VII.
VII.
Rákóczy Zsigmond a magyarországi részek kormányzójává neveztetik ki. Szemle a kassai administratio felett. A fejedelem kijövése Magyarországra. Kassa és a hét vármegye resignálása. Rákóczy György Erdélybe menetele. Zsigmond kormányzósága a hét vármegyében. Teendői, hatásköre. Érintkezések Lengyelországgal s a kozákokkal. Chmelniczky. Rákóczy törekvése, hogy a lengyel koronát fiának megszerezze. Dalmady Svédországban. A vallás kérdése. Radzivil. Lupul leánya kezét felajánlja Zsigmond herczegnek. Tárgyalások. Rákóczy betegeskedése. Vadászat Görgényben. Halála. Végrendelete. Intézkedése eltemettetése ügyében. Dániel János bécsi követsége. Rákóczy temetése.
Nem ok nélkül tartotta a fejedelem Zsigmond herczeget több mint egy év óta állandóan magyarországi területen, s nem ok nélkül rakott fiatal vállaira olyan terhet, mely idősb embert is megpróbált volna. Nemcsak a hadakozásban vétetett vele részt, hanem a békealkudozásokról is tudósításokat küldtek követei hozzá,* sőt az ezzel parallel folyó svéd tárgyalásokban is részt juttatott neki. Így avatta be őt a helyzet összes titkaiba.
Linzi béke Okmánytára, 240. l.
Meg is volt vele atyja elégedve. 1647 elején a császártól átengedett hét vármegye, s magyarországi uradalmai kormányzójává nevezte ki. Utasítást dolgozott ki számára, mely főbb vonalaiban szabályozta teendőit s hatáskörét. Zsigmond ezt fiui engedelmességgel fogadta s köszönte meg. «Azon is leszek – irá – isten ő felsége segítsége s nagyságod továbbra való oktatása után, hogy attól semmiben el ne távozzam». De voltak nehézségei s ezekért atyjától – ki akkor Váradon volt – pótutasítást kért, hova ezek átvétele végett maga is leutazott.
Ha töröktől, a császár birodalma alatt levő magyarságtól, lengyeltől levél érkezik s a szükség úgy kivánja, válaszolhat-e ő azoknak? – Miért ne? felelé a fejedelem, «az idő és a dolgok kivánsága szerint.»
Minthogy senki magának semmiben, de főként tanácsadásban nem elégséges, s ő ezenkívül még «korban, elmében» éretlen, kiket rendel mellé ő nagysága tanácsadókul? s micsoda szokásaik vannak a hét vármegyebeli uraimnak, kitől tudhatja meg? Addig is, míg Csernel visszajön az országgyűlésről, – felelé atyja – Lónyaitól, Nyárytól, Debreczeni praefectustól, Kún Györgytől s a hét vármegyék alispánjaitól, mint ezeknek a mellé kirendelt tanácsosoknak szóval is meghagyta.
A mezei hadak tőle fognak-e függeni? s honnan kapják fizetésöket? – Csak úgy, mint tőlem magamtól, volt a fejedelem válasza. Fizetésöket a praefectus két hetenként adja meg.*
Várad, 1647 febr. 4-én kelt eredetije a vörösvári Erdődy-féle levéltárban. A fogalmazványt Zsigmond herczeg, a válaszokat atyja írta.
Ez a kormányzóság, melyet az ifjú herczeg átvett, épen nem volt nyugodalmas hivatal. Egyszerre három várat nagyobbítottak, javítottak, szépitettek: a patakit a mellette levő szép nagy kastélylyal, a munkácsit és a tokajit. Egyik-másik részét ujra építették, diszítették olasz izléssel, olasz mesterek által, a fejérvári palotáról vett minták szerint. A képírók a nagy termekben freskókat festettek, az aranyozó mesterek a lakó szobákat diszítették fel, beszterczebányai mesterek végezték az asztalos munkákat, a kőfaragók pedig a folyosókat márványoszlopokkal látták el. Maga Zsigmond herczeg Patakon az erődítési munkálatok javítását vezette, de felügyelt a többiekre is Debreczenivel, a fejedelem praefectusával. A pataki könyvtárban sok időt töltött s olykoron halászatban s vadászatban keresett szórakozást.*
Családi Levelezés, 370–1. ll. s sok levél Debreczenihez az orsz. ltárban.
