V.
V.
Páriz visszatérése Nagy-Enyedre. A rudus redivivum. Iskolai pénzalap teremtése. Az odera-frankfurti alapítvány. Angol segély. Páriz mint tanár. A tanulók féktelensége. Tanítványainak hálátlansága. Panaszlevél Páriz ellen. Páriz halála. Érdemei.
Mintegy másfél évig tartott Páriz és társai száműzetése. A mint Rabutin pusztító hada a városból kitakarodott, egy tanár azonnal visszatért oda s megkezdte a tanítást a lassanként visszaszállingozó deákokkal. Hozzáfogott az újjászervezés fáradságos munkájához is, de csakhamar be kellett látnia, hogy magától nem képes reá. Olyan ember kellett erre, mint Páriz, a ki széles látkörénél, tudományánál, műveltségénél és összeköttetéseinél, de egyéni tulajdonságainál fogva is első sorban volt hívatva e feladat sikeres megoldására. Ezt tudta Kolosvári, az először visszatért tanár is, ezért követett el mindent, hogy rávegye őt a minél előbbi visszatérésre. Páriz az 1709. év elején Enyedivel együtt csakugyan visszaköltözött Nagy-Enyedre. Nehéz munka várt itt reá. Az iskola megrongált épületét még valahogy rendbe hozták* s lassanként a tanulók száma is megnövekedett, de elpusztult az iskola vagyoni alapja, melynek jövedelméből a tanárokat fizethették s a tanulók ellátását fedezhették volna.
V. ö. 294. 1. 4. jegyzet.
Ily körülmények között mindenekelőtt alap teremtéséről kellett gondoskodni. Tenniök kelle ezt annyival is inkább, mivel a II. Rákóczy Ferencz segélye, melyből két tanár egy ideig fentartotta magát, csak a bujdosás idejére szólt.*
THALY közl. Századok 1884. 904. l. E szerint Rákóczy Páriz és Enyedi részére 600 rhénes forintot utalványozott.
Páriz pénzalap szerzésére egy korábban már sikerre vezető útat választott: a külföldi protestánsokhoz fordult segélyért. Eszébe jutott, hogy évekkel előbb, mily könnyű szerrel sikerült III. Frigyes brandenburgi választófejedelemnél, a későbbi porosz királynál az odera-frankfurti egyetemen két tanuló részére alapítványt eszközölni ki* s ez bátorította arra, hogy talán most sem fog hiába zörgetni. Tervét közölte gróf Teleki Sándorral, a collegium lelkes gondnokával* s ketten aztán abban állapodtak meg, hogy a művelt és gazdag Angolországot keresik meg e végett. Az alkalom önként kinálkozott, épen angol egyetemen tanult ez időtájt Páriz egyik fia, ki mindezt közvetíthette. A segélykérő levelet az iskola nevében elkészítették s Páriz szótárának egy díszkötésű példányát,* Teleki egy drágakövekkel kirakott kardot mellékelt hozzá a királyi könyv- és fegyvertár számára. Folyamodásuknak csakugyan kivánt sikere lett. Egy ünnepnapon az összes templomi szószékekből felszólították az egyháztagokat az adakozásra s a nagy-enyedi collegium számára több mint tizenegyezer font sterling gyült össze.* Ettől kezdve az iskola zavartalanul folytathatta működését.
Eredetileg 3 tanuló számára tervezve. Az idevon. levelezést közli BOD. Hist. Hung. eccl. Tom. II. lib. III. 461–466. l. Ez alapítványok későbbi történetére, valamint később szerzett (leydeni, zürichi) alapítványaira nem terjeszkedhetünk ki.
Gr. Teleki Sándor buzgólkodását, hogy az elpusztult iskolát előbbi virágzó állapotába visszahelyezze, Páriz is kiemeli «Pax crucis» cz. műve ajánlólevelében.
I. Frigyes porosz királynak is küldött egy példányt, egy érdekes levél kiséretében.
Ez összeg a collegium vagyonának ma is alapját teszi. Bőven ir róla P. Szathmáry id. művében 158. kk. ll. (Herepei kézírata után.)
Bár Páriz egész odaadással szentelte életét iskolája ügyének s bár minden alkalmat, eszközt és módot megragadott, hogy azt gazdaggá, virágzóvá és híressé tegye: nem találkozott azzal az elismeréssel és hálával, a melyre méltán számíthatott volna. Különösen tanítványai voltak hálátlanok vele szemben.
