IV.
IV.
Nagy-Enyed veszedelme (1704). Tanárok és tanulók menekülése. Páriz Károlyi Sándornál. Szatmár-Németiben. Gr. Károlyiné pártfogása. II. Rákóczy Ferencz. A debreczeni dicapénz. A «Pax crucis.» Szótárirodalmunk a XVII. században. Páriz Dictionariuma. Forrásai. Előszava.
A háborús idők borzalmas pusztításaiból mindig bőven kijutott Nagy-Enyed városának. Nem csak a forradalom hagyott történetében véres nyomokat, a pusztulás gyászos emlékei fűződnek II. Rákóczy Győrgy és II. Rákóczy Ferencz neveihez. Mintha a pusztulás lett volna végzete, most tatár, majd kurucz és német hadak, majd az oláhok égették föl s pusztitották el. Ugyanazt a politikát követte, mint Debreczen, Kolozsvár és más városok, befogadta a kuruczot s ha ezek elvonultak, a németeket, de ez által mégsem háríthatta el úgy és annyiszor magáról a végveszedelmet, mint a hogy amazoknak sikerült.
Az 1704-ik év márczius havában Toroczkai vezetése alatt kurucz csapatok vonultak be az ellenállásra nem képes városba s a Rákóczy hűségére eskették a lakosságot,* pár nap mulva tovább állottak s a kifosztott várost védtelenül kiszolgáltatták az elpártolás megboszulására Rabutintól küldött báró Tige német és rácz katonái dühének.* A város «kastélya», hová a polgárság menekült, gyönge volt a védelemre s egy papokból és tanárokból álló küldöttséget menesztettek kegyelmet kérni a katonai parancsnoktól. Páriz volt a küldöttség szónoka.* Tige a Rabutintól vett utasításra hívatkozott s kevés hajlandóságot mutatott a kiméletre. Hasztalanul könyörögtek, hogy legalább a templomot és collegiumot kimélje: tűz hamvasztotta el mindkettőt s a rabló katonák kardélre hányták a polgárokat és deákokat, a kik elég vakmerően védelmezni akarták a város legdrágább kincseit. * Milyen megrendítő hatása volt e kegyetlenségnek és pusztításnak azokra, kik szemtanúi voltak s csodásan megmenekültek, elég bizonysága az, hogy fogadást tettek, hogy e «szomoru emlékezetű nap» (márcz. 13.) évfordulóját bőjtöléssel és könyörgéssel ünneplik meg. Ez írásba foglalt fogadás aláírói között ott találjuk a Páriz nevét is.*
A megesketésnél kihagyták a református egyház és iskola előljáróságát. Lásd ennek okait fejtegetve P. SZATHMÁRY-nál: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen főtanoda tört. 131. kk. ll.
CSEREY Hist. 335. l. Bővebben szól Rabutin haragjának okairól BETHLEN MIKLÓS: Önéletir. II. 351– 356. ll.
P. Szathmáry szerint maga Pápai Páriz szerzője azon egykorú leírásnak, mely az Erdélyi Múzeum könyvtárában őriztetik.
Páriz «Pax crucis» cz. műve ajánlásában erről többek közt a következőket mondja: «Mert minekutánna e’ Collegium a’ Bóldog és Nagy emlekezetü Fels. Erdélyi Fejedelem Bethlen Gábor és Hites Társa Brandenburgumi Marchionissa Catharina által való fundáltatásától fogva, szintén száz esztendőket szép virágzással tölt vala bé, és már a’ Háláadó Évekről gondolkoznék, hogy az mindenütt a Keresztyénségben bé-vött jó szokás szerint, valami Secularis Pompával öntené ki örömét; szintén akkor botsátá reá Isten a’ szörnyű tsapást és fegyverrel ‘s tűzzel úgy elpusztítá, hogy alig marada a’ hamva alatt valami szikrátska, mellyből ez mostan ismét világolni kezdett fáklya, megelevenednék benne..,»
Kiadta DIPSAI SZABÓ I. Erdélynek ‘s Nagy Enyed várossának két rendben esett égetésének… historiája. (Nagy-Enyed, 1838. ) 17–24. ll.
