XXI. A magyar vitézség.
XXI. A magyar vitézség.
A KORTÁRSAK Nagy Lajos királyt a vitézek (milites, lovagok) példájának, mintájának tartották. A középkor úgy tekintette a vitézi rendet, mint a legelső világi tisztességet; hisz még a királyoknak, királyfiaknak sem ingyen adták, hanem meg kellett érdemelnök a vitézkötést; még az angyalok karát is tiszteletből a mennybéli vitézek hadának (militia coelestis exercitus) nevezték, a minthogy a főangyalokat pánczélosan, sisakosan festették is.
174. BÁCS VÁRA NYUGATRÓL.
A vitézek mennybéli patronusa szent György volt. E kappadocziai herczegnek és «nagy vértanúnak», ki a legenda szerint Aja királyleányt megszabadította a sárkány torkából, és Diocletianus császár idején, 303-ban vértanúságot szenvedett, nagy tisztelője volt Lajos király.* Hanem szent György mellett a magyar vitézek szent László királyt, mint különös pártfogójukat, szintén tisztelték. Sírját Váradon, melynek közelében temetkezni legméltóbb, óhajtások volt, áhítattal látogatták, egyházát gazdagon megajándékozták.
«Ad cuius (s. Georgii) auxilium cum regni nostri proceribus et militum catervis spem devotam et fiduciam securam semper habuimus et gerimus singularem.» A zárai béke után is Nagy Lajos sz. György érdemeinek és pártfogásának köszönte győzelmeit, a miért a szentnek veszprémi basilikájában, «mely faragott kövekből épült, csodaszép festményekkel volt ékítve», és melyben a szentnek koponyáját aranyos hermában őrizték, naponkint mondandó szent misét alapított, e végre Gyimót falvát ajándékozván a veszprémi egyháznak. (CSETE, a M. Sionban, I, 889. Az alapító levél Pilisen, 1358 junius 14. kelt.)
Az igazi vitéz – ezt tartották még a XIV. században is, – védelmezi az özvegyeket és árvákat, hadba száll törvényes ura mellett, szeretettel szolgálja Istenét és tisztelettel viseltetik a hölgyek iránt. Jutalma ezért a borostyán koszorú, melyet tisztességes hölgyek, piros ajkok dícséretével nyújtanak neki, kedves barátjoknak, szívesen látott vendégöknek.
A fejedelem pedig elárasztja őt arannyal, ezüsttel, paripákkal és drága ruhákkal.*
Megjegyezzük, hogy e rajzokat legnagyobb részint az egykorú Suchenwirt Péter verseiből. melyeket Primesser Alajos kiadott és bevezetéssel ellátott, veszszük.
De hajh! a XIV. században már megfogyott az igazi vitézek száma, azért is oly nagy a becse a magyar királynak, mert sok a becstelen lovag, ki szereti a jó asztalt, rágalmazza az asszonyokat, úton, útfélen dicsekszik. Az éj az ilyennek kedves ideje; az ivásnál túl tesz három nemes vitézen; virradat előtt nem vetődik haza, aztán alszik a misék idején túl, azaz délig.
A nemes vitéz ellenben a fejedelmek minden aranyáért se kívánna olyasmit, a mi a becsülettel és tisztességgel meg nem fér. A laza szerelem, erkölcstelen élet távol van tőle; csak a hű szerelmen csüng. De ez egy asszony iránti szeretete miatt tiszteli a világ minden hölgyét, nem szalajt ki ajkán egy szeméremsértő szót, illedelmes tréfái fűszerezik a társalgást. A mit megígért, azt megtartja. Kora reggel Istenének, aztán a világnak szolgál.
A tornáknál és lovagi játékoknál a hitvány lovag cziczomásan, de elpuhult gyöngeséggel jő a porondra: dárdát nem igen tör. Ha valaki hatalmasan ellene hajt, hamar elejti azt, mert attól fél, hogy kivetik a nyeregből. Az ő lökése alatt nem rendűl meg a ló, mert nincs erő karjában. Mit neki a vitézi hír? Bajjal, sebbel jár az. Ő mindig épen tér haza…
Ellenben az igazándi, nemes vitéz fényesen jelenik meg a porondon: szép a lova, fénylik a vértje, csillog a fegyvere és czímeres paizsa. Öröm látni, mint üli meg lovát. Választottja jelét föltűzte sisakjára és paizsára. Ügyesen kezeli dárdáját a rettenthetetlen; kimérve, nem vakon tűzi ellenfelének, miközben megsarkantyúzza lovát, hogy ellenesét a porba taszítsa. A piros ajkak ekkor egyhangúan tanúságot tesznek róla, hogy ő a legderekabb vitéz és neki ítélik oda a tisztelet díját.
