V.
V.
Míg a Habsburg-ház mindkét ága méltán örvendett az 1625-dik évi országgyűlés eredménye fölött: Bethlennek elég oka volt, hogy azzal elégületlen legyen. Látnia kellett, hogyan szerez a király- és nádorválasztás új erőt a koronának. S a rendek magatartásából meggyőződhetett, hogy a befolyás, melyet a nemzetre gyakorol, csökken; a párt, mely tőle vesz parancsot, fogy. Bár a nemzet megnyugtatva, a protestantismus kielégítve nem volt teljesen: sem ez, sem amaz nem látta többé benne szabadítóját.
De ezen tapasztalás nem törte meg Bethlen lelkének erejét. Ő nem engedte magát tétlenségre kárhoztatni. Miután házassági ajánlatait a császári udvarnál elutasították, ismét összeköttetésbe lépett Ausztria ellenségeivel. Ekkor ugyanis a harmincz éves háború új szaka kezdődik. A leküzdött német protestantismus a dán király csatlakozása által ismét félelmessé válik. Már 1625 végén angol-dán-hollandi szövetség jött létre, melyet Francziaország, Velencze és Bethlen támogatásukról biztosítottak. Megállapíttatott, hogy a következő év tavaszán a dán király Németország éjszaki részét választja hadi működéseinek szinhelyévé, Mansfeld gróf pedig Csehországon, Szilézián keresztűl Magyarországba vonúl, s itt Bethlennel egyesűl.
Az erdélyi fejedelem igérte, hogy tizennégy ezer embert fog kiállítani, és kieszközlé a porta biztosítását, hogy mihelyt a háború megnyílik, tatár hadak küldetnek Lengyelországba, s a magyarországi basákhoz rendelet bocsáttatik, hogy vele egyesűljenek.
A király ezalatt korán tudósíttatott a fejedelem ellenséges tevékenységéről és a törökök készületeiről. A teendők iránt kikérte magyar tanácsosainak véleményét. Meghívására, 1626 május közepetáján, Pázmány Péter mellett – ki ekkortájt súlyos betegségből épült föl – a kalocsai érsek, az egri, győri és váczi püspökök, a nádor, Pálffi Pál, Esterházi Dániel, Cziráki Mózes és Ostrosich jelentek meg Bécsben.
A király, utalva a veszélyt jelező körűlményekre, kijelölte a kérdéseket, melyek a tanácskozás tárgyait voltak képezendők. A tanácskozmány a véghelyek megerősítésére vonatkozó több rendszabályt állapított meg; a közfölkelés kihirdetését ajánlotta. Pázmány a főpapokkal ezer lovas fölszerelését igérte.*
Bécsi nuntius május 29.
Bethlen, Mansfeld által a hadjárat megnyitására ismételve fölhiva, augusztus közepetáján megindúlt, és szokott gyorsaságával haladott előre. Szeptember végefelé Rimaszombatnál táborozott, míg Mansfeld a bányavárosok felől közeledett. Egy török hadosztály Nógrádot vette ostrom alá. Ezen veszélyes körűlmények között Pázmány nagyszombati palotája fontos tanácskozmányoknak volt színhelye: Wallenstein, Trautmansdorf és Questenberg titkos tanácsosok, a prímás és a nádor vettek részt azokban,* és megállapodtak, hogy Wallenstein és Esterházi a fejedelem ellen fognak indúlni. Ezek már szeptember 30-án Drégely-Palánknál találkoztak vele. Az ütközet elkerűlhetlennek látszott. De Bethlen Mansfeld megérkezése előtt nem akarta elfogadni, s a következő éj tartamára fegyverszünetet kért, melyet, bár a királyi hadak helyzete előnyös volt, meg is nyert; mire az éj homálya által födve, seregeit elvezette.
Bécsi nuntius május 29.
29. PÁZMÁNY NAGY-SZOMBATI PALOTÁJA.
Bethlen ugyanakkor, midőn az ország szívéig nyomúlt, futárt küldött Bécsbe; nem hadüzenettel, miként várni lehetett, de ajánlattal béketárgyalások kezdésére. A béke megzavarásáért a királyra hárította a felelősséget; magáról erősítette, hogy mindig hőn óhajtotta a béke föntartását, tudta s meghívása nélkűl jött Mansfeld az országba. Késznek nyilatkozott biztosokat küldeni a fölmerült nehézségek elhárítása végett, és közvetítőként lépni föl a török béke létrehozására.
