VI.
VI.
Széchenyi Ferencz vallásos érzete. Hofbauer Kelemen. A lelki szenvedések. Kétségei a nemzet jövője iránt. Törekvése a vallásos szellem ápolására. A korszellemről írt munkája. Vallásos munkák kiadása. Kegyelete Széchényi György és Pál érsekek iránt. Széchényi Pál tetemeinek sorsa. A családi levéltár. A soproni palota. A levéltár rendezése. Széchényi levéltári jelzései. Végrendelete. A temetésről tett intézkedései. Halála, temetése. A közrészvét. Életének eredményei. Legnagyobb alkotása, a Magyar Nemzeti Múzeum örökre fentartja nevét.
Az a mély vallásos érzés, a melyet fiának lelkébe Széchényi Ferencz átplántálni igyekezett, az ő saját szellemi világának mindinkább uralkodó elemévé lett.
Amióta a könyvgyűjtéssel felhagyott, idejének legnagyobb részét imádsággal és templomok látogatásával töltötte. Előszeretettel kereste föl azon egyházi férfiak társaságát, a kik vallásos buzgóságukkal és erényeikkel kitűntek. A legnagyobb tiszteletet tanusította Hofbauer Kelemen atya, a redemptorista szerzet Bécsben működő alapítója iránt, kit a XIX. század második tizedében mindazok, kik vele érintkeztek, élő szentnek neveztek és azóta a boldogok sorába iktatott az egyház. Hetenként kétszer ebédre hívta meg őt, ilyenkor mindig kocsiján hozatta házához és vitette vissza kolostorába. A szigorú életű szerzetes kerűlte a világias szórakozásokat, de szívesen jelent meg Széchényinél, a kinek körében vallásos tárgyakról folyt a társalgás és jótékonyságának gyakorlásában támogatásra számíthatott.
Széchényi, ki 1818 óta szívbajban és abból fejlődött vízkórban szenvedett, mikor időközönként állapota súlyosbodott, Hofbauer atya megjelenésének mindig enyhítő, jótékony hatását tapasztalta. Sőt egy alkalommal arról tudósítja az egri érseket, hogy felgyógyulását a szent férfiú «fáradhatatlan imádságainak» köszönheti.*
Ezt az utóbbi részletet Fischer érseknek 1820 május 5-iki válaszából tudjuk. (Ered. a családi levéltárban.) Széchényinek Hofbauerreh való összeköttetéséről szól Dankó: «Hofbauer Kelemen Mária» czímü czikkében, a Magyar Sion 1865-ik évfolyamában.
A lélek derűjét, mely az igaz vallásosság jutalma, nem egyszer elsötétítették Széchényinél az erőfeszítések, a miket elméje a végből tett, hogy a földöntúli élet természete felől világosabb és részletesebb ismereteket szerezzen, mint a melyeket az egyház tanítása nyújtott. Ilyenkor – a mint Széchényi István feljegyzéseiből tudjuk – gyermekei attól féltek, hogy «elméje össze fog zavarodni, s életének utolsó szaka mindazokra nézve, kik szeretve-tisztelve környezik, kínossá válhatik».
«Én sokat szenvedek, fiam, nagyon sokat», mondá egy alkalommal fiának Istvánnak, a ki ezen szavakat naplójába iktatva, megjegyzi: «Többfélét tett hozzá, a mit nem ismételhetek.»*
Ezeket a részleteket Széchényi István 1819-ben iktatta naplójába. Zichy, id. m. 139., 140. 1.
