III. Ujabb készülődések IV. Károly császár megbuktatására.
III. Ujabb készülődések IV. Károly császár megbuktatására.
A CSÁSZÁR és veje közt az egyetértés mind a mellett nem állott helyre, és valószínűleg háborúra kerűlt volna az ügy,* ha Lajos király ismét békítőleg nem szól közbe. Vilmos egri prépostot és kinevezett pécsi püspököt* küldötte a császárhoz Nürnbergbe (1360 julius 25.), hogy őt engedményekre bírja, ki nem sokára jelentette is neki, hogy kedves vejét, Rudolf osztrák herczeget, megbocsájtván fiatalkori könnyelműségét, ismét kegyelmébe fogadta, valamint, hogy lemondott Masoviáról és Plockról a lengyel király részére, és megígérte, hogy nem fogja a boroszlói püspökség elszakítását a gneznai metropolita széktől sürgetni; azaz nem fogja eltépni a végső szálat, mely Sziléziát még Lengyelországhoz fűzte. Sőt rövid időn úgy értesülünk, hogy IV. Károly császár és cseh király, nem különben öcscse, János morva őrgróf, szövetséget kötöttek cseh, morva és osztrák birtokaik védelmére minden ember fia ellen, kivévén a magyar és a lengyel királyt. (Esslingen mellett, 1360 szeptember 5.)*
CD. Morav. IX, 163.
Lajos király 1357-ben így említi Vilmost: «Secretarius et consiliarius noster predilectus, Wilhelm, natus quondam Henrici de Bergzabern, alias de Coppenbach, presbyter.» (Supplic. Innoc. VI. ann. v, p. I, f. 127.)
CD. Morav. IX, 134–6.
Tehát Vilmos püspök ügyesen járt el Nürnbergben, a miért a nem épen bőkezű császár kétezer forintot ajándékozott neki.* Valószínűleg nagy része volt abban is, hogy Lajos király és felesége, Erzsébet királyné, jeles alakú levélben erősítették meg Erzsébetnek, néhai István magyar herczeg leányának eljegyzését Jodokkal, János morva őrgróf elsődszülött fiával. (Visegrád, 1361 február 2.)*
KOLLER, Histor. Eppatus Quinqueeccl. III, 84–5.
CD. Morav. IX, 165. – Az eljegyzés már 1356-ban megtörtént, de minthogy az eljegyzettek ekkor még igen aprók voltak, érvénynyel nem épen bírt. Az egybekelésnek meg kellett volna történnie, mihelyt a gyermekek erre alkalmasak. A királyleány hozománya tízezer márka leendett.
Ime ez lett volna a Luxemburgi jutalma engedékenységeért: a közeli kilátás a magyar trónra. Lajos királynak, ugyanis második, immár hét évi házasságából se volt még örököse s Olaszországban már híre járt, hogy nejétől annak magtalansága miatt, el akar válni.* Néhai István herczegnek volt ugyan két gyermeke: János és Erzsébet; de János 1360 őszén elhúnyt,* maradt tehát csak az egyetlen Erzsébet, kit méltán tarthattak akkor az Anjouk magyar trónja örökösének.
MATT. VILLANI, X, 12.
L. Lajos királynak Zágrábban 1360 november 17-én kelt levelét, melyben a dogenak megköszöni részvétét János herczeg halála fölött. (Anjouk. dipl. Eml. II, 412. sz.)
Látjuk az előadottakból, mennyi önzéstelen jóakarattal viseltetett Lajos király úgy a Habsburgok, mint a Luxemburgok iránt, s ezen jóakarata mindkét félnek előnyére szolgált.
Viszont azonban nem úgy történt. Mihelyt az osztrák herczeg nem látta hasznát Lajos politikájának, megszokott hálátlansággal a magyar ellen fordúlt. Ép úgy a császár is. Legújabban okot erre az aquilejai patriárka adott, kit IV. Rudolf herczeg megtámadni és javaitól megfosztani készűlt. És mert belátta, hogy a magyar király szövetségesét, a patriarkát ez igaz ügyében el nem hagyhatja, cserben hagyta ő a magyar királyt, a császárral szövetkezett (1361 augusztus 1.), már másnap* megtámadta a patriarkát, leverte és foglyúl magával vitte Bécsbe.*
CD. Morav. IX, 181. 185.
Az aquilejai ügyekben kimerítő kútfő: ZAHN, Austro-Friulana. (Fontes rer. Austr. II.) V. ö. STEINHERZ i. h. 541.
