X. A pápai utasítás.
X. A pápai utasítás.
A NÁPOLYI ügyek kedvező fordulata mellett is Lajos vallásos érzése a szent-szék iránt változatlan maradt. Azt kéri, hogy a szent-szék őt úgy szeresse, mint a többi fejedelmeket.
Még mielőtt Aquilába érkezék, talán Veronából, követűl udvari papját, Mártont küldötte Avignonba, hogy nápolyi útját kimentse. Nem tolakodik – úgymond – ő oda, hanem az ország nagyjai meghívására s öcscse vére megboszúlására indúlt meg. Egyúttal esedezik a pápának: fogassa be Johannát és foszsza meg koronájától; viszont ismerje meg az ő (Lajos) jogait és koronáztassa meg Sicilia királyának: eljő, ha kívánják, személyesen Avignonba.
VI. Kelemen már deczember 23-án (1347.) nyugtatta Lajos király levele vételét. A feleletet reá majd megadja Bertrand bíboros, kinek bölcs tanácsán – ezt ajánlja a pápa – nyugodjék meg a magyar király. Hanem, hogy mily tanácsot adjon a bíboros, ki akkor Rómában volt Cola Rienzi ellen intézkedni, azt sem ő nem tudta, sem a bíborosok testülete.*
Dokumentálja e tanácstalanságot J. DONABAUM «Beiträge zur Kenntniss der Kladdenbände des 14. Jahrhunderts im vaticanischen Archiv» czímű értekezésének következő jegyzete: Herbst 1347 war König Ludwig von Ungarn in Italien eingerückt zum grossen Missbehagen, ja Schrecken der Curie in Avignon, an der man im ersten Augenblick ganz rathlos war, wie aus dem noch unge druckten Schreiben des Papstes an den Cardinallegaten Bertrand vom 23. December 1347 (244 K. n. 384) hervorgeht, das in drastischen Ausdrücken die Uneinigkeit der Cardinäle schildert. Wenige Tage später (5. Januar 1348) wird ein Schreiben an König Ludwig concipirt, in welchem der Aerger über seinen Einmarsch nur schlecht verhüllt ist; nachdem ihm der Cardinallegat empfohlen und er gebeten worden war, dessen Rathschlägen Gehör zu schenken, heisst es weiter: «Ceterum licet libenter vellemus te, cum belli eventus varius sit, ut nosti, in illarum partium gentes modice fidei, remansisse te (!) in Ungaria potius et, antequam te tanti negotii subiecisses oneribus, generosam suscepisse prolem, quia tamen adeo sis progressus, expedit omnino circa persone tue custodiam studium adhibere. Quocirca rogamus, quatenus procures viros fideles et providos tuo lateri sociare.» Bevor es aber zur Ausfertigung kam, erschien offenbar der Curie eine solche Sprache gegen Ludwig, dessen rasche Erfolge ihr damals schon zum Theil bekannt sein mochten, zu gefährlich und so wurde diese ganze Stelle wieder getilgt; sie ist im Concept mit «vacat» bezeichnet und durchstrichen. Ja man scheint noch weiter gegangen zu sein und dieses Concept überhaupt nicht den Grossatoren übergeben zu haben, denn unter dem Datum des 10. Jänner wurde ein neues (244. K. n. 18.) ausgefertigt, welches die beanstandete Stelle überhaupt nicht enthielt. (Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung, XI. kötet 116. lap.)
Ugyane kelettel irt a pápa Johannának is. E levél szintén azt tünteti föl, hogy az avignoni diplomáczia még nincs tisztában az iránt, hogy mit tegyen.
A pápa tudatja Johannával, miszerint «Krisztusban legkedvesebb fia, Lajos a magyarok dicső királya», Siciliát elfoglalandó, sok hadi néppel Italiába érkezett és siet Nápoly felé. Ámul és zavarodik afölött ő szentsége, hogy Johanna, s alattvalói semmit sem tettek a veszély elhárítására. Most tehát másként kell segíteni a bajon. A pápa megbízza Bertrand bíborost és követét alkudozások megindítására. Hatalmazza meg a királyné is ugyanazon bíborost, hogy az ő nevében szintén köthessen egyességet a magyar királylyal, olyat, a milyet éppen tud. Mi körülbelül annyit jelent: Add meg magad kegyelemre!