Rendkivül sok adat tartotta fenn e kor deákjai féktelen vadságának emlékét. A családi körből kiragadott s a collegiumba beadott ifjú egy szervezett deákcsoportba került belé s ha társaival meg akart férni, magáévá tette e csoport hagyományait, bűneit és erényeit. Öreg deákok voltak a vezetők, ők képviselték a mult hagyományait s mint ennek letéteményesei ők oktatták ki az ifjabb nemzedéket. Nehéz volt megszokni ezek zsarnokságát és sok deák csak akkor találta az erős katonai fegyelmet természetesnek, mikor ő jött az öregek helyébe. A tanárok sem nyeshették le e rendszer kinövéseit; nem csak azért, mert ők is e szellemben nevekedtek s a külföldi egyetemeken is így látták, hanem mivel veszélyes kísérlet volt s e miatt nem mertek reá vállalkozni. Rossz dolga volt a tanárnak, a kit az ifjúság ellenségének bélyegzett. Az iskola patronatusa: a városi vagy egyházi hatóság olykor próbát tett, de csaknem mindig kudarczot vallott. Pedig rendesen csak olyankor avatkoztak be, mikor a deákok féktelensége tűrhetetlenné vált s veszélyeztette a közrendet. A mit külföldi egyetemek deákjairól olvasunk, a vadság és kicsapongás hasonló példáit nálunk is megtaláljuk. Itt is megtaláljuk a dorbézoló deákokat, kik nemcsak a kisebb deákok pénzét mulatják el, hanem a lakodalmas házakra is törnek s a násznép közé vegyülve reggelig esznek, isznak és tánczolnak s utoljára a násznéppel összeverekesznek; a mi iskolatörvényeink épen úgy beszélnek a fegyverviselő és a békés polgárokat megtámadó deákokról is.
A marburgi egyetem évkönyvei leírják, hogyan ostromolták meg egyszer a deákok a litván bárócsaládból származó tanulók házát. A fiatal bárók kérkedtek ősi nemességükkel, a tanárok pedig beczézték őket s különhelyet jelöltek nekik a templomban és a tantermekben is. Ez elég volt a többi tanulók irigysége és dühe felköltésére. Éjjel fadarabokkal és kődarabokkal beverték a litvánok ablakait. A tanárok nyomozni kezdték a bűnösöket s ez olaj volt a tűzre. Gyűlést tartottak s elhatározták, hogy elégtételt szereznek maguknak s egyszersmind megesküdtek, hogy egymást el nem árulják. Egy napon éjféltájban éktelen kiabálással sorra beverték az összes litván és lengyel tanulók ablakait. A nagy lármára azok a tanulók is felébredtek, a kik már aludtak s puskákkal és kivont kardokkal a tüntetőkhöz csatlakoztak. Az ekként megnövekedett s több mint háromszáz főből álló csapat a bárók lakása felé vonult, folyton kiabálva, hogy a házat meg kell ostromolni s lakóit meg kell ölni. A litvánok azt is mondogatták, hogy az ő nemességük különb, mint a németeké s e miatt vérrel akarták megbosszulni a nemzeti sérelmét. A deákok közre vették a házát s ostromolni kezdték.; megpróbálták a kaput a sarkából kivetni s mikor ez nem sikerült, gerendákkal kezdték döngetni. A megrémült lakók az istállóajtón keresztül, úgy, hogy senki sem vette észre, a rektorhoz küldtek egy gyermeket és szabadításért esedeztek. A rektor egy darabig habozott, közéjük menjen-é s csak nagy síránkozás és rimánkodás után határozta el magát reá. Midőn lámpásával az utczára kiért, már messziről látta, mint szaladgálnak tanítványai ide s tova villogó kardokkal, mint hágnak föl már az épületre s hallotta a kapudöngetést. Midőn az ostromolt házhoz érkezett, egyszerre csend lett s eltünt a tömeg. Felismerték a rektort s nem akarták megvárni, míg az is reájuk ismer. De habár ilyen könnyen sikerült is lecsendesíteni a zendülést, azért a rektor maga is az Isten angyalai őrizetének tulajdonította, hogy nem történt semmi baja.*
CAESAR. J. Catalogus stud. schol. Marpurg. Pars. IV. (Marb. 1887.) 54–57. ll.
