VII. Lajk havasalföldi vajda.
VII. Lajk havasalföldi vajda.
AZ OLÁHOK a Balkán félszigeten, kikről e fejezetben értekezni akarunk, a XIV. század első felében még igen alárendelt szerepet játszottak. A szerb okiratokban csak úgy, mint Dusán szerb törvénykönyvében az oláhok mint juhászok, a földmívelő szerbeknél sokkal alábbvaló néposztály, fordulnak elő. (I. Károly király fejedelmöket, Bazarabát, a havasalföldi vajdát szintén «juhai pásztorának» nevezi.) Nem felötlő tehát, habár jellemző, hogy a szerbeknek meg volt tiltva összeházasodniok az oláhokkal, annyira megvetett nép voltak, mely politikai és polgári jogok hián szűkölködött. Rendesen a templomoknak és kolostoroknak voltak jobbágyaik, kik a legelőért juhaik és teheneik bizonyos hányadával fizettek; ha pedig magoknak nem voltak nyájaik vagy gulyáik, a kolostorok méneseit őrizték, szénát kaszáltak, gyapjút tisztítottak, csőszködtek, sőt sószállításra is használták őket. Hogy sem a fejedelmi, sem a zsupa (megye) adójába nem fizettek, se hadkötelezettek nem voltak, szintén arra mutat, hogy proletáriusoknál többre nem tartották őket. Dusán, midőn hatalmának tetején a szerbek, görögök, bolgárok és albánok czárjának nevezte magát, ezzel azt jelentette, hogy a Balkán félsziget mind a négy nemzetének ura: az oláhokat nem találta érdemesnek e nemzetek közé számítani.*
Píč, Abstammung der Rumenen, 58. l.
Az oláhok politikai egyénisége voltaképen 1330-tól fogva datálható, midőn havasaik szorosaiban I. Károly seregét megsemmisítették. Ekkor vívták ki függetlenségöket is, mely 1344-ig tartott, mikoron Bassaraba Sándor késztetve érezte magát Nagy Lajos lábához borúlni, drága ajándékokkal őt megengesztelni és neki hűséget esküdni, melyet ez időtől fogva haláláig (?) megtartott, mint a küküllei főesperes írva hagyta.
Hogy fölébredt lelkiismerete tétette meg Sándor vajdával e lépést, bajos elhinni; az ifjú Lajos tekintélye se nőhetett még akkorára, hogy előtte önkénytelenűl hódolt volna meg a vajda. Igen valószínű tehát, hogy egyes terűletek vajdái, a szó szoros értelmében: főpásztorai nem akarták Sándor vajda tekintélyét megismerni és a magyar királyban kerestek pártfogót. Lajos király Demetert, a későbbi váradi püspököt ismételve küldötte Havasalföldre, ki ott a belső békét és a régi viszonyt Lajos király megelégedésére helyre állította.* A békekötés egyik pontja valószínűleg az volt, hogy az oláhok hit dolgában a nyugati kereszténységgel egyesűljenek, a miért országuk egyházi tekintetben az erdélyi püspökség alá rendeltetett.
FEJÉR, CD. IX/II, 397. l.
Erre mutat, hogy VI. Kelemen pápa örömmel értesülvén, miszerint az oláh románok (olachi romani), kik Magyarországon, Erdélyben, Havasalföldön és a Szerémségben laknak, kezdenek a katholikus hitre áttérni; ez oláhok lelki üdvösségéről gondoskodván, írt nemcsak Lajos királynak, Erzsébet királynénak, a váradi püspöknek és Bassaratfia Sándornak, hanem más, nemes és nem nemes oláh románoknak is,* hogy őket e részben buzdítsa.*
«Nicolao principi de Remecha, Ladislao voyuade de Biuinis, Sanislao de Sypprach, Aprozye voyuade de Zopus et Nicolao voyuade de Auginas».
THEINER, Monum. Hung. I, 1045.
