III.
III.
Széchényi István levelei a táborozás idejéből. Búcsúja a szülei háztól. Fiúi szeretetének megnyilatkozásai. A franczia harcztéren. Az ifjú katonatiszt pénzügyi zavarai. Elkeseredése az atyai intelmek miatt. A hadjárat befejezése.
A legnagyobb magyar ezen legelső levelei nemcsak az ő szellemi fejlődésére vetnek világosságot, hanem egyúttal felderítik azt a viszonyt, a mely Széchényi Ferencz házánál a szülők és a gyermekek között fennállott, és azt a szellemet, melyet amazok ezeknek lelkébe oltani igyekeztek.
Az a viszony patriarchális természetű volt. A szülők igénybe vették összes jogaikat, érvényesítették teljes tekintélyüket; de viszont teljesítették minden kötelességüket. A gyermekek a leggyengédebb szeretettel csüggtek szüleiken; de soha sem feledkeztek meg arról a mély tiszteletről, melylyel irányukban tartoztak és föltétlenül meghódoltak akaratuknak.
István az ő (német nyelven írt) leveleiben, mint főhadnagy, több éven át (1812-ig) következetesen így szólítja meg szüleit «Nagyságod, legjobb, legkedvesebb atyám!» «Nagyságod, legdrágább anyám!» Minden levél végén áldásukat kéri.
Mielőtt első ízben elhagyná szüleit, megható levélben vesz tőlük búcsút.
«Legforróbb hálámat,» – úgymond – «melyet szívemben érezek és míg élek, érezni fogok, korlátozott nyelvem nem bírja kifejezni. De nem is keresem a czifra szavakat, a melyek talán másoknál igen, szüleimnél nem ajánlhatnának. ... Tettekkel akarom hálámat bebizonyítani. Igyekezni fogok minden módon szüleimnek örömet szerezni és mindent elkerülni, a mivel őket megszomoríthatnám. Boldogságom mértékét az ő megelégedésük fogja megszabni. Az állásnak, a melynek életemet szentelem, becsületére kívánok válni. Mindenem a mi van, vérem és életem, királyomé és hazámé. Csak az a tudat, hogy mindig becsületesen és tisztességesen járok el, maradjon nékem. A mit szüleimtől tanúltam, azt tisztelni és követni fogom. Erényesen cselekedni, – legyen jelszavam. Ha majd sok esztendő múlva, miután Isten segítségével a világon vándorlásomat befejeztem és a czélnál, Istennél jó szüleimmel újból összejövök, s ott mindnyájan találkozunk, miután a lélek földi hüvelyét letettük, megdicsőült lelkünkkel gyönyörteljes boldogságban fogjuk őt örökké dicsőíteni. Mivel azonban még a földön élünk, kell, hogy az útat, a melyet legjobb szüleink a ránkhalmozott jótéteményekkel és példával, melyet a vallás és erény követésére adtak, maguknak törtek, mi is megtaláljuk és híven kövessük, bizonytalan és a czélhoz nem vezető útaktól távol tartsuk magunkat. Szépen megmaradunk az egyenes úton; az országút, a melyen oly sok keresztény embertársunk már járt, a legjobb. Nem a hírlapok és divatok újdonságait fogadjuk el; mint a régi boldog keresztények, megmaradunk vallásunknál, Istentől félünk és benne bízunk; nem gondolunk azzal, a mit ügyes felvilágosultak* elénk állítanak, és szemfényvesztéseikkel nem törődünk. Így könnyen viseljük az élet szenvedéseit és biztosan találkozunk a czélnál. Oly biztosan jutok el ide, mint legjobb szüleim. Most csak az apai áldásért esedezem és azért, hogy becsületes magaviseletemben bízzanak. Nem fogok szüleimnek gondot okozni; örökké legjobb atyám és legkedvesebb anyám leghálásabb fia maradok.»*
«Geschickte Aufklärer».
1809 április 11. Id. h. 3. 1.