A csatatéren, ha az ellenséget megpillantja, s a hadakat rendezni kezdik, fölvidúl, megvidámúl a jó vitéz és bátorságát felközli ezrekkel. «Jeles vitézek, – így szól, – legyetek bátrak és merészek! A mit ma, egy nap alatt végezünk fegyverünkkel, az örök dicsőségére válik nemzetünknek, magunknak. Ma mutassuk meg, ki a hős? Úri erőnkkel megverjük a gyáva ellenséget.» Azonnal gondja van, hogy biztos kézben legyen a zászló; az első sorba a legvitézebbeket állítja; megmutatja, mint kell az ellenséges had élét megtörni, azt túlszárnyalni. Aztán rendezi övéit és szent György nevében az ellenségre tör. Nagy bontást visz véghez benne; sok súlyos sebet oszt, nem feledkezvén meg, hogy barátain segítsen. Ha megbontotta az ellenség csatasorát, a buzogánynyal vág reá oly keményen, hogy ember és ló vihog a fájdalomtól. És ha sikerűlt zavarba hozni az ellen sorait, azt le is győzte. Sebektől vérzik ugyan, de barát és ellenség megismeri, hogy ő a nap hőse.
Visszája a gyáva lovag. «Ahol zászló zászló ellen, csapat csapat ellen küzd, – így beszéli kedvese, – teljesen nyugodt vagyok, mert ért ő a maga dolgához.» Hogy, hogy? Ha kardot rántanak, ott van az utolsó sorokban és arra néz, valjon az első csapat előre nyomúl-e, vagy hátrál? Minek is tenné ki becses életét veszedelemnek? Az ellenségre oly óvatosan megy, mint a macska a vízbe. Ha birokra kerűl az ütközés, jókor eloldalog, mígnem övéi végeztek az ellennel. Hanem ekkor pihent erővel előre vágtat; kétszer is bele mártja kardját – egy döglött ló vérébe; aztán versenyt fut haza felé, hogy első hozzon hírt a diadalról, melyet ki ő vívott.
A rossz nevelés az oka ezen elkorcsosulásnak, teszi hozzá kútfőnk. A helyett, hogy idegen lovagokhoz, szigorú fegyelemre, jó iskolába küldenék a szülők az ifj’urakat; honn tartják őket és lesznek belőlük anyámasszony katonái. Az elpuhult élet, a semmittevő otthonülés, a kényelmetlen, eszelős ruha oka a lovagias szellem hanyatlásának. Vitézi tettek híán a ficsurak fülbesúgás, hízelgés és henczegés által kellemeztetik magokat, jutnak be úri jó társaságokba, még a fejedelmi csarnokokba is; míg a jeles vitézeket, kik vagyonukat és véröket áldozták a hölgyekért és becsületért, a kapu előtt várakoznak.
Nagybirtokú atyák is, merő fösvénységből nem adnak fiaiknak annyit, hogy idegen földön valamely hadjáratban részt vehetnének. Ha aztán meghal az öreg, fia nem mehet sem a tornához, sem a fejedelmi udvarba, se nem tüntetheti ki magát a hadjáratban, mert nem tud mindezekhez. Megnősűl tehát és – mások ajánlatára – gazdag, de idősb özvegyet vesz feleségűl. Az asszony koros, mondják az ifjúnak, nem sokáig viszi, akkor aztán élhetsz vitézi kényedre. Dehogy; hamarabb meghal a férj kétszer is, mint felesége egyszer, ki megifjodik fiatal férje mellett és fölvidúl. Kedvében is jár urának; ezüst öveket, drága ruhákat ad neki és czifra szalagot, hogy varkocsát ékesen befonhassa. Gyöngéden elkényezteti, finom ételt, tüzes bort ád neki. «Egyél, igyál, töltsd kedvedet; – mondja, – látod, telik bőven mindenből.» Így esik, hogy az ifjú egy vitézi járatban se vesz részt. Ha ez eszébe ’jutna, bánatosan siránkozva visszatartja az asszony, mert «ki fogja a jószágot gondozni? Végy inkább egy malmot az úti költségen».
