XII. Johanna visszatérte Nápolyba.
XII. Johanna visszatérte Nápolyba.
LAJOS király távoztával Nápolyból, a siciliai ügyek nagyot változtak. Derült a Johanna pártján levőknek, kiknek viszontagságait, a mennyire tárgyunkhoz tartozik, a következőkben vázoljuk. Johanna Nápolyból menekülvén, három gályájával Marseilleben kötött ki. A városi hatóság azonban letartóztatta és tisztes fogságban őrizte. Tarantoi Lajos rozoga hajójából legelőbb Siena területére lépett, innét Firenzébe ment, és ott megvonta magát mentora, Acciajoli Miklós mezei birtokán; magához kérette az érseket, Acciajoli Angelot, a pápa kedves emberét, és rábírta, hogy őt Avignonba kísérje. Pisában ismét hajóra szállott, de nem mert Marseilleben kikötni, hanem a franczia király területén vette útját Avignon felé, hogy felesége megszabadulását kieszközölje. A pápa teljesítette kívánságát, mire Johanna fejedelmileg bevonúlt Avignonba, mely az ő városa volt. (1348 márcz.)
A királyi pár helyzete nem épen volt fényes. Anyagilag nagy szükséget szenvedtek; kilátásaik kevéssé voltak kecsegtetők.
Hanem miután a magyar király Nápolyból, haza indúlt, reményök azonnal fölcsillámlott. Pártjok legott mozogni kezdett.*
Följegyzésre érdemesek CHRISTOPHE szavai (a német fordításban RITTERtől: Gesch. des Papstthums, II, 106.), melyekkel a magyar ügy hanyatlását helyesen indokolja: A nápolyiaknak nem tetszett a magyarok szigorú, habár igazságos és kifogástalan kormánya. Kivált a nemesség visszakívánkozott Johanna pompás udvarába, melynek ünnepélyei, mulatságai – ellentétben a későbbi csöndes és kihalt fővárosi élettel – vidámak és fényesek valának. Megbánták, hogy elhagyták királynéjokat, s íme idegen járom alatt nyögnek. V. ö. MATT. VILLANI, l. I, c. 16. 17.
A nápolyi nemesek 1348 junius 18-án kitűzték Johanna zászlaját és végig ügetve Nápoly útczáin, riogatták: Éljen a királyné!* Tarantoi Lajos, ki ekkor magát provencei grófnak czímezte, már május 31-én írta a florenczi köztársaságnak, hogy nem sokára visszatér Olaszországba, egyúttal a régi barátságra hivatkozva esedezett: szövetkezzék Firenze Sienával és Perugiával az ő megsegítésére. – Johanna pedig fölhatalmazta Acciajolit, hogy kölcsönt kössön a főpapoknál; de a hitelvesztett királynőnek ez nem sikerűlt.*
Chron. Sicul. 12. Ismételték ezt julius 13-án és 17-én. U. o.
«Nullum in curia poterant reperire subsidium.» (BALUZ. Vita Clem. VI p. 272.)
Ellenben azon ajánlatát, hogy Avignont a pápának eladja, készséggel fogadták. Avignon egyházi birtok közt feküdt ugyan, de a nápolyi királyi családnak volt tulajdona; a pápák Avignonban zsellérek voltak, a miért az alkudozásoknak gyorsan lett azon eredménye, hogy a szent-szék Johannának elengedvén a mindeddig hátralékban maradt hűbéri adót, nyolczvanezer aranyat fizetett Avignonért (1348 junius 19.), ráadásul pedig Tarantoi Lajost királyi czimmel ruházta föl. (1348 augusztus 17.)
Pénznek bővében Acciajoli hajóhadat szervezett. Aztán személyesen Apuliába ment, hogy megnyerje Johanna számára a lakosokat. A nápolyi és capuai nemeseket könynyen megnyerte. Megnyerte Urslingeni Wernert is, a híres condottierét s annak 1200–1500 lovasát, a nagy kompániának a járvány által megkímélt maradványát, melylyel azonnal megkezdette a hadjáratot a magyarok ellen.
Ez bátorságot öntött sokakba, kik a magyar uraságtól csakhamar elszakadt főurakkal elhatározták, hogy követséget küldenek a Provenceba, meghívandók a királyi párt, hogy visszajőjjön. E meghívásra szeptember 17-én érkeztek haza Johanna és Lajos tizenhárom gályán. Nápolyban, magában a városban, azonban nem mertek kikötni, mert ott még Wolthardt Ulrik volt az úr, hanem Nápolyon túl Portici felé, a Maria del Carmine templomnál, ahol a Castello del Carmine áll, kötöttek ki.