Hasonló esetek fordultak elő bármely hazai prot. főiskola életében. A debreczeni collegium deákjai egyízben fegyveresen mentek a városházára, megsebesítették, megverték és süvegétől is megfosztották a tanácsosokat s a kiket még rajtuk kivül ott találtak; azután belekötöttek a városőrzőkbe vagy «bakterekbe,», egy városi polgár házát megrohanták s több embert megsebesítettek.* Ilyen eset még ezután is sokszor ismétlődött.*
A városi jegyzőkönyv erről szóló helyét id. a főgymn. 1894–95. évi értesítője 18. l.
L. u. o. 19. l.
Az a deákság, mely a társadalmi békét ennyire nem tisztelte, tanárai iránt sem viseltetett feltétlen tisztelettel. A debreczeni deákok egyízben a rektor ellen lázadtak föl s midőn az a városi tanácsnak e miatt feljelentette a két vezetőt: a seniort és a contrascribát, a deákok bezárták az iskola kapuit s fegyveres ellenállásra készültek. A városi nép betörte a kaput, az összeütközésnél több deák megsebesült s a zendülőket is elfogták. Az iskola szabadságának ily módon való megsértése miatt száztíz deák távozott el az iskolából s csak hosszas alkudozás után, a fejedelem, a püspök és mások közbenjárására állott helyre a béke.*
U. o. 17., 19. ll.
A nagy-enyedi deákok sem voltak szelidebbek. Fentebb láttuk, hogyan tüntettek Nadányi s hogyan lázadtak föl Ladiver ellen. E tüntetők és lázadók Páriz tanulótársai voltak s az utánajövő nemzedék, Páriz tanítványai, utánozták a rossz példát.
Párizt csakhamar tanárrá választása után megbízták a paedagogiarcha vagy tanulmányi felügyelő teendőinek végzésével, később pedig rektorrá is megválasztották. Mint paedagogiarcha a tanítókra, a tanmódszerre s a tanulók erkölcseire ügyelt föl; mint rektor* ő vezette az iskola ügyeit, ő vette föl az új tanulókat az intézetbe, ő ellenőrizte az ifjúság tisztviselőit; ő hozzá fordultak iskolamesterért vagy házi tanítóért és ő vigyázott arra, hogy ezen állások betöltésével mindkét fél meg legyen elégedve.*
Említi az 1716-ban szerkesztett panaszlevél 5. pontja. (A maros-vásárhelyi gr. Teleki-levéltárban 2359. sz. a.)
Az 1671. kelt gondnoki utasítás 2. és 5. pontja. Prot. Közl. 1886. 64. l.
E két tiszt bármelyikét szinte lehetetlen volt úgy viselni, hogy a deáktestület minden tagja teljesen meg legyen vele elégedve. A szigorúságot erőszakoskodásnak, a jóakaratú irányítást vagy tanácsot illetéktelen beavatkozásnak tekintették s az ifjúság autonomiája keretében bármily igazságosan lett valamely állás betöltve, mindig voltak, kik mellőzve látták magukat s elégületlenségüket nem titkolva a collegium gondnokainál kerestek orvoslást. Az ifjúság szoros összetartásánál fogva egynek panaszát a többi is magáévá tette.
Már 1698-ban szerkesztettek egy ily panaszlevelet Teleki Sándor gondnokhoz intézve, de nem tudni, mi okból, jónak látták el nem küldeni. Minden képzelhető váddal illették benne érdemes tanárukat. Hogy a frankfurti alapítványt, már jóelőre oda igérgeti egyes tanulóknak, hogy feladókat tart, hogy egyik deáknak sok tanítványt ad a másik rovására, hogy ha valami nem tetszik neki, megpirongatja, sőt meg is veri a deákokat, hogy a collegium pecsétjét, melyet eddig az ifjúság kezelt, magánál tartja stb.
Vannak a panaszlevélben képtelen vádak is, hogy pl. a collegium egyik házát el akarta tulajdonítani, hogy a deákságot hírében, nevében mindenütt becsteleníti.