Későbbi levelei szintén telvék a fiúi szeretet és hódolat kifejezéseivel: «Eltökélt szándékom szüleimnek, kik mindenki szeretetét kivívták, nyomdokaiba lépni. Ha biztos lehetek a felől, hogy ők velem meg vannak elégedve és nekem jóakaratukat megőrzik, minden gondot és bánatot könnyen viselek el, vígan végezhetem minden munkámat.»* – «Egyetlen szomorúságom, hogy legjobb szüleimtől és testvéreimtől távol vagyok, és őket talán sokáig nem láthatom; ha azonban a Gondviselés ismét összehoz, annál nagyobb lesz örömöm.»* – «Azon javak között, a melyekben legjobb atyám részesíthet, a pénz a legkevésbbé értékes. Az atyai szeretet, barátság és áldás, a melyet minden levél hoz, kimondhatatlanúl boldogít és szomorú életemet elviselhetővé teszi. De néma akarok maradni; gyenge tollam nem képes eléggé mesteri módon a gyermeki szív igaz érzelmeit kifejezni; nem bírom kellően elmondani, mennyire hálás vagyok és milyen mélyen szeretem szüleimet, kik nékem életemnél drágábbak.»*
1809 június 5. Id. h. 7. 1.
1810 július 3. Id. h. 30. 1.
1810 szeptember 7. Id. h. 45. 1.
«Egyszerre három levelet kaptam drága szüleimtől; szégyenlem, hogy nem vagyok eléggé szorgalmas, noha alig mulasztom el egy futárral is legalább néhány sort küldeni. Oly sűrűn kapok hazulról tudósításokat, hogy ezekért nem bírok eléggé hálás lenni szeretett jó szüleimnek. Nincs itt más vigasztalásunk, mint az, ha tudjuk, hogy szeretteink egészségben és jólétben vannak. Áldjuk is azokat, kik rólunk, szegény elhagyottakról, meg nem feledkeznek.»*
1813 november 21-ikén. Id. h. 93. 1.
Egy alkalommal – az 1813-ik évi hadjárat alatt – szobájába lépve, szüleitől két levelet talált asztalán. «Mily szép pillanat volt az! ... Könnyekkel teltek meg szemeim. Boldognak éreztem magamat, miután életemet már oly sokszor meggyűlöltem volt. Soká az égre szegeztem tekintetemet, egy ismeretlen, hatalmas érzés a fensőbb regiókba ragadott magával ... Meleg hálaimádság szállott föl édesen és hálásan mindenható atyánkhoz. Ezeket a boldog órákat jó atyámnak és anyámnak köszönhetem. Isten fizessen meg nekik érte. Százszor olvastam el újból szeretett atyám levelét és jó anyám sorait, mindig nyugodtabban, de elragadtatással.»*
1813 deczember 3. Id. h. 98. 1.
1814. januárius közepén franczia területről küldi anyjának újévi szerencsekívánatait. «Elkésve, de a legjobb szívvel jő a szegény katona, hogy erre az esztendőre szóló kívánatait nyájas alázatossággal meghozza; esedezvén, hogy eddigi szeretetével, mely őt oly gyakran kimondhatatlanúl boldogította, újból megajándékozza. Úgy sincs már egyebe a világon, mint jó szüleinek szeretete, büszke is arra, és azt egy királyságért sem cserélné el. De ha azt elvennék tőle, életétől fosztanák meg őt. Naponként fohászkodom, jó anyám, áldásáért, a mely eddig csodálatosan megoltalmazott és égi hatalmával sokféle kalandok és veszélyek között szerencsésen vezérelt. Ha egykor hazatérhetek, hálásan fogom könnyeimmel áztatni azt a kezét, mely utamat kijelölte; ezen haladva, ekkorig megőriztem becsületemet és öntudatomat, nem riadtam vissza veszélyektől, mert tudtam, hogy oltalmazva vagyok.»*
1814 januárius 14-ikén. Id. h. 110. 1.
