IV.
IV.
A hitújítás első kezdetei. Az országgyűlés határozata Luther követői ellen. Szatmári tevékenysége e téren.
Az a nagy mozgalom, melyet Luther Márton ágoston-rendi szerzetes Wittenbergában 1517 október 31-ikén indított meg, hazánkba is átcsapott, még pedig Szatmári primássága éveiben. A magyarok körében azonban Luther tanítása heves ellenállással találkozott. Nemcsak azért, mert a nemzet zöme még ekkor híven ragaszkodott ősei vallásához, a katholikus hithez, hanem mert az új tanok elfogadásával az a veszedelem fenyegetett, hogy a belső tusáktól meggyöngült nemzet még vallási tekintetben is részekre szakadhat; de mégis első sorban azért, mert a protestantizmus – hogy ideje előtt használjuk e szót – nálunk mint német nemzetiségi ügy jelentkezett. Ez az oka, hogy az 1523-iki országgyűlés oly szigorú végzést hoz az új tanok követői ellen: Minden lutheránust, pártfogóikat s a hozzájuk ragaszkodókat mint nyilvánvaló eretnekeket, mint a bold. Szűz ellenségeit ő felsége mint katholikus fejedelem fő- és jószágvesztéssel büntesse.* Ezt a törvényt az országgyűlés hozta, hol a köznemesi rendek voltak túlnyomó többségben s talán éppen a nemesség lánglelkű szószólójának, az ép oly nagy hazafi mint hithű katholikus Werbőczi Istvánnak sarkalására. Nagy tévedés volna tehát meghozatalát a katholikus papságnak vagy az éppen élén álló Szatmári György befolyásának tulajdonítani.
Kovachich: Suppl. II. 552., 53. t. cz.
Ámbátor, annyit a mennyit, Szatmári is tett az új tanok elterjedése meggátlására.
A római szentszéknél lépéseket indított, hogy Hunyadi János fáradhatatlan bajtársa, Capistránói János a szentek sorába iktattassék. A pápa szivesen fogadta a kérelmet. Elrendelte az ily alkalmakkor szokásos eljárás megejtését. Szatmári ezt el is végezte s jelentését a pápa elé terjesztette.* Óhaja teljesülését azonban már nem érte meg.
Schmitt: Archiepiscopi Strig. II. 38.; Memoria bas. Strig. 1856. 84.
Nem lehet kétségünk az iránt, hogy a primást e fáradozásában az a czél vezette, hogy Capistránói Jánosnak, a pogányokon aratott egyik legnagyobb, legdicsőségesebb győzelmünk osztályrészesének a szentek sorába iktatásával megerősítse a magyarokat őseik hitéhez való ragaszkodásukban.
Szembeszállott azonban nyiltan és egyenesen is az új tanokkal. Az alkalmat erre Nagyszeben városa adta, melynek szász lakossága az elsők között volt, kik Luther fellépését rokonszenvvel fogadták; annyira, hogy egyes történetírók nem haboznak állítani, hogy már ezekben az években nemcsak a világiak, de a papok közül is többen csatlakoztak tanításához. Nevezetesen azt mondják, hogy már 1523-ban nyiltan lutheránussá lett két szebeni pap, kiket ezért Szatmári maga elé idézett Esztergomba. Ez az állítás azonban tarthatatlan. Tarthatatlan pedig azért, mert az az okmány, melyre ez állítást helyezik, közönséges hamisítvány. Ez okmány szerint ugyanis az az esztergomi érsek, ki a két papot maga elé idézte, László bíbornok s konstantinápolyi pátriárka volt. Ámde 1523-ban nem László, hanem György volt az esztergomi érsek, a ki nem volt bíbornok, annál kevésbbé konstantinápolyi patriarka. László volt az utódja, Szalkai László; bíbornok és patriarka volt az elődje, Bakócz Tamás. Minthogy tehát így az alap hamis, a rája épített állítás is tarthatatlan.*
Közölte ez oklevelet 1523. május 4-éről Katona: Hist. crit. XIX. 392.
De egy más, látszólag nagyon jelentéktelen dolog is ellene mond ez állításnak.