Ezek a lelki szenvedések nem egyedűl a felderíthetetlen titkok fürkészéséből származtak. A mélységes hazaszeretet, mely szívét betölteni nem szűnt meg, kínos érzések forrásává lett. Ennek emlékezetét szintén fia István hagyta ránk. Egyik könyvében írja:
«Oh mily sokszor látám még mint gyenge fiú szegény atyámat búba merülve, s már akkor villant lelkemen keresztűl, hogy magasbnak, valami sokkal nagyobb érdekünek kell hatni rá, mint családi vagy házéleti bajok keserüségeinek. Mert Epictetos elveivel megbarátkozott keresztény férfiú, mint ő vala, illyféle gyötrelmeket mosolylyal türt. Akkor nem birtam felfogni bánatait. Beh nagyok lehettek azok! Később tudám s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak naprul napra mélyebbre sülyedése, és azon remény nélküli nézet, miszerint nem sokára és elkerűlhetetlenűl fogna éltünk végórája ütni, okozá olly sokszori keserű epedésit. Felfogá-e, hogy ránk nézve csak úgy lehet még üdv, ha nemzetiségünk megmentését még alkotmányunk szeplőtlensége elibe tesszük, nem tudom. Tán nem tulajdonított a mind inkább lankadó testnek elég erőt s életet halálos álmaibul kibontakozhatnia. S mióta annyi polgári erényekkel fénylő atyám, mint magyar, reménytelen szállott sírjába, azóta meg nem szűnőleg hasonlítgatám más nemzetek életjeleit a magyarnak életfonalával össze; mikép kiismerném: van-e még feltámadása körűl remény vagy nincs-e többé.»
Azonban a kétségek és a csüggedés óráit felváltották a küzdelem és a tevékenység napjai.
Míg, mint fentebb láttuk, az általa alapított könyvtár érdekei szüntelenűl foglalkoztatták, egyúttal új működési tért nyitott meg maga előtt a vallásosság szellemének ápolására és terjesztésére irányuló igyekezeteiben, a melyekben, ifjú korának felfogásához hű maradván, a sajtót kívánta eszközűl fölhasználni.
Kezébe vette a tollat, hogy vallási és politikai elveit hirdesse. «A korszellemről» (Vom Zeitgeist) szóló, német munkát szerkesztett.
Arra a kérdésre, hogy «mi a mi korunk szelleme?» válasza úgy hangzik: «az összes rendek, néposztályok és egyének elégűletlensége».
Miután végig megy a különböző társadalmi fokozatokon, a fejedelemtől a parasztig, az elégületlenség forrásai között első helyen a katholikus vallásnak a két protestáns vallással egyenjogusítását jelöli meg, a melyet «a szabadgondolkodók régóta csendesen előkészítettek, a franczia forradalom pedig megvalósított».
Kimutatja kilencz tételben, hogy a protestánsok tényleg előnyösebb helyzetben vannak és nagyobb szabadságot élveznek, mint a katholikusok. Amazok törvénybiztosította szabadságát nem kívánja korlátozni; de szükségesnek véli, hogy a katholikus uralkodók saját vallásukat államvallásnak nyilvánítsák.
Továbbá utal arra, hogy az iskoláknak a szerzetesrendek eltörlése következtében világiak kezeibe juttatása az «iskolák féktelenségét és a tanítók szabadelvűségét» vonta maga után.
Ezt a bajt – szerinte – a fennálló intézmények kímélése mellett is orvosolni lehet, ha a vallás- és erkölcstannal kapcsolatban álló tantárgyakat: az egész theologiát és bölcsészetet, az észjogot, részben a történet- s természettudományokat csak papok, a többi tudományokat: a számtant, földrajzot, költészet- és szónoklattant, magánjogot és statisztikát világiak tanítják. Ily módon a tanuló előbb jó kereszténynyé és engedelmes alattvalóvá, azután hasznos polgárrá, tudományosan képzett és művelt emberré neveltetik.
«Jól tudom,» – úgymond – «a mai korszellem attól fél, hogy ily módon az iskola csak pietistákat, scrupulosusokat és fanatikusokat fog nevelni; de ilyenekké harmincz-negyven esztendő előtt sem képezte ki növendékeit az iskola. A világ és a körülmények mérsékelték a pietistákat, megnyugtatták a scrupulosusokat, felvilágosították a fanatikusokat. Ellenben az állam nyugalmának szempontjából nem tanácsos, hogy a pietistákat szabadgondolkozásuak, a scrupulosusokat közönyösek, a fanatikusokat intransigens emberek pótolják.»
