III.
III.
Páriz vallásos tárgyú művei. «Pax aulae.» «Pax sepulcri.» A «Rudus redivivivum.» «Ars Heraldica.» A magyar orvosi irodalom a XVII. században. A «Pax corporis.»
Páriz külföldről hazajövetele után irodalmi működését vallásos tárgyú művekkel kezdte meg.
Mint maga beszéli, midőn a fejedelmi udvarhoz járt, az ifjú Apafi mindig könyvet kért tőle. Ez indította arra, hogy addig is, míg saját munkájával állhat elő, francziából lefordítja Du Moulin Péternek «Pax animae, azaz a lélek békességéről és az elme gyönyörűségéről való tractá»-ját. A sürgetést bátorításnak vette arra nézve, hogy neki ajánlja – tiszteletből és kiadás végett.*
Az ajánlólevél kelte: «Irtam Nagy-Enyeden, mikor tanulóházamban a’ kereszt talála 3. Maji 1680.» Naplója ez időből szállása leégéséről beszél. 2. kiadás: Kolozsvár, 1775.
79. PÁRIZ «PAX ANIMAE» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.
Ez elmélkedések elé a «Békességszerető olvasóhoz» intézett külön elmélkedést függesztett a világbékéről.*
V. ö. THALY K. Irodalom- és míveltség tört. tanulmányok (Bp. 188.) 59. l.
A tudományokért idegen földön való bajos útazásában – úgymond – mindenfelé hadakat és harczot látott és hallott s Francziaország is, melynek nyelvén jelent meg e mű, úgy látszik, az egész keresztyénség fegyverének köszörülő műhelye… E «mételyt» látta mindenütt, bőven látta e magyar hazában is, midőn haza került. Harczi kegyetlenség és vérengzés dolgában az ember felülmúlja a vadállatot. Azok nem egyesült erővel s csak természetadta fegyvereikkel harczolnak, s mi hányszor látjuk, hogy 30,000 ember harczol ugyanannyi ellen és pedig puskákkal és ágyúkkal. Mindkettő keresztyének találmánya. Elsőben is keresztyén vont békességben élő város alá falrontó ágyút. S mintha a vallást gúnyolni akarnák, azokat az apostolok, Péter és Pál nevéről nevezik el s a vérengzés soha sem szünetel, a hadakozás miatt semmi szabad ünnep nincsen. Itt eszébe jut még mindig török járom alatt nyögő hazája is. Ez az oka, szerinte, a török hódításnak is. A «pogány» látván a keresztyének egymás ellen folytatott ádáz harczát, a talált résen behatolt s az egyik részt a másik nevetségére megverte s ma már nem bírnak vele. Átkozzák s azt mondják róluk, hogy az ördögnek áldoznak, de a keresztyén nem azt teszi-é, mikor keresztyént öl. Németország maga képes lenne a török erő megtörésére. Ha sokaság kellene, volna ott, erő és hadi mesterség sem hiányoznék. Ha minden városából öt-öt, minden falvából két-két fegyverest állítana ki, kétszázezer emberrel jelenhetne meg a harczmezőn… De attól fél, hogy talán nagyon messze tért tárgyától s azzal a szép kivánsággal vesz búcsút a «jámbor olvasótól», hogy vajha «amaz két bujdosó szűz, az Igazság és Szeretet tartana valaha már későre állandó szállást közöttünk»…!
1696-ban ismét újabb munkája jelent meg «Pax aulae» czímen. Ez is fordítás, illetőleg átdolgozás, a mennyiben az eredetit fordítás közben több másunnan vett «régulá»-val bővítette. Az eredeti franczia nyelven névtelenül jelent meg. Szerzője –– mint Páriz mondja –– a kárpit alá elvonta magát, hogy ott hallgassa alattomban, micsoda itéletet fognak tenni az emberek az ő munkáiról. A mű huszonnégy erkölcsi fejtegetést foglal magában, nagyobbrészt a bölcs Salamon műveiből vett idézetek alapján. A mű alapeszméjével a fordító ajánlólevelében ismertet meg. Az élet bajvivás s az embernek folyton harczra készen kell állnia. Nem e föld a nyugalom helye: nincs a tenger soha is valami hánykódás nelkül, az élet sem baj nélkül. Pl. alig kerülheti itt el egyik ember is vagy a papok hizelkedését vagy a főrendek ijesztését vagy az oskolák veszekedő pennáját vagy a prókátorok hajigáló köveit. E baj oka a bünszerző ördög, ez ellen kell felvenni és elkeseredetten folytatni a harczot.
