II. Albert osztrák herczegnek. II. Rudolf osztrák herczeg terve, hogy Nagy Lajost német császárrá választassa.
II. Albert osztrák herczegnek. II. Rudolf osztrák herczeg terve, hogy Nagy Lajost német császárrá választassa.
NEGYEDIK RUDOLF egyike volt azon uralkodóknak, kikben a genialitás teljes fényével, de ugyanakkor minden árnyékával is jelentkezett. Hét évig uralkodott csak és mindössze huszonöt évet élt: korában tehát mentséget talál a szenvedély, mely midőn nagyra tör, néha el is siklik.
123. A BÉCSI FŐISKOLA.
Ha más eszméje nem leendett, mint Magyarország, Csehország és Ausztria egyesítése, melyet ez időtől fogva mindig szem előtt tartottak és szívós kitartással követtek utódai, míg végre – a magyar és cseh nemzetnek nem ugyan előnyére, de Ausztriának annál nagyobb hasznára realizáltak: ez az egy megérdemlé, hogy Alapító-nak hívják övéi, noha e melléknevet voltaképen tévedésből adták neki. De e mellett ő szerezte meg Tirolt az osztrák ház számára; a görczi birtok egyesítését Ausztriával szintén ő indította meg, és a polgári elem pártolásával, a tudomány és művészet ápolásával ő rakta le alapját Bécs városa nagyságának. Ő alapította a bécsi tudományos egyetemet, és kezdette építeni szent István templomát.
Bécs akkor egyszerű, a passaui püspökséghez tartozó plebánia volt. Rudolf herczeg belátta, ha Bécset jelentősb várossá akarja átalakítani, főpapi székkel kell ellátnia, hisz e nélkül főváros az időben sem volt képzelhető. Tervét nem tudta ugyan valósítni, a káptalant azonban legott létre hozta, mely fölé csakhamar kerekedett püspök, sőt érsek is, ki századunk ötvenes éveiben a fonákul óvott magyar prímásságot is már-már elnyelte.
124. BÉCS VÁROSA NAGY PECSÉTJE (1303).
Körirata: SIGILLVM. CIVIVM. WINNENSIVM.
IV. Rudolf arra törekedett, hogy mennél függetlenebb úrrá tegye magát. E czélját mielőbb elérendő, lázas türelmetlenséggel gyártatta azon öt okiratot, melyeket közönségesen az osztrák ház privilegiumainak neveznek.
E levelek azon elvből indúlnak ki, hogy az osztrák herczeg a német birodalom első, legfőbb és leghívebb fejedelme, Ausztria pedig a birodalom pajzsa és szíve, a miért ők a birodalomban előnyös állást érdemelnek. Már Julius Caesar, ki – e gyártmányok szerint – nagybátyjának és utódainak hűbérűl adta Ausztriát, meghagyta, hogy ne legyen senkinek hatalma fölöttök, és Nero császár, az istenek barátja és vallásuk terjesztője is elrendelte, hogy Ausztria mindenkorra szabad és a hűbéri adótól mentes tartomány maradjon. Ugyanígy rendelkezett I. Frigyes császár is, hogy az osztrák herczeg sem a birodalomnak, se senkinek másnak ne tartozzék szolgálni; csupán, ha a birodalom hadat járatna Magyarországon, köteles egy hónapra saját költségén tizenkét vitézt állítani.
Az osztrák herczeg (mindig a mondott hamisítványok értelmében) nem tartozik részt venni a birodalmi gyűléseken sem. Ha ott mégis megjelennék, udvari főherczeg gyanánt bánjanak vele, kit a választó fejedelmek után a császár jobbján illet meg a díszhely.
A hűbért saját tartományában (Ausztriában) és díjtalanúl* ruházza reá a császár. Ekkor is nem födetlen fővel és térden állva veszi azt át, hanem lóháton, fejedelmi díszben, a jogarral kezében, ágas koronával díszített herczegi kalappal a fején. Sőt a herczeg viselhet királyi koronát is kereszttel a hegyén, azonképen a császár és minden nép jelenlétében maga előtt hordathatja az igazság kardját s az ország zászlóját.