Kijelenti, hogy nem a jezsuiták érdekében szólal föl. Noha ezek, az ő meggyőződése szerint, sokkal több jót tettek, mint a mennyi roszszal vádoltatnak, visszahívásukat akkor tartja kívánatosnak, a mikor a fejedelmek is meggyőződtek arról, hogy a vallás és az állam iránt őszinte hódolatot táplálnak.
A nevelést valamely más szerzetesrendre kellene bízni, a mely a királynak és a trónörökösnek lenne közvetlenűl alárendelve és arra kötelezné magát, hogy egyik rendtag sem léphet egyházi méltóságra.
A censura visszaállítását javasolja a vallási, bölcsészeti és államtudományi munkákra; sőt kívánatosnak tartja, hogy az uralkodó egyáltalán tiltsa el mindazokat a megjelenő új könyveket, melyek az államba befogadott vallásokról és az alkotmányokról szólanak; mivel ezek csak nyugtalanítják s nem elégítik ki a szellemeket. A tilalom kiterjesztendő azokra a könyvekre, röpiratokra és újságokra, a melyek az állami tisztviselők és polgárok becsületét «rágalmazzák vagy akárcsak bírálgatják».
A nép köreiben uralkodó elégületlenség megszüntetésére a következő intézkedéseket javasolja: a néptanítókat egy püspöki és egy világi biztos vizsgálja meg, azután a püspök nevezze ki; a büntetőeljárást szigorúbbá és gyorsabbá kell tenni; a tisztviselőket jó fizetéssel kell ellátni; az uralkodó a hozzá benyújtott kérvényeket az illetékes hatóságok meghallgatásával intézze el.
A papság ne legyen köteles a világi hatóságoknak jelentéseket mutatni be; az egyházi állásokat a király az érsekek és püspökök előterjesztésére, világi hatóságok mellőzésével töltse be; néhány kolostor visszaállítandó.
122. A ZEITGEIST KÉZIRATÁNAK CZÍMLAPJA.
A király az államhivatalnokokat a feljebbvalok ajánlatára léptesse elő, óvja meg a sajtó támadásaitól, kerüljön újításokat, egyszerűsítse az ügykezelést.
Alkalmas nevelőintézetek felállításával gondoskodni kell arról, hogy a nemesség soraiban a közhivatalok betöltésére képes egyének ne hiányozzanak.
A polgárok és kereskedők elégületlensége megszüntethető az adó leszállításával, a kereskedelem korlátainak eltávolításával, az uzsoratörvények eltörlésével. Ezzel kapcsolatban ajánlja a kisebb városok fejlesztését.
A katonaság tekintélyét emelni, soraiban az előléptetést könnyíteni kell.
A földművesosztály sorsának javítása az adóügy és katonai szolgálat új rendezése s a termények elárusításának megkönnyítése által érhető el.
Az írók és nyomdászok a sajtószabadság megszűntetésével hasznos munkák közrebocsátására késztethetők; míg a közönséget «forradalmi és rágalmazó nyomtatványok» árasztják el: az író tiszteletdíjra, a nyomdász haszonra nem számíthat.
A vallástalanságot és veszélyes politikai elveket terjesztő könyvek eltiltása a legelső és legsürgősebb teendő. Miután ez megtörtént, «missionariusok» kiküldésével helyes nézetek terjesztésére kell hatni.
Azzal a nyilatkozattal zárja be fejtegetéseit, hogy «az állam java és a trón szentelt tekintélye, melyet az új korszellem ostromol, az Istentől megállapított világrendben és positiv vallásban» találhat biztos oltalmat.
A munka nem került sajtó alá; kézíratát a családi levéltár tartotta fönn.*
A kézirat idegen kéz által készített, de Széchényi számos javítását és törlését feltüntető másolata I. 12. I. 7. jelzés alatt a családi levéltárban.