Tudta az osztrák, hogy ez által a magyar király legnagyobb ellenségének, Velenczének járt kedvében. El is ment a lagunák városába s ott a signoria által ünnepeltette magát. (Szeptember 29.–október 5.)
A patriarkának, kit útközben megraboltak, pecsétjétől megfosztottak, Bécsben, aztán Melkben szigorú őrizet alatt tartottak, mégis sikerűlt követséget küldenie a magyar királyhoz és tőle sürgős segítséget esdekelnie. A követek hálával emlékeztek arról, hogy nemcsak Lajos király, de boldogúlt atyja is Aquiléjának oltalmazója volt. Azonképen Aquiléja is, midőn a király 1347-ben Nápolyba, 1356-ban Velencze ellen indított hadjáratot, minden erejével segítette őt, ki ez utóbb mondott évben tíz évre védelmi szövetséget kötött a patriarkával. Közben az osztrák herczeg kormányra lépte óta a patriárka ellen tör, kíméletlenűl bánik vele s meg akarja fosztani minden birtokától. A herczeg s a vele szövetkezett császár elől egyes-egyedül a magyar király mentheti meg őt a végromlástól.
A követség előadása nagy hatást gyakorolt Magyarországon. Ha Aquiléja megszűnt önálló hatalom lenni, a mint látszott, Magyarország egyik természetes támaszát vesztette el Velencze ellen. Ha a császár, Velencze s az osztrák herczegek szövetkeznek, vége Lajos befolyásának Olaszországban. S ez még hagyján; de mi lesz akkor, ha e coalitió Magyarország ellen támad? Ettől tartott Lajos király, és utasította a dalmát városokat, hogy szemmel, füllel vigyázzanak, mert a császár és osztrák herczeg, úgy látszik, meg akarják támadni a magyar birodalmat. (1361 deczember 15.)
Lajosnak tennie kellett. Hogyan tette: rábeszéléssel-e, kedvezéssel vagy fenyegetéssel? nem tudjuk; de az csakugyan megesett, hogy IV. Rudolf herczeg, ki a múlt augusztus első napján szoros szövetségre lépett ipjával, a császárral; ki főleg a császár segítségének köszönhette sikereit Aquileja ellen: merész kanyarulattal rögtön hátat fordított neki és 1362 január 7-én a maga és fivérei: Frigyes, Albert és Lipót herczegek nevében szövetséget kötött Lajos magyar királylyal IV. Károly császár és János morva őrgróf ellen, esküvel kötelezvén magát, hogy Lajos királyt minden tehetségével segíti, kivevén azt a tizenkét embert, kik régi szokás (értsd: az osztrák ház ál-privilegiumai) szerint a birodalomnak szolgálni tartoznak.*
KATONA, Hist. Crit. X, 286. – FEJÉR, CD. X/III, 228. – CD. Moraviae IX, 196.
126. IV. RUDOLF PECSÉTJE.
Körirata: RVODOLPHVS. QVARTVS. DEI GRACIA……………. ARCHYDVX. AVSTRIE. STYRIE. KARINTHIE SUEVIE. ET. ALSACIE. DOMINVS. CARNIOLE. MARCHYE. ET. PORTVS. NAONIS…….. ANNO. DOMINI. M. CCC. XXX. IX.
Lajos király igen föl volt háborodva a császár ellen, ki az ő barátságáért hálátlansággal fizetett, úgy neki, mint Kázmér lengyel királynak. Viszont a császár is féltékeny lehetett a fényes eredményekre, melyeket Lajos és fegyverei kivívtak. Hatalmától is félthette gonddal gyarapodó birtokát, legelőbb Sziléziát főleg az esetre, ha Magyar- és Lengyelország egy kézbe, a magyar királyéba kerülend.