Így renyhűl, vénűl, összezsugorodik, mint a vályog, a nemes úr, és elmulasztja idejét, éveit a magtalan házasságban.
A másik ok pedig, a miért az úrfiak megfásúltak és nem gyakorolhatták magokat az ugrásban, birkózásban, kőhagyításban, lándsavetésben: a gyalázatos, divatos viselet, az elől-hátul összeszíjjazott fűzők, melyekben az emberek, mint a czölöpök úgy jártak. Hanczározni se mertek, nehogy elpattanjon valamelyik szíjjok, csatjok. De memcsak fűzték derekukat és gyapottal tömték ki testök egyéb részeit, de festették orczájokat és hamis hajat kötöttek. Lábok fejét is másként akarnák, mint Isten megteremtette, hogy tudniillik hosszú, keskeny és hegyes legyen; czipőjök is olyan mint az ördög orra. Rövid felső ruhájok is oly szűk, hogy alig ér feszes lábravalójokig, melybe bevarrták őket. Tisztességtelen viselet – sopánkodik kútfőnk – a régi vitézek hosszú, méltóságos ruházatokhoz képest.*
VI. Kelemen pápa magát a római császárt és cseh királyt, IV. Károlyt megrótta, amiért kurta és feszes ruhát viselt, ez által császári méltóságát koczkáztatta és alattvalóit megbotránkoztatta. (WERUNSKY, Excerpta, 63.)
A ki végre hozzá szokott a nagy urak finnyás asztalához, az elszokik attól, hogy életét latba vesse a hölgyekért és becsületért. A mai vitéz – panaszkodik kútfőnk – többre becsüli a nyalánkságot a lovagiasságnál. A fűszeres étel és a bor feltüzelik annyira, hogy miután egyet lejtett az asszonynyal azt hiszi, nagyobbat mívelt Parzifalnál. Ha aztán fejébe ment a bor, másnapra megereszt egy lándsavetést, egy színes harczot (mert a komoly harcz ellen biztos), melyhez czifrán és kényelmesen megjelenhetik; fáradságába se kerűl.
A torna játék volt a vitézek gyakorlatára. A tornán tanultak sorban lovagolni, csapatokat képezni, lóháton harczolni, a nyeregből kihajolni, keményen ülni, az ellenséghez hozzá férkőzni. Megtanították ott az ifjú leventét kíméletre a vendégek iránt és szigorra a hitványok ellenében. A gyávák sok szégyent vallottak a tornán. Szóval: a torna a vitézek iskolája, fegyvergyakorlata volt. Összeszoktatta a hadakat, barátságot szőtt a különböző elemek közt.
A XIV. század második felében kezdettek a tornák kikopni a divatból. Igen fájlalja ezt kútfőnk, és ennek is tulajdonítja a vitézség hanyatlását.
A lándsavetést, a vitézi játék egyik nemét, mint a mely kevésbbé fáradságos és a derékséget kisebb mértékben igényli, nem épen sokra becsüli szerzőnk. A lándsa tompa volt, s a lovag egészen födve, sisakja leeresztve. Ellenben a dárdatörés hegyes vasakkal történt és a test nem volt annyira védve.
NAGY LAJOS TORNAÖLTÖZETE.
Suchenwirt leír egy tornát, melyet a Minne (Venus) asszony tiszteletére rendeztek. Hadakozhatott kiki tetszése szerint karddal vagy furkóval. Megjelent ugyan-ott kétszáz hölgy is, zöld bársonyba öltözve, arany paszománttal, hermelinnel díszítve valamennyi. Ezek osztották a díjakat. A legvitézebb lovag a legszebb hölgytől rózsakoszorút, a legjobb apród zöld süveget kapott.
