BEFEJEZÉS
BEFEJEZÉS
40. RÁKÓCZY ZSIGMOND ÉS NEJE CZÍMERE.
E KÉT, egymást oly gyorsan követő halálozás Európa szerte mély részvétet keltett. Egykor a család egyik nagyobb viszálya alkalmával, a már agguló, ideges Bisterfeld, bosszantva az események által, de nem fontolva meg szavai horderejét, azt a jóslatot ereszté ki ajkán, hogy egy év se telik el s vagy a herczeg, vagy a trónörökös, de valaki közülök a haragvó Isten áldozatául fog esni. Ha az öreg Bisterfeld akkor csak sejtette volna is, hogy a mit ő mond, az kettősen fog teljesedni s épen azokon, kik szívéhez oly közel állottak s ha talán később e levelére gondolt, bizonynyal el kellett szorulnia szívének. Hisz az ő reménye, az ő várakozása, az ő büszkesége, az ő legjobb barátja volt az, kit visszaadott az anyaföldnek. Szomorú végzete volt ez a Rákóczy családnak; első nagyobb mérvű csapás, mely emelkedése diadalmas útában megállítá. A csapások egész sora követte azt, s a szegény özvegyre, ki Zsigmondban kedvencz fiát siratta, a megpróbáltatások hosszú sora várt. A név varázsa és traditio azután sem engedék, hogy arról az útról, melyet az öreg fejedelem megjelölt, letérjen a család mindaddig: míg ennek a küzdelemnek áldozatúl nem esett.
Comeniustól maradt fenn egy kis röpirat, mely bizonynyal a Zsigmond hálálát követő legközelebbi években készült s mely az akkori társadalomnak meglehetős szomorú képét adja. «Ebben a Bábel tornyában – mondja igen találólag, – ötféle nemzetiség – van, melyek, ha a latin nyelv nem volna, meg se értenék egymást. Hát nincs-e ez hátrányára a közboldogságnak? – Oh szeretett magyarom ilyen a ti házi egyetértéstek. Ha van hely e világon, hol ármány s irigység uralkodik: bizony nálatok van az. S ti csak a magatok hasznát nézitek, nem a közjót. Mennyi törvényetek van, mely mind arra szolgál, hogy a buta népet járomban tartsátok. S még arra sincs érzéketek, hogy a ti idegen királytok jármot készít nektek. Férfiaitok, asszonyaitok tunya életet folytatnak; nem érdekelnek a finomabb mesterség, művészetek. Bővében vagytok mindennek s mégis mennyi a koldús köztetek. A nevelésre nincs gondotok; egész Magyarországon nincs olyan iskola, melyben magyar nyelvet tanítanának; s aztán a vallástok se sokkal jobb a bálvány-imádásnál.»
Bizony szomorú kép ez, melyet Comén rajzol s még szomorúbbá teszi alapos kimutatása, hogy ez a nemzet jó tulajdonai s egészséges hajlamai daczára van így. A hanyatlás e képének sok részletét meg lehet magyarázni. De kétségtelen, hogy egyik sem volt azok közt olyan, mély orvosolható ne lett volna. Comén e könyvét Rákóczy Györgynek mutatta be. Vajon nem a Zsigmond életében, az első impressiók alatt, melyeket Magyarországon szerzett, fogamzott meg benne megírásának gondolata? Nem hihette-e méltán, hogy mivel Zsigmondban a szép és nemes s általában a haladás iránt erős fogékonyság volt, egy ilyen határozott szó nagy hatással lett volna rá? Hisz a Comén iskolájának felállításánál mily gyorsan tudott határozni s mennyi bőkezűséggel teremtette elő mindazon eszközt, melyet ez szükségesnek mondott. Olyan emberben, ki maga is egy kis dynasta s kinek példája és működése egy nagy terület sorsára bír befolyással, a szép, igaz és nemes cultusa megbecsülhetetlen tulajdon.
Mert daczára, hogy korával és tapasztalataival arányban nem álló politikai bölcsességgel nem bírt: fogékony és élénk elméje sok tévedéstől megóvta és sok fontos kezdeményezésre képessé tette volna.