A város, az egyház és iskola még ki sem heverték a borzasztó csapást, 1707-ben újból kuruczok jelentek meg s vezéreik Pekri és Károlyi kiadták a parancsot a Rabutin elől való menekülésre. Páriz és Enyedi a hajdúk fedezete alatt Kolozsvárra menekültek.*
P. SZATHMÁRY id. m. 156. Páriz alább id. Replicája Kolozsvárt nem említi s a bujdosás első állomásának Szatmárt mondja.
Mint egykor a Sárospatakról kiűzött tanárokra és tanulókra, ugyanaz a sors várt most Párizékra is. «Bujdosni» indultak a mellettük híven kitartó deákokkal* s a «vándor schola» egyik helyről más helyre vándorolva részben fejedelmi segélyből, részben a lakosság adakozásából tartotta fent magát. Különösen Rákóczy Ferencz viselte szívén a bujdosók ügyét. A politika és hadi tanácskozások, a hadműveletek és kormányzás ezerféle gondjai és bajai közepette sem felejtette el Károlyi Sándornak lelkére kötni, hogy gondoskodjék a két tanárról, a mellette levő deákokról s adjon szállást nekik és marhájuknak, melyeket szintén magukkal hoztak.*
Ezek száma utoljára ötre olvadt le. L. Páriz Replicája Telekihez (1716 jun. 16.), mely e bujdosás egész történetét elmondja. A maros-vasárhelyi Teleki-levéltárban 2367. sz. a.
GÉRESI K.: A gr. Károlyi család oklevéltára v. 750. l. Hogy a «marha» alatt itt nem ingóságot kell érteni, azt Páriz Replicájának a szavai bizonyítják: «marháimnak is szalmát igen szűkön adtak.» A vándoriskola egy ideig Máramaros-Szigeten is tartózkodott. THALY K. Irodalom- és míveltségtört. tanulmányok (Bp., 1885.) 42. l. P. SZATHMÁRY id. mű. 157. l.
Károlyi Vizaknai Bereczk György, Bánffy kormányzó egykori udvari orvosa által magához hívatta Párizt s gondjaiba vette. Enyedinek Szatmárt s Páriznak Németit rendelte lakásául s ráparancsolt a városi előljáróságra, hogy minden szükségessel lássák el a bujdosókat. De e városok előljárósága maga is szegény volt s a parancsnak kevés foganatja volt: a mikor valamit adtak is, «sok átokkal adták».* Károlyi ismét ráírt a városra, de szintén kevés eredménynyel: «De bizony arra nem adtanak németi uramék,» panaszolkodik Páriz.* Mert nem adhattak. A város birája Páriznak valamikor tanítványa volt s mindent megtett volna érdekében, de kevésre mehetett ő is: itt ebédre hívták, ott vacsorára, egyik helyről húst, más helyről buzát, ismét másunnan szalmát kapott, a bíró egy font borssal ajándékozta meg: mindössze ennyiből állott a segedelem.
Páriz Replicája. (Saját szavai.)
Id. h.
Szatmár-Németi város kényszersegítségénél többet ért gr. Károlyi Sándorné «alamisnája». Báró Barkóczy Krisztinának, e példaszerű feleségnek és gazdasszonynak, ki a had miatt távol levő férje helyett maga vezette a kiterjedt gazdaság ügyeit, megesett a szíve az ügyefogyott, gyámoltalan tudóson s mindenképen könnyíteni igyekezett helyzetén. Férjénél is közbenjárt egy érdekes levéllel érdekében.
