I.
I.
II. József halála. Új korszak az ország politikai fejlődésében. A nemzeti irány újjáéledése. A reformok hívei és az új király. Széchényi óvatossága. A protestánsok bizalma iránta a vallásszabadság kérdésében. Az 1790-iki országgyűlés. Hajnóczy irata az alkotmány átalakításáról. Az országgyűlés megnyitása. A hangulat a letünt uralom hívei iránt. Széchényi részvétele az országgyűlés munkásságában. II. Lipót koronázása. A nápolyi királyi pár pozsonyi látogatása. A vallásügy az országgyűlésen. Széchényi a protestánsok mellett foglal állást. Részvétele az úrbériség szabályozásának előkészítésében. II. Lipót rokonszenve.
JÓZSEF CSÁSZÁR elhatározásával, hogy a törvénytelen rendeleteket visszavonja és a magyar országgyűlést egybehívja, majd néhány héttel utóbb (1790 februárius 20-ikán) bekövetkezett halálával hazánkra új korszak nyilik meg.
A nemzeti irány, mely az ország politikai fejlődésében már III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt mindinkább háttérbe szoríttatott, majd egy évtizeden keresztül nyiltan és rendszeresen elnyomatott: most elemi erővel törekedett a közéletben az uralkodó helyet visszaszerezni.
Azonban, míg teljes egyértelműség uralkodott arra nézve, hogy az ország alkotmányos intézményeit és a magyar nemzetiség jogigényeit megfelelő törvényes biztosítékokkal kell körülbástyázni: a közvéleményben szakadást idézett elő az a kérdés, vajjon a régi állapotok változatlanul állítandók-e vissza? vagy pedig az új kor követelte reformok a jogosúlt tényezők közreműködésével azonnal foganatosíttassanak-e?
Azok, a kik az utóbbi álláspontot foglalták el, számítottak az új király támogatására; mert II. Lipót, mint Toscana nagyherczege, bölcs mérséklettel életbeléptetett reformjaival alattvalói tiszteletét és ragaszkodását tudta kivívni.
Széchényi Ferencz természetszerűen ezen irányhoz csatlakozott. Az események visszavezették őt a politikai közélet háborgó tengerére. De okulván csalódásain, s attól tartván, hogy iránta József császár reformjainak mind hívei, mind ellenségei bizalmatlanságot fognak táplálni: nagy óvatossággal irányozta lépteit. Az országgyűlés megnyitásáig nem hagyta el tartózkodó magatartását; noha nem hiányoztak, a kik őt nagy műveltségénél és nemes hazafiúi érzésénél fogva, hivatottnak tekintették és buzdították, hogy vezérlő szerepre vállalkozzék. Figyelemreméltó, hogy a protestánsok nagy reménységeket csatoltak személyéhez; tudták, hogy a vallásszabadság biztosítására irányuló törekvéseikben ő rá számíthatnak. Tanúságot tesz erről egy érdekes levél, melyet Adonyi György, az ágostai hitvallás előkelő híve, intézett hozzá az országgyűlés megnyitása előtt:
«Az ország összes protestánsainak szeretetében és őszinte ragaszkodásában Nagyméltóságod ne kételkedjék; azok, mivel Nagyméltóságod igaz és őszinte hajlandóságát tapasztalták, nemcsak óhajtják, hanem azon vannak, hogy Nagyméltóságod az előkelőbb közhivatalok egyikére emeltessék; csak igyekezzék Nagyméltóságod is lekötelezni azokat, kik a felséges udvarnál ilyen állások betöltésére befolyást gyakorolnak. Ezt Nagyméltóságod csakhamar tapasztalni fogja Budán és Pesten; de a protestánsok őszinte ragaszkodását és bizalmát úgy használja föl, hogy a főtisztelendő clérust és párthíveit meg ne sértse, bizalmatlanná ne tegye. Nem mulasztom el részemről ezentúl is Nagyméltóságod legjobb szándékait támogatni, és a mennyiben királyi kerületi biztosi működéséből bármit Nagyméltóságod ellen felhoznának, magánértesüléseim alapján a felvilágosításokat megadni. Egyébiránt mindazt, a mit biztosi hivataloskodása alatt tett, önkéntes lemondásával elfeledtette.»*
Az 1790 május 20-ikán kelt levél a családi levéltárban I. 11. I. 51. alatt.
Széchényi ekkor már Pesten volt, hogy a június 6-dikán Budán megnyitandó országgyűlésen a főrendek táblájánál helyét elfoglalja.
Itt találkozott egykori titkárával, Hajnóczy Józseffel, ki alispáni hivatalát elvesztvén, új állás keresésére volt utalva.* A benső viszonynál fogva, mely közöttük fennállott volt és elválásuk után sem szakadt meg, az új helyzet és a teendők iránt nézeteiket tartózkodás nélkül közölték és vitatták meg egymással.