Természettől nyert fényes tehetségeit a gondos nevelés s figyelmes oktatás fejlesztették: s minden tulzás nélkül mondhatjuk, hogy jobb volt koránál. Örökölte a Rákóczyak minden jó tulajdonát, azon gyarlóságok nélkül, melyek ezek népszerűségének ártottak. Kitartó és megfontoló volt mint atyja, ennek makacssága és szenvedélyessége nélkül. Barátságos, szivélyes volt, mint az öreg Zsigmond, de fiatalsága daczára jobban meg tudta válogatni, kit bocsásson közel szívéhez, mint a vén fejedelem. Tartott családjára, mint minden Rákóczy, de a fejedelmi vér soha sem nyomta el benne az embert, mint néha az öreg Györgyben. Becsülte a tudományt, csakúgy mint ezek, de nemcsak másokban mint ezek: maga is a legkomolyabban foglalkozott a tudományokkal. Erős kritikát gyakorolt magával és másokkal szemben, mert a megfigyelő érzék ki volt benne már mint ifjúban is fejlődve, s épen ez és nem a természettől vele született szenvedélyesség okozák olykori összeütközéseit. Anyja vére folyt ereiben: a kiben hitt, ahoz szive egész melegével ragaszkodott.
Volt valami megnyerő egész lényében s ez tette családja, környezete kedvenczévé. Bátyját, mint a fejedelmi szék örökösét tisztelettel halmozák el; őt, mint fejedelmi erények tulajdonosát becsülték, szerették. A hova csak ment, vidámságot terjesztett maga körül, feszesség nélküli megjelenése, barátságos modora, keresetlen, bár olykor a csípősebb tréfától sem irtózó társalgása megtalálta az útat az emberek szívéhez. Lényének felsőségét nem érezték, akikkel érintkezett s ha mégis önkénytelen hódolattal fordultak felé, ez nem az uralkodó fiát, hanem az embert illetté.
Talán az élet küzdelmei, tapasztalatok, csalódások más irányba terelték volna az egyenletesen megindult fejlődést. Talán egyik vagy másik kisebb gyarlósága, melyet önuralkodása meg tudott fékezni, meg is billentette volna az egyensúlyt: ki tudná ezt megmondani? Az élet útai kiszámíthatatlanok s olykor sokáig elfojtva tartott szenvedélyek nagy erővel törnek ki. De a bölcsészet cultusa erős garantia, hogy a küzdelmes csatából a jobb tulajdonok kelnek ki diadallal. És Zsigmond philosoph volt; nyugodt, higgadt önmérséklettel biró philosoph. Ez védte meg fiatalsága erős megpróbáltatásaiban, s bizonynyal védte volna később is, gyengeségei daczára.
Mert voltak gyöngéi; szeretett például élczelni. Gyöngeség volt tőle nem gondolni meg, hogy társadalmi állása megvédi őt a sértett fél megtorlásától. Szeretett hivalkodni tudományával. De nem tiszteletre méltóbb-e az, ha inkább ismereteivel, mint borivó képességével kérkedik; a mi pedig abban az időben divatos dolog volt. Úgy tetszik, volt benne egy kis pedanteria is. Ezt megbocsáthatjuk neki azért, mert ez leginkább rendszeretetben és pontosságban nyilatkozott. De e gyengeségeket mennyi ragyogó tulajdona ellensúlyozta! Nyílt és világos esze volt. Fogékonysággal birt a szép és nemes iránt; mély vallásos érzése, erős hazaszeretete voltak igen sok tettének önzéstelen rúgói s még szabadságszeretete sem állott egyedül a nemesi kiváltságok feltétlen tiszteletében. Rendkivül sokat dolgozott; gazdaságát, a kezére bízott területet maga kormányozta s még abban az időben is, míg atyja élt, de azután hogy önállóan vezette ezek ügyeit, a szigorú törvényesség ridegségét lehetőleg enyhítette. Volt némi hajlam benne az utópiák iránt; amint kozák királysági törekvései hajótörést szenvedtek, felvetette testvérénél az eszmét, nem volna-e jó a szepesi városokat kiváltani Lengyelországtól? Biz azt fegyver nélkül nem adják, válaszolá az e kérdésben practikusabban itélő testvére. Eszményi iránya daczára az élet gyakorlati szükségei iránt érzékkel birt. Legfényesebb bizonysága ennek a pataki iskola, melyet ő teremtett európai iskolává, sőt olyan minta intézetté, melytől mások vettek példát akkor, midőn ez már maga is hanyatlásnak indúlt. Aztán törekvése a presbyteriális rendszer behozatalára mutatta, hogy a sérthetetlennek tartott földesúri jog csorbításától épen nem volt idegen, mikor azt magasabb érdekek kívánták. Mind ez a két dolog nagyobb mérvű kezdeményezés volt, melyben ő kora balitéleteivel állott szemben: akkor dőlt ki, mikor a mozgalmat oly irányba terelte, melyen az út a győzelem felé, legalább is valószínűnek látszott. A Comén-féle iskola már magyar alapra volt fektetve s a presbyterium csak a magyarságnak válhatott volna hasznára. De az ő halálával félbemaradt kezdeményezés lett mind a kettő; bekövetkezett a Medgyesy által megjövendölt idő: azért kelle nekie oly korán meghalnia, hogy ne lássa azt a gonoszt, mely e helyre eljövendő volt.
