. A halogatás megmenti Velenczét.
A VELENCZEI, új emberekkel megszaporodott követek: Morosini Miklós jogtudós, Priuli Jakab, Contareno Zachariás, Gradenigo János és Morosini Mihály, a szent Márk templom ügyésze, azon feladatok teljesítésében, hogy a béketárgyalásokat addig húzzák, halaszszák és terjeszszék, míg Velencze időt nyer újabb erőgyűjtésre – valóban remekeltek.
Ki-kivetették horgaikat, melyek egyikére e csalit * tűzték: Kész örömmel megismerjük a magyar királyt urunknak, és mert ez nem volt elég, hozzátették: fisarjadékát, és végre: leányait és azok királyi ivadékát is. A másikra: Adunk hadi kárpótlásúl ötszáz-, hatszáz-, hétszáz-, nyolczszázezer aranyat. A harmadikra: Fizetünk évi adót is; de nem százezer, hanem egyelőre csak tízezer aranyat.
Csali, vagy pille, a. m. az újabb csalétek, németűl Köder. (Herman Ottó.)
A magyar urak pedig: Károly durazzoi herczeg, a nádor, Vilmos győri és Alsáni Bálint pécsi püspök, Szepesi Jakab, Hém Benedek, Czudar Péter és Ákos* úr erősen pedzették a kivetett csalit, melyet a velenczei követek hol közelebb eresztettek ajkaikhoz, hol visszavontak. Mikor pedig már-már megegyeztek, azzal állottak elő: Ők ugyan, «tekintettel a magyar király nagy jogérzetére és arra, hogy mindig gyűlölte az igazságtalanságot», igen nagyon megbíznak az ő ígéretében, hogy mindent meg fog tenni szövetségesei: Genova, Padova, Ausztria és Aquiléja követeléseit mérséklendő; de szeretnék tudni részletesen, melyek ezek a mérsékelt követelések? Hanem erre a kérdésre nem tudtak pontos választ adni a magyar urak, minthogy szövetségeseik, kivált Genova, fölöttébb bizalmatlan volt irántok és vele egy követ fújt Padova ura. Carrarai Ferencz vakmerőn Lajos királyt is vádolta, hogy álúton jár, hogy «oly módon akarja elnyerni Velencze uralmát, melyen még az Istennek sem engedi».*
Valószínűleg Mick bán fia az Ákos nemzetségből, vagy ugyanazon nembeli Kún Miklós fia, Csetneki Ákos.
«Rex posset habere per talem modum dominium Venetiarum, quod ipse dominus Paduae nollet, quod Deus haberet illud.» Csak magyarra lehet jól visszafordítani e mondást.
Ez boszantotta a magyarokat. Heves jelenetek folytak a közös tanácskozások alatt, melyet a szövetségesek nem egyszer megszakítottak, oda hagytak.
És mivel az izgatottság folyton nőtt, a velenczei követek és bizalmasaik tehetségök szerint minden oldalon tüzeltek.
A genovaiaknak nem nagyon kellett magyarázgatniok, hogy voltaképen az ő állok koppan. Pedig hát ők tettek, a mit tettek: ők győztek Polánál; ők foglalták el Chioggiát; ők szorítják Velenczét. Hanem e négyszeres munkáért nekik csak a morzsákat szánták hű pajtásaik, a magyarok, kik a semmiért, a mit fölmutathatnak, a főkonczot követelik. – Ellenben a magyar táborba egyenesen elküldötték Lajost, a barátok generalisát, fejtse föl az ottani uraknak, hogy a genovaiak azért irtóznak a békétől és törnek Velencze végső elpusztítására, mert annyira kapzsiak, hogy irigylik a magyaroktól Velenczét.
– Igaz is; felelének a magyarjaink. Világos, hogy az a szemétzsák, – Padova ura tudniillik, kire nagyon megnehezteltek, a magyar király ellen intézett kifakadásáért, – az a szemétzsák csak ezért nem akarja a békét és gázolja urunk becsületét. De jaj neki, ha Velenczével megegyezünk: ellene törünk mind halálig. És esküdöztek, hogy akár akarja, akár nem, de megszelídítik. Megszállják tartományát. Sőt a nádor arra is vállalkozott, hogy leszúrja; és ajánlotta, támadjanak ellene azonnal hathatósan. Különben – tevé hozzá – legott megüzente a fölséges úrnak azt a czudar nyilatkozatát.
A velenczeiek meg lehettek elégedve munkájokkal; azonnal meg is írták a dogenak eredményét, valamint megírtak neki minden más újdonságot, melyekkel Lajos barát, a firenzei követek, kik szintén a táborba érkeztek és némely magyar jóakarójok bőven ellátta őket.
Mind a mellett a szakítás a magyarok és szövetségeseik közt be nem következett. Lajos király meg nem engedte. Pedig a békét, mely ez idő szerint ama szakítás nélkűl alig volt elképzelhető, a magyarok kívánták, főleg Károly herczeg, kinek a pápa és Lajos király a nápolyi trónt szánta, és a ki égett a vágytól, hogy Apuliába indúlhasson, nagyon áhítá. Még a velenczei követeket is arra unszolta a herczeg: találják ki a módját, miképen lehetne a genovaiakat békére hajlítani vagy legalább eltávolítani a helyektől (Chioggiától), melyeket elfoglalva tartanak?
