VIII. Moldvaország.
VIII. Moldvaország.
A MAGYAR király hűbéres országaihoz tartozott Kúnország (Cumania) is. A XI. századtól a XIII. századig a tartományt, mely az Olttól a Prutig terjed, értették Kúnország alatt; később e nevezet csupán a mai Moldvára szorítkozott. Lakói az uralkodó kúnok és alattvalóik, a ruthének valának. A ruthének régibb időtől fogva laktak itt, mint a sátor fiai, a barangoló kúnok.*
RÖSLER, Romänische Studien 321. 334 l.
Tudjuk, hogy a kúnok a tatárok elől Magyarországba menekültek, és nagy részint a tatárjárás után is itt maradtak. Viszont Kúnországot a tatárok tartották elfoglalva a XIII. század közepétől a XIV. század közepeig, és ekkor történhetett, hogy pásztor oláh népek is megtelepedtek itt, e «fekete» Kúnországban, a mint a Kárpátoktól a Szeret folyóig elterülő földet hívták. A Szerettől keletnek feküdt a «fehér» Kúnország.
Ezen kipcsaki tatárok, a kikről beszélünk, hatalma a XIV. század közepe felé mindinkább sülyedni kezdett. Miután a székelyektől, magyaroktól, lengyelektől többszörös vereséget szenvedtek, kitakarodtak a fekete Kúnországból, melyet aztán Nagy Lajos királyi jogánál fogva elfoglalt.
Mikor történt e tényleges foglalás? Úgy tetszik, 1346-ban, minthogy VI. Kelemen pápa 1347 márczius 29-én arról értesít, miszerint Lajos magyar király és anyja, Erzsébet királyné előadták neki, hogy a milkói, régi eredetű püspökség Magyarországnak a tatárok felé eső határán, a tatárjárás, a tatár hordáknak Magyarországba való beütése alkalmával teljesen kipusztulván, kanonokjai kimúlván, javai azon vidéki hatalmasok által elfoglaltatván, most fölélesztendő régi állapotába, javaiba, jogaiba visszahelyezhető volna.*
THEINER, Monum. Hung. I, 1107. sz.
A milkói* püspökség kezdetben a székelyek püspöksége vala. 1226 körűl Róbert esztergami érsek a kúnokat térítvén, milkói püspökké a domokosrendi Theodorikot rendelte. Ekkor azonban a milkói püspökség már nem volt új intézet, mithogy Róbert érsek a nevezett Theodorik egyházi hatóságát csak kiterjesztette a kúnokra, mely időtől fogva a milkói püspököt a kúnok püspökének is nevezték. Ha a tatárok elpusztították is Milkót és püspökségét, czímzetes milkói püspökökkel később is találkozunk.
Milkó a hasonnevű patak mellett, Foksantól nyugatra fekszik, ott, hol a székelyek földje Moldvaország és Havasalföld határát érinti.
XXII. János pápa 1332-ben föl akarta támasztani a milkói püspökséget és meghagyta az esztergami érseknek, hogy Vasvári Vidát, szent-ferenczrendi atyát és királyi káplányt, milkói püspökké szentelje föl. Hanem a püspökség ekkor nem állott helyre, minthogy Vida barát a nyitrai püspökséget kapta, melyet halálaig birt.*
KNAUZ, Magyar Sion, V, 401. l.
Most tehát, midőn Lajos király és anyja a milkói püspökség visszaállítását szóba hozták, arra is megkérték a pápát, nevezze ki Németi András, szent-ágostonrendi lectort, kedves káplánjokat, milkói püspöknek. A pápa teljesítette e kérelmet és megbízta annak végrehajtásával a kalocsai érseket, kit egyúttal fölhatalmazott, hogy a mondott Tamást püspökké szentölje. – A fölszentelés megtörtént; de Tamás püspök aligha indúlhatott mindjárt főpapi székhelyére, mivel Lajos különböző politikai teendőkkel bízta meg, melyekre az új püspöknek, a restauratornak ideje aligha leendett. Egyebek közt elküldötte őt Velenczébe, hogy a doge a köztársaság nevében előtte, mint királyi biztos előtt ratifikálja és esküvel megerősítse a Budán 1348 szeptember 8-án kötött fegyverszünetet.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 316. l.