«Pápai uramnak – így szól e levél – úgy látom, valóban fő a feje, semmi kedvét nem csinálhatunk; kérem Édesem, szállásárul legyen parancsolatja Kegyelmednek. Azért is vár a mint látom tekintetet reája, hogy a közönséges haszonra munkálkodó ember, úgy mint az Orvoskönyvet, Dictionariumot s más közönséges jóra való munkát csinált s azzal maga más keresetit elhagyta. Én ugyan búzát, bort, szénát s abrakot is adatok, ha csak mit is – abrakot; tovább recommendálom Édesem Kegyelmednek…»*
GÉRESI: Károlyi-család oklevéltára v. 487. lap. E kelet nélküli levél íratását Géresi 1706 június tájára teszi, de e feltevésnek ellene szólanak Páriz ismeretes életrajzi adatai. V. ö. MAKKAI D. Pápai Páris F. életrajza. Az Alsófehérmegyei tört. rég. és term. tud. egylet 7. évkönyve 1895. 17. lap.
A grófné pártfogásának egyébb hasznát is látta Páriz. A mint ennek híre elterjedt, a pártfogó kedvéért «ott való esmertsége után», de meg a pártfogásra szoruló tanár «kevés híre után» is, a vármegyebeli nemesség és a papok, «igen igyeztenek esmerkedni vele» s ki fával, ki buzával, «aprólékkal» vagy majorsággal segítette.
Nagy-Károlyban időzése alatt Vizaknai Bereczk György azt a tanácsot adta neki, hogy tegyen ő is próbát egy kérvénynyel Rákóczinál, hátha több eredménye lenne, mint az Enyedi kérésének, a ki t. i. semmit sem kapott. Páriz megfogadta a tanácsot s tiszttársa s a velük maradt öt deák nevében, de azok tudta nélkül, elkészítette s elküldte folyamodását Pongrácz Györgyhöz, a fejedelem iródeákjához. A fejedelmi udvarban nem is zörgetett hiába: mindjárt rendelet érkezett Debreczenbe a főbiróhoz, hogy hatszáz forintot haladék nélkül küldjenek Páriznak.
Dobozi István főbiró, Páriz régi ismerőse és a városi tanács félreértette a rendeletet, jogsérelmet látott benne s «felzendült» ellene. De egyszersmind a város hagyományos politikája szerint, hogy t. i. jogaiból ugyan semmit sem enged, de ha lehet kéz alatt símán elintézi s nem állítja tűhegyre a dolgot, levelet írtak Páriznak is. Megírták benne neki, hogy Debreczen szabad királyi város, hogy ők az enyedi collegiumnak taxát nem fizetnek, hogy arra nem is kötelezhetők. – De azért – így szólt tovább a levél – inkább menjen oda mindenestől, tisztességesen eltartják, csakhogy ismét perbe ne kelljen elegyedniök e jogtalan követelés miatt. A levélnek melléklete is volt – ez is debreczeni politika* – «az hatszáz forint helyett külde nekem – írja Páriz – Dobozi uram Debreczenből egy átalag bort, két véka kását, egy tábla szappant!» Páriz ismét az udvarhoz fordult s onnan felvilágosították a debreczenieket, hogy ne féljenek semmi igénypertől s a hatszáz forintot fizessék ki a dicapénzből a melylyel tartoznak. Csak így jutott hozzá Páriz a fejedelmi segélyhez, melyen azután atyafiságosan megosztoztak: az öt deák kapott száz forintot, s a fenmaradó ötszázat a két tanár megtartotta magának.*
Lásd erre von. Károlyi Oklev. v. köt. Károlyiné több levelét.
Mindez bőven el van mondva Páriz id. Replicájában.
*
A pihenni nem tudó Páriz irodalmi munkássága ez alatt sem szünetelt. Szatmáron kezdte el s a következő év (1708.) őszén Nagybányán fejezte be* egy eredeti vallásos művét, Dávid zsoltárainak imádságokba foglalását, melyet két esztendő mulva ki is adott «Pax crucis» (Kereszt békéje) czímen.*
A Pax crucis szerint 1706 aug 30. Szatmáron, szept. 18-án Nagybányán van.