Még a hírneves tudós tudománya és tanítása ellen is tettek kifogásokat. A physika tanítását – így szól a vádlevél – nem csatolja össze a szemléltetéssel,* nem tartat disputatiókat; a mit a történetből tanít, «igen csekély és majdnem semmi», nem tanítja a világtörténetet, a régi monarchák, a vallási üldözések és a reformátió történetét; az enyedi deák logikát nem tud, mivel logika Enyeden nincsen. Szenvedélyes bosszúvágyuk annyira elfogulttá tette őket, hogy nem átallották azt állítani; hogy «valamig Páriz Ferencz uram itt lészen professor, soha a societásban* egyesség nem lészen.»
Sphaerán vagy mágnesen.
Társaság.
E panaszlevelet – mint fentebb is említettük – nem küldték el; természetesen az ifjúság «egyessége» azért nem bomlott fel s Páriz tovább is hasonló szigorúsággal teljesítette terhes tisztével járó kötelességeit. Nyolcz évvel később egy Bibarczi László nevű deák lett senior, ki, nem tudni mi okból, elkeseredett ellensége volt a szigorú tanárnak. Ez egyszer az ifjúság ládája fenekén ráakadt az 1698-ban szerkesztett levélre s lemásolva* elküldte Telekinek és hogy hatása nagyobb legyen, mintájára egy újat is szerkesztett,* kiszínezve a régiben foglalt vádpontokat s újabbakat is csatolva hozzá, nemcsak Párizról, hanem másik két tiszttársáról is. E panaszlevél hangja még szenvedélyesebb s durvább s a kíméletlenségben odáig megy, hogy az érdemes tudósnak öreg korát és erőtlenségét is szemére veti, a mi miatt óráit nem tarthatta meg rendesen.
E másolatban maradt fenn a maros-vásárhelyi gróf Teleki-levéltárban 2357. sz. a. Kelte: 1698. jan. 22.
Eredetije kétféle fogalmazásban maradt ránk a Teleki-levéltárban 1359. sz. alatt. Az egyik kelte: Szebem (így) 1716 febr. 2., a másiké: Nagy-Egyed, 1716 márcz. 10. Aláírták: Bibarczfalvi László senior, Bodoki Mihály contrascriba, Csekelaki János, Bodoki Sámuel, Vásárhelyi Ferencz observatorok. Fenmaradt még Bibarczfalvinak két levele (2360. és 2361. sz. a.) mindkettő ugyane tárgyról.
E panasznak, az iskolai előljáróság dicséretére legyen mondva, nem lett semmi hatása. Ha megkeserítette Páriz élete végső éveit tanítványainak hálátlansága, vígasztalására szolgálhatott az, hogy a collegium felvilágosult gondnoka nem is gondolt arra, hogy helyt adjon e panaszoknak s megkímélte a legérdemesebb tanárt minden zaklatástól. Különben is az erőtlenség, mit a panaszlevél említ, a halál előhírnöke volt s a fáradhatatlan tevékenységű tudós, Erdély leghíresebb orvosa és legérdemesebb tanára, néhány hónap mulva, 1716. szept. 10-én megszünt élni.*
Az enyedi tanárok levele, melyben Telekivel Páriz halálát tudatják («Szükségesnek itéltük a Méltóságos Urnak megirni Tiszteletes Pápai Uramnak, életében kedves Colleganknak mára viradólag három óra tájban esett szép csendes halállal való elaluvását…» Teleki-levéltár 2341. sz. a.) «10. Maji A. 1716. Enjeden» kelt. Ennek alapján több életrajzíró máj. 10-re teszi P. elhunytát. De mi valószinütlennek tartjuk, hogy a gyászjelentést pótló «Justissima adorea,» fia (a «Misc. Tig.» számára írt életrajzban), veje Weszprémi István (Biogr. Medic. I. 126. l.) egyformán tévedve tették volna a halál évét szept. 10-re. Feltevésünket megerősíti Besenyei Györgynek 1716 szept. 13-án Enyeden kelt s Telekihez írt levele, mely így kezdődik: «Én Tiszteletes Pápai uram halálát eddig is megirtam volna, de T. Professor uraimék nem jovallották mostanig; ő kegyelmét ma temettük…» (Teleki-levéltár 2343. sz. a.)
*
«Cselekedettel és valósággal.» Ez idézetet* írta Páriz jelige gyanánt műveire, e motto jellemzi felfogását az ember hívatásáról. Valóban, a folytonos, pihenést nem ismerő tevékenység életének legszembetűnőbb jellemvonása.
Latin nyelven írt művein: «Opere et veritate.»