80. PÁRIZ «PAX AULAE» CZ. FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A mű czíme nem azt jelenti, hogy csak az udvart tartó embereknek szól, hanem «a potiori fit denominatio»: az udvarokban találtatik-fel kiváltképen az Istenhez való hidegség, szeretetlenség, bolondokkal való időtöltés, hazudozás, részegeskedés, tisztre vágyódás, haszontalan házépítés, alvás és dologtalanság…»
Megmondja azt is, mi indította e mű fordítására. Egyik ok, hogy korábban kiadott másik két művét kedvezően fogadta «édes nemzete», a másik ok, hogy ilyen munkák által példát szeretne adni minden magyar keresztyéneknek, hogy szokjanak el már valaha «ama haszontalan, koczódó, mocskos irásokról, melyeknek sem az irói, sem az olvasói soha semmi hasznát, sem idvességekre, sem becsületekre, nem vötték. Ha tanítunk, tanítsunk úgy, a mint mi is tanúlni kívánnánk, mutogassuk a valóságot, ne szidgyuk azokat, a kik mindenben egyet nem értenek velünk mert ez nem tanítás…..!» Világos czélzás a Sámbár-Matkó-féle vallási «mocskolódásokra».*
Művét Teleki Lászlónak s nejének Vaji Annának ajánlotta, a kiknek «kedve s költsége által» jelent meg. Az ajánlólevél kelte: «Irtam Nagy-Enyeden, 24. Feb. 1696. esz.» A műhöz egy latin vers is van csatolva. «De lucta carnis et spiritus carmen». Üdvözlő verseket írtak hozzá Kaposi Sámuel latin s Misztótfalusi Kis Miklós magyar nyelven.
Két év mnlva (1698) németből dolgozott át egy művet a «Pax sepulcri» (sír békéje) czímű vallásos elmélkedéseket a boldog halálról, Teleki Krisztinának, Kendefi János özvegyének ajánlva azt, a ki maga ajánlkozott annak kiadására, midőn meghallotta, hogy szerző annak fordításával elkészült.*
2. kiad. Kolozsvár, 1760. – 3. U. o. 1776. A magyar üdvözlőverseket Kiskomáromi István gyula-fehérvári tanár és Békési Ferencz írta, ez utóbbi «egy nem régen lábaitól ki-költ tanitványa.» volt.
*
81. PÁRIZ «PAX SEPULCRI» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.
Az úttörés munkáját végezte Páriz két művével: az egyikkel a magyar protestáns egyháztörténet, a másikkal a heraldika terén. Az első 1684-ben jelent meg «Rudus redivivum» (felépített kőfal) czímen. Páriz még nagy-enyedi contrascriba korában jelét adta a történet iránt való érdeklődésének, midőn egyízben szabad idejét arra használta föl, hogy a Decebal uralmának megdőltéről nevezetes Hátszeg vidékén római emlékeket tanulmányozott.* Ez érdeklődése később sem csökkent, sőt időhaladtával növekedett. Heidelbergi tanuló korában ez abban is nyilvánult, hogy lemásolta a könyvtárban talált azon leveleket, melyeket Bethlen Gábor váltott Pareussal.* Mint nagy-enyedi tanár is szakított időt kutatásai folytatására s a gyűjtött anyag feldolgozására, s itt adta ki a fent közölt czímen a magyar protestáns egyház vázlatos történetét.
Vitae cursus.
Rudus rediv. Appendix bevezető sorai.
82. PÁPAI PÁRIZ FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.*
Páriz Pápai Ferencz és Pápai Ferencné névaláirásait a maros-vásárhelyi Teleki-levéltár eredeti leveleiről reproducáltattuk. Keletük: 1710. ápr. 14. és 1721. sz. a.