Páriz e művét gróf Teleki Sándornak, a nagy-enyedi collegium gondnokának és nejének ajánlotta egy érdekes ajánlólevéllel, melyet visszatérése után «romlott collegiumunknak hamva és kőpora között» írt. (1710. febr. 2.) A mű előtt egy hosszú verse van a magyar olvasóhoz s Marot és Beza egy-egy költeményének fordítása, francziából. Versekkel üdvözölték a szerzőt Kaposi Sámuel «a Gyula-Fejérvári R. kollégyiomnak már 21 Esztendőktől fogván való Professora», Szőnyi Nagy István «Életének 75. eszt. 1708. és Nádudvari Péter (1710 ápr. 25.). Itt Páriz utolsó művénél említjük meg, hogy a Teleki-levéltárból nem kaphattunk felvilágosítást «Paterna instructio ad filium Franciscum comparandae eruditionis causa ad exteras academias (sic!) 1710.» czímü kéziratáról, melyet egy életrajzírója említ. Ismerjük egy Ferencz fiához írt rövid instructióját, de erre e czím nem illik reá.
Ugyancsak itt a bujdosásban érte meg legnagyobb és legbecsesebb művének megjelenését, (1608) tizenöt év fáradságos munkája gyümölcsét.
87. PÁRIZ «PAX CRUCIS» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.
Közel száz esztendő telt immár el Molnár latin-magyar szótárának megjelenése óta. Az első számba vehető mű e téren, melyet érdeme szerint is fogadtak s még a szerző életében három kiadásban kapkodtak el s halála után is újra kiadtak, jeléül, hogy közszükséget pótol s legjobb munka e nemben. De a második és az ezt követő újabb kiadásoknál az első részbe a görög nyelvet is fölvették s többféle érdekes, de nem szótárba való függelékekkel bővítették, a mi által a mű terjedelmét és árát tetemesen növelték, úgy, hogy e miatt nem mindenki szerezhette meg.* Ez volt első sorban az oka, hogy mellette, főleg az iskolákban, más kisebb szótárak tettek népszerűségre szert. Így használták egy ideig Alsted kis szótárát,* majd Comenius műveit, különösen a «Janua Linguarum»-ot (Nyelvek ajtaja), melynek szótárt pótló, külön kiadott szómutatóját angol és belga minta szerint a magyar tanügy két derék munkása szerkesztette.* Bisterfeld, a kinek költségén jelent meg e latin-magyar- és magyar-latin szómutató, kiadta a Wendelin származtató szótárát is.* Misztótfalusi Kis Miklós is, ez a «páratlan könyvnyomtató»,* több erdélyi collegiumi gondnok ösztönzésére szintén szerkesztett és adott ki egy kis szótárt.* Ennyi mindaz, a mi Molnár óta e téren történt. A Comenius-féle index fordítói szótárhiányról panaszkodnak, mely különösen az erdélyi iskolákban érezhető: az ő munkájuk és az itt felsorolt művek megjelenése után is jogosúlt volt a panasz. Nem fejlődés volt ez a Molnár által kijelölt irányban, hanem hanyatlás. Érezte ezt Páriz, Szenczi Molnár e szellemi rokona és örököse is, azért ott vette föl a munkát, a hol azt Molnár félbehagyta.
Azért természetesen Molnár szótára ezután sem ment ki a használatból. Gróf Forgách Simon 1708 jan. 5-én ezt írja nejéhez: «Azon is kérlek, édes Kincsem: egy Molnár nevű dictionárium-könyvre vagyon szükségem, mikor olvasok: tudom vagyon az Zsigusnak, küldd el.» THALY: Irodalom- és míveltségtört. tan. 251. l.
Latium in nuce. Gyula-Fehérvár, 1635. és 1648.
