IV. Nagy Lajost Lengyelország királyának koronázzák.
IV. Nagy Lajost Lengyelország királyának koronázzák.
A KÖVETKEZŐ, 1370. évben meghalt Kázmér király, a Piastok utolsó és legnemesebb sarja a lengyel trónon. Kázmér a nyarat Nagy-Lengyelországban töltötte, de szeptember elején országa délibb vidékére költözött vadászni. Útközben megpihent Przedborzban, a siradi herczegségben, hol szép kastélyt építtetett magának. Kisasszony napja vala (szeptember 8.) s a király szarvas-vadászatra készűlt. Már előállott a vadász-szekér, midőn a jámborabb udvari emberek figyelmeztették a királyt az ünnepre és kérték, hogy azt meg ne szentségtelenítse. Kázmér épen engedni akart, hanem egyik ledér társa valamit sugdosott a fülébe, mire gyorsan a kocsiba ugrott és elhajtatott. De hamar elérte a szerencsétlenség: a vad űzése közben lebukott lováról és igen megsértette baloldalát. Lázba esett. Nagy ügygyel-bajjal szállították Krakóba, hol november 5-én meghalt.*
(CZARNKOWSKI) Archidiaconus Gneznensis, Sommerbergnél, II, 99. – DLUGOSZ, Hist. Pol. krakói 1876. kiadás, III, 319.
A mi után már atyja, I. Károly, anyja Erzsébet, utóbb maga Nagy Lajos is annyira óhajtozott: a Piastok lengyel koronája, valahára reá szállott… Ki hitte volna: Lajos már nem lelte örömét benne!*
«Multa secum et consiliariis, fluctuans animo, trahebat: iretne in Poloniam?»
A krakói püspöknek, és a lengyel kanczellárnak, kik őt a lengyel főurak nevében a megürült lengyel trón elfoglalására személyesen meghívták, azon aggodalmát fejezte ki, hogy gondjait két birodalom közt felosztván, egyik javának sem fog kellően megfelelni.*
«Diu cunctatus est. Instantibus deinde Polonorum oratoribus, urgentibus vero Regni Hungariae consiliariis tam ecclesiasticis quam saecularibus, aliquanto tempore recusavit, ignorare asserens utrosque quid suaderent, satisue dubitans, si sanirent, cum utrumque Regnum ad periculum illa suasione traherent.. «Pertimescendum, ne meum distractum regimen utrumque Regnum pessumdet, et quaesiturus profectum Regni, exitio illis sim.» (DLUGOSZ, III, 332.)
131. KÁZMÉR KIRÁLY SIRJA A KRAKOI SZÉKESEGYHÁZBAN.
132. KÁZMÉR KIRLY SIRJÁBAN TALÁLT ÉKSZEREK.
Nem is üres és hivságos mentség volt ez Lajosnál, kinek becsületes lelkéhez soha sem fért az alakoskodás. Lengyelország mindenha nehéz kormányzatú állam volt. Az egység hiányzott belőle; ha nem a király személyében, egyébként a különböző tartományok csak inkább szövetkezetek valának. A nemességben még nem fejlődött ki az igaz hazafiság, s így esett, hogy az országot megvédeni a maga erejéből legtöbbnyire képtelen volt; a legmíveltebb tartományokat elveszni engedte; jobbágyait a külső és belső rablóktól megoltalmazni nem tudta: mégis minden módon azt fúrta, faragta, hogyan vonja ki magát inkább-inkább a közteher viselése alól és szaporítsa s kiváltságait az állam rovására. A polgárok nagyrészint bevándorlott németek lévén, nem éreztek együtt a honfiakkal, ellenkezésben éltek a nemesekkel, és nagyon is a magok hasznát, nem pedig a közjót tekinték; noha ők magok jól megvelőztek, adót nem fizettek. A jobbágyokat, a szabadosokat, vagyis kmeteket csak úgy, mint a földhöz ragadtakat elnyomta a nemesség, kihasználta a polgárság és kiszívta a Kázmér által pártfogolt zsidóság, mely nyelvben, öltözetben, üzelmeiben maig is az, a mi volt akkor, a hírhedt lengyel zsidóság.