Pázmány, a király által véleményadásra fölhíva, nem tudta eltitkolni meglepetését és indignátióját a fölött, hogy a fejedelem az ártatlan szerepét játsza. Figyelmeztette a királyt, hogy azon esetre, ha Bethlen állításait hallgatással mellőzik, jogos megvetés tárgyaivá teszik magokat előtte. « Vagy azt kell hinnie, – úgy mond – hogy nem látunk cselszövényeibe, s ekkor korlátozott eszű embereknek tarthat; vagy hogy nem merünk neki szemrehányásokat tenni, s ez esetben magatartásunkat félelemnek fogja tulajdonítani. Mi vagyunk okai, hogy eddig is mind vakmerőbb lett... Most tehát, midőn levele állításokat tartalmaz, melyeknek hamissága annyira világos, hogy gyermekek sem tudnák pirulás nélkül elmondani, nyiltan kell föllépnünk.
Pázmány egyébkint az erélyes szótól csak úgy várt eredményt, ha sikerűl meggátolni Bethlen egyesűlését Mansfelddel. Emiatt szükségesnek látta, hogy a császári sereg nagyobb tevékenységet fejtsen ki, s a háború szinhelyét az ellenség területére helyezze át, Váczot, Damasdot, Kékkőt, Hatvant vegye vissza, és egyenesen Kassa ellen indúljon. De míg Bethlen ellen merész föllépés mutatkozik kívánatosnak, a törökkel szemben eszélyes, ovatos magatartást ajánl; a kimerűlt tartományok, az üres kincstár, a németországi bonyodalmak a török háború veszélyeinek elhárítását parancsolják.
Pázmány az állapotok jobbrafordúlásának első föltételét abban látta, hogy a király Németországban állítsa vissza a békét; az örökös tartományok irányában pedig hagyjon föl azon politikával, mely alkotmányos intézményeiknek és szabadságaiknak hadat üzen; a cseh, morva és ausztriai rendek szabadságait visszaállítván, a népeket nyugtassa meg, jogos igényeiket elégítse ki. Ekkor majd – úgy mond – a külellenség leküzdése, Isten segélyével, nem fog nehéznek bizonyúlni.*
PÁZMÁNY e nagyérdekű emlékiratának fogalmazata Simor bíbornok-prímás magángyűjteményében.
A király előtt nagy nyomatékkal bírtak a prímás javaslatai, s azokkal öszhangzóan fogalmaztatott október 2-án a Bethlenhez intézett irat.* Szilárdúl el volt határozva, hogy a fejedelemmel, míg hadait vissza nem vezeti, tárgyalásokba nem bocsátkozik.
Az október 2-iki k. irat PÁZMÁNYnak nemcsak gondolatmenetét követi, részben szavait is átírja. PRAY Epist. PROC. III. 391.