Itt üdvözölték hiveik, feldiszítvén őket királyi palástokkal, és innét vonultak be későbben fővárosukba, míg Wolfhardt Ulrik és hadi népe Nápoly erősségeibe: a Castel S. Elmoban, a Capovanában, a Castel Nuovoban, hol ő személyesen parancsolt és a Castell dell’ Ovoban vonta meg magát.
Wernerről a következő tudósításunk van: Lajos király, ki szigorú fegyelmet iparkodott tartani, Aquilát bízta volt (1348 elején) Werner herczegre, valószínűleg azért is, hogy rabló hadát lekösse és ne szolgáltasson neki alkalmat az ország rendszeres kifosztására. Megorrolta-e ezt Werner? vagy hogy a veleszületett jellemtelenségnél fogva: Lajos ügyét elárulni és kéz alatt Aquilát Johannának föladni szándékozott? Hanem Wolfhardt Ulrik rájött e csempességre s azt Lajos királynak fölfödözte. Wernerre azonban rábizonyítani az áruló szándékot nem lehetett; mire a felek ajánlkozásához képest a király elrendelte, hogy csupaszon vívjanak meg egymással. A párbaj mindamellett közbenjárók könyörgésére elmaradt; hanem Lajos fölmondott Wernernek és csapatjának, kifizette hátralevő zsoldjokat; előbb azonban megeskette őket, írásbeli biztosítást is vett tőlük, hogy ellenségeihez nem szegődnek. Werner ennek következtében magához vevén a Johanna szolgálatából kimaradt német csapatokat is, újra szervezte a Gran Compagniát, melynek ekkor háromezer vitéze volt, és éjszak felé vonúlt. Viszont Lajos szíves volt Firenze, Perugia és Siena városokat figyelmeztetni: vigyázzanak, nehogy bántódások essék a közeledő brigantiktól, noha ő kikötötte, hogy ezt tenniök nem szabad. A figyelmeztetés nem volt fölösleges. A nevezett városok Toscanával és Arezzoval védelmi szövetséget kötöttek, hogy a német hordákat, melyek az imént Anagnit földig rombolták, magoktól távol tartsák.
Wernernek tehát, ki időközben két hónapig pápai szolgálatban is állott, kapóra jött Acciajoli meghívása, hogy Johanna szolgálatába lépjen.*
GRAVINA, i. h. 601. – GIOV. VILLANI, Istorie Fiorentine. l, XII. c. 113–4, hol I. Lajos királynak Nápolyban, 1349 febr. 8. kelt levele olasz fordításban. Chron. Sanese és Estense MURATORInál, XV, 122. 149.
Hogy esküjét se Werner, se népe meg nem tartotta, nem volt szokatlan nálok. És Tarantoi Lajos mégis ezen Werner által üttette magát lovaggá! Mire viszont ő is, az új lovag, számos nápolyi úrfit ajándékozott meg a vitézkötéssel.
Werner és Tarantoi Lajos azonnal hozzá láttak, hogy a Nápoly körűl fekvő és Nápolyt domináló helyeket elfoglalják. Elsőben Sant-Elmot rohanták meg. A várőrség ugyan védhette volna magát egy darabig; de az ádáz fenyegetések hamar megadásra birták. Aztán Capovana váradra kerűlt a sor, mely Nápoly bejárásánál feküdt. Rohammal ez erősséget megvenni nem lehetett. Az őrség az első támadásokat visszaverte ugyan; hanem Sant-Elmo rossz példája, s nem is bízva abban, hogy az ostrom alól fölmentetnek, valamint a föltételek, melyekkel megadás esetén az őrséget kecsegtették, megtették hatásukat.