Találkozunk ez időben még más oláhokkal is, ezek Szaniszló fia Karapat, Negnafia, Vlanik László fiai, a Zorna unokái: Miklós és László. Ezek, midőn Bazaradfia Sándor havasalföldi vajda Lajos királyt természetes urának megismerni vonakodék, oda hagyták Oláhországot (valószínűleg nem önként) és a magyar királyhoz menekültek, kit hűségesen szolgáltak hadjárataiban, a miért tőle a temesmegyei Rékást kapták.*
FEJÉR, CD. IX/III, 33.
Az oláhokról egy darabig azután hallgat a krónika. De a küküllei főesperes, Lajos király életírója, még sem egészen jól tudta, hogy Sándor oláh vajda halálaig tartotta meg a hűséget, melyre írásbeli kötések kötelezték. Élete vége felé – úgy látszik – megfeledkezett a jótéteményekről, melyeket Lajos királytól élvezett vala, s az adófizetést elmulasztotta. Fia pedig és utódja Ulászló, (Vlajk, Vladu, köznéven Lajk) atyja friss nyomain haladt. A magyar király engedelme nélkül vette föl Havasalföld vajdája czímét.
Lajos király tehát 1365. évi január 5-én fölhívta a megyék «összes főpapjait, apátjait, prépostjait, perjeleit s egyéb egyházi személyeit; nemkülönben báróit, grófjait, nemeseit és birtokosait, valamint bármely állású és rangú embereit, kik hadba szállani régtől fogva kötelesek», hogy ugyanazon évi február 24-én Temesvárra egybegyűljenek, onnét a mondott havasalföldi vajda vakmerőségének megfenyítésére indulandók.*
M. Tört. Tár, II, 186. l.
A hadjárat azonban ez egyszer nem Havasalföld, hanem – mint láttuk – Bolgárország, nevezetesen Bodony ellen indúlt. E szándék-változásnak más oka alig képzelhető, mint hogy Lajk vajda (mivel talán még nem volt harczra készűlve elégségesen) sietett meghódolni. Világos jele ennek a rendelet, melyet László (Lajk) Isten és a királyi fölség- kegyelméből havasalföldi vajda és szörényi bán a brassai kereskedők érdekében nagylelkű és természetes ura, Lajos magyar király szoros parancsolatából, melyet Lépes Demeter udvari vitéztől megértett, és melynek mindig engedelmeskedni óhajt, kiadott.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 148.
Azonban a hűségnek és alárendeltségnek kelletlenűl viselt álarczát Lajk vajda hamar elvetette. Miután kellően, mint hivé, el volt készülve az ellenálláshoz, újra megtagadta az engedelmességet. Nem maradt tehát más menekvés, mint a háború. Lajos király ennek következtében 1869-ben két sereget vezetett Havasalföld ellen, melynek vajdája az ő királyi felsége ellen föllázadt. Az egyik sereget maga vezette, hogy Bolgárország felől támadjon Havasalföldre. A másik sereg, mely «nemesekből és székelyekből» állott, a székely földről indúlt meg. E sereg vezére Döbröközi Laczkfi Miklós erdélyi vajda, a nagy Laczkfi István fia, a vakmerő vitéz volt. Vele volt a Pok nemzetségbeli Móricz fia Simon, kit mint a pápának küldött segélyhad nem épen szerencsés vezérét ismerünk már, és sok más udvari vitéz.
Miklós vajda átkelt az Iloncza (Jalomicza) folyón, miután az ennek partján emelt erődítményeket megvette, megütközött a vajdának Dragmer gróf, domboviczai várnagy által vezérelt seregével, melyet, sok népet leölvén, futásba kevert.