S ennek a gonosznak a magvát már kezdették akkor vetni. Készülőben volt a megtorlás mindazokért, miket a németpártiak Bethlen Gábortól és Rákóczy Györgytől szenvedtek. Rákóczy Zsigmond ritka érettséggel, bár olykor nem minden előitélet nélkül látta ez események készülődéseit. Testvéréhez írott leveleiben mindig mindig visszatér Wesselényi ama kalandos tervére, hogy a törökök segélyével a császár tudta nélkül akarja a Rákóczyakat megbuktatni. Bizonyos, hogy a császárral ezt nem közölték; azt hitték, hogy utólagosan a siker ki fogja engesztelni. A siker nem következett ugyan be, de Zsigmondnak alapjában mégis igaza volt, s ezt az igazát a helyzet magyarázza meg. Mert hiszen a helyzetből folyó dolog volt az, hogy Magyarország sorsa felett Magyarország határain túl döntöttek. Az a kis darab Magyarország, mely Ausztriával szomszédos volt, nem tehetett másként, mint hogy sorsát Ausztriáéhoz fűzze. De az a másik kis darab Magyarország, mely Erdélyhez esett közelebb mindég szivesebben csatlakozott ez országhoz. Itt legalább, egy nemzeti dynastiától inkább várhatta érdekei kielégítését. Rákóczy Zsigmond tisztán látta e helyzetet s nem is mutatkozott idegennek, annak minden következményeit elfogadni. Politikai agitatiókba soha egy alkalommal se elegyedett; józan belátása is visszatartá attól s egész szerepe arra szorítkozott, hogy családja ellenségeinek minden lépését figyelemmel kísérje s azokról testvérét jó eleve értesítse. És e tekintetben nagy hasznára volt, hogy atyjának két megbizott hivével, Keménynyel és Bisterfelddel folytonos érintkezésben állott. Az első a specziális hazai-, az utóbbi a külföldi viszonyok felől tájékoztatták, ezáltal szélesbedett látkörrel itélhetett az eseményekről.
Bizonynyal a conflictusokat, melyek halála után bekövetkeztek, ő sem tartóztathatta volna fel; de jellemének alapvonásait tekintve, nem látszik valószínűtlennek, hogy azok alakulására befolyhatott s ezáltal a következményeket enyhíthette volna. Mindez hozzávetés, bizonyos csak egy: a társadalmi fejlődésnek oly irányokat kezdett adni, melyek a régivel egészen szakítottak. Jellemének szívóssága mellett valószínűnek is tartjuk, hogy új eszméit diadalra vezette volna. Halála ezt meghiúsította. Alkotásai félig elkészült kezdemények maradtak s utána, minden visszazökkent a régi kerékvágásba.
Oh bizony az volt ő, a mi Marcellus az Augustusok családjában. Nagy és szép remények, fényes és ragyogó jövő kora sírja.
Ostendent terris hunc tantum fata neque ultra
Esse sinent. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Esse sinent. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
41. LORÁNTFY ZSUZSÁNNA.