Első ilynemű kisérlet ez, mely még ezután sokáig egyedül, követő nélkül maradt. Kézíratban elkészült ugyan már ekkor egy ilyen tárgyú munka, de nem láthatott napvilágot.* Mindössze csak nehány életrajz vagy egyes művekben elszórt adatok voltak azok, a melyekre az egyháztörténetiró, mint előmunkálatra támaszkodhatott. Ilyen volt a Szegedi Kis István életrajza Skariczáról,* Iratosi,* Szathmár-Némethi Mihály* és Tolnai F. István* tudósításai a reformatióról, műveik előszavában vagy a szövegbe beillesztve.*
SZILÁGYI BÉNJÁMIN ISTVÁN; Series et dispositio. A debreczeni ref. coll. könyvtárában.
SZEGEDI IST. «Loci communes» (Basel, 1608.) cz. műve előtt.
PERKINS: «Az ember eletenek bodogul valo igazgatasanak modgyáról. (Lőcse, 1637.)
A négy évangyelisták szerint való Dominika. Kol. 1675.
Kalauz. (Kol. 1679.)
Lásd e művek ismertetését BALOGH F. A m. prot. egyháztör. irodalma. Debr. 1879.
Az előmunkálatok hiányosságát Páriz műve mentségére föl is említi s nagyon hangsulyozza, hogy csak vázlatot adhat, mely rászorul a mások kiegészítésére. Nem új Iliást ír Homeros után, hanem járatlan úton halad. A fenmaradt emlékeket sem használhatta föl úgy, mint szerette volna nem juthatott hozzá a nyilvános levéltárakban s a magánosok levelesládáiban őrzött oklevelekhez sem. A haza és egyház iránt való buzgó szeretete indította őt e történet írására, másnak is kötelessége a haza dicsőségére törekedni, ezért kér mindenkit, a kinél ilyen történeti feljegyzések lappanganának, hogy tegye közzé azokat s szerezzen érdemeket ez által Isten, az emberek, a haza, különösen a református egyház iránt.
83. PÁRIZ «RUDUS REDIVIVUM» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.
A Teleki Mihálynak és Tofeus püspöknek ajánlott mű a hussziták mozgalmának ismertetésével kezdődik s azután áttér a Luther-féle reformatióra, ennek első terjedésére vonatkozólag több okmányt közölve, így Lajos magyar királynak a szebeniekhez küldött rendeletét ( 1523), a szebeni káptalan levelét az esztergomi érsekhez (1526), az 1524-ik évi országgyűlés hires «Lutherani – comburantur» végzését stb. Majd sorra veszi a nevezetesebb zsinatokat a végzések czímeivel s a jelenvoltak névsorával, és azon országgyűléseket, melyek a protestánsok vallási ügyeivel foglalkoztak, közbe közbe, a hol csak tehette, egész terjedelmében beiktatva az eredeti okleveleket, végzéseket. Ezek foglalják el a mű jó részét, úgy hogy alig jutott hely a kálvini vagy unitárius felekezet fellépésének, terjedésének, egymással való összeütközéseinek ismertetésére, annál kevésbbé találjuk itt a protestáns felekezetek fokozatos fejlődésének, belső szervezetének stb. feltüntetését. A Függelék közli Bethlen Gábor és Pareus heidelbergi tanár levelezését.*
Bethlen Gábornak három s Pareusnak két levelét közli. A levelek kelte: Bethlenéi: 1617 jan. 17. Várad; 1618 jan. 21. Gyula-Fehérvár; 1619 márcz. 9. Várad; Pareuséi: 1618 ápr. 17. és 1617 jun. 14. Heidelberg s végül Apelius Gáspár levele Gyula-Fehérvárról Bethlen Gábor haláláról (1630. febr. 26.).
Mint e tartalomjegyzékből is kitünik, nem a protestáns egyház története ez, csak vázlat és okmánygyűjtemény, «kőfal», melyre másnak kell a tetőt föltenni. De így is, ilyen alakjában is becses szolgálatot teljesített e kis munka, különösen a külföld egyháztörténetíróinak, a kik még sok ideig* csakis ebből ismerkedhettek meg a magyar protestánsok multjával,* melyre e kor politikai iránya különben is Európaszerte felhívta a figyelmet és érdeklődést.*
Tudniillik míg az Ember-Lampe-féle Egyháztörténet meg nem jelent: (Utrecht 1728.)