Oly időben élt, midőn Erdély politikai önállósága sírja felé közeledett s társadalma szomorú képet tűntetett föl; midőn fent és alant az anyagi érdekek hajhászata fogott el mindenkit s az emberek működésének önzés, kapzsiság és birtokszerzési vágy volt a rugója.
Kinek jutott volna eszébe ily körülmények között a nemzet szellemi érdekeivel törődni? Szerencsére akadt két ilyen önzetlen jellem, kiket eszmények lelkesítettek: egy könyvnyomtató és egy tanár. Ez fáradhatatlanul írja közhasznú műveit, a másik vagyonát ily művek kiadására áldozza föl.
90. PÁRIZNÉ NÉVALÁIRÁSA.*
Páriz Pápai Ferencz és Pápai Ferencné névaláirásait a maros-vásárhelyi Teleki-levéltár eredeti leveleiről reproducáltattuk. Keletük: 1710. ápr. 14. és 1721. sz. a.
Mindketten el vannak készülve arra, hogy nem lesz olvasóközönségük, de ez nem csüggeszti el őket: maguk akarnak olvasóközönséget teremteni. Ők e kor szellemi érdekeinek képviselői s merész vállalkozással pótolni igyekeznek a társadalom mulasztását. Élete végén mindkettő keserű csalódással látja be törekvése sikertelenségét, hogy e társadalmat lethargiájából fölrázni nem lehet. Az egyiknek e csalódás idő előtt felemésztette testi és szellemi erejét, a másik aggkorában, szükséggel küzdve, munkássága közhasznú voltában keres vigasztalást. «Panaszolkodhatnék – így szól egyik műve előszavában, oly hangon, melyen megérezzük lelke elkeseredését – sorsomról és könyveim sorsáról, a milyet ritkább s nyelvünkön az előtt soha nem látott tárgyakról magam nyílvánvaló megkárosodásával többet adtam ki nemzetem hasznára: de nem szándékszom panaszos előszót írni. Bizony csupán az Orvoslástan, melyet magyarul színre hoztam, mennyi fáradságomba és éjszakázásomba került: tudja az Isten. Mert a magyarnál azelőtt egyáltalában soha nem taposott útra léptem s Isten vezérelvén, szerencsésen végére mentem s még annyi jutalmat se érdemeltem, nagyobb dolgokra ösztönzésül és bátorításul –, a mennyibe az a papír került –, a melyre írtam: csupán a könyvkereskedőknek csináltam hasznot. Minek beszéljek egyháztörténetemről, erről a kis terjedelmű munkáról, a melyet mégis sok éven át nagy gonddal gyűjtögettem össze? Minek a Heraldikáról, melyet a magyar nemesség kedvéért tettem közzé? Nem részesültem érte senkitől sem nyílvánosan, sem magán úton semminemű kedvezésben, nem számítva a fényes igéreteket. De ha a főrendek igéreteiből kellene tudósainknak megélni…! Holott lehetetlen nem tudni, mert hiszen hoszszas tapasztalat mutatja, hogy az irodalmi dísz sokkal inkább ékesíti az országot, mint győzelmi jelvények és diadalívek! Méltányos is volna, hogy azok, a kiknek nagy munkával hosszú időn át szolgálni igyekezett az ember, vénhedő korában valamit útravalóul gyűjtenének. De itt annak, a kivel méltatlanul bántak, inkább azt kell kívánni, hogy feledni, mint hogy visszaemlékezni tudjon…» Szegény Páriz, hiába kért; czélozgatott, nem hallgatott reá senki s az agg tudós elbetegesedve,* szegénységben, sokszor szükséget is látva,* élte le végső napjait. «Jogaimról sokszor lemondtam s a béke tiszteleténél semmit előbbvalónak nem tartottam, mégsem élvezhettem itt állandóan a békét», így jellemezte életküzdelmét saját maga, hattyúdalában, a maga számára készített sírversekben.*
Betegsége a «Justissima adorea» szerint 1713 körül, a «MiscellaneaTigurina»-ban megjelent életrajza szerint 1714-ben kezdődött; az előbbi szerint betegsége «morbus colicus et calcularis» volt; halálát ez utóbbi szerint gutaütés okozta. Egy 1714 jul. 30-án Teleki Sándorhoz írt levelében Páriz köszvényről is panaszkodik (Teleki-lev. 2333. sz.). Itt említjük meg, hogy annak, hogy Páriz vénségében elvesztette volna szeme világát s e miatt már a szótárírásban felesége is segített volna neki – nincs semmi alapja. V. ö. PAULIKOVICS fent id. művét és KÁTAI G. czikkét a «Vasárnapi Ujság»-ban 1860. 634. l.