Hanem aztán, minthogy minden elővigyázatról letett, a csatározások által megapadt seregével oktalanúl nagyon előre haladt, és galagonyás sűrűségekbe, keskeny szorosokba jutott: az erdőkből és hegyekről előrohanó sok oláh keményen megtámadta. Ott veszett ekkor Járai Péter, az erdélyi vitéz alvajda,* Vas Dezső, a Vass grófok őse, Vörös Péter, a küküllei várnagy, Székely Péter és László jeles vitézek, sok más udvari vitézzel (miles) és nemessel. Midőn erre a magyar sereg hátat fordítva megfutamodék, hínárokba, mocsarakba és ingoványokba kerűlt, minek következtében ismét sokan ott hagyták életöket és csak nehányan menekültek nagy nehezen. Az elesettek közt volt maga a vezér, Miklós vajda, kinek tetemét véres tusa után szabadították meg az oláhok kezéből és hozták Esztergamba, hol a barátoknál eltemették.*
Járai Péterről s az általa alapított Wáradgyai családról alaposan (mint mindig) értekezett néhai Lázár Miklós gróf a Turul 1884. évfolyama 152–6. l.
Épen e körűlmény, hogy Laczkfi Miklós elesett, teszi lehetségessé, miszerint e hadjáratot, melynek residenciáját augusztus 27. napjára határozta a király (FEJÉR, CD. IX/IV, 160.), teljes biztossággal az 1369. évre tegyük. (V. ö. LÁZÁR a Századokban XlV, 740.)
116. LACZKFI MIKLÓS ERDÉLYI VAJDA PECSÉTJE.
Körirata: olvashatatlan.
Ennyi balsors után a másik sereg szerencsésebben végzett. Gara Miklós, az ifjú macsói bán, a király seregét Lajk oláhjainak sűrű nyílvetései, melyek mint a zápor úgy hullottak, ellenére is, mellvédekkel és tornyokkal ellátott hajókon átszállította a Dunán, mire az oláhok, mint a füst szétoszlottak. A király pedig behatolt a szörényi bánságba, azt elfoglalta és Szörény várát azonnal megerősítette. Nehány év mulva aztán Brassó vidékén Törcs fellegvárat, a szászok készséges segédkezésével fölépítette és angol zsoldos falistárokat rendelt őrizetére.*
Chron. Budense, i. h. 329. – FEJÉR, CD. IX/V, 158. – Az időben igen híres volt a fejér másként angol zsoldos kompánia, mely angolokból és magyarokból állott. Főkapitánya az angol Mortimer Hugo, másodkapitánya a meseszerű hős, Toldi Miklós volt. Magyar hadnagyai valának: Szalai Mihály, Szamcsi Lanc, Zagoriai Miklós és a «Petrus de Marchio»(?), Valószínű, hogy Lajos király óhajtásához képest, kinek többnyire voltak zsoldosai is, hozta be Toldi Miklós az angolok egy részét, kik elvégre Törcsvárt kaptak nyugalmasb alkalmazást. (Anjouk. dipl. Eml. II, 463. sz.)
Az 1369. évi havasalföldi hadjárat (mely összeköttetésben állt az 1368/9. bolgár hadjárattal), közvetetlen okáúl az szolgált, hogy Sisman bolgár czár szövetkezvén Lajk havasalföldi vajdával Bodonyt megtámadta és (úgy látszik, csak a várost) elfoglalta.*
Lajos király Budán, 1369 jun. 24. kelt levelében Hém Benedek bolgár vajdát és atyafiait megjutalmazta a szolgálatokért, melyeket «in tuicione et defensione.. (conservacione nem) Bulgarie.. ac ciuitatis.. Bydiniensis.. inopinatis casibus se exponendo.. non sine.. lethalium vulnerum supportacione» végeztek. (FEJÉR, CD. IX/IV, 173.)
Ez alkalommal (1369 február 12-én) öt ferenczrendi szerzetes, köztök két magyar, kik 1366 óta, a mikor Bodony a magyar király kezén volt, még öt más társokkal, a katholicismust védték és terjesztették, – vértanúságot szenvedett. Midőn ugyanis, Sisman és Lajk árulás által Bodonyt hatalmokba kerítették, öten a ferencziek közűl elmenekültek két, Lajos király által épített erős várba, a többi négyet pedig a havasalföldi vajda elé vitték, hogy vitatkozzanak a hitről a félhitűekkel, kik halált kértek reájok. A vajda hallgatott; mire a fölizgatott nép a Duna partjára vitte és meggyilkolta a szegény barátokat.*
Pisanus ap. Wadding ad a. 1369. nro 11.