Lásd erről Jablonski Ernő Dánielnek a brandenburgi választófejedelem udvari papjának három levelét, melyet Teleki Pál biztatására Pápai Párizhoz és Enyedi Istvánhoz írt s a Páriz válaszát (1696 aug. 20.) BOD-nál: Hist. Hungarorum eccl. ed. Rauwenhoff-Prins. Tom. II. lib. 3. (Leyden 1890) 461–465. ll.
Második kiadása megjelent a «Miscellanea Tigurina II. Theil II. Ausgabe (Zürich, 1723) 113–185. lapjain. Az 1684-iki kiadást, melyből e lenyomat készült, a szerzőnek Zürichben időző Imre fia bocsátotta a szerkesztő rendelkezésére; ugyancsak ő tőle való a mű végére illesztett életrajz.
E művét Páriz később átdolgozva, magyarul is ki akarta adni s sajtó alá elkészítve borosjenei Bernád János debreczeni bírónak ajánlotta; ennek költségén jelent volna meg Debreczenben, ha Karaffa rablása ennek útját el nem vágja.*
Ma is kézíratban hever a marosvásárhelyi gr. Teleki-könyvtárban 93. b. jelzet alatt. Czíme: «Romlott fal felépítése, avagy a Magyarországi és Erdélyi Evangelica Reformata Ecclesiának az reformatio kezdetitől fogva lőtt dolgairól való rövid Historia. Ménnél igazábban, hivebben és szorgalmatosabban lehetett, öszve szedegettetett, megmagyaráztatott és mint véghez ment, leirattatott Pápai Páriz Ferencz Med. Doctor és az Nagy-Enyedi Collegiumban egyik méltatlan tanító által. I. Joh. 3. ver. 18. Cselekedettel és valósággal.» 4-rét 42 levél, czimlap 1, ajánlás, 2 levél. Ajánlás kelte: «Nagy-Enyed, 21. Martii az tavasz kezdetiben 1685 esztendőben.»
Másik nevezetes munkája az «Ars Heraldica,» mely báró Apor István költségén s neki ajánlva 1695-ben jelent meg. E mű megírásának gondolata még Baselben a Hoffmann Jakab körében időzés alkalmával ötlött Páriznak eszébe, midőn az nagy történeti szótárát készítette. Forrásai voltak Limnaeus Jánosnak, s különösen Spenernek nagy heraldikai munkája, mely ma is forrásmunka értékével bír* s a Hoffmann szótára.
Köleséri üdvözlőlevele szerint «az erdélyországi ifjúság számára.»
84. PÁRIZ «ARS HERALDICA» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.
E mű az erdélyi viszonyokra különös tekintettel az erdélyországi nemesség számára készült* s kettős czélja van. Az egyik, hogy a régi nemesi házak czímerei ne hallgassanak tovább, hanem beszéljenek az ősök érdemeiről; a másik, hogy kielégítse azt az érdeklődést, mely a Lipót-féle diploma kiadása után önként a császár egyéb országainak jogai, szokásai s intézményei felé fordult. E czél magyarázza meg a mű tartalmát.
«Historia insignium illustrium seu operis heraldici pars specialis… Francofurt ad M. 1680.» és «Insignium theoria seu… pars generalis…» U. o. 1690. Ismertetését 1. BÁRCZAINÁL: A heraldika kézikönyve. (Bp. 1898.) 495. 498. l.
Páriz tizenhat fejezetre osztotta fel művét s külön-külön fejezetben szól a felségről, a méltóságról, a családokról, nevekről, czímekről, tiszteletadásokról, elsőbbségekről, a testi tulajdonságokról, ruhákról, koronákról, gyűrűkről, függőkről, a kézi ékszerekről, czímerekről s a czímer alkotó részeiről: a paizsokról, sisakokról, foszlányokról, színekről, czímeralakokról s végül a különböző fajta czímerekről.
