VII. Lengyel dolgok.
VII. Lengyel dolgok.
MEGEMLÉKEZTÜNK már Fehér Ulászlóról, a hajdani gniewkowoi herczegről, ki utoljára Dijonban vonta meg magát a bence barátoknak zárdájában, hol immár tizennegyedik évét töltötte. Nyughatatlan nagy-lengyel uraktól értesűlt Kázmér király haláláról, kik miután izeneteik és leveleik által czélt nem értek, személyesen is eljöttek, hogy őt Kázmér trónja, vagy csak atyai öröke elfoglalására fölhívják. A könnyelmű herczeg * elhagyta tehát a megunt zárdát, és míg lengyel kíséretét előre küldé Baselbe, ő maga Avignonba ment, a pápát megkérendő, hogy őt szerzetesi fogadalma alól fölmentse. A pápa azonban elutasította őt kérelmével együtt, mire barátai költségén és tanácsára Budára jött, Lajos király udvarához, hogy ennek közbenjárásával érje czélját a szent-széknél. Budán nem fogadták ugyan tárt karokkal, mégis két esztendőnél tovább ott maradt. Végre Lajos király engedvén felesége kérelmének, újra elküldötte Ulászlót Avignonba XI. Gergely pápához, és vele küldötte törvénytudóját Bredenscheid Jánost, esedezvén, mentse föl a szent-szék a fehér herczeget szerzetesi kötelmei alól és engedje meg neki, hogy herczegségét ismét elfoglalhassa. A szent-szék azonban nem talált elégséges okot a királyi pár kérésének teljesítésére. Ily fölmentést csak akkor szokott adni, ha valamely pogány tartomány megtérése forogna kérdésben. De nem teszi a szent-szék, hogy fölmentse Fehér Ulászlót szerzetesi kötelmei alól, azért sem, mert a herczeg egyenesen a lengyel királyoktól származván, fölmentése következtében galibát okozhatna még Lajos fiainak, kiket remélli s óhajtja a pápa – Isten majd még ad neki.*
«Ut erat ad levitates, resque novandas natura praeceps», mondja róla Dlugosz.
THEINER, Monum. Hung. II, 222. sz.
HEDWIG LENGYEL KIRÁLYNÉ.
Ulászló tehát visszatért a budai királyi udvarhoz. – Bizonyosan hallott egyet-mást a nagy-lengyel urak elégületlenségéről, mire egy napon eltűnt Budáról, és fölbukkant Kujaviában (1373), hol csakhamar pártja akadt. Néhány város és vár azonnal megnyitotta előtte kapuit, de ezek ép oly gyorsan el is pártoltak tőle, midőn a nagylengyel főkapitány Lajos király parancsára haddal indúlt ellene. Csak egy ütközetre kerűlt a sor; Ulászló elmenekűlt s egy évet a legnagyobb nyomorban töltött. 1375-ben azonban ismét előkerűlt és félelmessé tette magát rablásai, útonállásai és erőszakoskodásai által. Zlatoryát, a Visztula partján emelkedő rablófészket úgy megűlte, hogy onnét ki nem pörkölhették. E vár ostrománál a dobrzyni herczeg, a szintén Piast vérből eredő Kázmér oly súlyosan megsebesűlt, hogy ennek következtében nem sokára meghalt (1376 január). Elesége elfogyván, Ulászló végre mégis kényszerűlt kegyelemre megadni magát. Még ekkor is, hogy becsületét mentse, párbajra hívta a megszálló sereg egyik hadnagyát, Bartost. Hanem e párbaj is szomorúan végződött reá nézve. Megsebesűlve és összeroncsolva hozták Magyarországba unokahúgához, az ifjabb királynéhoz. Nagy Lajos nagylelkűen bánt el vele: megvette tőle öröködési jogait tízezer aranyforinton, és a szentmártoni «zsíros és hasas» apátságot adta neki.* Hanem itt sem maradt sokáig (1377–1379). Danzigba menekült a német lovagrendhez. Lajos király két tisztjét küldé utána a pénzzel, mely neki még kijárt. Ezt elfogadta, de nyugtát adni nem akart; hanem Lübeckbe futott, a honnét ellátogatott ismét Dijonba. Majd még előkerűl egyszer, s akkor újra találkozunk vele.*
«Abbatiam.. satis pinguem et ventrosam», mondja Dlugosz.
