I. Szerb-magyar viszonyok
I. Szerb-magyar viszonyok
UGYANAKKOR, midőn Nagy Lajos követe, Kanizsai István zágrábi püspök, által megígértette a pápának, hogy az egyházi birtokon garázdálkodó Manfredik és Ordelaffik ellen segítséget küld, mely ígéretét – mint láttuk – meg is tartotta: megesküvék Kanizsai püspök Nagy Lajos meghagyásából arra is, hogy urának, királyának komoly szándéka hadat indítani a félhitű szerbek ellen, azonképen az egyházi szakadást s a hitetleneket (a bogomileket) tehetsége szerint kiirtani birodalmából, nevezet szerint a bosnyai bánságból.*
THEINER, Monum. Hung. II, 47. sz.
Midőn Nagy Lajos ebbeli intézkedéseit, viselt hadait s egyéb dolgait előadnók, alkalmasint esik egészében vázolnunk a viszonyt, mely a déli vidék, a Balkán félsziget tartományai s a magyar korona közt akkor fönnállott.
Lajos király nagy czíme többször változott. Egy darabig Jeruzsálem és Sicilia, később Lengyelország is czíméhez tartozott, míg a salernoi herczegség és a szent-angyalhegyi javadalom, az Anjouk e különlegessége, szintén nem hiányzott. Állandóan czímében viselte azonban, hogy Isten kegyelméből Magyarország, Dalmátország, Horvátország, Ráma, Szerbország, Galiczia, Lodoméria, Kúnország, Oláh- és Bolgárország királya.
Őseitől örökölte, úgymond Lajos király, e hűbéres tartományokat, vele született joga volt hozzájok.
Valóban úgy volt. Az Árpád-házi királyok uradalmokat messze kiterjesztették azon határokon túl, melyek közt Magyarországot Szent István bírta. Már Szent László király megszerezte 1091-ben Horvátországot, melyet utódja, Kálmán király, mindjárt trónralépte után Magyarországhoz csatolt. Miután Kálmán király Belográdon (Zara vecchia) 1102-ben magát Horvát- és Dalmátország királyának megkoronáztatta, uralmának alája vetette a dalmát tengerparti városokat és szigeteket is. Hihető, hogy ugyanazon király kiterjesztette főhatóságát Rámára (éjszaki Herczegovinára) is, minthogy 1103-ban ő ugyancsak szórványosan, utódai azonban 1138-tól fogva gyakorta viselték Ráma királya czímét. Ugyanakkor (ha ugyan már előbb nem) a Magyarország és Ráma közt fekvő Bosnyaország szintén magyar főhatóság alá került. – Imre magyar király 1202-ben a II. Nemánya István szerb fejedelem és Vlk, diokleai herczeg közti viszályban ez utóbbit pártfogolta és mint magyar hűbérest a szerb trónra helyezte, míg a maga részéről a szerb királyi czímet vette föl. II. Endre magyar király pedig oltalmába vette Halics és Lodoméria herczegének, az 1205-ben a lengyelek ellen elesett Románnak özvegyét; utóbb (1214) a pápa engedelmével fiát, Kálmán herczeget megkoronáztatta ugyanott királynak, mely időtől fogva a magyar királyok Galiczia és Lodoméria királyának is czímezték magokat. – Magyarország keleti szomszédjai, a kunok is keresték a magyar nemzet védelmét a mongolok ellen, kik a Kalka melletti csata után (1223) fenyegették őket. Ennek következtében IV. Béla király mindjárt trónra lépte után (1235) Kúnország királya czímét fölvette. – IV. Béla uralkodása vége felé, fia V. István részint személyesen, részint vezérei által öt hadjáratot indított Bolgárország ellen, annak nagy részét Bodony városával együtt elfoglalta és magát ettől fogva Bolgárország királyának nevezte.*
Ismeretes dolgok ugyan a föntebbiek, de jól esik ez összeállítást egyik legalaposabb osztrák történetíró után közölnöm. (HUBER, Archiv f. öster. Gesch. LXVI/I, 3.)
