II. A szörnyű tett hatása.
II. A szörnyű tett hatása.
A DAJKA, miután a gyilkosok léptei elhangzának és minden elcsöndesüle, vevé mécsesét, a király és királynő alvó szobájához méne és hangosan szólítgatá kedves Endréjét, de választ – noha a királyné benn rejtőzék – nem kapott. Rémültében minden termet és szobát fölkutatott, minden embert fölkeltett, még a szomszéd szerzeteseket is, kikkel a király keresésére indúlt. Végre megtalálták a szerencsétlent, a mint nyakán a hurokkal dísztelenűl feküdt a földön. Vevék tehát a drága tetemet, a templomba vivék, hol reggelig virrasztának mellette a barátok. Jelenték a királynénak is férje szörnyű esetét, ki zavarában föl nem kelt reggelig. Reggel a nép a királynéhoz csődűlt, kérdezősködvén a gonosztevők iránt, hogy boszút állhasson szeretett királya halálán; hanem a hitvány nő száraz szemeit föl sem merte emelni, sőt rettegvén a nép haragjától, más szálláson vonta meg magát.
Hajnalkor már tudták Nápolyban is a borzasztó bűntényt, és legott útra kelének a durazzoi és tarantoi herczegek és velök De-Beaux Bertrand az országbíró, számos főúr és polgár, kik megpillantván ifjú királyuk szederjes arczát, sírásra fakadtak. Kérdésökre: kire esik a gyanú? választ nem nyertek azoktól, kik inkább palástolni, mint kideríteni iparkodtak a bűnösöket.
36. XIV. SZÁZADI MISSALE CZÍMBETÜJE A N. MUZEUMBÓL.
Johanna még az nap visszaindúlt Nápolyba anélkül, hogy férje hült tetemeit meg merte volna nézni.
A tetemet Durazzoi Károly parancsára Nápolyba szállították. Megtették ez utolsó szolgálatot kedves uroknak a magyarok, kiket részint még atyja, részint utóbbi látogatása alkalmával anyja hagyott vissza szolgálatára és oltalmára. A szerencsétlen ifju maga küldötte szállásaikra e híveit, noha – mondják – több oldalról figyelmeztették, hogy óvakodjék feleségétől. De részint ártatlansága tudatában, részint mert reményteli állapotban levő felesége felől ilyesmit föl nem tehetett, biztonságban hitte magát.
Nápolyhoz közeledvén a menet, az egész város siránkozva jött eléje, és elkísérte a főtemplomba, hol a koporsót a földre helyezték. Másnap, szeptember 20-án, Orsillo Minutulo kanonok tisztességesen eltemettette* a sz. Lajos kápolnájában. Jóval későbben egy másik kanonok, Francesco Capece, sírtáblát készíttetett Endre sírjára, e fölirattal:
A Chron. Sicul. szeptember 20-hoz «rex Andreas fuit in ecclesia archiepiscopatus cittis Neapolitane honorifice sepelitus».
ANDREAE, CAROLI UBERTI PANNONIAE REGIS F.
NEAPOLITANORUM REGI,
NEAPOLITANORUM REGI,
JOANNAE UXORIS DOLO, ET LAQUEO NECATO,
URSI MINUTULI PIETATE HIC RECONDITO,
URSI MINUTULI PIETATE HIC RECONDITO,
NE REGIS CORPUS INSEPULTUM SEPULTUMQUE FACINUS
POSTERIS REMANERET
POSTERIS REMANERET
FRANCISCUS BERARDI FILIUS CAPICIUS
SEPULCRUM, TITULUM NOMENQUE
SEPULCRUM, TITULUM NOMENQUE
P.
MORTUO ANNORUM XIX
M.CCC.XLV. XIV KAL. OCTOBR.*
M.CCC.XLV. XIV KAL. OCTOBR.*
Magyarúl: Andrásnak, Károly Ubert Pannonia királya fiának, a nápolyiak királyának, kit felesége, Johanna ármánya és kötele megölt, Orso Minutulo kegyessége ide elhelyezett, nehogy a király teteme temettetlen maradjon és a gonosz tett az utódok előtt el legyen temetve (födve), Berardi fia Capece Ferencz állította e sírkövet a 19. évében 1345 szeptember 17-én megholtnak. (CAMERA, Giovanna, I, 43. V. ö. Századok, II, 211., a hol az is áll, miután 1732. évi földrengéskor a szent Gennaro falai megrepedeztek, a javításkor Endre hamvait fali sírjából kivették és mellette a templom talaja alá helyezték át, mint ezt egy újabb felírat jelzi.) Capece síriratára megjegyzem, hogy András atyja neve hibás, kora szintén téves, minthogy András, ki 1327 november 30. született, halálakor még tizennyolcz éves se volt; a halálozás napjának kitétele se helyes.
ANDRÁS NÁPOLYI KIRÁLY SÍREMLÉKE.
A Szent Januarius-templomban a főoltártól balra.
Míg a nápolyi királyi palotában nehány nap múlva megszűnt a képmutatók gyásza és visszatért a régi élet, Endre király nevét említeni sem merték; Isolda félelemből szintén hallgatott a rémületes éjről, hanemha a magyarokkal magyarúl, nehogy mások is megértsék, közlé néha keservét: mint a sebes förgeteg hollósötét felhői, melyek mennyköveket rejtenek méhökben, úgy terjedt el a szerencsétlen Endre gyászos halálának híre, és általános megdöbbenést okozott.
