XIII. Laczkfi István vajda viselt dolgai.
XIII. Laczkfi István vajda viselt dolgai.
AMINT Lajos király tapasztalá, hogy ügye Siciliában gyarlódik, elleneié pedig gyarapszik, és hogy nem úgy sikerűlt minden, mint hitte és reméllette: tanácsot ülvén a főemberekkel, magához szólítá Laczkfi István vajdát, a bátor és kemény vitézt, a hadviseléshez értőt, kit Siciliában már jól ismertek, mert ha kit ott bölcs és győzelmes embernek tartottak, azt mondották felőle, hogy olyan mint Laczkfi István.*
A magyar krónikás jó véleményét Laczkfiról olasz kollegája megerősíti.
Laczkfi megértvén királya parancsát, tekintélyes sereggel készűlt Siciliába, hogy Isten segítségével az ellenséget összetörje és megalázza. Magához vevén tehát két fiát Dénest és a vakmerő Miklóst, testvéreit: Andrást, Mihályt, Miklóst és Pált, és mintegy háromszáz nemes urat, köztök Jánost, a Miklós nádor fiát, Lőköst, a Kont Miklós öcscsét és Dobi Demetert, késő őszszel elindúlt, az Adrián szerencsésen átvitorlázott, Manfredoniában kikötött és a győzelmes Wolfhardt Konrádhoz csatlakozott Foggiában. Együtt aztán annyi vitézi tettet cselekedtenek és Laczkfi István fortélyossága mellett oly szerencsével, hogy az olaszok már helyt állani sem merészeltek, és húsz magyar vitéz háromszor annyi ellenséget mindenkor elfogott.
Tarantoi Lajost is akkora rettegésbe ejtették, hogy levelet levélre küldött minden felé, kivált Firenzébe segítségért esedezvén. Sőt, hogy remélt szövetségeseinek egy kis kedvet adjon, nem idegenkedett a füllentéstől: «Az ellenség – úgymond – more solito Foggiában van, s onnét nem mer távozni. Ha megérkeznék a firenzei segítség, tennénk nála látogatást. A magyar választott püspök (a nyitrai?) már elhordta magát in omine suo malo. Hasonlóképen cselekedett volna a vajda is, ha a németek, kiknek mintegy nyolczvanezer forinttal tartozik, őt és fiát akaratjok ellenére nem tartóztatnák.» (1349 január 16.)
Pedig Laczkfi István és Wolfhardt Konrád már áttették hadi szállásokat Foggiából Lucerába. Tarantoi Lajos előlök Ascoliba iparkodott menekülni, de utolérték Trojánál és ütközetre kényszerítették (1349 január 23.), mely alkalommal háromszáz lovagot ejtettek foglyúl, míg a többiek lovaiknak köszönhették menekülésöket. Számos elszedett zászló hirdette a magyar király hada fényes diadalát.
Nemsokára ezután a nevezett vezérek értésére esett, hogy Werner és csapata, ötszáz lovas, Cornetoban időz, és hogy éjnek idején könnyen rajtok lehetne ütni, mert oly gondatlanok vagy elbizottak, miszerint előőrsöket sem állítanak ki. (Nápolyi kútfők e gondatlanságot ugyan kiszámított árulásnak bélyegzik.) A magyar király vezérei kétszer se kínáltatták magoknak e kedvező alkalmat; hanem elhatározták, hogy a következő éjjel meglepik Werneréket. Szerencsével jártak. Jöttöket senki sem vette észre s a sánczokon át könnyen jutottak a városba, lovaikat visszahagyván csatlósaik kezén. Ilyképen csaknem ágyaikban lepték meg a német és lombard zsoldosokat, kik immár nem a harczra, hanem életök megtartására gondoltak. (1349 február 1.) Werner mezítláb menekűlt a padlásra, reggel aztán megadta magát a vajdának fogolyképen. Haragosa levén Wolfhardt, nem jó sors várt reá, s ha a német és lombard zsoldosok közben nem jártak volna érte és seregeért, csakugyan megjárja vala. Laczkfi Istvánnak sikerűlt azonban Wolfhardtot megengesztelnie, mire Werner és csapatja ismét magyar szolgálatba állottak. A nevezett három hadnagy zászlai alá gyűltek azután az Italiában levő, csaknem összes zsoldosok, kik mindnyájan rablásból éltek.