A mint a tavasz kinyílt, Kassára ment, hogy az ottani kamara felett szemlét tartson. De szomorú állapotokról, teljes rendetlenségről tett jelentést: «ugyan nem sok gondviselése vagyon itt az embereknek, csak a magok hasznát keresik».* Következménye volt ez a felső-magyarországi bizonytalan állapotoknak, – annak t. i. hogy a megyék tényleg Rákóczy kezén voltak ugyan, de törvény szerint még nem resignáltattak.
Családi Levelezés, 372. l.
A nyár sem volt gondoktól ment: az a fegyveres béke, mely a török széleken az ágyú nélkül való hadakozásból állott tényleg s mely kisebb-nagyobb rabló kiütéseket vont maga után, sok gondot okozott a herczegnek. Az ilyenek természetesen a basák és bégek hivatalos tudta nélkül, de elnézésével történtek. Az, hogy a végeknek mindig résen kellett lenni, még nem volt elég: a fő volt, kémek által előre kitudni s meghiusítni a tervelt kalandokat. Ősszel már komolyabb fenyegetések váltották fel ezeket az egri pasa részéről s az öreg fejedelem figyelmeztette is Zsigmondot, hogy résen legyen, mert az nem szokott oda menni, a hova fenyegetőzik. «Csak isten kivigyen s disponálhassak, aztán nem lesz olyan módja benne: ».*
Okt. 15-iki levele. Családi Levelezés. 379. l.
De erre a kijövetelre más okokból is szükség volt. Az öreg fejedelemnek holt hírét költötték Magyarországon.* S Zsigmond is egyre sürgette a kijövetelt. Még három hétig akar benn maradni ő nagysága – irá anyjának – «de itt kinn igen hasznosnak látszanék a Nagyságtok híveinek, ha nem késvén, mennél hamarább jőne már megnézni személyesen a dolgokat, mert sok lator ember vagyon»:* Kijövetele sok kósza hírt meg fog szüntetni.*
Családi Levelezés, 374. l.
U. o. 373. l.
U. o. 380. l.
S e várva várt kijövetel csakugyan megtörtént: a fejedelem okt. 18-ka körül Váradra ért. De személyes összejövetelük még egy időre elmaradt. Neki Patakon kelle maradnia: míg atyja Váradról intézte azokat a tárgyalásokat, melyek a felső-magyarországi ideiglenességnek véget voltak vetendők: az eperjesi értekezlet tárgyalásait. Csak egy ízben, november vége felé tettek látogatást Patakon* a fejedelem-asszonynyal, de nemsokára visszatértek. Maga a tárgyalás Eperjesen épen ezen napokban vetté kezdetét, s bár épen nem haladt nehézség nélkül, de minden mutatta, hogy most eredménynyel fog végződni. Maga a németországi háború is utolsó napjait érte. Rákóczy már meg volt nyugtatva, hogy az európai békébe ő is be lesz foglalva s ez sok kérdésben elnézőbbé tette. Végre csakugyan nagy részben befejeztettek a tárgyalások 1648 jan. 18-dikán, Te Deum laudamus-sal dobokkal és sipokkal s ágyúlövésekkel adván az örvendetes hírt az újjongó nép tudomására.
Családi Levelek, 391. l.
A hét megyének ünnepélyes átadása jan. 28-ára volt határozva, s az átadás helyéül Kassa kijelölve, olyan ünnepélyességek közt, mint ez hajdan Bethlen idejében ment véghez. Maga a fejedelem ment el arra nejével és Zsigmond herczeggel mint kormányzóval. A császár követei három nappal elébb érkeztek meg: s azonnal lakásukon a fejedelem, neje s a kormányzó által fogadtattak. Az átadás a kitűzött napon megtörtént. György úr a kormányzóval s a hét megye és városai követeivel, kapitányaival az elfogadó teremben várta a császári biztosokat. Azután bejöttek Erdély és a hét megye főurai s közvetlenül a fejedelem háta mögött foglaltak, helyett. Először Tőrös a király biztosa beszélt a király nevében s resignálta ünnepélyesen a hét megyét: ötöt élethossziglan a fejedelemnek, kettőt pedig úgy, hogy ő utána fiai birhassák életükben oly móddal, amint ő fog rendelkezni. A fejedelem nevében Lónyay felelt. Most Tőrös a városokhoz s megyékhez intézett szónoklatot s ezek nevében Nyáry Bernát felelt. Az ünnepélyt nagy ebéd zárta be. De az eskületételek, apróbb megbeszélések febr. 4-ig tartottak. Ekkor volt a búcsúkihallgatás a fejedelemnél, még egy nagy ebéd s ünnepélyes elbúcsúzás.