A fejedelem ezalatt a Garan völgyébe vonúlt, s október 16-án Wallensteinnal szerencsésen megütközött. Táborát némely fölsőmagyarországi rendek kísérték. Ezek által Pázmánynak iratott, hogy közbenjárásával a királyt engedékenységre hajlítsa. A prímás, lesújtva a fájdalom érzete által, melyet lelkében hazájának újabb szenvedései előidéztek, megható sorokban válaszolt. « Hogy kegyelmetek – írja – az szegény megromlott és fogyaték darab hazának ily szörnyű nagy romlásán és pusztulásán szánakodik, sőt igyekezik is azon, hogy messzebb ne terjedjen, azt kegyelmetek igaz magyarokhoz illendő jó indulatból cselekszi; kötelessége is mutatja kegyelmeteknek, hogy édes hazáját oltalmazza. Mert ha nekünk nem fáj saját nemzetünknek romlása, fogyása, nem tudom kinek fájjon. Magam felől kegyelmeteknek azt tökéletes igazsággal írom, hogy ha lehetne, véremmel is megoltanám ezt a szegény hátramaradt magyarországi üszögöcskének újabban föllobbant lángját, mely ha tovább terjed, elolthatlan leszen és minden idegen országokban levő hadakat erre az pusztúlt hazára vonzunk, kit az Úristen távoztasson. Mert úgy tetszik mint a küszöbön ajtó között levő újj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között és mind oltalomtól s mind ellenségtől romlanunk kell, ha békességben nem maradunk… Szánja meg ő felsége (Bethlen) ezt a nagy romlást és a szegénységnek iszonyú inségét, melyért ő felségének bizony számot kell adni az igaz itélő Isten előtt… És reméllem, hogy ő felsége az erdélyi fejedelem hosszú experientiaiból megismervén a veszekedésnek ártalmas gyümölcsét, és az ausztriai háznak ellenségitől hitegetett hamisságokat megtapasztalván, úgy rendeli dolgait, hogy az magyar nemzetnek megmaradásából inkább kíván dicséretet, hogy sem romlásából örök átkot.»*
Pozsonyból 1626 október 26. Hazai Okmánytár III. 462. És október 28-án újabban buzdítja őket, hogy befolyásukat a béke érdekében érvényesítsék. Másolata a Nemzeti Muzeumban.
A király és Bethlen, a rendek és Pázmány között a levélváltás nem vezetett czélhoz. A fejedelem tehát, siettetni óhajtván a megoldást, biztosokat küldött Pozsonyba, hogy a nádorral és prímással értekezzenek.
Előadták, hogy uruk mindenek fölött óhajtja a békét, kész kivonúlni a király területéről, visszaadja az elfoglaltakat, s kieszközli, hogy Mansfeld az országot elhagyja s a török csapatok visszavonúljanak. Azonban viszont biztosíttatni kíván, hogy a király az 1624-diki békekötést változatlanúl föntartja, a német hadakat kivezeti, amnestiát enged, és a törökkel békére lép. S hogy ezek iránt megállapodásra juthasson, mindenekelőtt fegyverszünetet kér.
A nádor, midőn ezen nyilatkozatot a király tudomására hozta, fölkérte, engedje meg a békealkú megkezdését, s ne követelje Bethlen előleges kivonulását. Ebben most Pázmány is megnyugodott. «Más hangon szólanék – írja, – ha felséged hadainak sikerült volna Magyarországban némi előnyöket kivívni, vagy hogy ki fognak vívni, remélleni lehetne; ez esetben kívánnám, hogy Bethlen a megkötendő béke biztosítása végett, az általa bírt hét megyének némelyikét bocsássa vissza. Ez időszerint eredmény nélkűl lépnénk föl ily követelésekkel. » Ezért meg kell elégedni, ha Bethlen okmányilag és esküvel igéri, hogy sohasem fog többé a király ellen támadni; úgy szintén Erdély, s a hét megye rendei fogadják, hogy a fejedelmet, ha igéretét megszegné, nemcsak nem támogatják, hanem a király védelmére fegyvert ragadnak. Reméllette, hogy Bethlen, okúlva eddigi kísérleteinek sikertelenségén, haladó kora és hanyatló ereje által is visszarettentve új vállalatoktól, a békét meg fogja tartani. És legroszabb esetben, ha a béke nem lesz állandó, a király legalább időt nyer, hogy a birodalmában és örökös tartományaiban dúló zavarokat lecsillapítva, új erőt gyűjtsön.*
PÁZMÁNY-nak Pozsonyból 1626 november 9-én kelt fölterjesztése MILLER 1. 130.
A király ezen előterjesztést elfogadta, s a békealkú vezetésére a nádort, Pázmányt, Sennyei cancellárt és Cziráki Mózest nevezte ki biztosokká. Az utasítás, melyet vettek, teljesen öszhangzó volt a prímás javaslataival.* Az alkudozások november közepetáján vették kezdetöket.
Az utasítás szövege nem ismeretes de tartalmára elég világot vet az alkudozások folyama.