Hogy az efféle ünnepélyre vendégség következett; mely zenével és tánczczal járt, mondanunk se kell. Fődísze a vendégségnek az asszony volt, ki gyöngyökkel, arany sujtással, karpereczekkel ékesen jelent meg. Fején rangjához képest koronát, (herczegi) süveget, vagy koszorút viselt. A középkori asszony vidám, de szemérmes.
Költői lelkű szerzőnk nem szalasztja el az alkalmat, hogy a női szépség kellékeivel megismertessen. Ezek kicsi, fehér láb, oly magas lábfejjel (Rist), mely alatt a csíz kényelmesen elbújhasson; fehér selyem rokolya aranyszálakkal és drágakövekkel díszítve, ugyanilyen a zárt ruha, mely a középnagyságú, karcsú testet födi; fehér kéz hosszú újjakkal; gömbölyű, fényes nyak és vállak, az állon gödröcske; tüzes ajkak, elefántcsont fogak, fehérpiros arcz, szép egyenes orr, barna keselyű-szemek fehér zománczczal, sötét szemöld, mintha ecsettel készűlt volna, fehér és üde homlok, göndör és fodor haj, benne drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott szalag.
A vendégséget vagy a palotában, vagy a szabadban sátor alatt tartották. A sátor födele égszín bársony, arany ágakat és rajta madarakat mutató hímzéssel, közben drága smaragd, ametiszt, rubin kövekkel és gyöngyökkel kirakva. Oldalfalaira gyöngygyel kivarrott mondásokat alkalmaztak. Elefántcsontból gyönyörűen faragott, aranynyal berakott állatokkal és liljomokkal kirakott székek állottak benne.*
Vesd össze Confortus Pulex (MURATORI. XIII, 1250.) leírását a fényes sátorról, mely alatt a Della Scalák vendégeskedtek, midőn 1379-ben Durazzoi Károly herczeget Treviso alatt meglátogatták.
Az evést kézmosás előzte meg. A vizet ezüst medenczékben hozták. A vendégek fejére lombkoszorúkat tettek. Hallal és vaddal bőven szolgáltak. Mentűl úriasabb volt az ebéd, annál több fogásból állott. Az ételeket fűszeresen és borsosan szerették, mert a hűtött bor jobban ízlett rájok. A vendégséget zene kísérte, táncz követte. Ismert zeneszerek: a harsona, tárogató, postasíp, trombita és vihető orgona. A dudának is van nyoma, de már akkor is aligha volt szalonképes.
Suchenwirt, ki ép’ úgy megfordúlt Magyarországon, Lajos király udvarában, mint az osztrák herczegeknél és főuraknál, kétségkívűl magyar élményeit is bele szőtte tarka rajzaiba. A külföldi divatok már régebben meghonosodtak nálunk a főúri körökben; a XIV. században annál inkább, minthogy nem ritka az eset, hogy főuraink német nőket vettek feleségűl, sőt jól megfizettek érettök.*
Eléggé drastikus példája az ilyennek a kötés, mely mellett Laczkfi István erdélyi vajda néhai Puchaim Henrik leányát Ágnest, Nagy-Martoni Pál országbíró sógornéját, feleségűl kapta. István vajda 1000 márka finom ezüstöt, avagy 2000 bécsi talentumot (hat pensát számítva egy talentumra) igér a leányért. Puchaim Albert és János, a menyasszony rokonai készpénzt követelnek s ennek megszerzésére kétheti időt engednek a vajdának. Ha fizet és a mely napon fizethet, megtörténik az egybekelés («Cum virgine Agnete coniacendo aliqualis commixtio». A Puchaimok a mondott kötés teljesítése napján «tenentur virginem Agnetem assignare et apponere per copulam carnalem».) E kötést az evangeliumra és keresztre tett eskü által erősítik és pecsétjőkkel hitelesítik mint tanúk: Comes Paulus de Merteinsdorf (az országbíró) és Pilgramus Straeun. (FEJÉR, CD. IX/I, 448.)
Az se szenved kétséget, hogy a magyar főbb urak a német lovagok vitézi ügyetlen fegyverzetét, az úgynevezett sváb fegyverzetet a sisaktól kezdve a pikkelyes vas sarúig elfogadták.* De a magyar hadi nép zöme, mely a magyar fegyvert félelmessé tette; megmaradt régi hadi viselete és harczi modora mellett.