Kassáról a fejedelem, hogy az átvételről a szükséges jelentést az országgyűlésnek megtegye, Erdélybe ment, a kormányzó pedig Patakra. Hivatala ha lényegében nem is, de alapjában változott. Eddig csak fegyver erejével elfoglalt területen volt helytartó: most már ez a terület jogos tulajdonává lett atyjának. Hatáskörét ha nem is, de tekintélyét ez minden esetre emelte, legalább azokkal szemben, kik ellenséges állást foglaltak el irányában. Simulni kezdtek ezek is – legalább a helyzet kényszerűségének megadták magukat. De Zsigmondnak azért maradt baja elég: sok kellemetlensége volt atyja iskolájában felnőtt tisztviselőivel. Ezek magától az öreg fejedelemtől beszívták a törvény betűihez való ragaszkodást. Bizonyos, hogy törvénytelenséget soha sem követtek el: de minden szigort, a mi a törvény betűjével megfért, alkalmaztak. S a fejedelem, ki azt enyhíthette volna, messze volt, – a míg pedig a panasz hozzá jutott, sok dolog már el volt intézve. Terheltetés a vármunkákkal elbujdosásra kényszeríté a jobbágyokat, a sarczok kérlelhetlen behajtása sok nyomort idézett elő; egyes tisztek ridegsége panaszokra adott alkalmat: szóval Zsigmond herczeg jelenléte s az a körülmény, hogy mindenkire nézve hozzáférhető volt – egy sereg panaszt felszínre hozott.* Zsigmond ha nem is teljhatalommal, de elég tág hatáskörrel volt atyjától felruházva, hogy sok sajgó sebet meggyógyítson.
Az Országos Levéltárban egy csomó erre vonatkozó levél van. Igen érdekes Maksainak 1648 máj. 29-iki jelentése ily ügyekben. Gróf Erdődy-féle levéltár, Vörösvártt. V. ö. Delejtű, 1859. Pálffy levele Rákóczyhoz.
Aztán az északi és keleti országokba menő követek utazásáról neki kellett gondoskodni, mert ezek a kormányzására bizott megyékből indultak el. Az utasítások vele egyetértve állapíttattak meg, a leveleket részben Bisterfeld, részben ő fogalmazták, s a jelentések is első sorban hozzá érkeztek. De vele érintkeztek azok az ügynökök is, kiket Rákóczy ezen országokban tartott, sőt, az a jól szervezett párt, a dissidensek egész tábora, melynek Radzivill volt a vezére s mely Lengyelországban Rákóczyval összeköttetésben állt, gyakran vele váltott leveleket. Már ismeretségben, barátságban volt velök a kormányzó.
A dissidenseken kívül volt még egy háborgó elem Lengyelországban, mely Rákóczyval már ekkor is érintkezésben állt: a fellázadt kozákok tábora, mely a respublicának a krimiai tatár hordák területe felőli végvidékét képezte. Azokat a vallás kérdése, ezeket függetlenségi vágyaik hozták vele összeköttetésbe. A kozákok ugyan is különböző kiváltságokkal bírtak, melyekből a lengyelek kiforgatták őket, nyomorgatták, üldözték, elviselhetetlen adókkal terhelték. Hosszas időn át eredménytelenül tettek kisérleteket azok visszaszerzésére: mígnem Chmelnicki Bogdánban kitünő hadvezért nyertek. Szervezte a fölkelést, diadalt aratott a lengyeleken s már messzehatóbb tervekkel is kezdett foglalkozni, nem kevesebbel mint azzal, hogy Lengyelországtól elszakítsa a kozákokat. Szövetséges után nézett, ki e munkájában megsegítse s szemeit egyfelől az orosz czárra, másfelől Rákóczy Györgyre vetette s mindkettővel alkudozást kezdett.