Mennyire kicsi, vagy fösvény legény lehetett az osztrák herczeg, kitűnik a privilegium e pontjából, mely által ama 63 1/4 ezüst márkától akart fölmentetni, melyek taksákúl a birodalmi tiszteknek kijártak.
A birodalomnak nincsen joga törvényt látni a herczeg személye fölött. Senki vádjára se köteles helyt állani, még a császár előtt sem. Hanem ha önként alá akarja magát vetni valamely ítéletnek, hűbéresei és ministerialisai közől nevez ki bírókat maga fölé.
Mi több, Ausztria belügyeibe sem avatkozhatik a birodalom. Ott minden birtok hűbér, mely korlátlanúl a herczegtől függ, ki önkényesen uralkodik népe fölött. A bíróságok, a vadászat, halászat és erdők neki jövedelmeznek, annál inkább a zsidók, pénzváltók és kölcsönadók, a középkor e legbőségesebb jövedelmi forrásai.
Szóval, IV. Rudolf nem kevesebbet akart, hanem hogy magát, országát és alattvalóit a német birodalomtól, melynek elvégre Ausztria kiegészítő része volt, függetlenné tegye – de még se teljesen, mert bevett az osztrák házi privilegiumokba olyas rendelkezést is, mely szerint a birodalom az osztrák herczeget minden megtámadója ellen összes erejével megvédeni tartozik. Sőt Julius Caesar, ki nagybátyját legtitkosabb tanácsába beválasztotta, ezzel nemcsak példát adott, de szabályt is rendelt, hogy semmi fontosabb birodalmi ügyet az osztrák herczeg tudta és hozzájárulása nélkül elvégezni nem szabad.
Elkészülvén 1359 tavaszáig e drágálatos privilegiumok, IV. Rudolf herczeg április havában a császárhoz, ki ipja is volt, Prágába utazott, hogy azok megerősítését tőle megnyerje. Azonban a császárnak legkivált JULIUS CAESAR és NERO szeget ütött a fejébe, és elküldötte az okleveleket Petrarcának szakértő vizsgálatra. Miután pedig Petrarca azokat otromba és szemtelen hamisítványoknak minősítette, azok megerősítéséhez egyelőre nem járult és a Rudolf herczegtől kért többi kedvezményeket is megtagadta.*
HUBER, Gesch. des Herz. Rudolf v. Oesterr. 26. l.
Mérgesen távozott a herczeg a császártól, és már két hónap mulva észre lehetett venni, hogy a császár megbuktatásán dolgozik. Ugyanazok által, kik megválasztották, a választó papi fejedelmek által akarta őt megbuktatni. – A császár ugyanis, ép az időben megsértette a német főpapságot. Rendeletet adott ki a püspökökhöz, melyben felszólította őket, fékezzék meg a papság fegyelmetlenségét, különben kénytelen lesz világiakat megbízni, hogy sequestrálják a papi javakat. Ez ugyan csak üres fenyegetés akart lenni, de ép azért, mert nem ijedtek meg tőle, annál inkább zokon vették.
Lajos magyar királyt szemelték ki tehát ellenkirályúl. A terv Lajos király tudtán kívűl történt ugyan, de jól volt kieszelve. Ha valaki, ő volt eléggé hatalmas arra, hogy IV. Károlylyal megmérkőzzék; őt, az egyház hű fiát, a klerus legszívesebben látta volna oltalmazójának; tőle a gazdag, bőkezű és nem-német fejedelemtől, legtöbbet várhattak a választó fejedelmek.
IV. Rudolf pedig nem is képzelhetett volna magának kegyesebb urat, mint családja e régi, jóakaró barátját, rokonát. Most is, 1359 augusztus 2-án Pozsonyban volt nála, hogy az atyáik által kötött szerződések megerősítését kinyerje tőle;* meg talán azért is, hogy kitapogassa, hajlandó volna-e Lajos Németország netáni választását elfogadni? De erre adatunk nincs.
FEJÉR, CD. IX/III, 37.
Veje ármányait, ki időközben a bajor és würtenbergi herczegekkel is szövetkezett, időnek előtte megtudta IV. Károly császár. Belátta, hogy reformátori törekvéseit az egyházban rosszúl alkalmazta. Visszavette tehát korholásait és védő leveleket adott a pap uraknak a világiak túlkapásai ellen. Egyúttal elhatározta, hogy a hálót, melyben őt akarták megfogni, egy rántással szakítja szét.