Archidiac. Gnezn. Sommerbergnél, II, 108. 123. – DLUGOSZ, III. 347– 356 358. 361. – CARO, II, 393.
E zavarok arra birták Erzsébet anyakirálynét, hogy Lengyelországból távozzék, és a kormányt erősebb kezekre bízza. Lajos király Dalmát- és Horvátország kormányával kínálta meg öreg, de még mindig uralomra vágyó anyját, és ő maga néhány hónapra Lengyelországba ment. De míg gyöngült egészsége a lengyel éghajlatot kevésbbé viselhette el, anyja visszakívánkozott kedves Krakójába.
Örömmel és nagy díszszel fogadták a visszatérőt, mert Krakónak az ő jelenléte fényt és pompát, jelentőséget és gazdagságot kölcsönzött. Egész Európa közvetlen érintkezésbe jutott a lengyel fővárossal. Követségek jöttek és mentek; mihez képest a leggazdagabb király anyja fényes udvart tartott, hol ünnepélyek, ének és zene mulattatá a fínom matrónát és vendégeit.
Megzavarták ez ünnepélyeket a litvaiak betörései, kik szokások szerint nyilsebességgel ütöttek Lengyelországba, ott rabolván, fosztogatván, tűzzel-vassal pusztítottak. Ez alkalommal a Visztula mentén fölfelé haladva, csaknem Krakóig jöttek; hanem aztán martalékokkal visszasiettek, szétoszlottak, lápos és erdős sűrűikben elrejtőztek.
Még inkább megdöbbentette Erzsébetet a következő eset: Vásáros napon, 1376 deczember 7-én, e rémséges hírrel riasztották föl a várbelieket: «Gyilkolják a magyarokat!» A királyné kíséretéből való nehány lovas viszályba keveredett egy-két szekér széna miatt a lengyelekkel. A viszály veszekedéssé fajúlt, s ez annyira elmérgesedett, hogy Kmyta Jaskó, a starost, szükségesnek látta fegyveres erővel közbe lépni, de szerencsétlenségére, minthogy egy magyar (?) katona nyila nyakába fúródott, lováról lebukott és szörnyet halt. Erre oly düh fogta el a lengyeleket, kivált a starost rokonait és csatlósait, hogy boszút lihegve estek bűnösre, bűntelenre, még a szállásaikon lévő magyarokat is lemészárolták. Pogány Mihály urat szobájából kivonszolták és meggyilkolták. Két magyar ifjút, a királyné kedves apródjait, menedéket adó gazdájok cselédjei ezüst öveiktől és ruháiktól megfosztották, aztán megölték. Azokat, kiket az asszonyok rejtettek el, az ablakon vetették ki. Százhatvan magyar veszett így el; de talán egy se maradt volna meg, ha a királyné be nem záratja a vár kapuit és lajtorjákat nem támasztat a falak alá a menekülők számára. Még a várba is nyilakat, gerelyeket vetettek utánok.
Ez iszonyú jelenet mindenkorra elvette Erzsébet kedvét tovább is Lengyelországban maradnia. Az elhúnyt Jaskó fiát kinevezte még starostnak, aztán mihelyt kíséretére nézve biztosan teheté, visszasietett fiához Budára és lemondott Lengyelország kormányáról.*
DLUGOSZ, III, 369.
Nagy Lajos a történtekről értesűlvén, igen tekintélyes sereggel ment át a Kárpátokon azon kettős czélból, hogy a litvaiak vakmerőségét megfenyítse, aztán, hogy az ország kormányát más kezekre bízza. Különösen hűbéresének, Narynuntovicz György, belci várnagynak hűtelensége, keserítette el. A lengyel főpapokat is megkérte, küldjenek segítő csapatokat a hitetlenek ellen; de a főpapok megtagadták kérését, még kmetjeiknek (szabadosaiknak) sem engedték meg, hogy a királyi sereghez csatlakozzanak. Ellenben a lengyel főurak hét zászlóaljat hoztak a királyi hadhoz.