Mint e tartalomjegyzék is mutatja, sok oly dologról van itt szó, melyek nem e tudomány, hanem a közjog, genealogia vagy a történet egyéb segédtudományai tárgykörébe tartoznak s a tárgyalás mentén is számos oly helyre akadunk, melyek a heraldikára egyáltalában nem, vagy nagyon távolról vonatkoznak s ma a politikai történethez utalvák: de e tudomány tárgyköre ekkor még nem volt oly szabatosan megvonva s Párizunk tanulságos történeti jegyzeteit ily módon is értékesíteni akarta. Példáit a világtörténet széles mezejéről szedte s e tekintetben Jákób patriarcha, Góliát, Dávid király, Nagy Sándor, Lipót magyar király és Bánffy György egymás után idéztetnek egy vagy más dolog bizonyítására.
És mindemellett – egy szakíró szerint – nemcsak kora színvonalán áll e munka, hanem némi részben fölébe is emelkedik józan irányánál fogva, a mi abban is nyilvánul, hogy mellőzte az ekkor még e tudomány keretében széltére divatozó mysticus elemeket és meséket pl. (Ádám és az angyalok czimeréről), úgy hogy «semmi okunk sincs pirulni első czímertani írónk miatt, ki ezelőtt már 200 évvel kijelölte heraldikánk legészszerűbb s legtermészetesebb irányát».*
Részletes ismertetését 1. a «Turul» 1. 1883-ik évi folyamában, «Az első magyar czímertan» czímen. (105–111. ll.)
De vegyünk búcsút Páriztól, a költőtől, egyházi irótól és heraldikustól s lássuk őt azon a téren, a hol képzettségénél és hívatásánál fogva leginkább otthon kellett magát éreznie, t. i. az orvosi irodalom mezején.
* *
A magyar orvosi irodalom a tizenhetedik században nálunk még gyermekkorát élte. A külföldhöz képest nagyon el volt maradva. Olyan művek képviselték, mint Frankovith soproni tudós borbélynak «Hasznos könyve», melynek szerzője szinte hívalkodik azzal, hogy nem tud «deákul» s mindenféle betegség ellen egy általános gyógyszert ajánl, melyet maga főzött százhuszonháromféle fűből és mindenféle olajokból;* ezen kivül a pestisről szóló néhány munka szolgált kegyes tanácsokkal* s a növénytani írók, kalendárium- és szakácskönyvszerkesztők szorítottak némi szerény helyet műveikben a tudomány e mostoha gyermekének.*
Czíme: «Hasznos Es Fölötte szikseges könyv… Mellyben sok rendbéli betegsegök ellen való orvosságok is be vannak írva. Monyorokerék 1588». Ismertetését lásd: A Természettud. Társ. Évkönyvei 1845. 94. kk. ll. és DEMKÓ K.: A magyar orvosi rend története 246–258. ll.
Ilyen pl. a «Pestis Kesz Orvossága, Az az A’ Mirigy halálról valo… Tracta». H. n. 1661, s Szepsi András, Komáromi Csipkés György stb. ily tárgyú művei, melyek részben vallási czélokat is szolgálnak.
A kézíratban maradt műveket nem számítva. Ilyen több ismeretes: a Szepesszombati és felkai orvosi könyv, a Melius Herbariumának a budapesti kir. magyar tud. egyetemi könyvtárban lévő példányába írt orvosságjegyzék, és a Történelmi Társulat kézírattárában lévő kisebb-nagyobb kézírat, melyeknek kiadása a «Házi Történelmünk Emlékei» czímű gyűjtemény egyik kötetében tervbe van véve.
Páriz «Pax corporis» czímű művével, melyet 1690-ben adott ki, e téren is az úttörő szerepére vállalkozott.
Műve megírásánál – mint maga mondja – forrásai voltak: tanárainak előadásai, a régiek tudós írásai* és saját tapasztalata, melyet sok beteg gyógykezelése által szerzett.
Galenus, Hippocrates stb.