Tehát többnyire belső zavarok idején, vagy ha külső veszély fenyegetett, léptek amaz országok hűbéres viszonyba Magyarországhoz. Ellenben, ha a külső veszedelem megszűnt, vagy a benső egyenetlenségek elsímultak, vissza tért a nemzetek függetlenségi ösztöne, és a magyar király tekintélye elpárolgott e hűbéres részekből, tartományokból, hol amúgy sem szívesen tűrték a magyar fölényt, és többnyire még jó szomszédságot sem tartottak. Közös érdekek ritkán csatolták a Balkán-félszigeti szláv és oláh népeket a magyarhoz, míg a faji különbözés, de kivált a vallási ellenkezés annyira szétválasztották, hogy utóbb akkor sem egyesülének, midőn az érdekek közössége nagyon is az egyesülésre inté vala őket a török járom ellen. De azért a szerzett jogot, elvben, a magyar királyok mindig föntartották.
A XIV. század első harmadában a déli részek viszonya Magyarországhoz fölötte laza, sőt egyenesen ellenséges volt. I. Károly király, ösztönözve valószínűleg neje az erélyes Erzsébet által is, hogy e viszonyt szorosbra fűzze, hadat indított Basarad, vagy mint más kútfők nevezik Basaraba Iván (1321–1340) oláh vajda ellen. Okot az ellenségeskedésre valószínűleg az adott, hogy Basaraba a szörényi bánságot, mely a honfoglalástól fogva közvetlenűl Magyarországhoz tartozék,* elfoglalta. Károly magyar király noha az oláh vajda évi adót fizetni ajánlkozék, e terjeszkedést tűrni nem akarta. Szörényt tehát azonnal visszavette, új bánt nevezett ide, s az Olt folyón túl fekvő Havasalföldre tört.
Már a Sz. Gellért életében (cap. 10.) olvassuk, hogy Ajtony (Achtun) birodalma a fluuio Keres (Körös) usque ad partes transiluanas et usque in Budin (Bodony) et Zeren (Szörény) terjedt.
E vidék akkor hegy, legelő, mocsár, szóval: míveletlen terület levén, élést a magyar hadnak nem adott. Éhség és ellenség környékezte ennek folytán csakhamar a magyar hadat. E válságos helyzetben I. Károly az oláh vajda ajánlatát kegyesebben fogadta. Egyezség jött létre, mely szerint a magyar hadnak élelmezést és kalauzolást biztosítottak. Hanem a vajda vagy az oláhok főbbjei, vagy együtt kelepczébe, havasaik szorosai közé vitték a magyar sereget és ott mondhatni megsemmisítették. (1330 november 9–12.)
90. III. ANDRONIKOS ÉRME.
91. III. UROS ÉRME.
E szörnyű szerencsétlenség annyira megnövesztette a déli szlávok merészségét, hogy még a lázadó horvátok is készséggel ajánlkoztak Velenczének, hogy Nagy Lajos seregét oláh módra megsemmisítik.
Még fölebb állt a bolgároknak és szerbeknek, kik arról álmodtak, hogy ők lesznek örökösei a konstantinápolyi császároknak. Konstantinápolyban ez idő szerint folytonosan izzott a polgárháború az ifjú (III.) Andronikos és nagyatyja II. Andronikos császár közt. E viszály végleg elpusztította a byzanti birodalmat; ez rántotta le lábáról és egyengette a török útját Európába. A bolgár czár, II. Mihály (1323–1330.) az ifjabb Sismanidák házából, az ifjú Andronikos pártját fogta, előnyös szövetséget kötvén vele, melynek éle a szerb király, III. Uros, kit övéi az általa épített Dečani monostorról Dečanskinak is neveznek, sőt szentül tisztelnek († 1331) ellen is fordult, ki viszont az öreg Andronikosnak volt haszonleső barátja. Az ifjú Andronikos a byzanti birodalom nyugati részén nagy előnyöket vívott ki; de épen ez izmosodása nem volt bolgár szövetségesének ínyére, ki nehogy az öreg Andronikos békére hajoljon, háromezer lovast küldött segítségére a kiéhezett Konstantinápoly elé, melyről azt hitte, hogy végre valahára, mint érett gyümölcs fog ölébe hullani.