Azonképen, mint Károly Lajos iránt, érzett Rudolf Károly iránt, ki letartotta merész szárnyalásait, letörölte szépen festett fellegvárait. De félthette a Luxemburgok mind inkább terjedő hatalmától Ausztriát is, míg Lajostól némi engedékenységet remélhetett az aquilejai patriárka ügyében is; Schwarzbach várát pedig mintegy foglalóúl, mindjárt megkapta.*
FEJÉR, CD. IX/III, 288. – Schwarzbach (Magyarország határához közel, Kabold szomszédságában) Stajerországgal együtt Babenbergi Frigyes halála után a magyar koronára, és midőn IV. Béla a cseh királylyal 1254-ben megosztozott Stajerországon, akkor is, sőt midőn a magyar uralom kiszorúlt Stajerországból, még akkor is magyar kézen maradt. A pozsonyi, 1337 szept. 11-iki béke alkalmával vissza kellett adni az osztrákoknak, ha viszont ők is visszaengedik Ankenstein várát, melyről az 1291. évi hainburgi békében van szó, mint oly erősségről, melyről biztosan nem tudták, magyar birtok-e vagy osztrák? 1362-ben Lajos király minden kárpótlás nélkűl kiadta Schwarzbachot, figyelmeztette mégis Rudolf herczeget, hogy a magyar határt épségben tartsa. (L. Tót Lőrincz czímű értekezésemet. Századok, 1891. évf. 365. 1. 6.)
Még inkább elmérgesedett a császár és a magyar király közt fönnálló rossz viszony a császárnak meggondolatlan nyilatkozata következtében.
127. ANKENSTEIN.
Cseh rablók ugyanis többrendű kárt okoztak a magyar határszélen. Lajos elégtételt követelt a császártól, mint cseh királytól, a kárvallottak érdekében; de a császár a helyett, hogy e jogos igényt kielégítette volna, azzal hozakodott elő, hogy Lajos király nagy befolyást enged anyjának a kormányügyekre és oly aljas kifejezéssel illette a magyar anyakirálynét, mely koronás fia érzelmeit mélyen sérthette. A magyar követek azonnal visszautasították a császár sértéseit és készeknek nyilatkoztak akár vele, akár megbízottjával királynéjok meggázolt becsülete miatt megvívni. A császár mentegetődzött és tréfával akarta elütni a dolgot; hanem a követek oly komolynak vették a sértést, melyet csak vér moshat le, és azonnal távoztak Prágából.* Lajos, ki gyöngéd fiúi szeretettel és magasztos tisztelettel viselteték anyja iránt, megdícsérte követei eljárását és háborúra készült.
DLUGOSZ, Hist. Polon. III, 290. lap az 1876-iki krakói kiadás szerint. – STEINHERZ gonddal írt értekezése: «Die Beziehungen Ludwigs I. von Ungarn zu Karl IV» első mellékletében (Excurs. Mittheilungen, IX, 604.) kétségbe vonja Dlugosz ez állítását. Megengedhető ugyan, hogy a kései Dlugosz egyben-másban tévedett; de hogy (Aranynyal szólva) újjából szopta az egész elbeszélést, azért se hihető, minthogy az 1364. évi brünni békekötésben, mely e magyar-cseh ügyet befejezte, megbocsátják a felek egymásnak a szóbeli sértéseket is.
Közben az ellenkedő fejedelmek kemény jegyzékeket váltottak egymással.* De el nem felejtkeztek a dolog velejéről, hogy mennél jobban elkészüljenek a hadjárathoz, és minél több szövetségest gyűjtsenek magok köré.
Lajos király levelének tartalma a következő: «Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya annak, ki magát császárnak és cseh királynak nevezi, üdvözletét kívánatos érdemeihez képest.
Nem méltó a becsülésre, ki a becsületet tövében sérti meg, és nem való az uralkodásra, ki eszének nem tud parancsolni. Miért nevezed tehát magadat fejedelemnek, császárnak és akarsz uralkodni e földön, ki nem uralkodol eszeden, és nem bírod féken tartani gonosz nyelvedet? Milyen uralkodó vagy, kin a bor uralkodik annyira, hogy oly hölgyet gyalázasz, kit a világ nem győz eléggé magasztalni? Ha meggondolnád, hogy asszony-anyád jámbor ágyékából születtél, tisztelned kellene a nőket és nem gyaláznod. Ha téged az erény nevelt volna, nem vetemedel vala arra, hogy fenséges anyámat részegen becsméreljed. De igazat mondva, nem anyád a hibás, hanem saját állatias természeted, mely fölött minden időn sajnálkozunk. Meghagyjuk ennélfogva és szigorúan intve javalljuk neked, hogy minél előbb vond vissza édes szülőmre szórt rágalmaidat, és oly dicséretben részesítsed ugyanazon tanúk előtt, mint gyalázatban részesítéd. Különben megkeserülöd te s a tiéid boszúnk ostorait, ki meg fogjuk védelmezni az ő s a magunk becsületét.» Magától értetik, hogy e levél ily fogalmazatban nem kerűlt ki a magyar királyi kanczelláriából, hova akkor a rinascimento szelleme még be nem hatolt. Át van az dolgozva az újjá született classicismus valamely mesterétől, s így kerűlt, valamint a reá következett császári válasz is (Anjouk. dipl. Eml. II, 422–3. sz. és Kuaz, Rudolf IV. 377. l.) egy XIV. századbeli levelezőkönyvbe, melyet a jegyzők mintáúl használtak. – Egyébként a levél elrendezése megfelel a magyar kanczellária praxisának. Ami pedig a borsos irályt illeti, nem egy pápai levél túltesz rajta.