CSAHOLCZI JÁNOS és BIHARI FERENCZ. – Megjelent Gyula-Fehérváron, 1647. L. SZABÓ K. Régi m. könyvtár I. 792. sz. a.
Medulla priscae puraeque Latinitatis. Gyula-Fehérvár, 1646.
BOD PÉTER nevezi így PÁRIZ szótárának általa rendezett kiadása ajánlásában. Itt a külföldi és magyar szótárirodalomról is rövid áttekintést nyújt.
BOD idézett ajánlólevelében. Czíme: «Dictionariolum Latinô-Hungaricum, Vulgo Centuria Vocabulorum.» Az ajánlás kelte Kolozsvár, 1694. BOD szerint a XVII. század vége felé jelent meg. Ez első kiadás ismeretlen. Második kiadása Kolozsvárott 1702-ben jelent meg Telegdi Pap Sámuelnél. SZABÓ K. Régi m. könyvtár, II. köt. 2108. sz. a.
Úgy látszik, már deák korában foglalkozott egy ilyen szótárírás tervével. Jegyzőkönyvében, melyet Szenczi Molnártól örökölt, feljegyzett egyes műszavakat és tájszókat,* de az ily irányú rendszeres munkát 1690 körül kezdte meg* és sokféle akadálylyal küzdve folyton dolgozott rajta, míg tökéletesen el nem készült vele. A harczias hírek s a barbárok betöréseinek közepette – úgymond – magánlaka szegletében félre vonulva társalkodott a Muzsákkal vagy titkon maga fölkereste azokat, mint Numa Aegeria nymphát.
Pl. Aurum foliatum: levélarany; auri filum: szkofium; belluata tapeta, sic dicta a belluis inscriptis: vadászkárpit; verticulus: koboz et szeg; lac ebutyratum: savó; mus Ponticus: pegymet; strictura ferri: czigánybalha; barborum cirri: harcsa bajuszsza; lecti sponda: nyoszolya; πεγονοτροϕια = szakállnevelés; porticus xystus: befedett járóhely: galea infantum: burok: crepido putei: kut gárgyaia; pala annuli: fészke a kőnek a gyürüben, stb. V. ö. Irodalomtört. Közlemények. 1898. 377. l.
Szótára 1705-ben kelt előszavában mondja, hogy tizenöt, sőt több évig gyűjtötte és dolgozta föl az anyagot.
A mű irására indító ok bizonyára a közszükség volt, a mely miatt már régóta folytonosan panaszkodtak. Pl. a Comenius-féle szómutató szerkesztői is, kiknek műve épen e hiányon kivánt segíteni, azzal kezdik panaszukat, hogy az erdélyi iskolák nagyon érzik egy jó szótár szükségét, mely nélkül a tanulók csak lassan haladhatnak előre; Ez indíthatta Párizt is vállalkozására s elhatározásában csak megerősödhetett, midőn látta, hogy szakférfiú hiánya miatt egy könyvnyomtatónak kellett vállalkozni e feladatra.
88. PÁRIZ «DICTIONARIUMÁ»-NAK (1708.) CZÍMLAPJA.
Midőn végre a mű megirására rászánta magát, egy ideig ő is, mint Molnár, habozott a követendő módszer tekintetében. Némelyek azt tanácsolták neki, hogy az összes szavaknál sorolja föl a származott és összetett szavakat, mások a szólásmódok kihagyására igyekeztek rábeszélni, olyanok is voltak, kik a görög nyelv felvétele mellett kardoskodtak, de Páriz ellenállott minden rábeszélésnek. Az első helyen említett tanácsadóknak azt felelte, hogy tanulóknak, nem nyelvészeknek akar szótárt írni, a többieknek azt, hogy szólásmódok nélkül a szótár test vér és lélek nélkül; a görög nyelv ellen a mű terjedelmének tetemes megnövekedését hozta föl; megemlíthette volna azt is, hogy a kiknek ez kell, ott van a Molnár latin görög-magyar szótára.*
Szótára előszavában.