Járt a pápánál követségben még a kalocsai érsek (Harkácsi István) és az ó-budai prépost (Kanizsai István); van emlékezés továbbá Lajos leveléről, melyet későbben, kétségkívül már Nápolyból írt a pápának. Egyenes választ azonban e követségekre és levelekre a pápa nem adott, csak annyit ígért, hogy Bertrand bíboros által fog válaszoltatni. Végre tanácsot ülvén a bíborosok testületével, 1348 május 7. napján kelt utasitásában közli Bertrand bíborossal, mit feleljen Lajos királynak.
Ezen igen fontos okiratot kissé bővebben (kihagyván mégis a mellékeseket) kell ismertetnünk.
A siciliai kérdés veleje Lajos király azon kérelmében rejlett: erősítse meg a pápa őt Nápoly birtokában és koronáztassa meg Sicilia királyának. De éppen e kérelmét nem akarta a pápa semmiképen se teljesíteni. Bertrand utasítása e pontra nézve tehát így hangzott: Noha ő szentsége mindenben kedve szerint szeretne eljárni, gondolja meg a magyar király, fontolják meg tanácsosai: teheti-e ezt a jelen esetben Isten megbántása és saját lelkiismerete erőszakolása nélkül? Johanna Nápoly törvényes királynője – úgy néhai Robert király végső rendeleténél, mint születési legközelebbi jogánál fogva. Az egyház elfogadta tőle a hűségi esküt, és most a királynő arról panaszkodik, hogy Lajos erőszakkal fosztotta meg országától, mi iránt igazságot kér a szent-széktől, mint ez folyamodványa mellékelt másolatából megtetszik. – A férjén elkövetett gyilkosságban elmarasztalva nincs; de föltéve, hogy el volna marasztalva, ez esetben is az ország az I. (Anjou) Károlylyal kötött szerződés alapján a calabriai herczegre, Endre fiára, Károly-Martelra szállana – mint némelyek állítják, vagy visszaszállana az egyházra, mint mások vélik. Ez utóbbi esetben fontolja meg Lajos, hogy aki bírói ítélet nélkül, hatalmaskodással helyezi magát valamely tárgy birtokába, az – úgy a polgári, mint egyházi jog szerint – vesztese ama tárgyra szerzett jogának.
Így a hivatalos utasítás; de azt nem kellett Bertrand bíboros úrnak oly forrón, mint főzték, még csak kitálalnia sem. Ő szentsége ugyan legjobban szerette volna, ha a régi állapot visszatérne, azaz Lajos föltétlenűl elvonulna és Johanna hazatérhetne országába; hanem minthogy erre nézve vajmi kevés remény kecsegteté, igen megelégednék azzal is, ha Lajos Nápolyt jogföntartással a szent-szék kezére bocsájtaná. Ez esetben rávennék Johannát ugyanerre, aztán alkalmasan megkezdődhetnének az alkudozások, kivált ha Lajos a herczegeket vagy egyszerűen, vagy ideiglenesen szabadon bocsájtaná.
Ha azonban Lajos közvetlenűl Károly-Martelnek akarná átadni Nápolyt, úgy, hogy míg ez megnő, a szent-szék, vagy valamely bíboros és még egy, a király előtt kedves ember, vigye a kormányt: erre is rávenné a pápa a királynőt. Mindezen eshetőségekre ráállhatna a bíboros. Ellenben, ha a király megmaradna azon követelése mellett, hogy a pápa őt a tartomány birtokában megerősítse és megkoronáztassa: erre nem lehet ráállania. De ezt se kell neki kereken megmondani, hanem ajánlani: vegye újabban fontolóra a dolgot; a bíboros majd megírja ő szentségének, s aztán barátságosan távozzék. – Sőt, ha a magyar király a rendes adót megfizetné, az egyházat és alattvalóit semmi tekintetben se bántalmazná, talán meg lehetne őt tűrni – hallgatagon, megerősítés, átruházás, szerződés nélkül. A pápa nem lépne föl hivatalosan ellene.
Egyébiránt mívelkedjék a bíboros követ legjobb belátása szerint. Sokan ugyan azt ajánlották, hogy ha a magyar király nem engedne, nem kötne tisztességes szerződést az egyházzal, helyén volna egyházi fenyítékkel lépni föl ellene. A pápa e végső eszköztől sem idegenkednék, ha alkalmazása eredménynyel biztatna. Titkon tudakozódjék tehát a bíboros, mily indulattal viseltetnek a főurak, nemesek, alantasok és községek a nevezett király iránt? Mi hatása lenne a mondott eljárásnak? Mi a bíboros véleménye erre nézve?