Seregét Lajos király két részre osztván, mialatt a lengyelek Chelm várát elfoglalták, ő maga magyarjaival Belcet ostromolta, melyet parancsnoka, Narynuntovicz György elvégre föladni kényszerűlt. Lajos király az elfoglalt várakat közvetlen a magyar koronához csatolta. Narynuntoviczot kegyelmébe fogadta, családostul Magyarországba hozta s itt látta el birtokkal. – Ugyanakkor a litvai királyi család több tagja (Koryatovicz és Lubart) meghódolt a magyar királynak, s önként átadták neki váraikat, magokat, feleségeiket és gyermekeiket. Lajos azonban kezökön hagyta (mint hűbért) váraikat, hanem gyermekeiket tuszokul Magyarországba küldötte. *
Chron. Livon. (SS. rer. Pruss. II, 114.) – DLUGOSZ, III, 371. – ENGEL, Allg. Welthist. XLVIII, 609. – Lajos király hadát augusztus második felében indíthatta útnak. Szepember 8-án Belc vára előtt keltezett. (Hazai Okmt. I, 272.) Szept. 14-én Zemplénben, a lipóczi várban, 21-én Kassán, 30-án Budán tartózkodott. (Ráth.)
Sokkal nehezebb volt a király másik föladata: kormányzót találni Lengyelországnak anyja helyébe. A főbb nemesség csak a starostok (főispánok) uralmát óhajtá, a mint hogy később erre nézve czélt is ért. Ellenben az alsóbb rendű nemesség erőteljes kormány, a főurak garázdálkodásától őt megvédő szigorú törvénykezés után vágyakozott; főleg OPPELNI ULÁSZLÓ után, ki eddig Galicziában és Lodomeriában igen jótékonyan kormányzott. A kormányzó herczeg nemcsak a kereskedelmi útakat, melyeken a thorniak posztójukat és egyéb árúikat a Fekete tengerig levitték, tartotta jó rendben; hanem e tartományok termelő erejét fokozni, a polgárok jólétét városi szabadalmak osztogatásával emelni törekedett. A papság is kedvelte a czenstochovai egyház alapítóját a buzgóságért, melylyel a katholikus hitet Galicziában és Lodomeriában terjesztette, s a Lajos király által alapított, részben fölélesztett püspökségek ügyét rendezte. Ugyanőt óhajtották a városok is. Lajos király kinevezte tehát e derék embert, ki kormányra termettségét mint magyar nádor is kimutatta, helytartójának Lengyelországban.
Ulászló herczeg új állása nem volt irigylésre méltó. A pártokra szakadt és egymás ellen fenekedő főnemesség, ha arról volt szó, hogy ellenzéket képezzen a helytartó ellen, ritka egyetértésre jutott. Rosszalták a herczegben, «hogy csendes és békeszerető; hogy a földmíves és iparos népet pártolja; ellenben a nemességet és papságot gyűlöli.» Hogy-hogy? «Mert nemtelen fösvény szigorral mindenkitől megkövetelte, hogy szent Márton napjára két garasos telek-adóját megfizesse».
141. A KRAKÓI NAGY VÁSÁRCSARNOK.
Ez ellenzékkel szemben Ulászlónak nem volt hatalma, ereje. A nagy-lengyel nemesek egymás ellen viseltek háborút. A papság a főurak erőszakoskodásairól és rablásairól fönhangon panaszkodott. A zavar tetőpontját érte. Küldöttség ment tehát Lajos királyhoz, kérvén őt, mozdítsa el helyéből Oppelni Ulászló herczeget, kit a kassai egyezmény megsértésével (?) nevezett ki kormányzójává és segítsen a bajon (1379). – Sajnos állapotok, hogy a legderekabb király, a legnemesebb ember kénytelen volt vérző szívvel nézni, mint silányúl el legjobb szándéka a kivitelben. A lengyel történetírók, maga az elfogult Caro Jakab is elismeri, hogy Lajos király jellemét nem lehet felelősségre vonni. A baj abban rejlett, hogy lehetetlen volt két oly egyenlőtlen széken, mint a magyar és lengyel trón, egy időben helyet foglalni.