Miként műve módszerét, helyesen választotta meg forrásait is. Az előszóban nagyon hangsúlyozza, hogy új szótárt ír, mely Molnárétól teljesen különbözik* s e végett az összevetésre is felhívja az olvasót. De e nélkül is, csupán forrásait látva, meggyőződhetünk erről. Páriz tudott francziául, németül és angolul* s így Corvinus szótárán kivül* fel tudta használni a latin-franczia és franczia-latin királyi szótárt, a latin-angol s nehány latin-német szótárt. Azon szavakat és szólásmódokat, melyeket elődei szótáraiban nem talált, ezekből fordította le, fordításban a nyelv természetének megfelelő hűségre törekedve. Panaszkodik, hogy nem állt módjában, hogy nagy Magyarország minden szegletének nyelvjárását megismerje s a nemzeti nyelv minden sajátságát feltüntesse. Érezte, hogy ez szükséges lett volna, mert különösen a házi eszközöket és szerszámokat egyik vidéken egy, másutt más szóval nevezik; de ha erre nem vállalkozhatott is, fölvett ezek helyett szótárába sok régi, már jobbára elavult magyar szót, melyeket a székelyek ma is használnak s külön megjelölte azokat, hogy a tanuló megkülönböztethesse azoktól, melyek általánosan el vannak terjedve.
Megjegyezzük, hogy e megjegyzés inkább illik az első, mint a második (magyar-latin) részre.
U. o.
Fons Latinitatis.
Minő nehéz volt feladata, maga panaszolja el. Hogy mi sulyosak lehettek – úgymond – azon téglák, melyeket a zsidóknak az egyptomi fogságban kellett hordani, senki se tudja jobban mint az, a ki szótárírásra szánta el magát. Ilyen egyptomi téglahordó volt ő több mint tizenöt éven keresztül. Több baja volt e munkával, mint Herculesnek a lernai hydra legyőzésével, melynek pedig minden levágott feje helyett más nőtt! Azonkivül is hányféle akadály gördült elébe! Betegség, tanári müködés s egyéb foglalkozások miatt alig huzhatott egy vonalat megszakítás nélkül. Alig volt olyan nap, a melyen látogatók ne zaklatták volna, a kik azt hitték, joguk van lefoglalni maguk számára az ő drága óráit. De ha még ennyi akadályok merültek is föl, nem tágított, mert már gyermekkorában fogadást tett, hogy az irodalomnak szenteli életét s ennek tudata erőt adott neki.
88. PÁRIZ «DICTIONARIUMÁ»-NAK (1702.) CZÍMLAPJA.
Az emberek méltánylására nem is számít. Nehéz idők, nehéz természetű emberek! Hamarabb rágalmazzák, mint segítik a munkában fáradozót. Erre ő el is van készülve, bár meggondolhatnák az ilyenek, hogy nincs olyan szép pomagránát, melynek belől rothadt magva ne volna s egy szépséghiba még nem csúfítja el a különben szép testet.
És így folytatja tovább, nagy lelki keserűséggel, mintha egy életküzdelemben elfáradt munkás panaszát hallanók, ki az életnek csak terhét érzi, gyönyörűsége nélkül, de azért tovább folytatja a munkát, szünet nélkűl, végső leheletéig: mivel nem hagyja pihenni a munkásság vele született szent ösztöne.
Még inkább elkeseredik, ha a külföldi irodalmi viszonyokra gondol. Ott közköltségen fordíttatják le és adják ki az effajta közérdekű műveket, nálunk senki se gondol vele, legkevésbbé az iskolák felügyelői.