Hajnóczy számadási könyvéből tudjuk, hogy 1790 június 6-ikától október 13-áig Pesten tartózkodott.
Joggal feltehetjük, hogy Hajnóczy azt az emlékiratot, melyben az országgyűlésen alkotandó törvényekre nézve javaslatait az ország rendei elé terjeszteni szándékozott, Széchényivel együtt dolgozta ki, vagy abban legalább az ő nézeteit is tolmácsolta.
Az alkotmány gyökeres átalakítását tüzi ki az országgyűlésnek czélul. Abból a föltevésből indúl ki, hogy az ország az uj királylyal szerződést fog kötni, mely a kölcsönös jogokat és kötelességeket szabályozza; hogy továbbá mind az ország, mind a király tökéletesnek csak azt az alkotmányt tekintheti, mely minden néposztálynak egyenlő előnyöket és biztonságot nyújt; végre, hogy a király kész a saját jogait és jövedelmeit «a rendekre, vagy jobban mondva, a nemzetre ruházni».
Elismeri, hogy törvényesen szerzett birtokjogokat csak a törvényben kijelölt esetekben és módokon lehet megszüntetni; de bízik, hogy a rendek «a nádortól és a primástól kezdve az utolsó szentgáli szabadosig», saját ingó és ingatlan vagyonuk kivételével, egyéb jogaik és szabadságaik tekintetében az országgyűlésnek szabad kezet hagynak; bízik a katholikus papság hazafiságában, hogy birtokai egy részét is feláldozza, ha a közérdek követeli.
Első helyen a királyi méltóságról szól. Javasolja, nyilatkoztassa ki az országgyűlés, hogy «a király, kinek személye szent és sérthetetlen, a ki cselekedeteiért csak Istennek és az utókornak felelős: a törvények értelmében köteles az országot kormányozni». «A philosophoknak» – úgymond – «nincs szükségök királyokra, de a tömegeket érzékek alá eső dolgok vezetik. Adjuk meg tehát a királyoknak a szent és sérthetetlen jelleget; miután módunk van, hogy hatalmukat kellő korlátok közé szorítsuk.»
A pragmatica sanctiót szintén érintetlenül kivánja hagyatni; mert Magyarországnak érdekében áll kapcsolatát Ausztriával és Csehországgal fentartani. Ezen kapcsolat és az abból származó közös ügyek szempontjából a merev personál-uniót nem tartja kielégítőnek. Az országok közvetlen érintkezesének szükségességét hirdeti. Az érintkezések formájára a magyar történelemben mintát keresve, a magyarországi rendeknek 1606-ban a szomszéd tartományok rendeivel kötött egyezményére utal. Az 1723-dik évi második törvényczikkelyből pedig azt a záradékot, mely szerint Magyarország az örökös tartományok módjára nem fog kormányoztatni, kihagyandónak véli; mert lehetséges, sőt talán kivánatos is, hogy a közös urakodó jogara alatt álló országok ugyanazon módon kormányoztassanak.
Az országgyűlés szervezetére vonatkozó javaslataiban az angol alkotmány jogelvei és intézményei lebegnek szemei előtt. A törvényhozásban való részvétel jogalapja, szerinte, csak az ingatlan birtok lehet. A főrendi táblánál tehát helyet foglalhatnak: a zászlósurak, a birtokos grófok és bárók; a katholikus és görög nem egyesült birtokos érsekek és püspökök. A főpapoknak – úgymond – noha több ok ajánlja kizáratásukat, birtokuknál fogva joguk van és a közerkölcsiség érdekében hasznos, hogy az országgyűlésen jelen legyenek. Ellenben az alsó táblánál a megyék, városok és kerületek követei mellett még csak a királyi tábla tagjai kapnának ülést; tehát a káptalanok és a távollevő mágnások követeinek kizárását követeli. A küldendő követek száma a megyék és városok lakói által fizetett adók arányában állapíttatnék meg.*
«Ratio proponendarum in comitiis legum». Hajnóczy kézirata lefoglalt irományai között a Magyar Nemz. Múzeumban.
Az országgyűlés június 10-ikén alakult meg. Ez alkalommal nagy vitát támasztott többeknek az a követelése, hogy gróf Zichy Károly országbiró és Ürményi József személynök, mivel méltóságukat meg nem koronázott királytól nyerték el és a törvényellenes kormányzás legtevékenyebb részesei voltak, a felső és alsó tábla elnöki székéből zárassanak ki. Azonban a többség túltette magát ezen kifogáson, és megnyugodott benne, hogy mindketten elnököljenek.
50. II. LIPÓT MAGYAR KIRÁLY.*
II. Lipót magyar király arczképe (143. 1.), Clerck G. P. F. metszete Kreuzinger P. egykorú festménye után, megjelent a Magyar Nemzeti Története VIII. kötetében.