Bacharachban, a Rajna mellett, hova 1359 november 11-ére a választó papi fejedelmeket összehívta, azon meglepő kijelentést tétette nekik, hogy IV. Rudolf osztrák herczegtől tudja, miszerint a papi fejedelmek a pápa tudtával őt elmozdítani, és helyébe Lajos magyar királyt akarják megválasztani.
Ez mestervágás volt. A nélkül, hogy a választó fejedelmeket vádolta volna, tudtára adta a készületlenűl meglepetteknek, hogy átlát a szitán. Nem volt más menekülés: a pap urak mindent letagadtak. Leveleket írtak a császárnak, ártatlanságokat erősítvén, a magyar királynak és osztrák herczegnek, melyekben kérik őket, tegyenek tanúságot büntelenségökről.*
Anjouk. dipl. Eml, II, 404. sz. – FEJÉR, CD. IX/III, 82. l.
IV. Károly császár ekkép megmenekült a bajtól; ellenben a magyar királyt mélyen megsértette, midőn nevét méltatlanúl meghurczolta. Őt kiengesztelni volt most legsürgősb feladata, s ezt annál inkább, mivel, ha lázadó vejével el akart bánni, előbb el kellett intéznie ügyét a magyar királylyal. De Lajos király, ki időközben 1358 novembertől fogva Erdélyben járt és csak 1359 február elején érkezett vissza Visegrádra,* nem igen volt megközelíthető. A császár ugyan már február második felében készült hozzá, de két hónapig folytak aztán még az alkudozások, míg végre sikerre vezettek az által, hogy Károly fölajánlotta Lajosnak Feltre és Belluno lombard városokat Gazamatta várával együtt. E városok eddig az aquilejai patriarcha gondozása alatt állottak, de Miklós patriarcha halálával (1358), vissza estek a császárra. A császár nem sok fontosságot tulajdonított nekik; többet Lajos király, mert Velencze szárazföldi birtoka megett feküvén, szükség esetén jól fölhasználhatta őket, a miért (Szécsényi?) Tamásfia Miklóst küldötte oda kapitányúl.*
RÁTH KÁROLY, A m. kir. tartózkodó helyei 59. 60.
Lajos Feltrét még ez évben Carrarai Ferencznek, Padova urának ajándékozta, mely alkalommal a magyar királyné Ferencz úr feleségének, Madonna Finának, sok szép ajándékot, egyebek közt egy gyönyörű királyi zászlót (maravejoso Carro Riale) küldött. (Add. I. ad Chron. Cortus. ap. Muratori XII, 960.)
Ez előzékenység kedvezőn hangolta Lajos királyt. Nagy-Szombatban, 1360 május közepén találkozott a császár és vele öcscse, János morva őrgróf a magyar királylyal, kinek kíséretében volt Rudolf osztrák herczeg. Valamennyien kibékültek. A császár írást adott magáról, hogy a magyar király ellen szórt rágalmakat soha se hitte, a jövőben se fogja elhinni. Nem különben a császár és öcscse egy részt, az osztrák herczeg más részt szintén leveleket cseréltek, melyekben megismerik, hogy Lajos magyar király közbenjárásával a köztök fönforgó egyenetlenségeket kiegyenlítették. Nevezet szerint a Luxemburgok Ausztriáról, a Habsburgok Cseh- és Morvaországról végleg lemondottak, és ezen jogaikra vonatkozó leveleiket egymásnak kölcsönösen kiadták. (1360 május 15. és 16.)
125. RUDOLF OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORA.
Nagy-Szombatból Ausztriába, Seefeldbe mentek a kibékült fejedelmek, hol május 21-én Rudolf herczeg térden állva (és nem lóháton) kapta hűbérűl tartományait (de Tirolt és Burgundot nem) a császártól. *
Anjouk. dipl. Eml. II, 407. 410. sz. – FEJÉR, CD. IX/III, 162. l. – CD. Moravie. IX, 127–8. l. – HUBER i. m. 213. 214. sz. regest. V. ö. STEINHERZ, Mittheil. XI, 533.
125. MÁRIA KIRÁLYNÉ KARPERECZE.