112. GRÓF SZÉCHÉNYI ISTVÁN BÚCSÚLEVELE.
Néhány héttel utóbb Troyes városában atyjától két levelet kapván, gyengéden megjegyzi, hogy a mennyire örvendez azoknak, annyira fájdalmasan esett látnia, hogy sajátkezűleg vannak írva. «Melegen kérem jó atyámat, kímélje szemeit és ne rontsa azokat háladatlan fia kedvéért, a ki azt nem érdemli, és a szeretett szüleitől nyert jótéteményekért soha sem lehet annyira hálás, mint óhajtaná.»*
1814. márczius 14-ikén. Id. h. 128. 1.
Az eszményi nemes viszony derült egén is feltüntek időnként az emberi élet gyarlóságainak elmaradhatatlan fellegei: a jelentéktelen pénzügyi nehézségek nyomaiban, a melyektől az ifjú katonatiszt nem kímélhette meg atyját.
Az első eset az 1810-ik év nyarán fordult elő, a mikor István gróf az állandó hadseregbe lépett és ezt az eseményt víg lakomákban ünnepelvén, úgyszintén a hozzá forduló megszorult tiszttársai előtt tárczáját bőkezűen megnyitván, kénytelen volt atyjától ezer forintot kérni. Ezt megkapta ugyan, de a kísérő levél szemrehányásokat és intelmeket tartalmazott.
Az ifjú tiszt efölött mélyen el volt keseredve. Így válaszol: «Legjobb atyám, ha Nagyságod tudta volna, hogy ez a levél milyen nagy fájdalmat okoz nekem, Nagyságod bizonyosan nem írja meg. Az egyetlen vigasztalást, az egyetlen boldogságot, az egyetlen örömet, a mit az a tudat szerez nekem, hogy szüleim szeretnek, elrabolják tőlem. És ki cselekszi ezt? Atyám! Ha tudom, hogy atyám házánál idegennek tekintenek, soha sem merészeltem volna néhány tisztet, kik a hosszú úton ismételve meghívtak, viszont megvendégelni. Igérem, hogy jövőben soha sem fogok ilyen merészséget elkövetni ... Ha valaki segélyt kér tőlem, és én azt nyújtani képes vagyok, szívesen teszem meg; a következményekre, a melyek talán egykor fájdalmasak lesznek, nem gondolok; mert másrészről az örömet, a mit, ha jót teszünk, érezünk, elfelejteti a kis fájdalmat. Jót teszek, a hol tehetek; nem azért, hogy barátokat szerezzek, mert tudom, hogy jótétemények háladatlanságot szűlnek; de teszek, mert az emberek mind barátaim, és kell, hogy azok legyenek. A pénzzel, a mit szüleimtől kapok, olyan okosan bánok, a mint lehetséges; de természetes, hogy ezt nem vagyok képes úgy tenni, mint egy koros ember ... Szeretett legjobb atyám, bocsássa meg Nagyságod talán túlmerész nyiltságomat, melylyel írok és magamat kifejezem. Hanem szorongatott, félreismert szívemet ki kell öntenem. És kinek panaszolhatnám el az utolsó levél által okozott fájdalmamat inkább, mint atyámnak, a kinek mégis barátságáért és szeretetéért köszönetet mondok; mert bizonyosan nem volt szándéka engem ilyen mélyen megszomorítani. Azt írja nekem szeretett atyám, hogy utolsó pesti tartózkodásom következtében figyelmesen kell őrködnie jövő életmódom fölött. Ebben örömest megnyugszom. Mindenki, nemcsak atyám, figyelemmel kísérheti tetteimet és minden lépésemet. ... Ezerszer kérem drága atyámat, hogy jól őrködjék életmódom fölött ... meg vagyok győződve affelől, hogy rövid idő múlva ismét úgy fog szeretni mint ezelőtt szeretett. De, úgy-e bár, most is szeret még? Ne haragudjék rám Nagyságod, de a levél kissé kemény volt, nagy fájdalmat okozott, nem érdemeltem meg. És ennek daczára, még jobban szeretem legjobb atyámat; mert tudom, hogy atyai jó szíve csak javamat akarja. Isten áldja meg Nagyságodat ...»*
1810 szeptember 12-ikén. Id. h. 46–48. 1.