Pázmány nem elégedett meg azzal, hogy erdélyi biztosokat megnyerni igyekezett: a fejedelemhez is meleg hangon irt levelet intézett. « Vajha az Úr Isten – írja többi között – az felséged szivét és ezt az szünetlen való nyughatatlan törődését, elméjének és testének fáradozásait más alkalmatosb dologra fordította volna. De ezt is nagy kiváltképen való Isten ostorának tarthatjuk, melylyel szegény magyar hazánk sanyargattatik, hogy nemzetünk vére romlik és fogy. Iszonyodom megmondani, de azt hiszem, kétszázezer magyar héjával vagyon ez Magyarország tizenhárom esztendő alatt, úgy hogy felséged eddig úgy viselte a magyar nemzethez magát, mintha ugyancsak ennek romlására emeltetett volna a fejedelemségre. Ezt én, látja Isten, nem idegenségből, sem gyűlölségből nem irom, hanem kívánnám azt, hogy felséged immár valahára magába szállván, engesztelné Istenét, eddig való dolgairól, és azután jobban kiméllené a magyar vért és országot... Mert hacsak a hiuságos szóról is számot kell adnunk, gondolja meg felséged ennyi sok rablásban és éhen halásban fohászkodó szegénységnek, ennyi sok ártatlan vérnek kiáltása minemű vádolást teszen az Istennek igazságos széke előtt».*
Pozsonyból 1626 november 24. MILLER 1. 136.
E sorok, – melyekben nem egyedűl a katholicizmus érdekeiért buzgólkodó főpap s a trónt támogató államférfiú szól, hanem a hazafi kesereg hazája romlásán, – nem maradhattak hatástalanok. Hatásuk Bethlennek nemcsak válasziratában,* de elhatározásaiban is nyilvánúl. Biztosainak oly utasításokat küldött, melyek a békés megoldást lényegesen előmozdították.
Körmöczről november 30-án PÁZMÁNY e levél vétele után ismét írt Bethlennek, ezen irata nem ismeretes; utal erre a fejedelem deczember 12-iki levele. MILLER 1. 144.
Úgy szólván csak az amnestia kérdése okozott nehézséget. A fejedelem becsületbeli kötelességének tekinté, hogy hivei részére büntetlenséget biztosítson, s őket megtartsa azon jószágok birtokában, melyeket tőle zálogban vagy adományúl nyertek.
« Nem reméllettük, – írja Pázmánynak – hogy kegyelmetek ilyen nagy lehetetlenségre kényszerítsen bennünket, kiváltképen a két utolsó punctot (amnestia meg tagadása és jószágok visszaadása) soha conscientiánknak megbántódása, alacsony állapotunk szerint való becsületünknek s eddig való hitelünknek e világon lerombolása nélkül nem cselekedhetjük magunk fejétől... Szeretettel kérjük kegyelmedet, legyen azon, lelkünk veszedelmével és gyalázatunkkal való dolgoknak kívánságival tovább ne terheltessünk, hanem inkább ha ő felsége birodalmainak csendes állapotot akar szerezni, úgy cselekedjék kegyelmesen ő felsége szegény híveivel, hogy ilyen veszedelmes és gyalázatos állapottal ne exacerbáltassanak». *
Deczember 12. Körmöczről. MILLER 1. 144.
De Pázmány nem javasolt engedékenységet. Előrelátta, hogy a fejedelem – cserben hagyva szövetségesei, fenyegetve a Németországban diadalmaskodó császári fegyverek által – kényszerítve lesz újabb áldozatokat hozni. És nem csalódott. Az erdélyi biztosok deczember közepetáján jelenték, hogy uruk magyarországi megyéi és városai által kiállítatja a kívánt okmányokat, a béke megkötése után kivezeti hadait és elbocsátja szövetségeseit, megegyezik az elidegenített javak visszabocsátásában, és megelégszik az amnestia azon alakjával, melyet a király ajánlott.
A király örömmel adta megerősítését. Az egyességet nagy mértékben előnyösnek tarthatá, nem annyira positiv előnyeinél, mint inkább erkölcsi hatásánál fogva. Mig a megelőző esetekben kényszerítve volt a fejedelem által előterjesztett föltételeket elfogadni, most maga szabta meg ezeket. A magyar korona újra érvényesíti régóta elenyészett tekintélyét. Ezen eredmény érdemében Pázmány és Esterházi osztoznak, kiknek a király siet kifejezni hálás elismerését. « Értesűltünk – írja az előbbinek –, hogy hűséged nem csekély szorgalmat, fáradságot és buzgalmat fejtett ki, miáltal a közügynek és nekünk jelentékeny szolgálatokat tett. Ennélfogva buzgó igyekezeteiért kegyelmes megelégedésünket kívánjuk kifejezni».*
Deczember 22-én. MILLER 1. 146.