Miután így azok irányában, kik mindvégig József mellett kitartottak, engesztelékeny hangulat uralkodott, Széchényi Ferencz egyéniségének súlyát sem csökkentette az a tény, hogy három esztendeig a császár szolgálatában állott.
Azt a tekintélyt, melyet magának Budán kiküzdött, jelezi az, hogy a legfontosabb ügyek előkészítésére a két tábla által kiküldött elegyes bizottságokba beválasztatott; július 12-ikén «a királyi kötéshez való pontoknak», azaz a királyi koronázási hitlevél megszerkesztésére, július 19-ikén a királyhoz intézendő meghivólevél megfogalmazására.*
Naponként való jegyzései az 1790-dik esztendőben ..... rendelt Magyarország gyűlésének. Budán 1791. 61, 76. 1.
Sajnos, nincs tudomásunk arról, hogy ezeknek a bizottságoknak tárgyalásaiban mily módon vett részt.
Bizalmának még egy más nyilatkozatával is megtisztelte őt az országgyűlés.
Magyarország független állami létének kitüntetése és régibb törvényekben biztosított jogának érvényesítése végett erélyesen követelte, hogy a török szultánnal megindított béketárgyalásokban báró Hebert császari követ mellett magyar követ is vegyen reszt. A július 20-ikán tartott elegyes ülés kijelölt nyolcz urat, kik közül a király egyet válaszszon. A sorozatban áll Széchényi Ferencz neve is.* Lipót választása gróf Esterházy Ferenczre esett.
Id. m. 83. 1.
November 15-ikén koronáztatott meg Lipót király Pozsonyban, hová az országgyűlés néhány nap előtt áthelyeztetett. Az ünnepélyességekre lekisérték őt Bécsből fejedelmi vendégei sógora, IV. Ferdinánd nápolyi király nővére, Mária Karolina nápolyi királyné gyermekeikkel: Ferencz trónörökössel és Krisztina főherczegnővel.
Az ország rendei a fejedelmi vendégek megjelenésében nagy kitüntetést láttak a nemzetre, és örömük az elragadtatásig fokozódott, mikor a nápolyi királyi pár a koronázási ünnepélyen magyar díszruhában jelent meg. Néhány nappal utóbb tartott elegyes ülésből Lipót királyhoz folyamodtak, hogy «ezen örvendetes megjelenést különös emlékezetes pénz által méltóztatna a feledékenységtől megmenteni ».*
Id. m. 227.
Miután az udvar az emlékérem veretéséhez hozzájárult, megállapodás jött létre az iránt, hogy azt egy magyar főúr nyújtsa át Nápolyban a királynak és családja tagjainak. A költséges küldetés elvállalására Széchényi Ferencz kéretett föl, a ki azt szívesen fogadta el.
De be akarta várni az országgyűlés bezárását. A tanácskozásokban a vallás ügye szolgáltatott a leghevesebb küzdelemre alkalmat. Ez már a hitlevél tárgyalásánál vette kezdetét.
A vármegyék, kettőnek kivételével, utasításaikban azt követelték, hogy a protestáns felekezetek jogi állása a bécsi és linczi békekötések elvei szerint szabályoztassék. A hitlevélszerkesztő bizottság, melynek – mint említettük – Széchényi is tagja volt, tizenkét pontban foglalta össze a protestánsok vallási szabadságának tételeit. Egyebek között kimondotta, hogy a protestánsok vallásukat mindenütt szabadon gyakorolhatják; a vegyes házasságokból született fiúk az apa, a leányok az anya vallásában neveltessenek; a vegyes házasságokból származott perekben világi törvényszékek itéljenek; általán a katholikus vallás és a protestáns felekezetek között teljes kölcsönösség érvényesüljön.
Mindazáltal a katholikus papság ezen engedmények ellen tiltakozott, és kivitte, hogy a hitlevélben a vallás ügye teljesen mellőztetett. Az országgyűlés a királyra bízta, hogy ez ügyben a katholikusok és a protestánsok igényeit lehetőleg kielégítve, határozzon. A november 7-ikén kelt királyi leirat több pontban lényegesen eltért a hitlevél-bizottság megállapodásaitól; egyebek között kimondotta, hogy a vegyes házasságból származott gyermekek, ha az apa katholikus, mindnyájan az ő vallásában neveltessenek, ha pedig az apa protestáns, csak a fiúk kövessék az ő vallását; a vegyes házassági perekben pedig a biráskodást a katholikus szent-székeknél meghagyta. Másrészről azonban megállapította, hogy a protestánsok a katholikus lelkészeknek semmiféle díjakat fizetni, szolgálatokat tenni nem kötelesek; a közhivatalok betöltésénél a vallásra semmi tekintet nem lesz, stb.