Természetes, hogy ilyen levélre nem késhetett a megnyugtató válasz. «Ismét boldog és nyugodt vagyok;» – írja ennek vétele után a fiú – «a legdrágább atya tegnap vett levelét nem érdemlem meg; annyi atyai szeretet és jóság van benne, hogy szégyenlem magamat a miatt, hogy utolsó levelemet elküldöttem. De legjobb atyám, azt hittem volt, hogy legnagyobb boldogságomat, szüleim szeretetét elvesztettem ... Most látom, menynyire tévedtem; a helyett hogy gyűlölnének, látom, hogy csak még jobban szeretnek. Ó, milyen boldog a fiú, a kinek ilyen szülei vannak!»*
1810 szeptember 26-ikán. Id. h. 49. 1.
Három év mult el zavartalan harmoniában.
1813 őszén, a Napoleon ellen viselt nagy hadjárat alatt, a csehországi táborból, István gróf, miután lovai és podgyásza egy részét elvesztette, a felvett kölcsönök törlesztésére 1000 forintot és 200 aranyat kért atyjától, a ki erre kedvetlenül válaszolt. Az érzékeny ifjú ekkor a következő sorokat intézte atyjához:
«Ma vettem Nagyságod levelét és fáj, hogy ebben a pillanatban atyámtól ilyen levelet kaptam. Néhányszor elolvastam, mert alig tudtam elhinni, hogy az szüleimtől jött. Látom, hogy soha többé nem fogok boldog lehetni; mert olyan időben, a mikor semmit sem vethetek magamnak szememre, a mikor mindenkinek szeretetével és barátságával dicsekedhetem, a mikor a sors kegyetlenül üldöz, s szüleim az egyedüliek, kik kemény szemrehányásokkal a legsúlyosabban bántalmaznak; – nem kívánhatom többé életemet föntartani. Nagyságod, édes atyám, fogalommal sem bír a háborúról, a melyet mi viselünk.»
Miután előadta a viszontagságokat, a melyeken keresztül ment, újból kéri, ne hagyja őt atyja szégyenben, a melyet magára vonna, ha hitelezőit ki nem elégíthetné. Ezentúl inkább éhezni fog s mindent megtagad magától. A levél végén ismét gyermeki érzelmei vesznek rajta erőt. «Csak kissé szeressenek jó szüleim; ha ezt elérhetem e földön, leghőbb vágyam teljesült; ellenkező esetben az élet értékét veszti. Azon voltam, hogy azt megszerezzem; nem sikerült; borzasztó, hogy ezzel a tudattal kell a veszedelmek elé menni. Semmi vígasztalásom, semmi örömem többé ezen a világon.»*
1813 október 2-ikán. Id. h. 81–85. 1.
Időközben az atya a kért összeget már megküldötte volt, és nyolcz nappal az imént idézett sorok írása után, István gróf meg volt nyugtatva.*
1813 október 13-ikán kelt levele szól erről. Id. h. 85. 1.
Ilyen félreértések többé nem fordultak elő. A következő évben, a szövetséges hadseregeknek Párisba bevonulása után, István gróf tartózkodás nélkül adja elő, hogy a mikor megérkezett, «egy uniformisa, egy inge, egy pár csizmája sem volt», minélfogva «nagyon sok pénzt» kell az uralkodó drágaság miatt kiadnia.*
1814 április 16-ikán. Id. h. 134. 1.
A hadjárat befejezése után türelmetlenül vágyott haza. Egy alkalommal így ír: «Viszontlátásunk hőn óhajtott pillanatát egy királyságért sem adnám cserébe ... Ha ebben az életben csak azt az egyetlen gyönyört remélhetném, a melyet visszatérésem fog nyujtani, mégis az egész világon nincs egyetlen ember, a kivel cserélnék!»*
1814 június 1-én.