Tárgyát hét részben vagy könyvben meríti ki. A két első könyv a fejnek és némely részeinek, u. m. a szemnek, fülnek, orrnak, nyelvnek, fogaknak stb. betegségeiről szól; ide van sorozva a «reszketegesség», az epilepsia, guttaütés, bolond-hagymáz, nátha és «lüdércz» is; a harmadik a mell, tüdő és szív, negyedik a gyomor és belek, ötödik a máj, lép és vese betegségeit ismerteti. Külön-külön könyv tárgyalja a női betegségeket és a hidegleléseket; ez utóbbi osztályba sorozza a hagymázt, himlőt és pestist is.*
Később egy újabb kiadásban egy nyolczadik könyvet csatolt hozzá: «A külső Nyavalyákról.»
Az Ajánlólevél* bevezetésül szolgál a műhöz. Itt megmondja: mi az egészség, mi a betegség és a fájdalom? Az egészség, szerinte, a test és lélek olyan állapota, melyben az ember mindeniket akadály nélkül használhatja. A lélek egészségét az érzékenységekből s az elme rendes okoskodásából, a testét pedig az anatomia, vagy «annak minden ízei és részecskéi szerint való kifejtegetéséből» ismerjük meg. Az egészség megromlásának oka az első emberpár bűnesete.
Bánffy Györgyné szül. Bethlen Klárának van ajánlva.
85. PÁRIZ «PAX CORPORIS» CZ. MŰVE ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Hangsúlyozza a test és lélek szoros összetartozóságát. Betegség ez összhang megháborítása. A fájdalom is az elme munkája, nem egyéb, mint a test sérelmének az elmében való szomorú érzése. «Mert ugyanis – úgymond – tulajdonképen nem fáj sem kezünk, sem fejünk, sem lábunk, hanem egyedül a lélekben van a fájdalom, azaz a bontakozásnak szomorú érzése és hogy tagainkat mondgyuk fájni, nem annyira úgy vagyon az, mint csak tetszik. Mert esik olyan példa. Valakinek ellövik a lábát, az mindjárt elájul, semmit benne nem tud, lábát azonban az ájulás alatt békötik: minekutánna eszére jő, ha kérdik, hol fáj, azt mondgya: Fáj a lába-feje; holott régen oda vagyon, elsodrotta az ágyú-golyóbis, melyet ő azután tud-meg.» A betegség oka, szerinte, az, hogy az Istentől elpártolt lélek a test uralma alá adva magát, az indulatok rabja s ebből következik, hogy az egészség alapja a «léleknek Istennel való megbékéllése».
Az orvos és orvosi szerek szükséges voltát fejtegeti a «Természet titkait tanuló olvasóhoz» intézett előszó. Mindenek előtt elítéli azt a felfogást, hogy a beteg egyedül Istenre bízza a gyógyítást, mert «tulajdonítani kell a jó orvosnak sokat: lehet bízni tudományához, hüségéhez, jámborságához». A maga észszerű felfogását megpróbálja összeegyeztetni a vallásos felfogással, a csodákban való hittel is. Nem meri ugyan állítani, hogy azon tárgyak, melyek által, a biblia szerint, egy vagy más csuda ment végbe, a maguk természeti ereje által hatottak volna, de megjegyzi, hogy azok természete nem is ellenkezett a betegség helyes orvoslási módjával. A pusztában Mózes a kígyómarás ellen érczkígyót emeltetett fel. «Tudjuk – úgymond – hogy az érczben természeti erő is vagyon a mérges marások ellen.» Ma is jónak bizonyul, szerinte, a gyakor feredés, kiváltképen pedig a vizek örvényében való mosódás a bélpoklosság s egyéb efféle bőrbetegségek ellen, ezt adá pedig a próféta is tanácsul a bélpoklos Naamánnak. A fügéből csinált flastrom, az olaj ma is sikerrel használt gyógyszerek; a rosszvizű kútakat ma is megsózzák, miként Elizeus tette stb. Nem meri kétségbe vonni, hogy oly csudák is voltak, melyek nem sorozhatók e kategoriába, ilyen volt például a szent Péter árnyéka és szent Pál keszkenője «mellyeknek is hasznát tapasztalták abban az időben sok betegek», de hozzá teszi, hogy elmultak ezek a boldog idők a nyelvek tudásával együtt, ma már valamint munkával tanuljuk az idegen nyelveket, úgy a betegségek gyógyítása végett fákhoz és füvekhez kell folyamodni. Védekezik a vád ellen is, hogy az orvosi tudomány sokban még tehetetlen s megjegyzi, hogy azért még ebből nem következik, hogy bármely betegség természetből vett eszközökkel ne volna gyógyítható. Az a vérfolyás, melyet Krisztus meggyógyított, már akkor is, miként ma, a «természet rendin» is orvosolható betegség volt: hogy az orvosok kivételesen még sem segíthettek, ebből az a tanulság, hogy «szélesebben kiterjedett az ember nyavalyássága, mint az orvosok tudománya és hogy az orvosok az ő munkájokban nem csalhatatlanok, hanem minden ő fáradozásoknak hathatósága Istentől biratik». Majd a bibliából idézett helyekkel azt igyekszik bizonyítani, hogy betegség esetén orvoshoz kell fordulni.