Johanna pedig és férje jelentékenyen megfogyatkozott hadseregökkel (1349 február 16.) Nápolyban vonták meg magokat, hol a könnyelmű királynő új szerelmi kalandokkal kárpótolta magát. Caracciolo Henrikre vetette szemét és megtette főkamarásává; de férje rájött a tiltott dologra és nagy botrányt csinált. Nyilvánosan, sokak jelenlétében földre vetette feleségét és hangosan kiabálta: «Te férjegyilkos hitvány rima! kerítőket tartasz, kik éjnek idején férfiakat bocsájtanak hozzád». Kedvesét pedig elfogatta és kivégeztette. A béke a házastársak közt – úgy látszik – csak akkor állott helyre, miután Johanna férjének ajándékozta Calabriát mindazon birtokokkal, melyek valaha Sancia királyné vagyonához tartoztak.
Mindenképen fölösleges incidens volt ez a veszedelmekkel szemben, melyek a nápolyi királyi párt környékezték, minthogy a magyar király serege, mint a szemtanú Gravina tudósít, hét ezernél több lovasból, nemzetiségre magyarokból, németekből, csekély részben olaszokból, továbbá két ezernél több gyalogos lombardból állott. Laczkfi Nápoly és vidéke visszafoglalását tűzte ki feladatáúl. Útjában nyugatnak, Ascoli mellett szerveztette seregét. Fővezéreikűl Urselingeni Wernert és Wolfhardt Konrádot választották a zsoldos csapatok. (1349 ápril.)* Győzelmesen vonulván végig a beneventoi völgyön, ellenállásra a casali hegyszorosban találtak csak; miután ezt kemény támadással legyőzék, Capua elé értek, melytől a Volturno hídját gondosan védő ellenség elzárta őket. Volt azonban a magyarokkal egy zárai ügyes mester, ki két nap alatt oly alkalmas hidat veretett, hogy ezen az egész sereg átvonúlhatott. Capuát aztán árulás folytán nehézség nélkül bevették (1349 ápril 22.), kifosztották, felgyújtották, elpusztították, nem levén a magyarok képesek a németek dühét fékezni.
Alvezéreikűl (comestabuli, caporali) említtetnek: Landaui (falu Ulm közelében), Konrád gróf, Anechinus (János), Sulz Fülöp (vulgo Malispiritus), Armagnus Fretza (Fritz Hermann), Hebinger és mások, kikről történik még említés.
Ez embertelenségnek mégis az a jó következménye lett, hogy rettegésbe hozta a vidéket. Aversa azonnal (ápr. 23.) követeket küldött Laczkfihoz, bejelentvén hódolatát. Példáját követték a Terra di Lavoro többi városai és erősségei.
A vajda örömmel fogadta a hódoló követségeket; serege szállásáúl Aversát választotta, honnan Nápoly felé sűrűn portyáztatott.
Ime egy napon beállítanak hozzá a nápolyi királynak és seregének követei, keztyűt hozván neki a harczra hívás jeléűl. «Uram, mondá a küldöttség szószólója, a nápolyi király kész seregével megvívni veled és seregeddel. Jelölj napot és helyet a küzdelemre.» A vajda tisztelettel fogadta a küldöttséget és meghítta őket, mondván: «Ebédeljetek velünk; ebéd után válaszolunk.» – Tanácskozván pedig hadnagyaival a vajda, ezek szívesen fogadták a kihívást; a küzdelem napjáúl a következő szombatot határozták, helyeűl mindkét részről két-két főtiszt által közösen megjelölendő valamely alkalmas térséget. E határozatot Laczkfi külön ellenkövetség által adatta a nápolyi király tudtára ki a módozatot elfogadván, a maga részéről a kívánt főtiszteket kinevezte. Harcztérűl az Aversa és Nápoly közt elterülő nagy síkság jelöltetvén ki, ennek egyes fáit, bokrait kivágták, nehogy a harczoló feleknek akadályúl szolgáljanak.