A Pápa nemzetbeli Miklós után († 1317) maradtak arma sueuica pro persona unius hominis, apta; ezenkivül lorica (azaz pánczéling ex maxulis ferreis contexta) propria eiusdem comitis Nicolai cum omnibus apparementis preter bambusium (lovagi köpeny); faleras (lószerszám) pro duobus equis de cindato (selyemszövet) et tegumen cum lorica unius persone insignum factum etc. (Anjouk. Okmt. I, 431.)
Érdekes tudósításaink vannak erről épen a XIV. századbeli szemtanúktól, * melyek arról értesítenek, hogy a magyarok hadi öltözete bőrből (di cordovano) készűlt és többszörös volt. Az alsó ruha puha, jó zsíros irhákból állott, erre a második (néha harmadik, sőt negyedik) rövid, bőr (pellicium) «mentét» öltötték, mely szorosan a testhez símúlt és izmaikat feszítette. Sisakot is bőrből viseltek, mely a szalonnával befent, s így a levegő behatásaitól megóvott arczokat egészen nem födte el. Szemökre nagy szükségök volt, levén ügyes nyilazók, ebbe helyezték minden reménységöket. Támadó fegyverök tehát az íjj volt, melyet lóhátról előre, hátra hajolva biztosan kezeltek. Ehhez a nyíltartó puzdra tartozott; védelműl pedig hosszú kardot viseltek oldalukon. A csatában kerűlték a sváb (német vitézi) harczot, hanem tíz, tizenöt emberből álló csapatokban, nyíllövő távolságra megközelítették az ellenséget és kilőtték reá nyilaikat, melyek a vértezett vitéz népben ugyan kevésbbé, de a lovakban és gyalogságban sok kárt okoztak. – Ha megfutott az ellenség, üldözték; ha azonban első támadásoknak kívánt sikere nem lett, ők futottak szélylyel, hogy aztán (jeladás végett puzdráikat veregetvén) ismét összeverődjenek, újra, meg újra az ellenségre támadjanak, melynek zaklatásában nagy mesterek voltak. A halálmegvetésből eredt merészség tette a magyarságot félelmessé, valamint gyakorlottságok a zsákmányejtésben. Leírhatatlan, szóval el nem mondható, hogy mennyi kárt okoznak a magyar hadak, írja Péter apát, és buzgón kéri az Istent, hogy mielőbb szabadítsa meg tőlük az országot.*
Az egyik szemtanú Péter, königsaali apát 1315-ből (LOSERTH, Die Königsaaler Geschichts-Quellen, 365.); a másik Matteo Villani (1. VI, c. 54.), ki sokszor érintkezett a magyar hadakkal.
Midőn Lajos király – mint előadtuk – a pápa segítségére nagy magyar hadat küldött Bolognába; jóllehet meghagyta embereinek, hogy barátnak, nevezet szerint Velenczének, mely, szabad utat engedett területén, ne ártsanak; jóllehet pénzen minden eleséget bőven vehettek: mégis akkora kárt okoztak, hogy Lajosnak 5000 fontnál több kártérítést kellett fizetnie. (Anjouk. dipl. Eml. II, 445. sz.)
A magyarok lovai – úgymond tudósítónk – kicsinyek, de ép oly kitartók mint lovasaik, kik lovaik nyakára és szügyére főtt bőrből, vagy vaslemezből vértet kötnek. Minden lovas két lóval rendelkezik. Magyarországon nagy ménesek vannak, ott lovakkal még szántanak is, kitelik tehát könnyen a pót-ló. Ez utóbbiakat kárék, kis kocsik elé fogják; de úgy gondolom, nem csupán azért, hogy a sereg poggyászát, mint inkább, hogy a remélhető zsákmányt haza szállítsák. A lovak csak úgy nem finnyásak, mint gazdáik nem azok. Ha lakatlan vidéken táboroz a had, ember és ló a szabad ég alatt, sátor nélkűl tanyáz. A katona leszedi lováról a vértet, és ha szép idő van, rajta alszik; ha esik, vele takaródzik. A ló pedig jó, vagy rossz időben födetlen: nem árt neki; könnyen elviseli a rossz időjárást is. Lábaikra béklyót tesznek ekkor és kiverik a mezőre, vagy czövekhez kötik, hogy legeljenek, mert a magyar ló beéri fűvel, szalmával, szénával; szemet (biada) keveset kap.