Miként 1790 táján titkárt tartott, a ki az ismeretek terjesztése és az ízlés fejlesztése végett idegen nyelveken megjelent munkák fordítására volt hivatva, három évtizeddel utóbb külön titkárt foglalkoztatott vallásos munkák magyarra fordításával. Ez Pigay Antal volt, a ki egyebek között francziából lefordította a «Traité de 1’espérance chrétienne» czímű munkát («Értekezés a keresztény reménységről») és németből Seiler imádságos könyvét, továbbá «A keresztény katholikus anyaszentegyház tagjának szerencséje» czímű és az oltári szentségről szóló egy másik munkát.
Mindezeket Széchényi a maga költségén kinyomatta és a példányokat részint a püspököknek, részint egyeseknek küldötte meg szétosztás végett. Hasonlóképen tett a Káldy-féle magyar biblia 1782-iki évi kiadásából fönmaradt négyszáz példánynyal, melyeket megvásárolt. Kívánságára a papság úgy értesíttetett, hogy «névtelen meczénásnak» köszöni az adományokat.*
Mindezt Fischer egri érseknek és más püspököknek, úgy szintén Fejér Györgynek 1818–1820-ban írt köszönő leveleiből tudjuk.
123. PIGAY ÉRTEKEZÉSÉNEK CZÍMLAPJA.
Családja nagynevű megalapítóinak: Széchényi György és Pál érsekeknek emlékezetét megörökíteni óhajtván, a családi levéltárban őrzött levelezésök egy részét 1807-ben Miller Ferdinánd által kinyomatta, és 1820 nyarán a példányokat szintén szétosztás végett a püspököknek küldötte meg.*
A köszönő iratok a családi levéltárban, I. 13, II. 114. jelzés alatt.
Kegyeletét a két érsek iránt más módon is bebizonyította. Miután a francziák az 1809-ik évi betörés idején a bondorfi paulinus-templom sírboltját, a melyben Széchényi Pál volt eltemetve, földúlták, a győri püspöktől kieszközölt engedélylyel az érsek tetemét, a mely a ruhákkal együtt romlatlan állapotban találtatott, 1811-ben a czenki sírboltba, a melyet maga és utódai számára építtetett, ünnepélyesen átvitette. 1820 tavaszán pedig az esztergomi káptalannál ötszáz forintnyi alapítványt tett avégből, hogy Széchényi György halála napján évenkint gyászmise mondassék.*
Az ezekre vonatkozó iratok a családi levéltárban.
Az az erős családi érzés, a mely nagy elei iránti kegyeletében nyilvánult, arra is késztette, hogy kapocsról gondoskodjék, mely a jövő nemzedékeket egyesítse, három fiának és leszármazóiknak családjaiban a közös eredet és a rokoni összetartás tudatát megörökítse.
Ezt a kapcsot közös nemzetségi levéltár létesítésében kívánta megalkotni. 1820 februárius 12-ikén, Bécsben együtt levő fiaihoz írásbeli felszólítást intézett, hogy mind maguk, mind utódaik fontos birtokjogi irományaikat mindenkor Sopronban, a közös levéltárban helyezzék el. Azok másnap szintén írásban kijelentették, hogy «legelső, legnagyobb jótevőjük és barátjuk atyai tanácsai szerint fognak eljárni».
Széchényi Ferencz ekkor Sopronban levő házai egyikét újra építeni szándékozott, hogy abban a nemzetségi levéltár megfelelő helyiségeket és a levéltárnok kényelmes lakást nyerjen. A tervet építész által elkészíttette. Az év vége felé halálát közeledni érezvén, utolsó végrendeletében negyvenezer forintnyi értéket hagyott az építkezés költségeire. Egyszersmind a bécsi házának eladása után befolyó összegből olyan alap tőkésítését rendelte el, a melynek kamatai a levéltárnok részére megállapított kétezer forint fizetés fedezetéűl szolgálnának.* Ezen fizetésnek abban az időben rendkívüli nagysága jelezi, hogy a levéltárnok állását és az őrizetére bízott kincsek értékét mennyire becsülte.