20. RADZIWIL ALÁIRÁSA.
Épen az alkudozások kezdetén 1648 tavaszán történt, hogy a fejedelem Mikes Mihályt a kurlandi herczeghez küldé, hogy újon született gyermeke keresztelőjén képviselje őt. De alig hogy Lengyelországba ért: meghallá, hogy a király május 20-dikán meghalt. Azonnal visszatért, hírt adni urának, s ez most eljöttnek látta az időt, hogy fellépjen a lengyel koronáért. Bethlen Ferenczet s Klobusiczky Mihályt pénzzel, levelekkel ellátva Lengyelországba, Mikest és Padányit a felső-németországi protestáns fejedelmekhez s Dalmady Istvánt a svéd királynéhoz küldé, s ez országokban levő ismerőseihez Zsigmond is írt,* – mert a Radzivillel folytatott munkácsi tárgyalások alapján jövendő királyul az ő személye volt combinatióba véve. Szerette volna György a lengyel koronát Zsigmondnak megszerezni s míg egyfelől a lengyelországi követek avval voltak megbizva, hogy eleinte az ő jelöltségét emlegessék, másfelől meg volt nekik hagyva, hogy titokban igyekezzenek jóakaróit megnyerni, hogy szavazatukat Zsigmondra szállítsák s ugyanakkor a kozákok megnyerésére is tett lépéseket:* Dalmadynak pedig az volt a feladata, hogy kérje meg a svéd királynét, hogy a királyválasztó országgyűlésen ő ajánlja Zsigmondot lengyel királyúl.
Fogalmazványai a vörösvári levéltárban.
Egy számokkal írt s egy más saját kezű fogalmazványában, melyeket Radzivilhez küldött követei számára készített, mondja «az kozákokhoz sem Moldván, sem Havasalföldén ily rövid idő alatt hasznos expeditiónkat nem ismerhetjük: hanem Nemoritz uramhoz küldtük szolgánkat s legkiváltképen ő kegyelmére bízván azoknak is részünkre való édesítését; kiknek az mit igér ő kegyelme, ebből fogyatkozás nem lészen s ha úgy tetszik musquát is részönkre pertrahálván». Vörösvári ltár. Ugyan ezen levelekben is meg van említve Zsigmond jelöltsége.
Dalmady szept. 1-én ért Stockholmba s a királyné által nemsokára ünnepélyesen fogadtatott. Utóbb titkárja jelenlétében fogadta. – E különcz és szellemes assszony, ki soha sem törődött az előitéletekkel s őszinteségét soha sem tagadta meg, sok rokonszenvvel tudakozódott Zsigmond herczegről. De Dalmady későn járt. Oxenstierna által a királyné kijelenté, hogy bár szivesebben látná ezt a lengyel trónon, mint rokonait, Kázmér vagy Károly herczeget, Lipót főherczeget vagy a brandenburgit: de ő már szavát adta Kázmérnak.*
Okmánytár Rákóczy svéd és franczia összeköttetéseihez. 424 s köv. ll.
De nem ez ajánlás elmaradásán, más körülményeken bukott meg Zsigmond jelöltsége. Első dolog volt a vallás kérdése. Mert a dissidensek nem voltak magukban elég erősek, hogy jelöltjük megválasztását biztosítsák – a catholicusok közül pedig protestáns jelöltre kevés volt megnyerhető. A Bethlenéknek adott utasításban kilátásba volt helyezve Zsigmond herczeg esetleges catholizálása. Fordítás és esetleges felülvizsgálás végett ez utasítás, melyet Kemény fogalmazott, elküldetett Zsigmondhoz, ki az illető pontot egészen kihagyta. Keményhez írt levele jellemzi álláspontját: «az instructiót lefordítattam, csak de negotio religionis hagytam el. Hogy azt megváltoztassuk, soha azt isten érnünk ne adja. De őnekiek azt absolute nem kell mondani, hanem csak úgy kellene megfelelni: ha most mindjárt igérnők magunkat vallásunk megváltoztatására, magok is állhatatlanoknak itélnének bennünket, az mint ebben, úgy másban is sőt (azaz: sokkal) inkább; jövendőben igazságnak lenni azt itélnők, az igazság ellen senki nem rugódozhatik. Interim minden testi, lelki szabadságokban megtartani őket sancte igérjük.» *
Eredetije Vörösvárt a gróf Erdődy-féle ltárban.