Az 1369. évi hadjárat következménye megint az lett, hogy Lajk meghódolt.
Úgy tetszik, valamely compromissum jött létre e dologban, melyet alighanem Klára, Bassarába Sándor vajda özvegye, Stracimir nejének édes anyja és Ulászló mostohája hozott létre. Klára asszony katholikus volt, buzgó terjesztője hitének és nagy tisztelője a pápának. 1369 végén arany kelyheket és drága ruhákat küldött ajándékba a pápának. A levélből, melyben a pápa azokat megköszönte, értesülünk, hogy Stracimir felesége katholikus ugyan, de Klára másik, Ancsa nevű leánya, a szerb király felesége* félhitű. A pápa kéri Klára asszonyt, hogy ezt a leányát is, másokat is megtérítsen.*
Itt csakis Vlkasin király nejéről lehet szó.
THEINER, Monum. Hung. II, 184. sz.
A compromissum föltételei valának, hogy Lajk visszatér a magyar korona hűségére, megtartja mint Lajos magyar király hűbérese Havasalföldet, visszakapja báni czímen, mint a magyar király zászlósa, Szörényt. Azonképen Stracimir is visszanyerte, de csak mint hűbért, Bodonyt, és monnón: Stracimir és Lajk megígérték, hogy a nyugati kereszténység elé akadályt nem gördítenek, kilátásba helyezék, hogy magok is katholikusokká lesznek. Igazolja ezt az, hogy Lajk vagyis Ulászló 1369 november 25-én kelt rendeletében Isten és a magyar király kegyelméből havasalföldi vajdának és szörényi bánnak czímezi magát és tudtára adja római katholikus alattvalóinak, hogy Demeter erdélyi püspököt, kinek egyházi hatóságához Havasalföld atyjának, néhai Sándor vajdának, idejétől fogva tartozik, megkérte, küldené el suffraganeusát, hogy Havasalföldön templomokat és oltárokat szenteljen és visszaállítson, bérmáljon és egyéb püspöki teendőket végezzen. Minthogy a fölszentelt püspök el fog érkezni, meghagyja Lajk, hogy eléje akadályokat ne gördítsenek; ellenkezőleg: mindennemű kedvezéssel segítségére legyenek.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 210.
Jóllehet e levélben ily kitételek fordulnak elő, hogy önüdvét tekintve kérte ama fölszentelt püspököt, ki (Lajk és alattvalói) üdvösségére vezető teendőket fog végezni: ő maga még mindig nem volt katholikus, minthogy V. Orbán pápa 1370 ápril 8-án kelt levelében megdicséri ugyan «László Oláhország (Vlachia) vajdáját», hogy noha szakadár lévén, a római egyház iránti tiszteletből gyűlöli és ellenségének tartja a törököt, de egyszersmind kéri, hagyja el a szakadást, térjen az igaz hitre, hogy győzelmesebb lehessen a török ellen. Teheti ezt annál könnyebben, minthogy az ő országában, kivált mostohájának, Klára asszonynak buzgósága folytán, már is sok a katholikus, és szerzetes is van elég.*
THEINER, Monum. Hung. II, 191. sz.