A kereszténység mindazonáltal terjedt a kún részeken. A pápa meghagyta a ferencziek magyar tartománya főnökének, hogy Kúnországban, hol a hit magvai ki-kikelének, néhány istenfélő szerzetest küldjön. (1348 május 31.)*
THEINER, Monum. Hung. I, 1149: «quod in partibus Cumanie et aliarum plurium nacionum infidelium infra fines regni Ungarie constitutis lumen ipsius fidei elucescere iam cepit, multis ex infidelibus ipsis ad ipsius (dei) agnicionem fidei iam conuersis». Tehát a pápa nem a Magyarországban megtelepedett kúnokat érti.
Egyébiránt a pápa egy későbbi, 1357 augusztus 11., kelt és már többször idézett levelében is érinti, hogy Lajos király «a bálványimádó tatárokat országa határaitól erős kézzel és hatalmas karral tova szorította».
Ha Moldvaországot a XIV. század derekán a tatárok elhagyták, a kúnok és ruthének pedig csak gyéren lakták könnyen fölfogható, mint támadt egy hadedzett oláh terűlet vajdája agyában a gondolat, hogy Moldvában egy független államot alkosson. «Lajos király idejében – beszéli a magyar koríró,* – Bogdán, a máramarosi oláhok vajdája, összegyűjtvén oláhjait, titkon el-kiköltözött Moldvába, mely a tatárok közelsége miatt néptelen vala.»
A küküllei főesperes, Chron. Budense i. h. 337 l.
A máramarosi oláhok eredetéről a következőket tudjuk: Kún László király uralkodásának 1284/5. évéről nagyfontosságú eseményt jegyeztek föl az orosz krónikák. Híre járt, hogy a tatárok be szándékoznak ütni Magyarországba. Kún László király a IV. Béla alatti nagy pusztítás emlékének hatása alatt, melynek nyomorait az azóta lefolyt negyven év nem volt képes elenyésztetni, segítségért folyamodott Rómába is, Konstantinápolyba is. A segítség nem is maradt el. Különösen nagyszámú óhitű oláhok jöttek át, s ezek egyesűlten a magyarokkal kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, melyben a tatárokat legyőzték. A király hálás akarván lenni az oláhok iránt, meghívta őket, telepedjenek le az ő országában, és ne menjenek vissza Konstantinápoly vidékére, annál kevésbbé, minthogy az alatt, míg ők itt harczoltak, családjaikat már a latin religióra térítették. Követeket küldének azért annak megtudása végett a családjaikhoz, és mikor a követek visszatérve elmondották, hogy csakugyan megtörtént a latin egyházba való áttérés: elhatározták, hogy nem mennek többé vissza. Megkérték tehát László királyt, hogy adjon nekik lakó helyet, de ne kényszerítse a latin religióra; hanem engedje meg, hogy mint keresztények a görög rítus szerint élhessenek. – László király kérelmöket teljesítette; földet adott nekik a Máramarosban, a Maros és Tisza közt, hol az oláhok magyar nőket vettek feleségűl, ezeket a magok ó-hitére áttérítették, s aztán velök békében itt éltek, mígnem Bogdán kivitte őket Moldvába.*
SZILÁGYI ISTVÁN, Századok, 1889 Kirándulás 19. l.
117. MOLDVAI ÉRMEK, MELYEK EZ ORSZÁGOT MINT MAGYAR HŰBÉRT TÜNTETIK FÖL.
Lajos király azonban ezt az engedetlenséget annyiban nem hagyta, hanem Bogdánt – lengyel segítséggel is – megtámadta, hogy engedelmességre és visszatérésre szorítsa. De mivel az oláhok száma Bogdán körűl mind inkább szaporodott, hatalma és tartománya gyarapodott; ez nem sikerült neki. Annyit mégis elért, hogy Moldva szabadon választott vajdája hűséget tartozott a magyar királynak esküdni, adót fizetni és magát hűbéresének vallani.*
A küküllei főesperes i. h.