Lajos elgondolhatta, minthogy Isten meg nem áldotta fiú-magzatokkal, kiknek számára koronákról kellene gondoskodnia; kevés rokonszenve mellett a lengyelek iránt, kiknek nyelvét elsajátítani eleddig kedvet nem talált magában: minek törje magát e téren is, mely csak ürömtermő, de örömhozó nem lesz számára? Ha mind a mellett a lengyel küldöttség és magyar főurak huzamosb rábeszéléssel mégis rávehették, hogy útnak eredjen Lengyelországba, nem csekély része lehetett ez elhatározásában azon tudat, hogy anyja mennyire csüng e terv valósításán, mely tulajdonkép az ő hozománya.
Erzsébet anyakirálynő és Ulászló, oppelni herczeg és Magyarország nádora, már előbb elutaztak Krakóba a beteg Kázmér király látogatására. Lajost, hogy most utánok indúlt, a lengyel rendek Új-Szandeczben fogadták és nagy pompával kísérték Krakóba, hol a papság, városi hatóság, a czéhek zászlóikkal fényes körmenetben vezették a főtemplomba.*
DLUGOSZ, III, 333. – Chron. Budense i. h. 328. l.
KRAKÓ.
Schedel «Liber Chronicarum»-jából.
Lajos király «nagy sereggel» indúlt a lengyel földre. Valószínűleg bonyodalomtól tartott, mert a sziléziai herczegeken kívűl voltak még Piastok, kiknek, mint fiörökösöknek, ha örökösödésről leendett szó, több joguk volt, mint a leányágnak, és ennek révén Lajosnak a trónra. Ilyen volt ZIEMOVIT Masovia herczege s a lengyel korona hűbérese. Hanem ez vagy nem volt oly nagyralátó, hogy a korona után nyúlt volna; vagy, hogy eléggé belátó volt, miszerint nem köthet ki jó eredményre juttató reménységgel a magyar király ellen, és beérte azzal, hogy nem mutatta be hódolatát az új királynak.
Egy másik élő Piast volt a gniewkowoi FEHÉR ULÁSZLÓ, Lajos második feleségének, a bosnya Erzsébetnek, anyai nagybátyja. A megholt Kázmér király úgy bánt el ezzel is, mint Ziemovittal: terjedelmes birtokot, névszerint Inoracav földjét engedte át neki hűbéri jogon. Ulászló szenvedélyes, makacs természetű ember lévén, nem hajlott meg a törvényes rendnek, nem jelent meg a bíró idézésére, mire Kázmér király karhatalommal állíttatta a törvényszék elé. Haragjában, mert sértve érezte magát, visszavetette a király adományos levelét és lemondott a kapott terűletről. Később megbánta ugyan elhamarkodott tettét, de Kázmér nem fogadta visszautasított kegyelmébe. E fölött elkeseredve, miután felesége is elhalálozék, lemondott ezer forintért minden jogáról Kázmér javára és nehány nemessel a szent földre zarándokolt. Innét visszakerülvén, a császár és más fejedelmek udvarán hányódott; részt vett a német lovagrend egyik litván hadjáratán, végre Avignonba kerűlt V. Orbán pápa udvarába. Sehol sem társalgott a lengyelekkel; egy ízben átutazván Kujávián, sehova be nem tért, még csak éjjeli szállásra sem. Életuntságában végre a cisterciták szerzetébe lépett; mivel azonban itt sem találta föl, a mit keresett, a fekete barátok, szent Benedek fiai, dijoni zárdájába vonúlt. Kázmér és Lajos neje segíték őt pénzzel.* – Hanem ez alkalommal Fejér Ulászló sem alkalmatlankodott Nagy Lajos királynak; de igen később, a miért még vissza kell utóbb térnünk hozzá.