A veszély, melyben akkor a kelet-római birodalom fővárosa forgott, annyira megrémítette III. Andronikost, a lázadó unokát, hogy titkon követeket küldött nagyatyjához, kérvén őt, óvakodjék a bolgároktól; maga pedig seregestűl sietett Konstantinápoly alá. Az öreg úr, noha daczos választ adott unokájának, tanácsát még sem bocsájtotta füle mögé, mire a kijátszott és az ifjú Andronikos seregétől oldalvást fenyegetett bolgárok elvonúltak.
Ez időtől fogva Bolgárország és Szerbia közt mind mérgesebb lett az ellenségeskedés. Mihály bolgár czár elűzte feleségét, a szerb király leányát; Dečánszki Uros viszont megakasztott Bolgárországgal minden kereskedelmi viszonyt, és védelmét a velenczei kereskedőktől, kik Bulgáriával űzletet folytattak, megtagadta.*
Anjoukori dipl. Emlékek. I, 293. sz.
E rendelkezés a bolgár czárt kevéssé nyugtalanította, minthogy időközben III. Andronikossal, az oláh vajdával és a fekete tatárokkal szövetkezett Szerbia megrontására. Bolgárok-, oláhok-, tatárok- és besszarabokból álló nagy sereg gyűlt Trnovo, Bulgária fővárosa alá, míg Andronikos Maczedoniában foglalt állást, hogy egy időben a másik oldalról támadhassa meg a szerbeket.
)
Az óvatos, sőt félénk Dečánszky (III. Uros) e készülődések hallatára békét esdő követséget küldött Szerbiába, mely azonban eredménytelenűl tért vissza. – Képtelen mindkét ellenségével szembe szállani, a bolgárok ellen fordította összes erejét. Hada a Toplicza és Morava összefolyásánál, a Dobrič nevű régi csatasíkon gyülekezett; innét dél felé húzódott, hogy a bolgárok és görögök egyesülését meggátolja. Velbuzsd (Köstendil) körűl találkozának az ellenséges hadak. A bolgároknak mintegy tizenötezernyi emberök volt, köztök háromezer tatár. A szerb király nehány napig alkudozott velök, hogy elkésett hívei hozzá verődjenek, miközben a bolgár sereg, melynek ellátásáról hiányosan gondoskodtak, requirálni széledt. Ezt észrevéve, csatára készűltek a szerbek. A derék hadat háromszáz német zsoldos képezte, kiknek fényes sisakján megtört a verőfényes nap. A bolgárokat meglepték. Mihály czár sietett csatarendet csinálni, de közben már reá rohant az ifjú Dusán herczeg csapatával s a bolgárokat futásba keverte. Mihály czár lova megbotlott s urát a földre vetette. A szerbek a földön verték agyon. A győzelem így a szerbeké lett, egyúttal a hegemonia a déli szlávok közt is átszállott reájok. Andronikos visszavonúlt Drinápolyba.
III. Uros szerb király egyenesen Bolgárországba sietett. Eléje jöttek a bolgár főurak, hogy meghódoljanak a diadalmasnak, kiről azt hitték, Bolgárországot Szerbiával egyesíteni fogja. Hanem III. Uros erre nem gondolt. Visszahelyezte elűzött leányát, Annát jogaiba, fiát pedig II. Sismánt, vagyis Istvánt atyja trónjába ültette, aztán haza ment Szerbországba – nagy elégületlenségére az elkapatott szerb uraknak, kik rövid időn fellázadtak ellene és a 60 éves öreg embert megfojtották, kikiáltván Dusán Istvánt királyoknak.*
JIREČEK. Gesch. d. Bulg. 290. l.
93. ISTVÁN (II. SISMAN) ÉRME.
Forradalom ütött ki Bolgárországban is, hol nem voltak megelégedve III. Uros rendelkezésével, hanem elűzték Anna czárnét és fiát,* és megválaszták czárjoknak János Sándort, Basaraba Iván vejét, kinek nővérét, Ilonát, Dusán István vette feleségűl. János Sándor Aszén nevet vett föl. E családi összeköttetésből politikai coalitio keletkezett: a Balkán-félsziget három, nem görög hatalma, szövetkezett nemcsak Byzanz, de főleg Magyarország ellen.