Simon mester, éppen szebeni plébános, ugyancsak 1523-ban azért folyamodott Rómába, hogy a nehéz munkában elfoglaltak számára kedvezményeket nyerjen ki az étkezésben a bőjt tartamára. A pápa teljesítette a kérelmet. Simon azonban, mielőtt igénybevette volna a kedvezményt, helyénvalónak tartotta kikérni a primás, mint felettes hatósága hozzájárulását is. Szatmári megelégedéssel fogadta a plébános eljárását s megengedte, hogy nemcsak a bányákban dolgozó munkások, de a lelkészkedő papok is élhessenek nagybőjt idején tojással és vajjal.*
Országos levéltár: dipl. oszt. 23, 722. 1523. márcz. 4.
A melyik papság így gondolkozik, az még nem híve Luther Mártonnak.
86. CAPISTRANÓI JÁNOS.*
Capistránói János (269. l.) az ujlaki ferenczrendiek templomában. Cserna K. rajza.
Maga a világi lakosság azonban, nevezetesen a városi tanács, már ekkor határozottan a katholikus egyház ellen foglalt állást. E mellett tanuskodik az a hosszas pör, mely a bongardi plébánia révén keletkezett.
1521-ben András orvos, a szebeni királybirói szék ideiglenes birtokosa, a bongardi parasztok beleegyezésével Pileatoris Pétert tette meg plébánossá. Mikor Péter már három éven át viselte hivatalát, a nélkül, hogy kötelességei gyakori elhanyagolásáért csak egyetlen panasz is emeltetett volna, Szeben város polgármestere, Armbruster Mátyás azon ürügy alatt, hogy a kegyúri jog a szebeni tanácsot illeti s a bongardi hivek nincsenek plébánosukkal megelégedve, minden tekintet nélkül a szebeni főesperesre, 1523-ban egy városszolga által elvétette Pétertől a templom kulcsait s pártfogoltjának, Olczonai Györgynek adatta át.* A főesperes sietett erről értesíteni felettes hatóságát. Szatmári primás az ügy megvizsgálására Kaplyon László mestert, esztergomi kanonokot küldötte Szebenbe.* De mikor a dolog decz. 15-én a káptalan elé került, a polgármester és a tanács Olczonai Györgyöt annyira oltalmukba vették, hogy kérdéses volt, vajjon Péter visszanyeri-e plébániáját, ha mindjárt a primás küldötte támogatta is. Miért is a főesperes újabb felterjesztést intézett a primáshoz. Felterjesztésében azonban nem csupán a szóban forgó esetre szorítkozott, de panaszt tett a szebeni tanácsnak más, az egyházi hatóság jogkörét érintő intézkedései ellen is s sürgős orvoslást kért. Szatmári a királyhoz fordúlt, ki is szigorú rendeletet küldött a szebeni tanácshoz, úgy szintén azon helyekhez, melyek a szebeni főesperesség s így az esztergomi érsek joghatósága alatt állottak.
Hogy Olczonai György, mint némelyek állítják, Luther híve lett volna, lehetséges, de okmányilag ez ideig nem bizonyitható. Fabritius Károly: Pemfflinger M. élete. 47. l.
Szatmári levele kelt Esztergomban, 1523. júl. 12-én. Egyháztört. Eml. I. 91.
87. LUTHER MÁRTON.*
Luther Márton arczképe 271. l.) Cranach festménye a «Galleria degli Uffizi»-ban.
Lajos király rendelete pontosan felsorolja a tanács hatalmi túlkapásait.