V. ö. Áldásy Antal ily czímű értekezését: «A gróf Széchényi család levéltára.» Könyvszemle, 1902. évf. 285. s kk. 11.
Ezt azzal is kitűntette, hogy a levéltár rendezésében ő maga is közreműködött. Érintetlenűl fönmaradtak azok a csomagok, a melyekbe, élete alkonyán, a saját levelezéseit osztályozva elhelyezte. Mindegyik csomagnak borítékára sajátkezűleg jelölte meg, fölváltva magyar és német nyelven, a tartalmát, jellemző magyarázatokkal, melyekből látjuk, hogy a mint egyéb fontosabb tetteiben, úgy ezen jelentéktelennek látszó műveletben is magasabb szempontok lebegtek szemei előtt. Ennek tanúságául álljon itt néhány ilyen fölirat.
124. A SZÉCHÉNYI GRÓFOK SOPRONI PALOTÁJA.*
A Széchényi grófok soproni palotájának képét (355. 1.) a soproni vármegyei és városi múzeumban őrzött fénykép után közöljük, melyet Kugler Alajos múzeumi főőr úr volt szives rendelkezésünkre bocsátani.
«Érdemesebb és nagyobb uraknak részszerint csupán barátságos, részszerint pedig officiosus levelei, mellyek csak azért conserváltattak, hogy nevei azoknak, kik között becsülettel éltek és szolgáltak, fentartassanak, és gyermekeim is, ha netalán valamiben megszorulnának, őket meghalt atyoknak kedvéért megkereshessék, mert lehet ezek között némelly, ki emlíkezetemért gyermekeimnek is jó baratya lészen.»
«Nevei azoknak, kiknek valamelly szolgálatot tettem, és kiknek részszerint köszönő, részszerint pedig kérő leveleit nem dicsekedésbűl, hanem csak azért tartottam fel, hogy gyermekeim az által bátoríttatván, magok is mindennemű religio vagy név alatt lévő félebarátjának segítségére lenni iparkodjanak, nem nézvén arra, habár némellyektűl hálaadást nem vennének is. Ezek közűl sokan utóbbi szerencséjeket és elő meneteleiket találván, itt csak név szerint jeleltettek fel.*»
Ez a két fölírás magyar nyelven, a többi németűl van szerkesztve.
«Jó fiaimnak Lajosnak és Istvánnak levelei. – Az előbbieket azért tettem el, hogy a bizalmat feltüntessem s magam abban gyönyörködjem, mellyel jó Lajosom szívét szülei előtt kitárta, midőn a magyar kamarától az udvari kamarához akarta magát áthelyeztetni. – E levelek között van elnökének, Semseynek, hozzám intézet vigasztaló levele is, továbbá az udvari kamara elnökéhez, Wallis grófhoz intézett levele, mely levelek halálom után a levéltárba (fiai érdekében) teendők. – Adja Isten, hogy ugyanolyan örömet találjon gyermekeiben, amilyet nekem szerzett, – István leveleit azért tettem el, hogy megmutassam neki, mily szívesen váltott leveleket öreg atyjával utazásai s a fiatalsággal együtt járó könnyelműségei daczára, s ez által szívét olyannak tüntette fel, a mely testvéreivel és barátaival szemben sem nyilatkozhatik kevésbbé. – Isten adjon hozzá erőt neki. E levelek között van Meerveld tábornok egy levele is.»
«Vőm Batthyány levelei bizonyságúl, hogy kedves Fannym kezével (kit Isten áldjon és erősítsen) boldoggá tettem s hogy előhaladásában nagyon sokat, s atyja halála után egyedűl magam tettem meg mindent. – Itt vannak ama levelek is, melyek a szolgájuk Károly által okozott viszályt illetik. – Végűl elhalt atyjának egy fontos irata is.»