Ezzel a királyi elhatározással szemközt az egyházi rend mintegy nyolczvan világival egyesülvén, föliratban a király elé terjesztette kifogásait és tiltakozását. Erre Lipót januárius 18-ikán kelt leiratában korábbi megállapodásait némileg módosította. De ezzel nem elégítette ki az egyházi rendet, mely a februárius 8-ikán tartott elegyes ülésen a leirat tartalmának törvénybe iktatása ellen óvást emelt, és abban az esetben, ha leszavaztatnék, az óvásnak a törvénybe fölvételét követelte.
Mindazáltal körülötte a katholikus világi rendeknek csak kis része csoportosúlt. Gróf Batthyány Alajos volt a protestáns követelések leghatározottabb szószólója.
«Ugy látszik» – mondá egyebek között – «elérkezett már valahára azon idő, a melyben a mi országunk egén is a világosságnak piros hajnala derülni kezdvén, mind a szeretetnek, mind egyéb szoros kötelességeknek kölcsönös és elszakadhatatlan kötelékeivel magunkat azon kedves hazánkfiaival egybekössük, a kik ezen előre minden jót igérő időknek alkalmatosságaival az elmúlt időknek mostoha emlékezetét és ha szabad úgy szolani, boszantásait elméjekből egészen kitörölni és jó királyunk tiszteletében, hazánk oltalmazásában s drága szabadságunk megerősítésében velünk egyesült erővel munkálódni fognak; hogy eképen egész Európa meggyőződtessék arról, hogy a régi tudatlanság homályának eloszlásával mi is szemléljük már a felkelő napot, és hogy ama nagy Mesternek igaz követői vagyunk, a ki a maga törvényét a magáéihoz való halhatlan szeretettel pecsételte meg.»
Azután a főpapság ellenmondására tér át, melyet kiméletlenül támadott meg. «Nem is foghatom meg, hogy valaki a hazaárúlásnak terhes gyanúja nélkül ezen rendelésnek a törvénybe beiktatását megakadályoztathassa, vagy annak ellene mondhasson ... Mi lehetne ennek az ellenkezésnek czélja? Avagy nem az-e, hogy az a csupa vélekedésen épült jus fentartassék és boldogabb időkre halasztassék? De micsoda jus lehet az, a mely más harmadiknak megsértetődésével vagyon egybekötve, és a mely sem az ország boldogságával, sem Európának mostani egybenszerkesztésével, melynek csakugyan mi is egy része vagyunk, meg nem egyezik? Továbbá mi volna ezen ellenmondásnak a vége? Avagy nem az-e, hogy ellent nem állván ezen törvénynek szentségét mocsokkal illető ellenmondás, csakugyan azok, a miket az ország rendjei ő felségének megegyezésével végeztenek, tökéletességre menjenek».*
Magyar Kurir, 1791-iki évfolyam.
Ilyen szellemben szólott Széchényi Ferencz is, a kinek beszédéről azonban az országgyűlési napló csak azt jegyzi föl, hogy «az említett ellenmondást avagy contradictiót azon okból kérdésbe vette, minthogy egy statusnak ellenzése elégtelen arra, hogy a többi három statusoknak végezését megerőtlenítse».*
Id. m. 367. 1.
A szavazásnál 291 vokssal 84 ellen elfogadta az országgyűlés a királyi leiratban foglalt megállapodások beczikkelyezését, azzal a hozzáadással, hogy «az egyházi rend s a világi katholikusok egy részének ellenmondása figyelembe nem vétetik, sőt mindenkorra érvénytelennek nyilváníttatik».
A reform-munkásság terére az országgyűlés már nem mehetett át; csak bizottságokat küldött ki, melyek a jövő országgyűlés számára javaslatokat dolgozzanak ki. Abba, mely a jobbágyok és földesurak viszonyának (az urbériségnek) új szabályozásával volt hivatva foglalkozni, választatott be Széchényi Ferencz,* ki humánus érzéseinél és demokratikus elveinél fogva bizonyára maga óhajtott ennek a feladatnak megoldásában közreműködni. Az ország rendeinek kitüntető bizalmával, mely az ő személye iránt ismételten megnyilatkozott, egyidőben az új király kegyében is bőségesen részesült. Lipót rokonszenvével feltűnő módon tisztelte meg őt és nejét is. A mikor 1791 nyarán a grófné újabb anyai örömnek nézett elébe és bécsi lakásában szándékozott világra hozni gyermekét, a király átengedte neki az Augarten nevezetű parkban álló császári palota egyik lakosztályát. Itt született szeptember 23-ikán Széchényi István.*
Id. h. 374. 1.
Wurzbach, Biographisches Lexicon, XLI. k. 251. 1.