Ami a király kívánságát illeti, hogy a pápa Johannát elfogassa és elzárassa, erre következő a válasz: A szentszék régóta elrendelte a vizsgálatot nem csak a királynő, hanem a királyi herczegek ellen is. Most, hogy Johanna Avignonba jött, három bíborosra bízatott a vizsgálat megejtése: Bertrand, ostiai biboros püspökre, Vilmos, celiushegyi szent Istvánról nevezett bíboros áldozárra és Galhardra, a kovás szent Luczáról nevezett biboros diakonusra. Egyúttal kéreti a pápa Lajos királyt, minthogy a megnevezett bíborosok minden utasítás nélkül vannak, küldje meg nekik azon vizsgálati iratokat, melyeket néhai De Beaux országbíró készíttetett – legalább hiteles másolatban.
Fájdalmasan esett ezek után megérteni ő szentségének, hogy Lajos király ráfogja Galhardra, a vasas szent Péterről nevezett bíborosra, miszerint ő koholta és intézte Endre meggyilkolását. Gondolja meg a király, hogy ama bíboros nemes ember, fényes nemzetség sarja, mély tudományú, nagy tekintélyű, megfontolt, tiszta lelkű, őszintén vallásos és erényes férfiú, a római egyház egyik oszlopa, ki gyakran miséz. Mint lehet föltenni is, hogy ezen szent életű férfiú lelkében megfogamzék ily gonosz tanács, mely örökös gyalázatot és szennyt vonna maga után, mely alól soha föloldozást nem nyerne? Valóban nem nagy tisztelettel viseltetik az egyház és a bíborosok szent testülete iránt, ki ilyeket állit és terjeszt. Hisz a pápa maga tanúja volt a gyásznak és fájdalomnak, melyet Galhard bíboros Endre király halála fölött érzett és mutatott.
Nem kevesebb fájdalommal vette a pápa Lajos királynak utóbb a kalocsai érsek, de már előbb is az aradi főesperes (Campelloi Bonjohannes) által előterjesztett kérelmét, hogy a pápa őt is úgy szeresse, mint a többi fejedelmeket. Hát nem mutatta meg a pápa iránta való jóindulatát elégszer? nem mutatja ki minden alkalommal, valamikor követeit tisztelettel fogadja, küldőjök kívánságát a püspöknevezéseknél, s egyéb kegyadásoknál teljesíti? Endre boldogult királynak is megtett a pápa minden tőle telhetőt: megadta neki a királyi czímet, megengedte neki, hogy királylyá kenjék, koronázzák. Johanna királynőtől is, hogy kormánytársául fogadja, hitvesi indulattal bánék vele, levelei és követei által többször követelte. Azokat pedig, kikről állíták, hogy a királynőt férje szeretetétől elvonják, szigorú ítéletek és büntetések által távolította el. – A gyilkosok fölött ítélni ama grófra bízta, ki – mint hitte – a magyar királynak leginkább fog kedvezni, ki nehány gazon az ítéletet csakugyan végre is hajtotta; teljes hatalommal bízta meg követét, Bertrand bíborost, hogy vizsgálatot tartson a királynő és a királyi család tagjai fölött. Nem emlékezik a pápa, hogy valamit is megtagadott volna, amit lelkiismerete szerint megadhatott.
Ezen védekezés után áttér a pápai utasítás némi gáncsolásokra és támadásokra. Gáncsolja Lajos király mentségét, hogy nem tolakodott Siciliába, hanem mások meghívására jött. Fontolja meg mint katholikus s az egyházhoz hű fejedelem, vajjon efféle meghívásra illett-e eljönnie? A pápa intéseihez és előterjesztéseihez képest talán inkább illett volna elmaradnia. Tekintetbe vehette volna, hogy azokhoz arányozva, kik őt épen nem hítták, a meghívók száma vajmi parányi. Meglatolhatta volna, ha vajjon hűséges vagy hűtelen emberekhez számítandók-e ez utóbbiak, kik az anyának és fiának tett hűségi eskü után ilyesmire vetemedtek? Hogy is ne tekintse őt a pápa másnak, mint betolakodónak, miután a főuraság akarata ellen jött, elűzvén olyakat, kik joggal régi birtokosoknak tartják magokat? Menti ugyan némileg fájdalma, melyet élénken kell még éreznie, hisz maga a pápa sem szűnt meg sóhajtozni alatta.