De csakhamar kitűnt, hogy a békét épen nem tekinthetni biztosítottnak. Minden oda utalt, hogy Bethlen újabb ellenséges tervekkel foglalkozik; hadikészleteit Kassán hagyta, zsoldos hadait szolgálatjában tartotta és az ausztriai ház ellenségeitől követeket fogadott. A prímás figyelmeztette a királyt ezen jelenségekre. « Ismételem – úgymond – mit több ízben kifejtettem: béke idejében szükséges a bekövetkezhető harczi veszélyek elhárításáról gondoskodni. Eperjesre tábornokot kell küldeni, mint I. Ferdinánd tette, mikor Kassát János Zsigmond bírta. Enélkűl a fölső részeket nem lehet czélszerűen kormányozni. Eperjes nagy fontossággal bír, 300 lövész megvíhatlanná teszi s innen felséged könnyen hűségben tarthatja a fölsőmagyarországi megyéket és városokat. Gondoskodni kell továbbá, hogy felséged ellenségeinek követei ne közlekedhessenek Bethlennel, mire a harminczadosok természetesen nem elégségesek».*
PÁZMÁNY azt is ajánlja a királynak, intézkedjék, nehogy Mansfeld kivonuló hadai a törökhöz csatlakozzanak. (1627 márczius 11.) A bécsi állami levéltárban.
Mikor márczius első felében a király és a fejedelem biztosai a pozsonyi egyesség végrehajtása végett Tokajban találkoztak, Bethlen az idegen kezekbe jutott jószágok visszaadása tárgyában nehézségeket támasztott.
A királyi biztosok ketségben lévén az iránt, hogy mily magatartást kelljen követniök, a prímás tanácsát kérték ki. « Úgy látszik – válaszol ez – Bethlen biztosai vagy a kákán is csomót keresnek, vagy amiatt késleltetik a tárgyalások befejezését, hogy a birodalmi viszonyok alakulását bevárják. Uraságtok sürgessék igéreteinek teljesítését. De megfontolva kell haladni, s ő felsége parancsa nélkűl nem szabad a tárgyalásokat megszakítani. Idő és türelem nagy hatást szokott gyakorolni ily ügyek fejlődésére. »*
1627 május 6. Selyéről. MILLER 1. 175.
Míg a királyi biztosoknak ovatosságot ajánlott s a béke állandósítását hőn óhajtotta, nem mulasztotta el uralkodóját ismételve figyelmeztetni a körülményekre, melyek a közeledő vész előhírnökeiként tűntek föl. « Bizonyos – írja – hogy Bethlen igéreteiben nem lehet bízni, mivel adott szavával nem szokott gondolni, s mihelyt alkalom nyilik érdekeinek előmozdítására, elvállalt kötelezettségein könnyen túlteszi magát. Ez minden okos ember előtt világos, és a közügy nem csekély hátrányára többször tapasztaltatott. Ha tehát felséged a közjót szívén hordja, szorgalmasan kell gondoskodnia a magyar ügyekről; mert a szenvedései és nyomora által elkeserített népet könnyen kétségbeesett tettekre lehet indítani ». Egyébiránt hitte, hogy a fejedelem az 1627-iki év folytán nem fog a király ellen támadni.*
1627 ápril 22. MILLER, 1. 178.
S ezen hitet alaposnak bizonyítá a tokaji tárgyalásokban beállott kedvező fordulat. A fejedelem május közepetáján megígérte, hogy az idegen kezekben létező jószágok július 25-ig jogos birtokosaiknak visszaadatnak. És a pozsonyi egyesség végrehajtása akadálytalanúl eszközöltetett.