A várva várt szombatig monnó hadsereg hozzá látott fegyverei és ruházata tisztításához, hogy mentűl fényesebben jelenhessék meg a küzdő téren. Ez alkalmat felhasználták a nemes ifjak Nápolyban, hogy vitézkötést kapjanak; hétszáznál többet tüntetett ki ekképpen a nápolyi király.
Az erdélyi vajda is elsőben Wolfhardt Konrádot, aztán számos német és magyar urat, nemest és apródot övezett körűl a vitézkötéssel.*
A lovaggá avatás nagy ünnepséggel és többnyire a templomban történt. Oly tisztelet volt ez, melyre előkelő nemzetség és kitünő állás jogosított. A szertartást a püspök azzal kezdette, hogy megáldotta a vitézkötést és a fölavatandó lovagtól hűségi esküt vett, mire rendszerint a király saját kardjával gyöngén vállon ütötte őt, e szavakat mondván: «Jó vitézt csináljon belőled az Isten!» Aztán hét, fehérbe öltözött udvarhölgy a királynak is megmutatott selyem övvel, idősb vitézek karddal övezték derekát, melyet az oltárról vettek, hogy a lovag az egyház fiának vallja magát és fegyverét a papság tiszteletére, a szegények védelmére, a gonoszok fenyítésére és a haza szabadságára viselje. Erre sarkantyúkat csatoltak saruira, gyapjú kelméből készűlt színes palásttal ruházták föl és a többi lovagok közzé ültették. Az ujoncz lovagnak ajándékot kellett adnia urának királyának, a miért viszont a lovagok előjogaiban részesült: adómentes volt, szabadon vadászhatott, kardosan jelenhetett meg a királyi udvarnál, viselhette a vitézi rend jelvényeit, végűl czímeres síremlékére véshette szobrát, sisakját, pánczélját, sarkantyúit. – AMABILE, La corte di Roberto d’Angio, 22.
***
A kitűzött szombaton (1349 junius 6.) napkelte után Tarantoi Lajos futárja levelet hozott Laczkfi vajdához, hogy a megbeszélt viadalt fontos okból elhalasztja. A dologban pedig álnokság rejlék, mert a nápolyi hadak még napkelte előtt a közeli sűrűségben vonták meg magokat, hogy váratlanúl ronthassanak a mondott levél következtében fegyverzetét letevő magyar seregre. A vajda már kihirdette a hadnagyoknak a levél tartalmát, midőn a nápolyiak rajtütöttek a városon. Laczkfi gyorsan rendelkezett. Miközben emberei lóra kaptak s az egyik kapun az ellenségre vetették magokat, aközben a másikon háromszáz magyar vitézt küldött ki, hogy hátmögől kerüljenek a nápolyiakra.
Kezdetben még is nagy volt a rendetlenség, míg a vitézek, egyik korábban, a másik későbben fölkészülének, és nem várhatva be egymást, kisebb-nagyobb csapatokban előrohantak. Így esett, hogy Wolfhardt Konrád fogságba kerűlt. Ez alatt azonban mind többen állottak a hadi sorba, a kerítő sereg is hátba fogta a nápolyiakat, kik – mint szokás mondás – két tűz közé szorítva, siettek fölkötni a nyulak bocskorát és Nápoly felé iramodtak, sok halottat, sebesültet és foglyot hagyván vissza. Konrád is megmenekült a fogságból, melybe meggondolatlan heve vitte; ellenben ki őt foglyúl ejté, De Beaux Rajmund, nem különben San-Severinoi Robert, Visconti Ádám és Clairmonti Roger, a legfőbbek, számos más nemes, kik közt lovag mintegy kétszáz volt, esett a magyarok kezébe. Laczkfi azonnal a Miczkbán fia István szabadon bocsájtását sürgette a Clairmonti grófnál, kinek foglya vala, és nehány nap múlva a kalabriai hős megérkezék Aversába.*
A hadi tudósitások dolgában ama kor emberei nem állottak mögöttünk. Jelentik, hogy míg az ellenség halottjainak száma fölözi az ezret, a magyar és német vitézek közül egy sem esett el és kevesen sebesültek meg, a mint ez a gondos utánszámításból kitűnt.