Csakugyan; mint a küküllei főesperestől tudjuk, az oláhok kezdének tömegesen katholizálni, minek következtében a pápa nem elégedett meg azzal, hogy a ferenczieknek hat zárda építését engedte meg Magyarország, Nagy-Oláhország és Bosnya határán, jóllehet mindenütt, városokban és községekben voltak parochiák; hanem miután úgy értesült, hogy az oláhok közűl, kik Magyarországnak a tatárok felé eső határán laknak, Lajos király fáradozása által sokan visszatértek a schismától, és ugyanazon király segítségével a többiek is visszatérnének, ha számokra külön püspöki szék állíttatnék, mivel a magyar papok szolgálatával be nem érik; értesült továbbá arról is, hogy Spoletoi Antal, szent-ferenczrendi szerzetes, ki az oláh nyelvet tudja, már sokat megtérített és megkeresztelt és alkalmas volna oláh püspöknek: megbízta az esztergami és kalocsai érseket, hogy Antal barát tudományáról, életéről hiteles tudósitást adjanak, vagy ajánljanak nálánál alkalmasabbat. – Lajos királyt is megkérte ez ügy pártolására.*
THEINER, Monum. Hung. II, 276. 303. sz., ddo 1374 okt. 13.
Nagy Lajos pedig, hogy a nyughatatlan vajdát, mentől szorosabban csatolja Magyarországhoz, a fogaras-földi új telepítvény herczegévé tette.* – A fekete halál igen pusztított Magyarországon s az ország több részét néptelenné tette. Ez volt valószínű oka, hogy Lajos Fogaras vidékét oláh települőkkel népesítette be. Ezen oláhok főispánjává tette a vajdát herczegi czímmel.
FEJÉR, CD. IX/IV, 210. 477. V. ö. EDER, Observ. 54.
Egyrészt, hogy az útat, a megbízhatatlan szomszéd országaiba nyitva tartsa, másrészt, a határt ellene szükség esetén megvédhesse, Talmács mellett, hol az Olt útat tör magának Havasalföldre, Lajos király várat építtetett.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 218 ddo 1370. – Lajk az 1369. hadjárat alkalmával Erdélyig jött és Talmácson a sz. Miklós kolostorát elhamvasztotta. (FEJÉR, CD. XI, 475. sz.)
Hogy Lajos király bölcsesége némileg czélt ért, kiveszszük Lajk vajda 1372 julius 16-án kelt leveléből, melyből arról értesülünk, hogy midőn még katholikus nem, de már a magyar király kegyelmében volt, hatalmas sereggel indúlt a hitetlen törökök és a trnovoi bolgár czár ellen. Rokona, Dobokai László ez alkalommal vitézségének kitűnő jelét adta, a miért őt meg is jutalmazza. Minthogy pedig ama László vele (a vajdával) együtt a fölséges magyar királynak mindenkoron alázatos híve, kéri ő fölségét, mint természetes urát, hogy ezen, a félhitűség jármától megszabadult Dobokai Lászlónak tett adományát megerősíteni méltóztassék, hisz mikor ez adományozást tette, akkor urának királyának bőséges kegyelmében állott.*
FEJÉR, CD. IX/IV. 477. l. – Nagy fejtörést okozott némely történetirónak ez oklevél ezen kitétele: Dobokai László cum esset liber factus a.. rege Hungarie, adhuc nos (a vajda) semper eramus sub iugo. E nehézséget csak akkor oldhatjuk meg ha a jugum alatt a schisma jármát értjük. Értenünk is kell, minthogy Lajk e levelében szent Istvánra, szent Lászlóra és szent Imrére hivatkozik, kik nem oláh szentek. Amiért okvetetlenül föl kell tennünk, hogy ekkor már a nyugati egységre tért.
Nem szenved kétséget, hogy Lajk oláh vajda 1372-ben Lajos király azon óhajtását, hogy a schismától eltérjen, színleg legalább teljesítette. Színleg, mondjuk, minthogy az 1376. és 1377. években Lajk vajda ismét hűtlen. 1376 elején már nem ő, hanem Treutl János a szörényi bán, és 1377 végén még mindig úgy van, hogy Havasalföld nincs a magyar király kezén, noha Lajos király remélli, hogy rövid időn ismét a kezére kerűl.* S e meglazult viszony alighanem régibb keletű, minthogy – mint láttuk – a pápa már 1373 május 15-én törököt és oláht egy varsába vetett, megtiltván, hogy vasat adjanak el nekik.
FEJÉR, CD. IX/V, 85. 95. 100. 159.