Megerősíti a koríró ezen előadását Lajos királynak 1365-ben kelt okirata, melylyel a hűtlen Bogdán máramarosi jószágait, az Iza völgyén Konyhát és tartozékait Szász fiainak: Balk vajdának, testvérének Jánosnak és unokatestvéreinek, Drágnak, Dragomérnak és Istvánnak, moldvai embereknek adományozta jutalmúl a hűségért a szent korona iránt, melyet Moldvában tanusítottak, és kárpótlásúl elesett szolgáikért és birtokaikért, melyeket Moldvában visszahagytak, a királyt Magyarországba követvén azon alkalommal, midőn a megnótázott hűtlen Bogdán és fiai settenkedve elfoglalták a király Moldvaországát, s azt az ő gyalázatára megtartani törekesznek.* E családból származnak a híres, dús és hatalmas Drágfiak, a Máramaros leggazdagabb dinasztái.*
FEJÉR, CD. IX/III, 469. V. ö. IX/IV, 528, l.
L. CSÁNKI, Századok, 1889. Kirándulás 34. l.
Mikor történt Bogdán secessiója, pontosan meghatározni eleddig nem lehet. Minden esetre 1359 előtt, minthogy ez évi márczius 20-án jutalmazta meg Lajos király Gyulafia Drágost, máramarosi oláht, hűséges és jó szolgálataiért, melyet Moldvaország (megkísérlett) visszaállításakor végzett, mikor több, a hűség útjáról letért lázadó oláht a szent korona állandó hűségére visszaterelt.*
FEJÉR, CD. IX/III, 159.
Hogy az új kapocs, melylyel Lajos király Bogdánt magához csatolta, tartós, és befolyása Moldvára hathatós volt, kitetszik abból, mert LACZKÓ moldvai vajda, a Bogdán utódja, késznek nyilatkozott az ó-hitről lemondani és a római egységre visszatérni. Minek következtében a pápa a prágai érseket, a boroszlói és krakai püspököt bízta meg, hogy az uniót hajtsák végre. Nevezet szerint tegyék várossá Szeretet (oppidum Ceretense), templomát alakítsák át székes-egyházzá, csatoljanak hozzá egyház-megyét, azt határolják meg, és vegyék ki a halicsi félhitű püspök joghatósága alól. Alapítsanak továbbá káptalant, és ha alkalmasnak találják, szenteljék föl az új egyház püspökének Krakai András nimoritát. (1370)*
THEINER, Monum. Hung. II, 197–8. szám.
Lajos király pedig ismét sürgette a milkói püspökség visszaállítását, mire XI. Gergely pápa kinevezett bizonyos Miklóst, Milkó vidékéről származott szerzetes atyát püspöknek (1371 szeptember 16.); egyúttal fölhívta az esztergami érseket és erdélyi püspököt, kik ama, sokáig üresedésben lévő püspöki szék javait és jogait elfoglalva tartották és gyakorolták, adják azokat vissza; fölkérte Lajos királyt is, hogy Miklós püspököt azok visszaszerzésében segítse. *
THEINER, Monum. Hung. II, 216–7. szám. – Ha elfoglalta-e Miklós püspöki székét? Valószínű, mert e czímre fölszenteltette magát. Sokáig azonban ott semmi esetre se tartózkodott, minthogy 1375-ben (?) Szécsényi Mihály egri püspöknek volt a lelkiekben általános helytartója, s mint ilyen Kis-Szebenben, Sáros megyében temető-kápolnát szentelt. (FEJÉR, CD. IX/V, 63. l.)
118. BOGUMIL SÍROKON LÁTHATÓ LOVASOK.