Lajos király indíttatva érezte magát Ulászló herczeget kárpótolni. A meghalt Kázmér, stettini és dobrzyni herczeg birtokait, valamint a Fehér Vladislavtól megváltott gniewkowi herczegséget adta neki hűbérűl. A masoviai herczegi ház, minthogy Oppelni Ulászló neje, Offka Ziemovitnak volt leánya, örömmel fogadta Lajos rendelkezését.*
DLUGOSZ, III, 374 376 – CARO, II, 407.
Erzsébet özvegy királyné, Nagy Lajos édes anyja Budavárban 1380. évi deczember 29-én meghalt, és az általa alapított ó-budai zárdában eltakaríttatott.* Lajos király anyja halála után – úgy látszik – még kevésbbé igyekezett közvetlenűl befolyni a lengyel urak örökös veszekedéseibe. 1381 márczius 20-ára meghítta őket, hogy országuk kormányzásáról gondoskodjanak. Számos főpap és főúr jelent meg e meghívás következtében Budán, kik itt is folytatták viszályaikat.
V. ö. Memoriale Pauli de Paulo, SCHWANDTHERnél III, 723. és KÓSA Collectanea (kézirat a sz. ferencziek pozsonyi könyvtárában) hol az áll, hogy Erzsébet királynő «in capella Corporis Christi magnifico fuit condita sepulchro». A Corporis Xpi kápolna a királyi kápolna volt; itt tehát valószínűleg csak a ravatalra volt helyezve a királynő teteme.
A jobbak tanácsára kinevezte tehát Lajos király Lengyelország kormányzóinak: ZAVISZÁt a krakói püspököt, ennek atyját, DOBIESLAWot a krakói várnagyot és a nagylengyel Subini SEDZIVOJt, a kalisi nádort és krakói starostot, és e háromnak teljes hatalmat adott.*
DLUGOSZ, III, 389.
A lengyel viszonyok mind a mellett nem fordúltak jobbra. Fogalmunk lehet a lengyel urak féktelenségéről, ha olvassuk, hogy a Nalecz nemzetségéből származott Bartoss, hajdan kujáviai főkapitány, egy ötvenkilencz franczia lovagból álló csapatot, mely a német rend országába indúlt, elfogott és előbb szabadon nem bocsájtott, míg 27,000 márka váltságdíjat le nem fizettek neki. – Lajos király valószínűleg ama francziák panaszára hadat járatott Bartoss ellen, mely ennek jószágait elpusztította és őt hajlandóvá tette, hogy 18,000 forintért eladja a királynak rablóvárait, birtokait. (1381.) De Lajos király nem így értette a megfenyítést. Ő el nem fogadta az ajánlatot, hanem új hadjáratot indíttatott a garázda úr ellen, melynek vezérletét leendő vejére, Brandenburgi Zsigmond herczegre, bízta.
142. ZÓLYOM VÁRA.
Előbb azonban (1382 julius 25.) meghívta a lengyel főpapokat és főurakat Zólyomba, hogy Zsigmondnak, ki Kázmér király másodunokája volt, és leendő nejének, Máriának, Lajos király leányának meghódoljanak. A lengyel urak készséggel meghódoltak a tizennégy éves Zsigmondnak, ki aztán a gneznai érsek, Subini Sedzivoj és Domarat, Nagy-Lengyelország főkapitánya, védő szárnyai alatt Lengyelországba ment, hogy a lázadó Bartossal leszámoljon. Több várát elfoglalta már és épen főerősségét, Odolanow várát táborlotta körűl, midőn Lajos király halálának híre érkezék.*
DLUGOSZ, III, 393. 413. összevetve CAROval.
143. RÉSZLET A SZEPES-IGLÓI TEMPLOM EREKLYETARTÓJÁRÓL.