KRISZTINA SVÉD KIRÁLYNÉ.
E jelöltség támogatására a fejedelem most egy más combinatiót is igénybe vett. Radzivilen kívül a kozákokra is számított, különösen Chmelnickire – de az út Czeherinbe Moldván át vezetett. Ez ország jóakaratát kelle hát biztosítani. Moldvának évtizedek óta Lupul volt a vajdája: ritka dolog ez a két oláh tartományban, hol a porta a vajdák változtatásával valóságos kereskedést űzött, s Lupul ez állandóságát eszének, ravaszságának, kitartásának köszönheté. Rákóczynak ellensége volt: a hol lehetett, kikötött vele, mert benne látta fő akadályát, hogy a két oláh vajdaságot nem egyesítheti. De semmire sem tudott menni: Rákóczy a csatatéren hadvezéreit megverte, s diplomatái törekvéseit a serailban megbuktatta. Nem szerették, de kölcsönösen becsülték egymást. Hátha a családi összeköttetés közelebb hozná érdekeiket?
Ennek a Lupulnak egyik leányát Radzivill herczeg vette nőül: ugyanaz, ki Rákóczynak a lengyel trón keresésében főtámasza volt. De Moldvára Lengyelország is mindig igényt tartott, s ez ország nem egyszer keverte a lengyel és török államot háboruba egymással. Rosz szemmel is nézte a diván, hogy a moldvai ily szoros összeköttetésbe lépett egyik lengyel főúrral s Lupul, hogy hűségét bebizonyítsa, másik leányát a portára küldte mint kezest. Ezt a leányát Rákóczy Zsigmondnak szánta. A mint a lengyel király halála hírét vette, Stefan Girgicze logofetet ajándékokkal Rákóczyhoz küldé. Megbizatása volt felajánlani közbenjárását Lengyelországban a trón megszerzése körül s javaslatba hozni, hogy Zsigmond herczeg vegye el leányát. Mondják, hogy a leány szép volt: s a fejedelemasszonynak és bizalmas embereinek tetszett is e terv, de nem magának a fejedelemnek, ki csak nehezen volt rávehető. De mégis ráállott: mert Lupul őszinte csatlakozásával a dolog nagy lendületet vehetett volna. Az ő útján remélte a kozákokat is megnyerhetni, Lengyelországnak ez örökösen lázongó határszéli harczosait s ezekkel is megkezdte a tárgyalásokat Kemény által, ki a fejedelemasszonytól ajándékokat vitt Jassyba.*
KEMÉNY Emlékirata, 471, 481 ll. KRAUS naplója, 183. l. Országgyűlési Emlékek, X. 494–500. ll.
Valóban Rákóczy ügyei mindenfelé jól állottak. Reménye volt, hogy törekvéseit siker koronázandja. Ez őszre tűzte ki unokahugának, egy Allia kisasszonynak házasságát Zólyomy Dávid fiával – s e házasság a két család régi ellenségeskedését megszűntette volna. Fiát Zsigmondot is részint e lakodalomra, részint, hogy a tárgyalásokban részt vegyen, magához hivatta. De a fejedelem már ez évben többször betegeskedett. Most is előjöttek őszszel lázai s Zsigmond herczeg sietett be Erdélybe: nem «a lakodalom kedveért», hanem atyja betegeskedése miatt.*
Családi Levelezés, 39. l.
De nem sok időt tölthetett vele. Az öreg fejedelem, ki egy hosszú utazással különben is kifárasztotta magát, visszatérő útjában Kolosvárt rosszúl lett. Az volt a terve, hogy nejével, Zsigmond herczeggel s menyével Örményesre megy, honnan egy kis vadászati kirándulást tesz Görgénybe. Ez végzetessé vált rá: a görgényi útban betegsége rosz fordulatot vett. Daczára ennek nem rendelte vissza a vadászatot, mely annyira megerőltette, hogy a görgényi hegy alján nem régen épített palotájában alig bírta kipihenni fáradalmait. Azonnal elindult hazafelé: de azért az úton is folyton vadászgatott, – mire Balázsfalván annyira elgyengült, hogy a lépcsőn is alig bírt felmenni.