Maga írja Teleki Sándornak: «Kérem erreis az Méltoságos urat, succurallyon, mert bizony nintsen mivel élnem, ne legyek vénségemre ily gyalázatos szükségben, mivel még tisztemet mind tehetem, mind teszem hűségesen». 1711 máj. 20. Teleki-ltár 2327. sz. és még több levélben. Hogy halálával családját szegénységben hagyta hátra, Nádudvari Péter szászvárosi pap írja: «A szegény özvegynek, (kire bizonyosan tudom, hogy egy pénz se maradott) semmit nem adtak» (t. i. a professzorok). Teleki-ltár. 2369. a/1.
Többek közt kiadta BOD: M. Athenas 213. l.
Az önzetlen tevékenységen kivül életének másik kiemelkedő jellemvonása a mély és benső vallásosság. Egy egyszerű kálvinista papi család hagyományai között nevekedett föl s végső leheletéig hű maradt e hagyományokhoz. Irodalmi működését mindig hiányosnak tekintette volna, ha néhány művel a vallási irodalmat is nem gyarapítja; az orvos szépen összefért a theologussal s vallásának szentelte első és utolsó nagyobb munkáját is.
Páriz tevékenysége nem szorítkozott csupán a tudomány művelésére. Nem szobatudós, hanem a társas élet embere. Társadalmi tevékenységre nézve egészen más, mint kortársa, Kis Miklós. Ez folyvást összeütközik az emberekkel s önérzetességével mindig új és új ellenségeket támaszt fent és alant; egyébként is visszavonult életet él s a «szólásban is bóldogtalan», kevés beszédű ember. Páriznak mindenfelé vannak jóbarátai, a fejedelmi udvarban, mint a főúri és a polgári körökben egyaránt kedvelt egyéniség;* jó társalgó és jó szónok, kit e tulajdonságai miatt diplomatiai küldetésre is alkalmasnak tartottak.*
A «Nagy-Enyedi síró Heraklitus» több jellemző anekdotát beszél el Páriz életéből, melyek kedélyes, tréfálni szerető embernek mutatják be. Különösen szerette megtréfálni deákjait s ezek között egy Zágoni nevűt, a kivel mint «nagy erős legénynyel» többször végeztetett ház körüli munkát; egyházi gyűléseken is talpraesett közbeszólásaival és megjegyzéseivel nem egyszer hallgattatta el az unalmas és hosszadalmas szónokot. Az ő mondása volt ez is: «Ezek szegény papok – úgymond – ha egyebet nem hagyhatnak is gyermekeiknek, igen szép neveket választanak s adnak nékiek a bibliából: Absolon, Jahel stb.» E mű szerint gyakran elhítták az enyedi lakodalmakba, «tized-lakozásokba» és «cseh-lakásokba» s olykor hazatérés közben kisérőinek folyton azt hajtogatta: «Könyvet írok! Könyvet írok!» «S írt is» – teszi utána e jelenet megörökítője.
Vitae cursus 1687 ápr. 20. Irod. Közl. II. 514. l.
Talán csupán a véletlen műve, hogy Szenczi Molnár Albert halála után Páriz tulajdonába került naplója és jegyzőkönyve, és mégis nem lehetetlen, hogy ez szabta meg életműködésének egész irányát. Úgy tetszik, mintha e sárgult kézíratokkal új tulajdonosa írójuk szellemét is örökölte volna. Ugyanaz a lelkes buzgóság irodalmunk hiányainak pótlására, ugyanaz a kitartás a nemes czél felé törekvésben s ugyanaz az önfeláldozás a czél megvalósítása végett kifejtett munkásságban. Olthatatlan tudományszomj s fáradhatatlan tevékenység tekintetében korukban aligha volt hozzájuk fogható, buzgóság és önzetlenség tekintetében még kevésbbé. Ma szinte érthetetlen előttünk, mi hajtotta őket e pihenés nélküli munkára s a tudomány önfeláldozó mártírjait tiszteljük bennük!
91. ZÁRÓVIGNETTA. CSERNA K. RAJZA.