Így, mikor egy bizonyos ügyben pörösködés támadt egyházi személyek között, a szebeni tanács, nem törődve a főesperes joghatóságával, maga elé rendelte a pörben álló egyháziakat s a főesperes megkeresése nélkül itéletet tett közöttük. Mikor a főesperes censurával sújtott bizonyos dolgok miatt egy lelkészt, a tanács ugyanezt a lelkészt kényszerítette egyházi ténykedések végzésére, azzal fenyegetvén őt, hogy ha a főesperes tilalma előtt meghajolva vonakodnék a szent mise végzésétől, elmozdítja javadalmából s mást rendel helyébe. Újabban Bongárdon a plébánost az illetékes főesperes jogszerinti vizsgálata nélkül, saját tekintélyére hivatkozva megfosztotta plébániájától s minden igazság ellenére mást állított helyére, kit a főesperes, mint a jogszokás kivánja, nem erősített meg hivatalában. Az is megtörtént, hogy mikor a főesperes hivatalos látogatásakor vagy más alkalommal a tanács alattvalói közt nyilvánvaló gonoszságoknak jött a nyomára, a tanács megakadályozta, hogy e gonoszságok elkövetői a főesperestől törvény szerint megfenyíttessenek. S ha mégis akadtak, kik pénzbirságra itéltettek, a birságpénzt a tanács a maga számára követelte. Ehhez járúl, hogy a tanács egyes helyeken a köteles tizedet vonakodik megadni a plébánosoknak. Mindezek a legnagyobb aggodalommal s nem kisebb nehezteléssel töltik el a királyt. Szigorúan meghagyja tehát, hogy a tanács az esztergomi egyház joghatóságát és szabadságát jövőre tiszteletben tartsa, annál is inkább, mert felhatalmazta a primást, hogy ha ily jogsérelmek ezután is előfordúlnának, azok okozói ellen törvény és jog szerint járhasson el.*
Az esztergomi primási levéltárban, Dipl. E. M. Strig. Itt hibásan 1522-re van téve. Közölve legújabban: Egyháztört. Eml. I. 120. Fabritius: id. m. 131–133. után.
Szatmári előtt nem lehetett titok, hogy a szebeni tanács magatartása abban leli magyarázatát, hogy Luther tanai a városban már hódítást tettek. Hogy e hódításnak útját állja, ismét a királyhoz fordúlt.
Kedvetlenül értesült, – írja Lajos király a szebeni tanácsnak – hogy annak a bizonyos Luther Mártonnak istentelen tanai, melyeket az apostoli szentszék követőivel együtt már régebben átok alá vetett, annyira elvakították az emberek lelkét, hogy az evangéliumi igazságot s a szentatyák intézményeit elhagyván, tanítása és könyvei általánosan elterjedtek közöttük, a polgárok és kereskedők s más szebeni lakosok szivesen veszik s olvassák azokat. «Minthogy azonban – így végzi Lajos – Magyarország néhai szent királyainak, a mi elődeinknek nyomdokain haladva kötelességünknek tartjuk, hogy a mi keresztény hitünket és vallásunkat, nehogy a kárhoztatott eretnek tanoktól megtámadtassék és megszeplősíttessék, országunkban sértetlenül fenntartsuk: akarjuk és hűségteknek jelen sorainkkal összes javaitoknak elvesztésével meghagyjuk és parancsoljuk, hogy jelen soraink vétele után úgy magában Szeben városában, mint más a hatóságtok alá tartozó helységekben Luther Mártonnak ... a könyveit falunként és házanként kutassátok fel s a felkutatottakat nyilvánosan égessétek meg…»*
Esztergomi primási levéltár: Dipl. E. M. Strig. Hibásan 1523. május 2-ára teszi. Közölte az eredetiből s a helyes 1524. márcz. 9-diki kelettel Fabritius: Oklevelek Pemfflinger Márk életéhez, Pemfflinger Márk szász gróf élete, Budapest, 1875. 133. s köv. ll.
De az új tanok terjedését királyi parancsszóval nem lehetett megakadályozni. Hatástalan maradt az országgyűlés végzése is. Mert a talaj, mely oly bő termést hozott Luther tanításának Németországban, megfelelő volt nálunk is annak befogadására. Kedvező körülményül szolgáltak hazánk földrajzi helyzete, nemkülönben politikai, kulturális, nemzetiségi s gazdasági viszonyai is. Ezek együttvéve eredményezték, hogy a XVI. század első negyedében katholikus Magyarország ugyanezen század végére túlnyomóan protestánssá lett. S az új vallásnak leglelkesebb híve s leghatalmasabb pártfogója éppen Thurzó Elek volt, Szatmári György sógora.*
Fabritius: id. m. 47. l.