Bethlen Gábor azon volt, hogy Pázmányt mindinkább lekötelezze. Örömmel ragadta meg az alkalmat, mikor általa fölhívatott, eszközölje ki a portán, hogy a magyarországi falvak, melyek a békekötés ellenére 1619 óta a török hódoltsághoz csatoltattak, visszaadassanak. Bethlen ekkor 1627 végén bizalmas udvari emberét, az ifjú Kemény Jánost – kinek emlékét a történelem irodalmában érdekes emlékirata, a történelemben viszontagságteljes fejedelemsége örökiti – küldé Pázmányhoz. Értesité, hogy a falvak visszabocsátása érdekében mindent megtett; de a porta csak azon esetre fog engedni, ha anélkűl a béke föntartása nem lehetséges; ajánlá tehát, hogy a király a legnagyobb határozottsággal hangsúlyozza követelését.*
Kemény Jánosnak PÁZMÁNYhoz intézett kelet nélküli emlékirata. MILLER I. 244.
A prímás hálát mondott a fejedelem közbenjárásáért;* de annyira pessimista volt, hogy szolgálatai és tanácsai nem kevéshbé aggasztották, mint kifakadásai és vádjai. Gyanakodott, hogy Bethlen javaslata által a király és porta között háborúra vezető bonyodalmakat óhajt előidézni.*
PÁZMÁNY Bethlenhez 1627 deczember 28. Nagyszombatból, Hazai Okmánytár IV. 475.
PÁZMÁNY a királynak deczember 28. MILLER I. 204.
Hihetőleg csalódott. Bethlen most ismét fölkarolta régibb tervét: a kereszténység haderejét egy nagy vállalatban egyesíteni és az izlam európai hatalmának megsemmisítésére vezérelni. 1628 elején Kemény Jánost másodízben küldé Pázmányhoz, hogy eziránt közbenjárását igénybe vegye.*
KEMÉNY. 119.
A prímás mindazáltal nem javasolta Bethlen ajánlatának elfogadását. És befolyását Wallenstein herczeg sem volt képes ellensúlyozni, ki a török elleni háború eszméjét szokott erélyével és buzgalmával karolta föl.* Pázmány magatartásának kulcsát bizalmatlansága mellett, azon meggyőződésben találjuk, hogy a magyar elem föntartása és megszilárdítása mindenekfölött a béke megóvását követeli.*
A flórenczi követ 1628 ápril 22.
A király folytonosan tartott Bethlen újabb támadásától. Erről tanuskodik PÁZMÁNY-nyal folytatott levelezése, ki őt megnyugtatni igyekezett. (A király PÁZMÁNY-hoz 1628 márczius 7, 22, 31., ápril 25, 27. PÁZMÁNY a királyhoz ápril 4. MILLER 204 s kk. 11.) Szól erről a flórenczi követ is jún. 3. – PÁZMÁNY tudósította Bethlent a felőle szárnyaló hírekről, melyeket levele (jún. 2. PÁZMÁNYhoz. A primási levéltárban.) és Cserényi Farkas követe által megczáfolni iparkodott (HORVÁTH M. M. T. V-ik k. 616.).
A fejedelem tevékeny és nagyra törő lelke mindazáltal nem tudott nyugodni. Miután sem a királyt a török ellen, sem ezt a király ellen hadjáratra bírni nem tudta, más vállalat tervével kezdett foglalkozni. Lengyel főúrak, kik elégületlenek voltak királyukkal, kilátást nyújtottak neki a lengyel koronára. Ezért 1628 őszén hadikészületeket tett s élénk diplomatiai összeköttetésbe helyezkedett a svéd királylyal, kit a lengyel király ellen folytatott háborújában támogatott, az orosz czárral, a portával és a tatárok khánjával.
A magyar kormányférfiak nem ismerték Bethlen titkos czéljait, és azt hitték, hogy készületei Magyarország ellen vannak irányozva. Ezért ápril első napjaiban Sellyén Pázmánynál összegyülekeztek és a teendőkről tanácskoztak. Szükségesnek látták Ujvár és Eperjes megerősítését, úgyszintén lovas és gyalog hadak készen tartását. S hogy Bethlen készületeinek valódi czélját földerítsék, Kéry Jánost Erdélybe küldötték.