CZINÁR, Monast. I, 90. – CARO, Gesch. Polens, II, 367.
Kellemetlenséget egyelőre néhai Kázmér király végső rendelete okozott Lajosnak. Kázmér ebben bőségesen gondoskodott a főbb méltóságokat viselt urakról, az országtemplomairól, özvegyéről, törvényes leányáról és törvénytelen fiairól. Kivált unokájának, Kázmérnak; kit udvarában nevelt, hagyott sokat, többet, mintsem az ország egysége megengedte: Dobrzyn, Leczyc és Siradia herczegségeket, Kujavia egy részét sok várral hagyta reá.* Testamentoma végrehajtójáúl a krakói főesperest (decanus) nevezte ki, s ez Lajos király megérkezte után másnap engedelmet kért tőle, hogy a reá bízottakat elintézhesse, mit a király – nem vizsgálván meg behatóbban az ügyet – nemeslelkűen, a milyen mindig volt, meg is adott. Csak miután több oldalról figyelmeztették, hogy az ország ekkora terűletének elidegenítése veszélyes a királyi hatalomra, adatta át az okmányokat a gneznai érseknek, a krakói püspöknek s a jelenlevő országnagyoknak. Ezek a Kázmér örökségét tárgyalás alá vették ugyan, kifogásolták is, de a hatalmas herczeg ellen, ki IV. Károly császárnak volt sógora, nem mertek határozatot hozni. Lajos király tehát alkura lépett és kiegyezett az ifjú herczeggel.*
DLUGOSZ, III, 321.
U. o. 334 l.
Még egy körűlmény tartóztatta egy perczre Lajos lengyel koronázását. Lengyelország fővárosa előbb Gnezna volt Nagy-Lengyelországban; itt koronázták valamikor a királyokat. De Lokietek Ulászló félelmében a német lovagrendtől, ezen az immár belebb tolt határokhoz közel eső fővárosból elvitette a koronázási jelvényeket, és Krakóban, mely hívebben símúlt hozzá, koronáztatta megmagát. Hasonlóképen tőn Kázmér király. A nagy-lengyelek, féktelen urak, ezt zokon vették, és azt követelték, hogy Lajos magát Gneznában koronáztassa meg. Lajos ugyan nem állott reá e követelésre, de vele született jóságánál fogva megígérte, mihelyt Krakóban magát a gneznai érsek által megkoronáztatá, legott Gneznába indúl, s e várost is meglátogatja.
133. KRAKÓ SZÉKES-EGYHÁZA.
Ezek után Lajost 1370. évi november 17. napján, mely vasárnapra esett, Krakóban a székes-egyházban lengyel királynak megkoronázták. E napon hübérűl adta Kázmér herczegnek Dobrzynt több más birtokrészszel; hű rokonának, Oppelni Ulászló nádornak pedig az Oppeln körűl fekvő, a Warthaig elterűlő tartományt, mint Vielun herczegséget. A következő napot Lajos és anyja néhai Kázmér király emlékének szentelték, és gyászos nagy pompával, őszinte könnyűkkel áldoztak atyjokfiának.
Ígéretéhez képest aztán Nagy-Lengyelországba sietett Lajos király. Gneznában azonban egy második koronázáshoz készültek, de Lajos királyt, ki minden kétszínűséget gyűlölt, erre rá nem vehették. Két napot töltött tehát Gneznában, s aztán visszatért Krakóba. Itt sem időzött sokáig, noha a lengyel urak óhajták, hogy tovább maradjon közöttök. De mert a velenczei bonyodalmak kívánatossá tették jelenlétét, visszatért Magyarországba, hol vele Diós-Győrött, kedves tartózkodó helyén, már deczember második felében találkozunk, Lengyelország kormányát lengyel anyjára, Erzsébet özvegy királynéra, bízván.*
DLUGOSZ, III, 335 – CARO, II, 372.