Anna czárné Raguzában töltötte hátralevő napjait. Róbert siciliai király eleséget ajándékozott neki, «consobrinae nostrae». Sisman pedig Nápolyba jutott, ott Lajos nevet vőn fel. Ugyanazon Robert király hópénzt rendelt számára. (Anjouk. dipl. Eml. I, 355–7. sz.)
Adataink, habár gyérek, kétségtelenné teszik, hogy 1334-ben, 1335-ben hadba kellett szállania a magyar seregnek a félhitű szerbek támadása, «insultusa» ellen.* És – úgy látszik – teljes sikerrel. Mert habár a szerb király hatalma folytonosan terjedt; e terjeszkedés nem a magyar birodalom, hanem a keleti császárság rovására történt. Dusán tíz év alatt egész Maczedoniát és Albániát elfoglalta. Egyik szeme mégis folytonosan Magyarország felé kacsintott. – Szövetkezése Velenczével és a lázadó horvát urakkal készülődéseit elárulták. De résen állottak Osl Miklós és Domokos, macsói bánok, kik a szerbek beütéseit Macsóba és a Szerémségbe hathatósan visszaverték, és amaz iszonyú pusztításokat, melyeket a szerbek tűzzel, vassal rontva, a lakosokat rabszíjra fűzve elkövetének, bölcseségök által megorvosolták elannyira, hogy míg egyes kerületeket és várakat Szerbiától elvettek, másrészt a rájok bízott határvidéket annyira fölvirágoztatták, hogy az jólétnek örvendett.*
KNAUZ, Kortan, 277. add hozzá Károlyi Oklt. I, 86. 89. – Anjouk. Okmt. III, 66. – Sztáray Oklt. I, 82.
L. Lajos király 1345 május 26. és 1351 február 28-án kelt adományos leveleit az Oslok számára. (Hazai Okmt. II, 64. 67.)
94. DUSÁN ÉRME.
Résen állott kivált Lajos királyunk, ki politikai fontosabb teendői közben, milyenek: nápolyi kettős hadjárata, velenczei ismételt háborúi és Dalmátország visszafoglalása, – szemét a délvidéki tartományokról le nem vette; de sőt, folyton arra törekedett, hogy a viszony, mely Magyarország s e tartományok közt szövődött, necsak névleges legyen; hanem, hogy a mi tekintélyt fegyverei szereztek, azt a katholicismus által biztosítsa.
Sokan nem helyeselték, hogy a mit Lajos király fegyvere által nyert e déli tartományokban, azt térítgetési «túlságos buzgalma» által nemcsak koczkáztatá, de elvesztette. Valóban téves e fölfogás. Mi nyerhette meg e délvidéki népeket a nyugati míveltség számára, ha nem a nyugati kereszténység? Csak ha Lajos királynak sikerül az oláhokat, szerbeket és bolgárokat tartósan a katholicismusnak megnyerni, akkor alakulhatott volna a viszony Magyarország s e népek lakta tartományok közt szorosabbá s a vonzódás kölcsönössé.*
Jól mondja Píč (Abstammung d. Rumenen, 226): «auf der Balkan-Halbinsel werden die Leute mehr nach dem Glaubensbekenntniss, als nach der Nationalität classificirt. In Europa legt man auf diese Unterschiede freilich wenig Gewicht, aber man wird wohl zugeben müssen, dass dieselben einen historischen Hintergrund, namentlich auf die culturelle Entwicklung voraussetzen lassen.»
