V. A lengyelek elfogadják az Anjouház nőági örökösödését.
V. A lengyelek elfogadják az Anjouház nőági örökösödését.
ERZSÉBET özvegy királyné Lengyelország kormányzásában boldogult fivérének, Kázmér királynak nyomdokait követte. Ha kormányával a nemesség még sem elégedett meg, annak oka nem benne rejlett. Ziemovit, Masovia herczege, a litvánokkal czimborált. A német lovagrend nagy-mestere panaszt emelt ellene a pápánál, hogy a kereszténység ellenségeit tanácscsal és élelemmel segíti, útat nyit nekik tartományain át és osztozik velök a prédán. A masoviai azzal mentegetődzött, hogy két ellenség közé lévén czövekelve, érdeke parancsolja, miszerint a kevésbbé veszedelmessel tartson. A pápa komolyan megintette a herczeget, hagyja abba a törvénytelenséget, és megkereste Erzsébet királynét is, minthogy Ziemovit elvégre alattvalója, tiltaná el őt hasonló üzelmektől.*
THEINER, Monum. Polon. I, 726–7.
134. LÁSZLÓ OPPELNI HERCZEG PECSÉTJE.
Körirata: LADISLAVS. DEI GRACIA. DVX. OPVLIE. PALATINVS. AC • IVDEX. COMANORVM. REGNI. HVNGARIE
Erre a litvaiak betörtek Lodomeriába és Vladinirt megszállották. E vár Koriatovics* Mihály herczeg hűbéréhez tartozott. A herczeg épen Krakkóban lévén távol, várnagya kardcsapás nélkűl adta föl várát, melyet aztán a litvánok leromboltak. Lajos tehát Galicziát és Lodomériát, vagyis Vörös-Oroszországot, melyet Kázmérnak – mint tudjuk – csak halála napjáig engedett volt át, az ellenséget kiűzvén belőle, közvetlenűl Magyarországhoz csatolta, és kormányát elsőben ULÁSZLÓ oppelni herczegre, aztán más magyar főurakra, nevezet szerint CZUDAR PÉTER-re, CZUDAR IMRE egri püspökre, BEBEK IMRÉ-re és KAPOLYAI JÁNOS-ra bízta. *
Eddigi történeti ismereteink szerint I. Károly király 1339-ben adományozta Korintovics Tódor herczegnek Munkácsot és vidékét, hogy azt orosz néppel megtelepítse. – Egy 1360-ban kiállított levél szerint pedig Koriatovics alapította a csernekhegyi kolostort. De ez adatok hiteléhez kétség fér, melynek eloszlatásával ez idő szerint magyar és orosz történetírók foglalatosak.
Chron. Budense i. h. 318. l. – Oppelni Ulászló, kit Lajos király «dux Opulie, Velunnensis et Russie» czímez (FEJÉR, CD. IX/V, 87.) 1372 szeptember végén vagy október elején tette le a nádorságot Simontornyai (Laczkfi) Imre kezébe, hogy Oroszország kormányát átvegye. Viselte e tisztet 1378-ig, midőn azt Czudar Péter horvát bán, kit Lajos «banus, regni nostri Russie wayuodá»-nak czímez (FEJÉR, CD. IX/V, 468.), kezéhez kapta. Testvére, Czudar Imre egri püspök 1384 augusztusnál tovább nem viselhette Oroszország kormányát, minthogy ekkor már imolai püspök volt Olaszországban. (PRAY, Specimen Hierarch. Hung, I, 209.) De sőt addig se viselte (föltéve, hogy Küküllei János sorrendje nem téves), minthogy Erzsébet királyné 1380 aug. 17-én (Kaplai) Jánost tényleges (Anjouk. dipl. Eml. III, 340.), 1384 május 25-én már olym orosz vajdának nevezi. (Hazai Okmt. VII, 417. l.) János a Rátót nemzetségnek volt tagja, Kapla gömöri vártól kölcsönözte vezeték nevét és a Lorántfiaknak volt őse, később 1385–6-ban országbíró, Zsigmond király azonban 1386 márczius 26-án ismét «Johannes filius Benedicti de Kapola, regni Russie Wayuodá»-nak nevezi (FEJÉR, CD. X/I, 720.), míg közben, 1385 november 1-én az Ákos nembeli Bebek Imre Lembergben kelt levelében «Capitaneus totius regni Russie» czímen nevezi magát. (FEJÉR, CD. X/I, 261. l.)
A viszonyt a német lovagrenddel Lajos kormánya a már Kázmér által megvetett alapon föntartotta. A kereskedést Lengyel- és Poroszország közt Lajos király is, Ulászló herczeg is oltalmába vette. Azon ígéretet, melyet I. Károly, Lajos atyja, 1339-ben tőn, hogy a Lengyelországtól elszakított részeket, névszerint Pomerániát visszakapcsolja, eltörölte ugyan az 1343. évi kalisi béke, de Lajos e kötést, mely lemondott Pomerániáról, aláírni vonakodott, mert nem akarta a jövőre nézve kezét megköttetni. Most azonban beláthatta, hogy oly nemzettel, mely «minden adózást, mint a pestist gyűlölt» (Dlugosz); mely hadba csak azon föltétel alatt akart menni, «ha annyi zsoldot kap, mennyi nem csupán saját szükségleteire, hanem családja föntartására is elég» (dubnici krónikás): a hatalmas lovagokkal, kik elvégre a rendet, míveltséget, jólétet előmozdíták, harczot, beláthatatlan végű harczot kezdeni annál kevésbbé lehet, minthogy a nehéz fegyverek a szívós német lovagok kezében, a könnyűek a csélcsap lengyelekében, nagyon egyenetlenek valának.