Magánember pedig a miatt nem vállalkozhatik reá, mert nálunk a jobbágyszülők, a szegény pórkunyhó szülöttein s a papok gyermekein kivül alig foglalkozik valaki komolyan a tudományokkal. Ezek is a tudományba inkább csak belekóstolnak s a papi pályára rohannak inkább, mint mennek, mert ezt tartják a kenyér- és szabadságszerzés egyedüli útjának: látván, hogy a tudománynak különben sincs becse s a tudósnak nincs semmi jutalma. A papok gyermekei is nagyobb részt ilyen számítással lépnek atyjuk nyomdokaiba, minthogy az erdélyi jog szerint az így szerzett nemesi jogok és kiváltságok csak akkor öröklődnek, ha három közvetlen ős viselt papi hivatalt; e nélkül, vagy ha az illető pénzen meg nem váltaná magát, újra a jobbágyság igájába hajtják, pedig sokszor műveltebbek s a hazának hasznosabb tagjai, mint földesuraik! Az irodalmi viszonyok jellemzésére a Szenczi Molnár esetét hozza föl, a ki egy maga többet tett a magyar irodalom érdekében, mint bárki más és mégis alig tudta magának és családjának a kenyeret megkeresni s végtelen fáradozásai után nyomorban hunyt el…*
V. ö. BOD megjegyzésével: Szenczi Molnár Naplója, 398–99. ll.
Páriz szinte kétségbe volt esve irodalmi viszonyaink sivársága miatt. Saját művének sem ígért kedvező fogadtatást s nem is tartott sokat felőle; sőt maga is vakmerőségnek nevezte vállalkozását; éretlen, koraszülöttnek mondja munkáját s azzal vigasztalta magát, hogy ilyen nehéz dologban már a kisérletnek is érdem számba kellene menni.
De egyben csalódott: túlságos szerénysége miatt kevesebbnek tartotta munkáját, mint megérdemelte s az utókor másképen ítélt felőle. Megjelenése után csakhamar elkapkodták azt, kiadás kiadást ért belőle* s lassanként háttérbe szorított minden más szótárt.* Egész az újabb időkig ez volt a leghasználtabb iskolai szótárunk, sőt azon tulajdonságánál fogva, hogy részben a középkori latinság szókincsét is magában foglalja, ma sem nélkülözhető. *
Kiadásai: I. Lőcse 1708. – 2. Nagy-Szombat 1762. – 3. Szeben 1767. (BOD PÉTER kiad.) – 4. Szeben 1782. – 5. Pozsony-Szeben 1801. BOD említi, hogy oláh nyelvre is lefordíttatott, talán az oláh fejedelem számára, melynek egyetlen példánya a balázsfalvi monostor számára háromszáz rajnai forintért vásároltatott meg. KÁTAI G. szerint gr. Barkóczy Ferencz esztergomi érsek vásárolta meg s az eladók a balázsfalvi trinitariusok voltak. Vas. Ujság. 1860. 634. l.
Szakszerű méltatása azonban máig sem jelent meg.
Némi javitásokat tett kézíratában BREWER JÁNOS, a tudós könyvnyomtató; correctora CSÉCSI JÁNOS pataki tanár volt, a ki szerző beleegyezésével a magyar szövegben saját orthographiai elveit alkalmazta. BOD kiadásának ajánlólevele. Ugyancsak BOD említi, hogy nála vannak a levelek, melyeket e tárgyban BREWER és CSÉCSI a szerzővel váltottak.
Páriz művének megjelenése után is gyüjtögetett pótlékokat a magyar részéhez, de arra már nem volt többé alkalma, hogy azokat bele dolgozhassa egy újabb kiadásba.*
Később BOD dolgozta bele ezeket az általa sajtó alá rendezett kiadásba. Ugyancsak tőle valók az újabb kiadás pótlékai: a közép- és újkori, főleg a jogi szótár («Glossariolum»); a keresztnevek szótára; a magyar, héber, görög, római pénzek táblázata, a római pénzek s felíratok rövidítéseinek, sigláinak szótára stb.