Örömmel fogtak most a Wolfhardt Ulrik által védett Castel Nuovo ostromához, de kevés sikerrel, minthogy Ulrik szorgalmasan ki-kirohant várából és diadalmasan csatározott ellenfeleivel Nápoly főútczáján, melyet akkor a szíjgyártók útczájának neveztek, és oly rettegést terjesztett, hogy ez utczából mindenki elhurczolkodott. Tarantoi Lajos megunta a sikertelen bajlakodást a vitéz Ulrikkal, a vár megvívását a nápolyi polgárokra és nejére hagyván, tekintélyes seregével a magyar király azon népei ellen indúlt, kik Apuliában, Manfredoniában és a Szent-Angyal-hegyen táborozának, miközben öt gályáját a szlavon partok felé küldötte, nehogy a magyarok ez oldalról kaphassanak segítséget, míg két gályája azon volt, hogy a tengerparti erősségekben levő ellenséget elzárja.
Elérkezvén (1348 deczember 6.) Acerra várához, melyet Treutel Miklós pozsonyi főispán védett, ezt bevenni nem tudta. Ott hagyta tehát a sanseverinoi grófot serege egy részével, hogy a helyőrséget kiéheztesse. Eleség fogytán Treutel Miklós csakugyan megalkudott ostromlóival, szabad kivonulást kötött ki magának, népének és Manfredoniába távozott. (1348 deczember 24.) Példáját követték Aversa, Capua, Sessi (1349 január 5.) és a Terra di Lavoro egyéb erősített helyei úgy, hogy az egész beneventoi völgyön az egy fiatal Apici gróf tartotta magát a magyar király pártján. Ez ellen indúlt tehát Tarantoi Lajos egész erejével. Leverte őt; városát kifosztotta és elpusztította; a grófot magát elfogta, börtönre vetette és jószágaitól megfosztotta. Három hónap mulván váltották ki a bátor ifjút rokonai, háromezer uncia aranyon.
A Terra di Lavoro elvesztésével az ország többi részei: Basilicata és Calabria herczegségek, a Terra d’Idronto és Bari, a Capitanata s az Abruzzok mind elpártoltak a magyar királytól. Csak szórványosan egy-egy erősség vagy város maradt ennek még híve: Manfredonia, Monte-Sant-Angelo, Guglionesi, Ortone, Lucera, Triverto, végre Calabriában Stilo, Mantelcone, Seminara és Nicotera.
Nápolyban ez idő alatt Castel Nuovot Johanna és a nápolyiak serényen vítták. Johanna, másként boldogulni nem reméllvén, kísérletet tett, hogy Wolfhardt Ulrikot megvesztegesse. Személyes találkozása volt vele. A királynő hatezer aranyforintot és egy grófságot ígért neki, ha a várat föladja; de a kemény Ulrik a szép asszony ajánlatát nem fogadta el. Erre elbarrikadozták a várbeliek kimenő utját, hogy a városra többé ne üthessenek. Aztán vetőgépeik által rohadt és dögleletes szagú tárgyakat dobáltak várokba, hogy irtózattal, a pestissel pusztítsák el őket; de az őrség az alatta hullámzó tengerbe hányta e hulladékot. Hanem eleségök lassan-lassan kifogyott. Minthogy pedig Ulrik arra is rájött, hogy a királynő több, a várban levő brigantit megvesztegetett, tanácsosbnak vélte az őrséggel kereket oldani. E határozatát nagy ügyesen végre is hajtotta, előbb azonban fölakasztatta a megvesztegetett árulókat. A városiak csak hat nap mulva (1349 január 17.) vették észre, hogy a vár elhagyatott.
E hírre a Castello dell’ Ovo őrsége is, olaszok és németek, háromezer forintért föladta ez erősséget és eltávozott. Wolfhardt Ulrik pedig Magyarországba jött a királyhoz, ki őt kegyesen fogadta és hálája jeléűl neki adta az óvári uradalmat Mosony vármegyében.
Nápolyt és a közelében fekvő várakat visszafoglalván, Tarantoi Lajos összegyűjtött a németekkel együtt mintegy 2500 lovast, számos gyalogost és Lucera (Nocera dei Pagani) alá vonúlt, hogy azt megvegye, hadvezéreit pedig Clairmonti Roger grófot Calabriába, Miletoi grófot Manfredonia ellen, Wernert pedig Corneto ellen küldé, hogy a még a magyar király hűségén levő helyeket is visszafoglalják.
Lucera nagy terjedelmű város volt s azért nehezen megvédhető. A magyarok tehát élelmi szereiket fölvitték a várba, hogy ezt minden áron megtarthassák.