A herczeg bizalmasságán kapva kaptak a velenczeiek, s a hozzájok intézett kérdésre ekképen válaszoltak:
«Úgy értesűltünk, hogy a genuaiak czélja Velenczét elfoglalni a magyarok segítségével, aztán Velenczét kiprédálni a magyarok segítsége nélkűl. Tervök ez: rábirják a magyarokat, hogy lejőjenek a Lidóra és ostrom alá vegyék ott a megvíhatatlannak tartott Szent-Miklós erődöt. Azon esetre, ha ezt nem bírnák megvíni, minthogy a szigetről nem tudnának genuai hajók nélkűl menekűlni, oly kötésre kényszerítenék őket, a milyen nekik tetszik. Ha pedig bevennék amaz erődöt, minthogy a Lidóról nem lehet Velenczébe jutni, hacsak hajón nem, a genuaiak magok mennének gályáikon Velencze elfoglalására és fölprédálására, visszahagyván a magyarokat a szigeten, s ekkor is úgy kötnék meg a békét, a mint nekik tetszenék. A genuaiakról minden föltehető; hisz látták, hogy nem törődnek a király becsületével, a magyarok biztonságával, hanem csak önhasznokkal. Ha másként volna, nem tartanának a békétől.»
«Mondják meg tehát a genuaiaknak: álljanak a békére. Ha nem állanak rá, a király igazolva lesz Isten és a világ előtt, magokra hagyván őket, minthogy szövetségi esküje nem kötelezheti a királyt igaztalanságra, hanem csak arra, a mi jogos. És ha még e fenyegetésre se hallgatnának a genovaiak, akkor híja vissza a király a dalmát gályákat Dalmátország őrizetére; zárja be a dalmát kikötőket előttök, és ne szolgáltasson eleséget nekik. Ez megtörné a genovaiakat, annál inkább, minthogy hazulról rossz híreik vannak.»
E kaján válaszuk azonban nem gátolta a velenczei követeket abban, hogy ismételve meg ne keressék a dogét: alkudozzék titkon Genovával és Padovával, a mi meg is történt, de eredményre nem vezetett. A magyarok már államcsínra is gondoltak és azt a tanácsot adták a velenczeieknek: adják magokat azonnal és teljesen, minden szó nélkűl a magyar király uradalma alá. E bevégzett, önkéntes ténynyel számolniok kellene a szövetségeseknek, és Velenczét vagy nem mernék megtámadni, vagy ha megtámadnák, a magyar királynak meg kellene védelmeznie Velenczét, mint sajátját.
Velencze azonban ekkor (1379 szeptember 25-én) már nem igen gondolt komolyan arra, hogy magát a magyar uralom alá bocsássa, mert szinte két havi szakadatlan erőfeszítése gyümölcseűl azt reméllette, hogy a végső veszélytől e nélkűl is megvédi magát. Követei tehát azt válaszolták: Az adott tanácsot be nem vehetik, mert ebből roppant botrányok és zavarok keletkeznének; egyszer azért, mert a polgárok minden osztálya hozzá van szokva a legnagyobb szabadsághoz, függetlenséghez; aztán mert a lombardok, romagnaiak, a Márkák és Toskána emberei, kik eddig hajlandók segíteni őket, azonnal ellenkező nézetre tereltetnének, attól félvén, hogy idővel a magyar király őket is uralma alá akarja hajtani. Ezen coup tehát nem lehetséges. «Hanem adtunk – folytaták a velenczei követek jelentésöket – a magyaroknak más tanácsot arra nézve, mint birják szövetségeseiket a békére. De e tanácsot megköszönték, minthogy hasznát nem látták. Ők már ennél többet tettek. Most is a pécsi püspököt és két társát azon izenettel küldötték Padovába, hogy ha Carrara akar tisztességes békét, ez esetben a magyarok nem alkusznak Velenczével nélkűle; de viszont, ha nem akar, hajlandók velünk szövetkezni életre, halálra. E követek estére visszaérkeznek, akkor majd hívatnak bennünket. – A válaszszal pedig, melyet a teljes uralom iránt adtunk, meg voltak elégedve a magyarok, mivel belátták okaink helyességét.» *
Anjouk. dipl. Eml. III, 143. sz.
Ez így tartott szakadatlanúl négy-öt hónapon keresztűl. Békére e tárgyalások, miután a mieink az első, kedvező alkalmat elmulasztották, nem vezettek. Azt a czéljokat ellenben, hogy időt nyerjenek, teljes mértékben elérték. Megtették halogatással, amit eszökkel kivinni nem tudtak.* Amiért a nagy magasztalás, melyben részesűltek, megillette őket.
«Mora fecit, quod ratio facere nequivit», úgymond a velenczei köztársaság kanczellárja. CARESINI, 448.
CONTARINI ANDRÁS VISSZATÉRÉSE VELENCZÉBE A CHIOGGIAI DIADAL UTÁN.
Paolo Veronese festménye után.