« Tagadhatatlan – irja Pázmány a Kéry által küldött levélben –, hogy a felséged részérül való indulatoknak nagy híre vagyon, kin az egész föld népe igen megindúlt. De nékem úgy tetszik, hogy a felséged egéssége és ifjuságból kikölt állapotja, sőt országának és nemzetének conditiója is és a császár ő felsége tekélletes jóakaratja állandó csendességet kíván felségedtűl. Elegen vannak, tudom, a kik nemcsak futják felségedet, hanem ugyan nyilván is dicsekednek azzal, hogy felséged az ő kedvekért kardhoz fog nyúlni… De megitélheti felséged, ha ezekért méltó-e szerelmes szép hazánkat újabb hadakban keverni és talán utolsó veszedelemre hozni? Olvastam, hogy a tigris, mikor vadat akar fogni, ennihány ugrást próbál; ha azokkal el nem éri, nem is űzi a vadat; mert ha ezt ép és egész erővel el nem érte, letészi reménségét. Úgy tetszik sokan ép és nagy erővel eleget próbálták az elfolyt tizenkét esztendő alatt. A mit eddig végbe nem vihettek, nem engedi Isten, hogy ezután végbe vigyék!»*
PÁZMÁNYnak 1629 ápril 3-iki levele a Nemzeti Muzeum könyvtárában.
Az algyógyi fürdőben betegen fekvő fejedelem szivélyesen fogadta Kéryt. Esküvel erősíté, hogy nincs szándéka megszegni a békét. « Nem vagyunk oly itélettel, – írta általa Pázmánynak – hogy meg ne gondoljuk, miben álljon a hadakozás; annyi próbáját is vettük, hogy egyebet jó emlékezetünknek nemzetünk között való megmaradásánál kívánni nem akarunk; annál inkább kárával és fogyatkozásával előmenetelt magunknak keresni nem kívánunk. »* És néhány nappal utóbb titkára által írt levél végére reszkető kézzel e sorokat jegyzé: « Bizony nem az vagyok Uram én, a kinek kegyelmed itél, avagy is ugyan hisz lenni; mert én is keresztény embernek tartom magamat, lelkemet Istennek ő felségének tartom, conscientiamat nem akarom ledálni».*
Bethlen május 2, MILLER 11. 5.
Bethlen Gábor és testvére István Száldobosról 1629 május 30-án írnak PÁZMÁNY-nak. A Nemzeti Muzeum könyvtárában.
Bár mindinkább súlyosbodó betegsége kényszeríté, hogy lengyelországi tervét elnapolja: végső órájáig rettegésben tartotta a királyt és kormányát. Pázmány ezért mindent megtett, hogy a királyt az olaszországi bonyodalmakba való avatkozástól, – mire a német államférfiak egy része buzdította, – visszatartsa.
1628-ban II. Vincze, mantuai fejedelem, magtalan kimúltával, a savoyai fejedelem és a franczia neversi herczeg tartottak igényt a mantuai herczegségre. Amazt a Habsburgház, ezt Francziaország támogatta. S midőn a savoyai fejedelem spanyol segítséggel a montferratói grófságot tényleg birtokába vette: Richelieu franczia hadakat küldött Olaszországba. Eként az örökösödési ügy a franczia és ausztriai befolyás újabb mérkőzésévé fejlődött. II. Ferdinánd soká habozott, vajjon részt vegyen-e ezen küzdelemben. A pápa és a kath. liga fejedelmei minden áron visszatartóztatni igyekeztek őt.
Pázmány is hozzájuk csatlakozott, mert attól tartott, hogy Bethlen ki fogja zsákmányolni a király bonyodalmait. 1629 márczius elején megjelent az udvarnál és előterjeszté a királynak, hogy az olasz háború veszélyeztetné a kath. vallás és az osztrák ház érdekeit; Francziaország sietni fogna a portát és Bethlent újabb támadásra bírni, melyhez a német fejedelmek csatlakozni fognak.»
A prímás föllépésének a pápai nuntius sikert jósolt. «Nem lehet kételkedni – írja – hogy a tisztelt főpapnak ékesszólása és tekintélye nagy hatást gyakorol a felségre. »*
Bécsi nuntius 1629 márczius 10.