Minek kísértsem meg ecsetelni a fájdalmat, mely a rémhír hallattára általjárta Lajos királynak, István herczegnek, a szerető testvéreknek, legkivált Erzsébet királynénak, az édes anyának szívét. «Helyesebb ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserűséget megmondani nem képes». (Küküllei János.) Vigasztalhatta-e őket, hogy az összes nemzet osztozott gyászokban, hogy a főpapok, főurak, nemes urak és hölgyek köréjök sereglettek? Hogy Európa minden fejedelmei «az embertelen tett hallattára összeszorúlt szívvel és boszúra lángolt lélekkel» utálatokat fejezték ki a gonoszság fölött, «mely ha megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik.» Egész Olaszország megbotránkozott ez iszonyú tetten; undor szállotta meg a kebleket. Mindnyájan boszú után lihegtek és fölhítták Lajos királyt, foglalja el Siciliát: ők készséggel segítségére lesznek. Petrarca egész Olaszországot meggyalázva látta e barbár, vadállatokhoz illő tett által, mely a legszelídebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenűl megfosztotta.*
Az Aversából készült sok változatú szójátékot Petrarca indította meg: «O infelix Aversa, vere aversa, nomen ex re sumptum, aversa inquam prorsus ab humanitate et fide; quarum prima homini, secunda regi et iusto domino debebatur». (Lib. 6. rer familiar. epist. 5.)
Johanna is értesítette «sírva és panaszosan» az olasz államokat férje haláláról. Bírjuk 1345 szeptember 22-én kelt levelét Firenze közönségéhez. Édekes e levél, minthogy világot vet ez asszony kora elfajultságára. «Midőn Endre e hó 18-án – úgymond – későn, ideje levén már a visszavonulásnak, leméne a parkba; mely aversai udvari szállásunk őrhelye alatt elterűl, mit itt és egyebütt oktalanúl, meggondolatlanúl, legénykedve tenni szokása volt, nem hallgatva senki tanácsára, hanem legényes ötleteit követve, nem engedvén meg, hogy valaki kísérje; sőt bezárván maga után az ajtót, minket (Johannát) a szobában hosszú várakozás után elfogott az álom: dajkája, egy jó és tisztességes asszony, gyertyával aggódva kezdé keresni, végre a mondott parkban, közel a falhoz megölve találta stb.»
Két körülmény azonnal felötlik e levélben; az egyik, hogy Johanna férjét olyanúl tünteti föl, ki kalandokra indúl esténkint, mintegy olvastatni akarván a sorok közt, hogy valamely féltékeny golyhónak lett áldozata; a másik hogy férje őt bezárta, tehát semmi körülmények közt sem mehetett volna segítségére.*
GRAVINA, a budai és dubniczi krónikák. – FEJÉR, CD. 366. 452. 778 – Anjouk: dipl. Eml. II, 97. l. – KATONA, IX, 401. – FEJÉR oklevéltárában (IX/I, 287. 288.) két levél foglaltatik, melyek elsejében Johanna elhárítja a férjgyilkosság gyanúját magáról, ki «férjét veszetten (perdite) szerette», a másik Lajos király ezen lakonikus válaszát tartalmazza: «Szemtelen életed, a bitorolt országlás, az elmulasztott boszú, a második férj, kivel magadat összeadtad, s a mód, melylyet az elsőnek meggyilkoltatását magadról el akarod hárítani, ellened bizonyítanak, mint férjgyilkos ellen. Tudd meg; hogy a ki boszút vesz a gonoszokon, a mindenható Isten még él. Vale.» FEJÉR megjegyzi, hogy e levelek irálygyakorlatnál aligha egyebek. Igen; ez alakban kivonatai, classicus átdolgozatai lehetnek Lajos leveleinek, melyekről az estei krónika is tud. (MURATORI, XV, 445.) Mert annyi kétségtelen, hogy Lajos és Johanna Endre halála után is váltottak leveleket. Így jelenti 1345 deczember végén az arbei gróf a velenczei tanácsnak, hogy a magyar király követe Zengbe érkezett, Apuliába akar menni levelekkel, és kérdi: megfoszsza-e e levelektől? A velenczei tanács illetlennek találná ezt, és meghagyja az arbei grófnak, hogy ne akadályozza ama követet útjában; leveleit se bántsa; hanem ha tisztességes módon tudhat meg tőle valamit, ujdonságokat Magyarországból, azokat szívesen veszi. – Tudjuk továbbá, hogy Gergely, a nápolyi királyné szolgálatában álló magyar lovas csapat hadnagya, 1346 január 23-án a királyné parancsából Magyarországon tartózkodék, aligha más végett, mint hogy kíséretében lehetett a calvii püspöknek, ki Lajos királyhoz holmi pontozatokat (capitula) vitt s ettől választ is hozott, úgy látszik se nagyon kecsegtetőt, se nagyon megtisztelőt, mert Johanna még a pápát sem értesítette tartalmáról. – Talán nem érdektelen tudni, hogy e csapat, melynek Gergely hadnagya volt, tizenhét lovas legényből állott, kik havonkint és fejenkint nyolcz aranyforint zsoldot húztak, míg Lukács, a tiszthelyettes huszonöt arany forint gázsit nyugtat. (Anjouk. dipl. Eml. II, 126. 135. l. – THEINER, Monum. Hung. I, 723.)