86 PÁRIZ «PAX CORPORIS» CZ MŰVE BŐVÍTETT KIADÁSÁNAK (1695.) CZÍMLAPJA.
A mi az egyes betegségek tárgyalási módját illeti, egészen orvosi értekezésére emlékeztet az bennünket. Minden egyes betegségnél külön tárgyalja különbségeit, fészkeit, okait, jeleit, jelentéseit és orvosságait. Pl. a főfájás «különbségei»: «Egy néhány nemei vannak, mert az vagy belső, vagy külső, vagy egészen fogja-el a fejet, vagy csak egy részét. És ismét vagy nyilaltatja a fejet, vagy nehéz miatta a fő, mintha teher fekünnék reá, vagy feszíti, vagy ugyan felvér a fájdalom és dobog, mint a pulsus.» Fészkei: A belső és mély főfájás fészke az agyvelőt betakaró hártyában, melyet agykérnak is hínak; a külsőé a fej bőriben van. Okai: epesár, párák, hideg nedvesség stb. Jelei: Maga jelenti magát. Jelentései sokfélék. A külső nem oly veszedelmes, mint a belső, ez gyakran «bolond hagymázt», olykor guttaütést jelent. Orvosságot minden betegségnél nagyon sokfélét ajánl. Teszi ezt – mint az előszóban külön is felemlíti – azért, hogy a beteg, ha egyiket nem, megszerezheti a másikat, ha maga házánál nem, feltalálja másénál; ezért nem ír recepteket, melyek megcsináltatásához gyógyszertár kellene, hanem csak házi gyógyszereket számlál elő. Pl. itt a főfájásnál, először párlást ajánl: eczetbe főtt majoránnát, betonicát, székfüvet vagy köményt «hév új téglára» kell csorgatni s a fejet az így fejlődött gőzzel kell párolni. Ezenkivül szőlővenyige vagy káposztatorzsa hamvából készített lug, mák, ebszőlő, vadszőlővirág, szaporafű, savanyú kovász, retek, lágy só stb. szerepel gyógyszerei között. Az orvosságot nem csak a beteg fejére, hanem a talpára is rakatja. Hánytatót is ajánl, a homlokon eret is vágat, hólyagot is szítat, fürdőt is rendel.
Ugyanígy jár el a többi betegségek ismertetésénél és gyógykezelésénél.
Páriz műve előszavában hangsulyozta, hogy nem a tudósoknak, hanem a házi «cselédes»* gazdáknak s «igyefogyott» szegényeknek ír, kiknek nincs mindenkor kezek ügyében értelmes orvos, kiváltképen falukon, «a hol hamarébb talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember». E maga elé tűzött czélnak műve valóban megfelelt: leírásainak világossága, nyelvének magyarossága, gyógyszereinek sokfélesége rendkivül népszerűvé s keresetté tették azt, a mit eléggé bizonyít az is, hogy szerző életében négy, halála után pedig még három kiadást ért.*
A m. családos.
1. Kolozsvár, 1690. – 2. Lőcse, 1692. – 3. Kolozsvár, 1695. – 4. Lőcse, 1701. – 5. Kolozsvár, 1747. – 6. U. o., 1759. – 7. U. o., 1774. Magyar üdvözlőverseket írtak hozzá: Szatmár-Némethi Sámuel, Enyedi István, Csepregi Turkovics Mihály, Misztótfalusi Kis Miklós.