Nem méltó a becsülésre, ki a becsületet tövében sérti meg, és nem való az uralkodásra, ki eszének nem tud parancsolni. Miért nevezed tehát magadat fejedelemnek, császárnak és akarsz uralkodni e földön, ki nem uralkodol eszeden, és nem bírod féken tartani gonosz nyelvedet? Milyen uralkodó vagy, kin a bor uralkodik annyira, hogy oly hölgyet gyalázasz, kit a világ nem győz eléggé magasztalni? Ha meggondolnád, hogy asszony-anyád jámbor ágyékából születtél, tisztelned kellene a nőket és nem gyaláznod. Ha téged az erény nevelt volna, nem vetemedel vala arra, hogy fenséges anyámat részegen becsméreljed. De igazat mondva, nem anyád a hibás, hanem saját állatias természeted, mely fölött minden időn sajnálkozunk. Meghagyjuk ennélfogva és szigorúan intve javalljuk neked, hogy minél előbb vond vissza édes szülőmre szórt rágalmaidat, és oly dicséretben részesítsed ugyanazon tanúk előtt, mint gyalázatban részesítéd. Különben megkeserülöd te s a tiéid boszúnk ostorait, ki meg fogjuk védelmezni az ő s a magunk becsületét.» Magától értetik, hogy e levél ily fogalmazatban nem kerűlt ki a magyar királyi kanczelláriából, hova akkor a rinascimento szelleme még be nem hatolt. Át van az dolgozva az újjá született classicismus valamely mesterétől, s így kerűlt, valamint a reá következett császári válasz is (Anjouk. dipl. Eml. II, 422–3. sz. és Kuaz, Rudolf IV. 377. l.) egy XIV. századbeli levelezőkönyvbe, melyet a jegyzők mintáúl használtak. – Egyébként a levél elrendezése megfelel a magyar kanczellária praxisának. Ami pedig a borsos irályt illeti, nem egy pápai levél túltesz rajta.
128. SZ. KATALIN KÁPOLNA KARLSTEINBAN.
Lajos király szövetségese IV. Rudolf herczegen kívűl Kázmér lengyel király volt, míg Rudolf herczeg a salzburgi érsekkel és suffraganeusaival, nem különben Mainhard felső-bajor herczeggel és tiroli gróffal lépett egyezségre kölcsönös segítség czéljából. – Pozsonyban, 1361 deczember 31-én* a freisingi, passaui, chiemseei, seckaui és lavanti püspökök, Ausztria, Stiria, Karintia és Karniolia egyházi és világi főurai esküjökkel erősítették meg a szövetséget, melyet IV. Rudolf és testvérei, valamint Mainhard herczeg egy részről, Lajos magyar király és Kázmér lengyel király más részről kötöttek.
Amit STEINHERZ idézett értekezésében (2. Excurs) e datum és actum ellen felhoz, nem meggyőző.
A háború czélja ez alkalommal igen komoly volt; nem kevesebb, mint a császár megbuktatása. Mire nézve a magyar király és az osztrák herczeg Budán, 1362 márczius 10-én megegyeztek abban, hogy mindazon foglalásokat, melyeket közösen tesznek, egyenlően osztják föl magok közt, ehhez képest országaik határainak rendezését és egyéb netáni igazításokat a hadjárat utánra halasztották.* Viszont, hogy az aquiléjai patriárka ügye ne hasson gátlólag vagy bomlasztólag a szövetségre, IV. Rudolf tapasztalván Lajos király szilárd elhatározását, igen sokat leengedett követeléseiből, úgy hogy a patriárka friauli birtoka és hatalma sértetlenűl megmaradt.
FEJÉR, CD. IX/III, 287–296. l.
IV. KÁROLY ÉS NEJE VALOIS BLANKA.
IV. KÁROLY ÉS FIA IV. WENZEL.
Frescokép Karlsteinban a Mária kápolnában.