De uralkodott betegségén. 1648 Október 4-én beérkezett Fehérvárra s három nap mulva a mennyegzőn részt vett. «Nagy szomorusággal» ment az véghez, – mert a fejedelmen már látszott a halálos betegség.*
SZALÁRDY, 231–5. l.
S csakugyan I. Rákóczy György okt. 11-én délelőtt 11 órakor elhúnyt.
Istenbe vetett bizalommal, nyugodtan halt meg. Azzal a meggyőződéssel szállt sírjába, hogy családja jövőjét biztosította s hogy annak örökösödését az erdélyi fejedelemségben állandóvá tette. Akarta, hogy fiai hívek maradjanak ahoz az irányhoz, melyet ő uralkodása alatt megjelölt s hogy soha el ne szakadjanak attól a vallástól, melyet ő igaznak tartott és mind ennek erős kifejezést is adott utolsó gyöngélkedése alatt készített végrendeletében.* «Áldom az istennek szent nevét, ki eleimet kicsinyből nagyra s engem ingyen irgalmából idvezítőnk evangyeliomi vallásában engede születnem e mulandó világra; nemcsak ép kézzel, lábbal, elmével, de külső jókkal is annyira megáldott, hogy azt a nemzetségem közül senkivel ez ideig nem cselekedte.» S valóban minden rendelkezésének uradalmait illetőleg az a súlypontja, hogy utódai addig bírhassák azt, míg az evangyelomi valláshoz hívek maradnak. De ha isten őt oly magasra emelte is, gyöngeségének érzete egy perczre sem hagyta el: ő nem érte föl a fejedelemségben sem Bocskayt, sem Bethlen Gábort – s ezért a zászló, mit teste előtt visznek «alacsonb» legyen ezekénél. Aranyat se temessenek el vele se fehér dolmányán, se szederjes nadrágán s «egy kevéssé kopasz fején» egyszerű fekete süveg legyen. Nem pompával akár ő isten elé járulni annak irgalmát kérendő.
SZALÁRDY, 235. l.
21. GÖRGÉNY VÁRA A RÁKÓCZY-HEGYEN.
A törvénytisztelet erős érzése, mely életében minden tettének irányt adott, meglátszik végrendeletén is. Két fiáról egyszerre emlékezvén meg, csak Zsigmondról mondja, hogy «engemet soha meg nem búsítottál», Györgyről pedig egész hidegen szól: de azért az első szülött marad a család feje. Sőt a hol módjában állt volna függetlenné tenni tőle az ifjabbat, ott sem tette. A linzi béke megengedte, hogy Szathmárt és Szabolcsot annak a fiának hagyja, a melyiknek akarja: ő úgy intézkedett, hogy a két vármegye maradjon a György igazgatása alatt, de ő utána Zsigmondtól függjenek; a szathmári tisztek neki is letegyék a hitet. «Bátyja ő általa igazgassa, s keze is legyen Rákóczy Zsigmondnak rajta». Mindketten pedig függjenek anyjuktól, kinél ő, mióta az úristen összehozta őket, «szebbet, okosabbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltóbb személyt» nem látott.
Az uradalmakat három részre osztá. A nejének hagyottak közül Munkács, Ecsed, Regécz ennek halála után Zsigmondra szállanák: s addig is teljesen csak Sáros-Patak, Tarczal és a tokaji szőlők maradnak Zsigmondnak, a monostori részjószággal és Zsúkkal: természetesen az utódokra nézve a kölcsönös örökösödés fentartása mellett, ha az evangyeliumi vallásban megmaradnak. E pontja a végrendeletnek azonban annyiban változást szenvedett, hogy a fejedelemasszony Patakot tartá meg magának s Munkácsot Zsigmondnak engedte.