Tarantoi Lajos aztán ellentállás nélkül vonúlt a városba, de eleve lemondott arról, hogy a várat ostrommal vegye be. Azt remélte, hogy ha körűlzárja, az éhség és halandóság annál inkább megadásra kényszeríti az őrséget, minthogy se zsoldra, se fölmentésre egyhamar nem számíthat. És valóban Wolfhardt Konrád serege, az egyetlen számba vehető hadi erő, napról napra fogyott, s úgy látszott, hogy nem lesz képes Lucera ostromzárát megtörni.
Mi közben Tarantoi Lajos öt hónapig veszteglett Lucera körűl, Roger gróf szerencsével járt Calabriában. Több hónapig ugyan hasztalanul ostromolta Stilo várát, melyet az Ákos nembeli Miczk bán fia, István vitézűl védelmezett; de végre ennek is árulója akadt. Egyik kirohanása alkalmával az árulók átszaladtak az ellenséghez. Ő ugyan nehány magyarjával hősiesen védekezett; elzáratván várától, harmadmagával keresztül vágta magát és a hegyszorosokban keresett menedéket. Három napig üldözték, míg sebesülten Roger gróf fogságába kerűlt (1348 november). Életének bántódása nem lett, mert VI. Kelemen pápa féltvén a fogoly herczegeket, szigorúan meghagyta Johannának és fővezérei mindegyikének külön-külön: ha valamely Siciliában tartózkodó magyart elfognának, azt gondosan, de úgy őrizzék, hogy bántódása ne essék.
A manfredoniai száműzöttek is unszolták Tarantoi Lajost, küldjön hazájok visszafoglalására hadi népet, árulással biztatván őt rokonaik részéről, kik a városban tartózkodtak. Vala pedig Manfredonia kapitánya Zárai István, ki élvén a gyanúperrel, ama száműzöttek és más rokonaik gyermekeit össze fogdostatá és kezesekűl a várba viteté. A lakosság egyébiránt híven a magyarokhoz tartott. Csúzi János a Szent-Angyalvárban tartózkodó magyarok nehányával szintén segítségére sietett, minek következtében a Miletoi gróf, ki Manfredonia ellen küldetett, nem bírt a várossal, s visszahúzódni kényszerűlt.
Ez alatt Wolfhardt Konrád, ki Lombardiából tetemes segítséget kapott,* összegyűjtött mintegy kétezer lovast, kik közűl ezerkétszázat kiszemelvén, Lucera alá indúlt, hogy e várat az ostrom alól fölmentse. Hasztalan ingerelte Tarantoi Lajost; ez Konráddal megütközni nem mert, mondják, azért, mert Werner tartóztatta vissza, állítván, hogy övéi nem szívesen harczolnak németek ellen.
«Comes Asperch cum comite Triventi venit in succursum gentis regis Ungarie.» (Chron. Sicul. 13.)
Konrád tehát Foggiának vette útját, mely az ellenség jöttének hírére eltorlaszolta magát. Eleséget kért csak népei és lovai számára pénzért; de Foggia elüljárói udvarias kérését durván megtagadták. Este volt már; hanem a németek nem röstellettek lovaikról leszállani és támadást intézni a város ellen, mely sötét éjjelig tartott. Alig hajnalodék, folytatták az éjjel abbahagyott munkát. A fegyverhez nem szokott lakosság látván, hogy Tarantoi Lajostól segítséget nem várhat, hátat fordított és futtában keresett menedéket, mind a mellett sokan vesztek el, számosan kerültek fogságba. Az asszonyok és gyermekek a főtemplomba futottak. Ezek védelmére kelt a triventoi gróf, ki megszánván szegényeket, olaszokból álló kisded csapatával, mely ugyancsak a magyar királyt szolgálta, a templom elé állott, hogy senki se bántsa őket. Két napig őrizte így az asszonynépeket, végre megúnván a vártát és szánakozván az éhezőkön, Wolfhardt Konrád engedelmével elszállíttatta őket kívánságukhoz képest Ascoliba.
Mondják, a németek ez egyetlen városon huszonkétezer uncia aranyat sarczoltak. Konrád pedig elhelyezkedék Foggiában és hadi szállásáúl rendezte be.*
Vita Nic. Acciajoli MURATORI, XIII, 1209. kk. – GRAVINA, u. o. XII, 587. kk. – Chron. Siculum, 12. köv. – Cronica di MATT. VILLANI. L. I, cap. 35–8.
52. JOHANNA ELSŐ KORONÁZÁSAKOR VERT PÉNZ.