A római curiánál is nagy fontosságot helyeztek Pázmány közbenjárására. «Uraságodnak – írja az államtitkár a bécsi nuntiushoz – jelentéséből értesültünk a valóban apostoli szellemű lépésekről, melyeket az esztergomi érsek az olaszországi ügyek tárgyában a császárnál s az ifjabb királynál tett. Remélljük, hogy a felségek méltányolni fogják alapos észrevételeit. Ő szentsége áldásában részesíti őt, s megjegyzé, hogy ily férfiú szava gyakran nagyobb hatással bír, mint egy követ küldetése.»*
Az államtitkár márczius 31-iki titkos jegyekbe foglalt jegyzéke.
Pázmánynak nem volt szüksége buzdításra. Valahányszor Bécsben megjelent, sohasem mulasztá el a királyt a békés politika fölkarolására serkenteni. A királyi gyóntatónak, a nagybefolyású Lamormain atyának közbenjárását is igénybe vette. « Ha én lennék a császár gyóntatója – mondá egy alkalommal – nem részesíteném föloldozásban, míg az olasz háború tervéről lemond». De igyekezetei, melyeket a nádor is támogatott, sikeretlenek voltak. A király részt vett az olasz háborúban, a mely csakugyan veszélyes bonyodalmakat vont maga után; míg annak 1630-ban békekötés vetett véget.
Ezalatt Bethlen betegsége mindinkább súlyosbodott s a tudósítások, melyek Bécsbe érkeztek, halálát közel kilátásba helyezték. Ezért Pázmány és az előkelőbb magyar tanácsosok ismételve a császári udvarba hívattak, hol aziránt értekeztek, mily magatartást kelljen a királynak Bethlen halála esetére, a hét megye visszacsatolása tekintetében, elfoglalni.* Többen azt tanácsolták a királynak, hogy fegyveres erővel csatolja vissza a hét vármegyét. Pázmány nem helyeselte ezen tanácsokat. «Bethlen halála előtt – úgy mond – nem szabad hadi készületeket tenni, nehogy az ellenséges érzületűek kétségbeesett lépésekre indíttassanak s felséged gyűlöletessé váljék. Zajtalanúl kell a szükséges intézkedéseket megtenni, hogy szükség esetében föl lehessen használni a megfelelő eszközöket. A ki siet, könnyen fölforgat, és a mi jól történik, elég gyorsan történt. Azután mielőtt a fegyver hatalmához folyamodunk, békés úton kell megkisérleni a megyék visszaszerzését; mert ha felséged fegyverrel támad Erdélyre, török háborút fog előidézni».*
Augusztus első felében PÁZMÁNY és a nádor Eckemberg herczeggel Bécsben értekeztek ez ügyben. (Erről ír PÁZMÁNY aug. 14-iki levelében.) Augusztus 13-án a király levél útján kéri ki PÁZMÁNY véleményét (MILLER 11. 24.) Szeptember 3-án a király őket ismét fölhívja. (MILLER II. 27.)
Augusztus 14. 1629 Pozsonyból. A bécsi állami levéltárban.
Míg Bécsben ezen kérdések tanácskozás tárgyát képezték: a fejedelem végnapjait élte és erős lélekkel intézkedett tartományának sorsáról. Nejét két év előtt Erdély rendei által utódjává fogadtatá. Most, úgy látszik, megbánta tettét. Brandenburgi Katalin ugyanis, ki egy idő óta élénk rokonszenvet kezdett tanúsítani a kath. vallás tanai és szertartásai iránt, ezzel a protestáns rendek körében nagy aggodalmakat keltett. A fejedelem őt okmány kiállítására kényszeríté, melyben kötelezi magát, hogy Kalvin felekezetétől el nem szakad, ha pedig igéretét megszegné, alattvalóit a hűség esküje alól fölmenti. Mindazáltal áttérése már néhány héttel utóbb bevégzett tény volt.
Bethlen ugyanakkor testvérét, Istvánt, rendelte neje mellé kormányzónak. Ezen intézkedéseket nem soká élte túl. 1629 november 15-ikén, élte 49-ik évében elhúnyt. Benne Erdély leghatalmasabb uralkodója, és vele az ország nagysága és jóléte sírba szállt.
30. BETHLEN GÁBOR ÉRME.