Kétségtelen, hogy Lajos király buzgó fia volt az egyháznak, és hogy égett a vágytól a népeket a babonás ó-hitről a nyugati egyházba terelni. De őt államférfiúi szempontok is vezérelték. Azon időben a népek mívelődésének egyedüli eszköze a vallás, egyedüli oskolája az egyház volt. A hanyatlásnak rohanó byzantizmus életet, erőt, szellemi lendületet a népnek nem adhatott; hátramaradás, tespedés, de sőt hanyatlás volt a keleti egyház jellege,* míg a nyugati kereszténység, mely a humanismust, a tudomány és művészet újjá születését megszentelte, pártolta, a mívelődés és haladás iskolája. Midőn tehát Nagy Lajos a népeket a katholicismusra akarta téríteni, a humanismusnak, a nyugati míveltségnek akarta megnyerni őket, s ez által az érdekközösséget a Nyugattal felkölteni és föntartani. Hogy Nagy Lajos helyesen gondolkozott, mutatja az ötszázados tapasztalás. Az idő Lajos királynak igazságot szolgáltatott. Az ő bölcsesége és előre látása, midőn törekvését arra irányozta, hogy e népeket czivilizálja, fényesen igazolta magát.
Hasonlóképen nyilatkozott PULSZKY FERENCZ fölolvasásában a nihilismusról, hol egyebek közt mondja: «az orthodox vallás zárkózottsága miatt az orosz nép nem fejlődhetett». (Nemzet, 1883 nov. 25.)
Undorító képet fest a Balkán-félszigeti népek akkori vallásos életéről trnovoi szent Theodosij életrajza, melyet a konstantinápolyi patriárcha, Kallistos, írt meg. Szerinte Bolgárországban a hitviszály szegődött mindazon bajokhoz, melyek Byzanczból eredtek, és szakadatlan pártoskodástól nem engedték föllélekzeni ez országot, mígnem könnyűszeren a török zsákmánya lett. Keleten az igazi miveltség és fölvilágosúltság helyét rég elfoglalta a barátfurfang, mely a végnélküli egyházi viszályhoz és udvari cselszövéshez méltón sorakozott.
A XIV. század közepe táján az Athosz hegyén, a szerzetesek e földi paradicsomában, a mysticismus sajátságos neme fejlődött ki.
A hesychasták (mert így nevezték őket) rajongásából iszonyú vallási viták keletkeztek, melyek fölött zsinatok mondottak átokkal súlyosított ítéleteket.
E mellett a bogomilismus új és mély gyökeret eresztett a «szent-hegy örökzöld ligetében».*
A manichaeusok eretnekségét Péter bolgár czár idejében (927–968) egy Bogomil nevű pap fogadta és terjesztette el Bolgárországban. Ez eretnekség alapítója a III. században Manes volt, midőn a keresztény eszmét a Zoroaster dualismusával és a Kelet számos babonás hitével keverte s azt Persiában, valamint az ázsiai római tartományokban elterjesztette. Mint jutott Bogomil e rendszer tudásához? A manichaeismus elvesztette erejét nemcsak Kis-Ázsiában, hanem Persiában is, és csak Örményország nehány városában tartotta magát, mint Paulikianismus. Bolgárországba valószínűleg úgy került, hogy a mindenfelől oda özönlött hittérítők közt örmény-paulikianus papok is voltak. Bogomil e tanhoz meg hozzá tevé, hogy Krisztus álmában született Máriától, álmában feszítették keresztre. Istenségét fölemelte s a levegőben hagyta. Ez eretnekek éjjeli összejöveteleket, mysteriumokat tartottak stb. (HILFERDING, Gesch. d. Serb. und Bulg. 117. l. – Figyelemre méltó tanulmány van a bogomilekről a budapesti növ. papság, magyar egyházirod. iskolája Munkálatainak 1887. évf. II, 135–250.)
Élt Thessalonichban Iréne nevű apácza, ki titokban a bogomilismust tanította. A barátok, kik nem épen jámbor czélokból sereglettek körűle, fogékony hallgatói lettek, és a Bogomil tanát elterjesztettél az egész Athoson. Hosszú küzdelembe kerűlt, míg a bogomileket és hesychastákat az athoszhegyi zárdákból kiirtották.
A byzanti zárda-élet ezen kinövései elterjedtek az egész Balkán-félszigeten. Egy konstantinápolyi, Theodosit nevű, csavargó barát vetődött minden felé. Orvosi ösmereteivel útat talált nagyokhoz, kicsinyekhez, s a hesychasták tanát terjesztette nemcsak, hanem a pogányság maradványait is fölélesztette. A szent tölgy újra isteni tiszteletben részesűlt, juhokat és bárányokat öltek meg tövében, mígnem szent Theodosij kivágatta.