Lajos király kormánya Lengyelországban népszerű nem volt. Ha a lengyel kor- és történetíróknál kutatjuk, mi volt e népszerűtlenség oka, ezeket találjuk följegyezve A lengyelek rossz néven vették, hogy koronáztatása után rövid ideig mulatott közöttök; hogy míg Kázmér a kisebb nemességet minden időben fogadta, kihallgatta, igazságot szolgáltatott és ajándékot osztogatott neki: Lajost magyar kísérői, testőrei környezték és a hozzáférhetést megnehezítették. Rossz néven vették Lajosnak azt is, hogy az oppelni herczeget a vieluni herczegséggel megajándékozta; a nagy-lengyelek még külön azért is nehezteltek reá, a miért nem Gneznában, hanem Krakóban koronáztatta meg magát, sőt midőn a gneznai főtemplomban szent Adalbertnek, a vértanú halált szenvedett magyar apostolnak sírját meglátogatá, nem akart a számára készített fényes királyi trónusba ülni, s ez által a Krakkóban végzett koronázást mintegy befejezni. Igen ám, mert Lajosnak nem a partikularismus dédelgetése, ellenkezőleg: a nemzet egyesítése volt föladata.
Még több panasz volt Erzsébet kormányára, úgymond a krónikás, minthogy akkor senki sem tudta, mihez tartsa magát. Ha ki az anyakirálynéhoz fordúlt, fiához utasították; ha pedig a királyhoz ment, ez visszaküldötte anyjához. Még inkább sértette a nemzetet, hogy régi, kipróbált tisztviselőket elmozdítottak, és helyöket fiatalabb, hízelkedő (?) kegyenczek foglalták el. A tény, melyből e közpanaszt levonták, a következő: Az anyakirályné Kázmér politikájának azon elvéből, hogy Nagy- és Kis-Lengyelországot egygyé olvaszsza, kiindulva, Pilciai Ottó, kislengyelországi nemest nevezte ki Nagy-Lengyelország kapitányává. A nagy-lengyel nemesek e miatt jogsértésről panaszkodtak. Rablás és útonállás ennek következtében annyira elszaporodott, hogy Erzsébet kényszerítve volt nagy-lengyel urat nevezni ki országos kapitánynyá.
A kik anyagi érdekeik hajhászását vetik Lajos király és anyja szemére, azok nem tekintik, hogy Lengyelország vajmi keveset jövedelmezett. A törvénykezési díjakat átengedték a főbíráknak; a többi, nem rendszeres, hanem csak alkalmi adót hanyagúl szedték be. Hátra maradt az egyetlen, úgynevezett eke-adó (poradlne), mely jobbágytelkenkint hat garast tett ki; hanem ezt is a sok sikkasztás és fölmentés annyira megrövidítette, hogy Lajos kénytelen volt annak beszedését, tekintet nélkűl papra, nemesre, elrendelni. Ez nagy megütközést szült. Sürű panaszok érkeztek minden felől a királyhoz, kit emlékeztettek 1355-ben tett ígéreteire. Lajos joggal hivatkozhatott arra, hogy távol van tőle új adókkal terhelni az országot; hisz ő a régi, néhol talán feledékenységbe ment adót követeli csak, s ez nem áll ellenmondásban ígéretével.
Azonban anyjának és híveinek tudósításaiból teljesen meggyőződött arról, hogy az adó tetemes leszállítása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás megszüntetésének s a belső nyugalom helyre állításának. Lajos király megfogadta e tanácsot, de az adó leszállításával egy más czélt is kötött egybe. Az Anjou-ház örökösödési jogát 1355-ben csak a fiágra állapították meg a lengyelek; a fiág pedig Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is kiterjeszszék. E végből Lajos király a lengyel főurakat összehívta Kassára. 1374 nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonúlt Kassa városába.
Kezdetben csupán az eke-adó törvényességéről tárgyaltak. Ezt – úgy látszik – nem volt nehéz bebizonyítania Zaviszának a főkanczellárnak, ez eszes és ügyes diplomatának. Ha pedig – teheté hozzá – kegyelmeiteknek nehezére esik ez a fizetség, – s ezt egyhangú karban bizonykolák papok, fő- és alrendű nemesek együtt és szerte szét, – van módja leszállításának. Megkezdődtek az alkudozások. A papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei s az Anjou-ház hívei valának, ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Az adót, mondák, a ki be akarja nálok szedni, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségöknek, s hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza s a kis-lengyelek győztek és 1374 szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény, Lengyelország «nagy privilegiuma».
Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkeszté ez okiratot, mely tizenkilencz szakaszból áll, és az egész államjogi viszonyt rendezi a korona s a nemzet közt. Az első két szakasz a leányági öröködéssel foglalkozik; a harmadik a lengyel birodalom integritását biztosítja; a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól, és megelégszik, hogy – csupán a korona jogának elismerésére – minden jobbágyi telektől évenkint szent Márton napján (november 11-én) két garast folyó pénzben, melyek negyvennyolcza tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel, hogy az országot a nemesség védeni tartozzék (7–10. szakasz). A következő négy szakaszban megígérte Lajos király, hogy a főhivatalokat, úgymint a nádorit, várnagyit, bíróit és alkamrásit, melyek élethossziglan tartanak, idegenekre, kivévén ha ezek herczegek, nem ruházza. A többi szakaszok részint a törvénykezésre, részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék.*
Anjouk. dipl. Eml. III, 74.
Mindamellett, teszi hozzá kútfőnk, a főpapok és káptalanok még azt a két garast se fizették meg; míg a zárdák telepeseit és parasztjait, Lajos király adó leengedése daczára is arra kényszerítették, hogy az egész királyi adót (hat garast) megfizessék.*
DLUGOSZ, III, 354. – CARO, II, 380.