Hanem még e fájdalom sem látszik kimenteni Lajos eljárását a durazzoi herczeg és a többi királyi családtagok ellenében. Tekintetbe kellett volna Lajosnak és tanácsának vennie, hogy a durazzoi herczeg mennyire buzgólkodott Endre gyilkosai elfogatása és megbüntetése körűl; ez aligha történhetett volna meg az ő közreműködése nélkül. Nem fog-e ezek után a herczeg büntelensége valószínünek föltünni? Azt se kellett volna figyelmen kívül hagynia, hogy a herczeg megbüntetése a pápát illette, a mint ezt fönn is tartotta magának a pápa. Továbbá, megtartották-e a herczeg elítélésénél a törvényes formákat, avagy teljesen mellőzték?
A királyi herczegeket Lajos elfogatta és Magyarországba küldötte. Mi jogon? Endre gyilkosai fölött ítélni a szentszéket illeti meg, senkit mást. A szent-szék nem von ki halandót a felelősség alól, és kész törvényt látni a mondott herczegek fölött is haladéktalanúl. Vajjon a tisztelettel, melylyel a magyar király az egyháznak tartozik, megfér-e a herczegekkel való elbánása?
Hallgatással nem mellőzheti a pápa, hogy Lajos Máriát, a durazzoi özvegy herczegnőt, Margit és Mária tarantoi herczegnőket, közeli rokonait minden javoktól megfosztotta úgy, hogy ama nemes asszonyok koldulni kénytelenek.
Minthogy e hölgyek teljesen ártatlanok Endre halálában, illett-e Lajos nagylelkűségéhez, így bánni el velök? Legyen tehát rajta, hogy jó móddal visszaadja nekik azt, a mi az övék. A királyi herczegeket is bocsássa szabadon. Vonja vissza azon intézkedéseit, melyeket az egyház birtokain tett, helytartókat küldvén városokba, kapitányokat nevezvén erősségekbe. Ne nyújtson segélyt zsarnokoknak, az egyház ellenségeinek és üldözőinek; ne különösen Cola Rienzinek, ezen elátkozott eretneknek. Sőt minthogy ezen Cola Nápoly városában tartózkodik, küldje őt fogva a pápához, hogy érdeme szerint elvegye büntetését.
Ha hű fia Lajos az egyháznak, gondolja meg, mily iszonyú kárt tett emberben és vagyonban amaz elátkozott Werner vezér és mások, kik az ő zsoldjában Nápolyba jöttenek, és nem tekintve személyt, kort, nemet, kegyetlenűl dúlnak az egyház birtokain, még pedig – mint némelyek mondják, noha ez hihetetlen – a magyar király tudtával. Mert ha a király megtiltott volna nekik ily istentelenségeket, effélék nem történhetnének. Legyen ennek okáért gondja Lajosnak saját becsületére, ha ugyan az egyház hű fiául akar tekintetni.
Jusson eszébe az is, mennyit tett az egyház atyjának, küldvén segélyére bíborosait az apostoli szent-szék követeiűl; részére ítélte Magyarországot a cseh király és bajor herczeg ellenében, kik monnón magyar királyoknak czímezték magokat, ilyenekűl el voltak ösmerve és megkoronázva.
Terjeszszék ügyesen és óvatosan a király elé, – rendeli a pápa utasítása, – mennyire illenék hálásnak lennie az atyjának tett jókért, meg-meg, hogy ezen egyház ellen, mely kőszirtre van építve, ritkán, de soha sem emelte senki is kezét, kit végűl az isteni fölség ereje le ne vetett, szét ne morzsolt volna.
Igyekeztünk az érdekes iratot úgy előterjeszteni, hogy kitünjék, mily fokozatosan megy át a védelemből a támadásra, sőt a rohamra – a szent-széki jegyző. Mert IV. Kelemen pápa egészen ráhagyja Bertrand bíborosra, mit és hogyan adjon elő a magyar királynak. Talán kezdetben csak a védekezést; később, – meghallgatván előbb a válaszpontokra a király megjegyzéseit, – talán a keményebb előterjesztéseket, a támadást is. «Temporizáljon» szokásához és körülményekhez képest a bíboros úr. Csak arra kéri őt a szent atya, mivel senki se képes oly ügyesen, szerencsésen és mindenek megelégedésére e kényes ügyet elintézni mint ő, menjen személyesen a magyar királyhoz. Ha mindamellett személye veszélyeztetése, a Városnak (érti: Rómának) és a pápai birtoknak rövidsége, kára nélkül nem mehetne; bízza meg a viterboi püspököt és még egy főpapot vagy főembert e fontos ügy végzésével. Mihez képest a megbízó leveleket is ekként állíttatta ki.*
THEINER, Monum. Hung, I, 1127–8. 1142–5. számok.