Ezen előzmények után Lajos király fölkelést rendelt.* Az egyesűlt hadak Trencsényig érkeztek, hogy Morvaországba törjenek, midőn IV. Károly követeképen Schweidnitzi Bolko herczeg, Lajos király rokona, jelentkezett békeajánlatokkal. A felek fegyverszünetet kötöttek, és Lajos király a béketárgyalásokhoz Kont Miklóst, a nádort, és Bebek Istvánt, az országbírót, küldötte Brünnbe. A béketárgyalások nem vezettek czélhoz, s ez Lajos király helyeslésével találkozott;* azonban a visszatért követek sereget már nem találtak Trencsényben: szétoszlott az, minthogy néhány éven át fölötte szűk termés lévén nemcsak Ausztriában, Cseh- és Bajorországban, hanem nálunk is, eleséget nem talált.*
Lajos király Zágrábból, 1362 május 15-én parancsolja a nyalábi várhoz tartozó magyaroknak és oláhoknak, hogy Hém (Hímfi) Benedek szatmári ispán zászlója alá gyűljenek, különben «nostram indignacionem gravissimam merito et indubie incurretis». (A körmendi levéltárból dr. CSÁNKI szíves közlése.)
Mint ez kitűnik abból, hogy Kont Miklós galgóczi birtokára tizennégy napi országos vásárt kapott a királytól.
FEJÉR, CD. IX/III, 408. – LICHNOWSKY, Gesch. d. Haus. Habs. IV, 315. regesta.
129. IV. KÁROLY CSÁSZÁR ÉS NEJE: POMERÁNIAI ERZSÉBET.
Ha tehát a császárnak az volt a czélja, hogy a háborút elodázza, e czélját elérte, mert közben az ősz beköszöntvén, a hadjáratnak vége szakadt. Most tehát csak az lehetett a császár legközelebbi föladata, miként jusson a fegyverszünettől tisztességes és nem költséges békéhez.
E végett az új pápa közbenjárását is megkérte. V. Orbán, ki 1362 deczember 6-án ült a VI. Incze halálával megürült pápai trónra, amúgy is a törökök ellen indítandó keresztes hadjárat gondolatával lévén elfoglalva, örömest engedett a császár kérésének, és Péter volterrai püspököt egész halmaz ajánlattal küldötte Magyar-, Cseh-, Lengyel- és Osztrákországba, «hogy a béke elalvással fenyegető, gyenge mécsét éleszsze».*
Hogy lássuk, kik bírtak az időben fő befolyással Lajos király tanácsában, fölsoroljuk a tekintélyes férfiakat, kikhez a pápa leveleket iratott: Frankói Miklós esztergami érsek, Telegdi Tamás kalocsai érsek, Kanizsai István zágrábi püspök, Geletfi László (a Miklós nádor fia) veszprémi püspök, Bebek Domokos csanádi püspök, Péter bosnya püspök, István (talán inkább Szécsényi Mihály) egri püspök, Domokos erdélyi püspök, Meszesi Demeter váradi és Siket (Surdus) János választott váczi püspök, főpapok; világiak: Kont Miklós nádor, Bebek István országbíró, Laczk Dénes erdélyi vajda, Geletfi János tárnokmester, Szécsi Miklós dalmát és horvát bán, Rátóti (?) Lesták szlavon bán, Garai Miklós macsói bán, Laczk Miklós székely ispán, Szécsényi Konia pozsonyi ispán, Miczkbánfia István és Meggyesi Móriczfia Simon lovagok. (THEINER, Monum. Hung II, 88–93. sz.)
A ciprusi király is közreműködni iparkodott a békeszerzésben. A török veszedelem őt igen fenyegette, közvetlen érdeke kívánta tehát, hogy a keresztény fejedelmek kibékülvén, részt vegyenek a törökök ellen indítandó hadjáratban. A pápa ajánlatával ellátva, sorra vette e fejedelmeket, mindenütt segélyt kérvén. De ezek ketten: a ciprusi király és a pápai követ keveset lendítettek volna a béke ügyén, ha a császár ügyességével nem segít magán.