A végrendelet* azt kívánta, hogy egy hónap alatt véghez menjen a temetés. Oly intézkedés, melyet megtartani nem lehetett. Ez az általánosan bevett szokással ellenkezett, mely szerént a holt testet fél s néha csaknem egész évig nem tették a föld alá. És a temetésnek országgyűlésből kellett megtörténni, s annak összehívása mégis hosszabb időt vett igénybe. Erre kelle tehát a gyászoló családnak tekintettel lenni s ezért tűzték ki a temetés napjául 1649 január 10-ét. Az eltakarítás némely részleteiről már maga a végrendelet intézkedett. Koporsóját az öreg György megcsináltatta ciprusfából s meghagyta, hogy arra semmit se fessenek. Tetemeit Fejérvárt temessék el az általa kijelölt helyen, s a temetési menetről a gondoskodást Huszár Mátyásra és Kemény Jánosra bízta.* A szükséges vásárlások megtételére György és Zsigmond Hunyor Jánost Krakóba küldék,* s ő rá bízták a meghívókat Lengyelországban az ismerős főurakhoz és Radzivillhez. Küldtek meghívókat a két oláh vajdának és magyarországi főuraknak. A császárral Dániel János által tudatták a gyászesetet, ki azzal is meg volt bízva, hogy a linzi béke által Rákóczyra szállott vármegyék dolgában szót tegyen, eszközölje ki, hogy a visszabocsátandók visszaadása halasztassék temetés utánra s jelentse be a császárnak azt az intézkedést, melyet az elhúnyt a két megyére Szathmár és Szabolcsra nézve tett.
Egész terjedelmében Családi Levelezés; 583–94. l. KEMÉNY szerint a fejedelem tollba mondotta végrendeletét de ő tévedt, ezt egészen maga irta.
Családi Levelezés, 587–8. l.
Megbízó levelét Zsigmond irta. A vörösvári ltárban.
Dánielt a mint felért a császár nov. 3-dikán fogadta s kiadta válaszát. Vigasztalóan, kegyteljesen hangzott az: de ha nem teljesíthette is azt a kérést, hogy az öt vármegye visszabocsátása temetés utánra maradjon, Zsigmondra nézve a végrendelet intézkedését jóváhagyta,* melyért Zsigmond nem késett hálás köszönetét kifejezni a császárnak.*
II. Rákóczy György okmánytára, 7. lap.
Nov. 16-iki levele a vörösvári levéltárban.
A Lengyelországba küldött követek még annyira kedvező híreket sem hoztak haza, mint Dániel János. Ott gyors és erélyes intézkedéssel talán lehetett volna valamit elérni: de a lesújtott család ezt elmúlasztotta megtenni,* az ott levő követek utasítás hiányában összedugott kézzel nézték a többi követek tevékenységét s még a magukkal vitt pénzt is visszahozták. A különben szervezett Rákóczy-párt annyira elvesztette fejét, hogy életjelt sem tudott magáról adni. November 17-én megtörtént a királyválasztás, – a koronát János Kázmér merte el, – a nélkül, hogy Zsigmond herczegnek csak neve is szóba jött volna, sőt Lupul moldvai vajda is, daczára, hogy leányának Zsigmond herczeggel kötendő házasságára nézve a tárgyalások nem szűntek meg, az öreg fejedelemmel kötött szerződést megszűntnek jelenté ki.
KEMÉNY János Emlékiratai, 492. l.
Ily bizonytalanságok, hányatások közt érkezett meg a temetésre kitűzött nap. Valóban gyásznap volt az, mert mindenki érzé, hogy gyarlóságai mellett is fejedelmi embert tesznek sírba.
A székesegyházban fényes castrum doloris volt felállítva, melynek aljánál a zászlókat, két oldalánál a kardot s fejedelmi botot vivő főurak állottak. A menet a palotából Rákóczy Zsigmond vezetése alatt indúlt el, s a koporsót tizenkét legelőbbkelő fő- és tanácsúr vitte. Részt vettek a külföldi követek, magyar- és erdélyországi főurak, városok, megyék, szász és székely területek követei, papok, tanuló ifjúság. Sorfalakat az udvari, mezei s német hadak képeztek. Az ország zászlaját Kemény János, a szultán zászlaját Huszár Mátyás, a czímert Kornis Ferencz, a botot Mikola, a gyászlobogót Bánffy György vitték. Béldi Pál fegyverbe (pánczél, sisak) öltözve haladt a menettel, mely Zsigmond herczeg háza előtt vonult el. A templomban a gyászbeszédet Medgyesy Pál tartotta. Azután elhelyezték a holttestet a sírban – s egy zászlót összetörtek.*
Tudományos Gyűjtemény, 1821. II. k. 111–113., l.
Ezzel öreg Rákóczy György vissza volt adva a földnek.