Theodosit után két elűzött barát jött Trnovoba. Az egyik (Bosota) oly isteni kinyilatkoztatásról beszélt, melynek sugallatából kigúnyolta a szentek képeit, becsmérelte magát az istenembert, megvetette a munkát és házasságot. A másik (Lázár) csupaszon járkált az utczán, tana az orosz szkopcok tanának mintája lehetett. A durva adamismust pedig Theodosij, tudatlan és neveletlen szerzetes atyafi terjesztette; a házasság káros voltáról papolt, mi által sok asszonyt, férfit, ifjút, öreget gyűjtött maga körül és kivonúlt velök rejtett völgyekbe, barlangokba… E bajokhoz járúlt, hogy az új bolgár czár egy szép zsidó lányba szeretett. Zárdába űzte törvényes nejét, az oláh vajda leányát, és a zsidó lányt nőűl vette, mire a zsidók elbizakodván királyi pártfogójokban, tűrhetetlenekké lettek, a keresztényeket gúnyolták és a boljárokhoz hasonlón viselkedének.*
JIREČEK i. m. 310. l.
Hogy azután a nyugati kereszténység üldözése következett, tudjuk Dusán czárnak a pápához intézett leveléből és a pápai követek tudósításából. Elbeszéltük már az eseményeket, melyek amaz üldözések nyomában következtek, el Lajos király hadjáratait Szerbország ellen, egész Dusán halálaig.
Aztán csönd állott be a magyar-szerb viszonyokban, mígnem Lajos király Dalmátországot visszafoglalta. De még ugyanazon évben, melyben a zárai békét megkötötte, szeme előtt tartva nem csupán a pápának tett ígéretét, hanem Magyarország s a bosnya bánság érdekeit, újra megkezdette a háborút Szerbiával. Csúzi János, Dalmát- és Horvátország bánja és Halma * ura Kninből 1358 október 6-án irja a velenczei signoriának, hogy a magyar király háborút visel Szerb- vagyis Ráczország királyával azaz császárjával, ki ellen nehány hajót szándékozik ő is küldeni; kéri tehát, hogy a velenczei gályák ne akadályozzák útjokban e hajókat.*
Halma = Chelm, Hum, Zahumlje (a földtér a Narentától Raguzáig, a mai Herczegovina), melyet Kotromanić a szerbektől elfoglalt és leányának, Erzsébet magyar királynénak, Nagy Lajos feleségének hozományúl adott.
Anjouk. dipl. Eml. II, 393. sz.
A következő évben (1359 május 1.) Kont Miklós nádor volt a szerbek ellen indított sereg vezére,* hanem e hadjárat alatt Lajos király is seregéhez ment (julius 6.)* és győzelmesen haladt vele Szerbországon végig Rigómezőig. Azonban hadjáratának csak ephemer eredménye volt. Ugyanis alig hagyták el a magyar hadak Szerbiát, midőn (augusztus 6.) Vojnai Vojszlár szerb főúr Raguza kapui előtt e város kereskedőit fosztogatta. A kérdésre: miért cselekszi ezt? azt felelte, hogy a szerb király hagyta meg neki, viszonzásúl, a miért a magyar király Szerbiát pusztította. Raguza tehát urához, a magyar királyhoz fordúlt, ki ugyanezen 1359-iki év őszén Erdélyben gyűjtött sereget és másodszor is Szerbiába tört.*
FEJÉR, CD. IX/III, 129. l.
M. Tört. Tár, IX, 25. Lajos király rendeletét Szécsi Miklós bánhoz így keltezi: datum in descensu exercituali in Servia.
STEINHERZ, Mittheilungen des Institutes f. vest. G. IX, 530. l.
Nyoma van a szerb hadjáratok folytatásának 1363-ig,* míg végre Dusán czár fia, V. Uros István, kénytelen volt Lajosnak alávetni magát és a magyar korona felsőbbségének ismét meghódolni.*
M. Tört. Tár, IX, 28. – FEJÉR, CD. IX/III, 284, 335. 377. 464 l.
WENZEL, Tört. Tár, 1879. évf. 23. l.
95. IV. UROS ÉRME.