IV. Károly császár harmad ízben lett özvegygyé, 1362 julius 10-én, midőn Schweidnitzi Annát, a magyar udvar neveltjét elvesztette. A császár, ki házasságot mindig politikából kötött, szemét most Pomerániai Erzsébetre a lengyel király unokájára és a megsértett magyar királyné unokahúgára, vetette. Az ajánlat hízelgő volt Kázmérra és engesztelő Erzsébetre. A pápai követnek tehát, de különösen Katalin osztrák herczegnének, a császár leányának sikerült a haragos feleket megnyugtatni abban, hogy ügyök felett mint becsületbírák a lengyel király és a Schweidnitzi herczeg ítéljenek. Miként e választás reméllette, már az előleges megbeszélés is biztos kilátást nyujtott az iránt, hogy a császár teljes elégtételt fog szolgáltatni a magyar anyakirálynőnek, minek következtében Lajos király megizente a váczi püspök által a pápának, hogy nagy reménye van a béke föntartásához.
130. NAGY KÁZMÉR MELLSZOBRA.
Ilyképen a magyar királyi család is hozzájárúlt megegyezésével a tervezett házassághoz. Lajos király pedig főurai fényes társaságában Szandeczen és Bochnián át Krakóba utazott, hol a lakodalmat, miután a császár könnyek közt kért bocsánatot, nagy ünnepséggel ülték meg. A császáron mint vőlegényen és Kázmér lengyel királyon, mint gazdán kívűl jelen voltak: a magyar király, Zsigmond dák király (úgy vélem: Sisman, a trnovoi bolgár fejedelem), Péter ciprusi király; Boleszló pomerán-stettini herczeg, mint a menyasszony atyja, Otto bajor, Ziemovit masoviai, Boleszló schweidnitzi, László oppelni herczegek és több más fejedelmek a Piastok közűl, valamint Volterrai János a pápai nuncius.
Ekképen állott helyre a béke Károly császár és testvére János morva őrgróf közt egy részről, más részről Lajos magyar király és IV. Rudolf osztrák herczeg közt, melyről Brünnben 1364 február 10-én állították ki a kötéslevelet a maga rendje és módja szerint.*
THEINER, Monum. Hung. II, 100. 105. – CD, Morav. IX, 452. – FEJÉR, CD. IX/III, 452. – DLUGOSZ, i. m. a krakai kiadásban III, 295.
IV. Rudolf osztrák herczeget azzal vígasztalta meg Nagy Lajos, hogy örökösödési szerződést kötött vele, és unokahúgát, a tizenhárom éves Erzsébetet, ki eddig az öt éves morva Jodoknak volt szánva, Rudolf öcscsével (III.) Alberttel jegyezte el.* Rudolf aztán még Mainhard gróf halálával Tirolt megszerezte családjának, de röviddel utóbb, 1365 julius 27-én meghalt.
Raguzai Oklt. 32. sz. – THEINER, Monum. Hung. II, 172. sz.
A cseh-magyar békekötés hírére V. Orbán pápa annál inkább megörűlt, minthogy a magyar király segélyt ajánlott neki Visconti Bernabos ellen. Önmagát iparkodott meghaladni Lajos dícséretében, habár a segélyt, miután Viscontit az imént kegyelmébe fogadta, megköszönte, föntartván az ígéretet az esetre, ha arra szüksége lenne. E segélyre nem sokára szüksége volt a pápának. Midőn Visconti Bernabos és Galeazzo Bolognát ostromolta, Lajos király 1368 elején Czudar Péter bánt küldötte a szentszék segítségére. Velencze Lajos király kértére megengedte, hogy a magyar segítő hadak szabadon vonúlhassanak át Trevison és Cenedán, valamint azt is, hogy akár szárazon, akár tengeren pénzt küldhessen s azt Velenczében deponálhassa. – Czudar Péter megoltalmazta Bolognát és babérral érkezett vissza Magyarországba.*
THEINER, Monum. Hung. II, 107. sz. – Anjouk. dipl. Eml. 497. sz. Chron. Budense, i. h. 322. l.
Hanem a családja hatalmát mások kárával nagyon is mohón növelni törekvő Károly császárral a jó egyetértés hosszan tartó ezentúl sem lehetett, és 1369-ben ismét együtt találjuk Kázmér lengyel királyt, a bajor herczeget a pfalzi grófokat Lajos királylyal Pozsonyban a végből, hogy a császár ellen szövetkezzenek. És alighanem nehéz idők virradtak volna a Luxemburgi házra, ha a jó szerencse ki nem fejti ellenségeit e szövetség kapcsából.*
L. erről bővebben STEINHERZ többször idézett értekezését a Mittheilungen IX. kötetében.