E nagy vereség rettegést terjesztett Nápolyban. A pápai követ a nápolyi udvarnál Annibaldus (da Ceccano), tusculumi bíboros püspök, egyetértve Guidoval, a sz. Cicelléről nevezett bíborossal és pápai követtel a magyar királyi udvarnál, sietett fegyverszünetet kötni egyrészről a nápolyi királyi pár, más részről a magyar király hadi népe közt (1349 julius 23. és augusztus 10.). A nápolyi királyi pár megerősítette a fegyverszünetet; a magyar király megerősítő levelét nem ismerjük. Annibaldus kihirdette a fegyverszünetet és kétszázezer forint bírságot szabott arra, a ki megszegi. Sőt kiterjesztette, tekintettel a római jubileumra, 1350. év végén túl három hónappal, hogy a zarándokok szabadon jöhessenek, mehessenek. De már szeptember 8-án megszakadt a fegyverszünet, minthogy a föltételeket meg nem tartották.
A magyar sereg e diadala után a Terra di Lavoro minden várát megszállotta, nem csekély bajára ama vidéknek, mert a telhetetlen németek azt annyira kifosztották, hogy sem adót fizetni, sem a nagy hadsereget élelemmel ellátni képes nem volt. Nagy gondot adott ez Laczkfi vajdának, ki e miatt – tekintettel talán a fegyverszünetre is – több ízben kemény szemrehányással illette a rakonczátlan zsoldosokat, mire ezek a junius-, julius- és augusztusról elmaradt zsoldjuk, mely százötven ezer arany forintnál többet tett ki, megfizetését sürgették. A vajda magához hívatta Wernert és Konrádot, türelmöket kérvén, míg futárjai Magyarországból visszaérkeznek a pénzzel. Hiába ajánlotta nekik fiát kezesűl, ők várni nem akartak. Hanem kezükbe kerítették a föntebb megnevezett főrangú foglyokat és addig gyötörték, míg százezer forinton kiváltották magokat.
Laczkfi, minthogy a németek a nápolyiakkal kezdének már alkudozni kiadatása iránt, személyét sem tudván biztonságban, egy éjjel titkon összegyűjtötte magyarjait és kiindúlt velök Aversából. A felsült németek fogcsikorgatva kiálták utána, ha nem szégyel-e megszökni sötéttel? Kiknek azt felelte, hogy világosig künn várakozik majd a síkon; ha kinek tetszik, találkozhatik még vele.
Vevé pedig útját Manfredoniába, hova őt a zsoldosok közől is mintegy négyszázan, a KÖVÉR Bernát és a SOVÁNY vezérlete alatt, kik őt igen szeretik vala, követték. E csapattal menekűlt a jámbor Orsillo Minutulo kanonok is, ki Endre király tetemeit eltakarította volt. – Ellenben a többi németek folytatták rablásaikat karácsonyig. Legelőbb megalkuvának a nápolyi polgárokkal az iránt, hogy békén szüretelhessenek. Aztán egyességet kötöttek Tarantoi Lajossal, az iránt, hogy mellette harczolnak, ha a magyar király bizonyos ideig nem jönne; ha pedig jön, átadják neki Aversát és a többi várat – ismét százezer forintért. Miután pedig teljesen kiélték a vidéket, kénytelen, kelletlen, mint a rókák, ha nincs mire vadászni, szétoszlának. Werner nyolczszáz czimborájával visszaindúlt Róma felé Németországba. Konrád pedig restelvén hűtlenségét, a vajda után sompolygott; ha valamiképen kibékülhetne vele. Teanoban visszahagyván ötszáz embert, hogy e vidéket a magyar király hűségében megtartsák, ő maga ugyan e szándékkal a Capitanatában fogott állást.
Laczkfi Manfredoniába érkezvén és a keleti tengerpart védelmére mindeneket bölcsen elrendezvén, haza felé vitorlázott azon ígérettel, hogy szent György napjára a királylyal együtt visszaérkezik.*
GRAVINA, a siciliai, a budai és dubniczi krónikák. – Anjouk. dipl. Eml. II, 267. 268. 269. 270. 271. 274. 276. 284. sz. – FEJÉR, CD. IX/I, 397. 399 756 – THEINER, Monum. Hung. 1155. sz. ENEA SILVIO, Blondi Epitome c. x.