A katona is kevéssel megelégszik; élelme nem sok gondot ad neki. Magyarországon sok a gulya. A szarvasmarha a legelőn meghízván, leöletik. A faggyút jó áron eladják, a húst pedig megsózzák, nagy üstökben puhára megfőzik és kiszedvén belőle a csontot, kemenczékben vagy a levegőn megszárítják, aztán lisztté, porrá törik. Ha tehát úgy esik, hogy a seregnek pusztán kell táboroznia, hol nem kap eleséget, a katonák bográcsokban vizet forralnak, s e conservből, melyből egy kis zacskóval van minden lovasnál, a hadnagy pedig nagy mennyiségben hordat a sereg után, egy marékkal bele vetnek a forró vízbe.
Ha e húsliszt felduzzadt, egy-két marékkal tesznek valamely más edénybe szárazat, az egészet egy gombóczczá gyúrják, mely ehető kenyérrel vagy kenyér nélkűl és igen tápláló.
Ily formán a magyar sereg ellenséges földön is sokáig föntarthatja magát; hisz a lovak füvet mindenütt találnak, a legénység pedig megél e martoriata carne-val.*
A magyar conserv ezen készítési módja nem veszett el egészen. Ma pemmikán a neve, s Angliában nagyobb expeditióknál a hajók számára mind e napig készítik, mint engem erről t. JURENÁK KÁROLY úr biztosított.
De már végeznem kell…
Küküllei János Nagy Lajos királyt eléggé szálas, nyílt, élénk szemű, göndör hajú és szakállú, vidám arczú, duzzadt ajkú, s egy kevéssé félvállú embernek írja le,* mihez Villani hozzá teszi: «essendo naturalmente di subito movimento».
«Fuit autem homo competentis proceritati, oculis elatis, crinibus et barba crispis, sereno vultu, labiosus et aliquantulum in humeris curuus.» (SCHWANDTNER, III, 198.)
Adom még Nagy Lajos király czímere hiteles leírását, mint azt a szakértő Suchenwirt, ki mesterségére herold volt, reánk hagyta:
Ezüst színű paizs két egyenlő részre osztva. Az egyik mezőn nyolcz pólya, váltakozva világossárga gyöngyökből és rubínokból kirakva; a másik mező égszínű, gazdagon díszítve domború aranyos liljomokkal. A paizs tetejében aranyból készűlt, drágakövekkel ékes, koronás sisak nyugszik. A sisak koronájából két, strucztoll emelkedik ki és közből a strucz nyaka hermelinből. A strucz feje koronás, szeme rubintos; arany csőrében pedig kis arany patkót tart.*
«Das Helmzeichen beider Könige (I. Károly és I. Lajos) hatte seine Entstehung einem Straussen zu verdanken, welchen König Karl bey sich fütterte», úgymond PRIMESSER, Suchenwirt kiadása 190. lapján; de hogy honnét vette értesülését? nem jelezi.
Ugyancsak Suchenwirttől tudjuk, hogy Nagy Lajos király e szavakkal buzdította csatába rohanó hadait: Éljen Magyarország!*
«Hurta, Hurta (Hurrah) Ungerlant! Dein chrey (Schlachtruf) den pesten ist bekant.»
***
Tizenkét esztendeje, hogy a magyar Anjouk történetében pihenni nem tudó fáradsággal búvárkodom, és jóllehet nem egyedül működöm e téren, sőt mások tovább fáradnak és részszerint eredményesebben, mint én: mennél mélyebben bocsátkozom le a történet aknáiban, annál szélesebben tárul föl előttem a teendők mezeje, és fényesebben hazánk elmúlt dicsősége.
Ez buzdítson további munkáinkban és azon, tanulmányainkból merített meggyőződés, hogy Magyarország, fiainak Istenbe helyzett bizalmával, összetartó igyekezetével és kitürő szorgalma mellett, lehet, lesz is akkora, de még nagyobb, mint volt Nagy Lajos király negyvenéves uralkodása alatt.
Úgy legyen!
175. RÉSZLET NAGY LAJOS SÍREMLÉKÉRŐL.