«Boldogúlt testvérem, Mesnil sógorom és gyermekeik levelei, bizonyságúl, mennyire megérdemlem tőlük, hogy gyermekeimet szeressék s pártfogásukba vegyék, miután jó atyjuknak feleséget, aztán honosságot s végűl a dasztifalvai birtokot szereztem – mindkettejük halála után pedig gyermekeiket felneveltem és kiházasítottam. Hálával tapasztaltam vonzalmukat, s kérem őket juttassák ezt gyermekeimmel szemben is kifejezésre.»
«Kedves testvérem Desfours és kedves jó gyermekeinek levelei, a szolgálatokat, melyeket nekik tettem, benső ragaszkodásukkal bőven meghálálták, Isten áldja meg őket ezért; csupán azért említem meg ezeket, hogy gyermekeim is szeressék őket s erejükhöz mérten gyámolítsák abban, amire kérem, mert atyjuk, anyjuk s összes gyermekeik jámbor keresztény emberek, s minket és az enyéimet teljes lelkükből szeretik.»
125. MUTATVÁNY SZÉCHÉNYI LEVÉLTÁRI JELZÉSEIBŐL.
«Kueffstein sógorom, testvérem Mária, unokaöcsém Hoyos, unokanővérem Mária, végűl unokaöcsém Kueffstein János levelei. – E leveleket nem azért őriztem meg, hogy szegény rokonaimat szegénységük miatt megszégyenítsem (mert a szegénység vagy gazdagság Isten akaratától függ), sem hogy azzal dicsekedjem, hogy állandó jóltevőjük voltam és maradok; – hanem mindenek előtt, hogy gyermekeimet arra buzdítsam és kérjem, hogy velük szemben ugyancsak jók és jóttevők legyenek és maradjanak, másodszor pedig, ha e rokonaim valamelyike, főleg azonban unokaöcsém János gyermekeimmel szemben háladatlanná válnék, vagy kellemetlenséget és bajt okozna nekik, e levelek felmutatásával jó útra téríthessék, s magukat vele és másokkal szemben Isten és az emberek előtt igazolhassák. – Egyebekben arra kérem gyermekeimet, hogy e rokonok közűl lehetőleg azokat segítsék, a kik meg fogják érdemelni.»
«Jó unokaöcsém Forgách levelei – ezt kiskorúsága idejében a saját költségemen neveltettem, aztán huszárszázadosságig segítettem, végűl birtokaihoz s egy jó feleséghez juttattam. Mindíg hálás volt velem szemben, a miért az Isten áldja meg. Hozzámtartozóim szeretetébe és barátságába ajánlom őt, s kérem, hogy irányában tanusított gondoskodásom előadását ne tekintsék kérkedésnek részemről, hanem buzdításnak arra, hogy kövessék ezt rokonaikkal szemben tanusítandó testvéri szeretetük által.»
«Sógoraim Festetics György és Imre, továbba Lajos, Antal és Kristóf, a néni, és Czindery s feleségének, unokanővéremnek, most Erődynének levelei. – Mind azt bizonyítják, hogy teljes bizalmukkal tiszteltek meg, a mit főleg Festetits Lajos ágától meg is érdemeltem, mert (a mint a levelek mutatják) általam lett Kristóf hadnagygyá, Antal előbb pestmegyei jegyző, majd helytartótanácsi titkár és végűl kamarás, Czinderyt pedig a fejedelem kegyének elvesztésétől mentettem meg. – Ide van zárva Bolla úrnak egyik levele is, ki könyvtárát ajánlotta fel nekem megvételre, midőn fiára Györgyre megneheztelt, melyet azonban iránta való vonzalomból nem fogadtam el. – Festetits Antal és Lajos későbbi levelei bizonyítják, hogy daczára a kellemetlenségeknek, melyeket Somogy vármegyében nekem szereztek, szándékuk volt velem békére lépni, midőn testvérük János özvegyével nálam búcsúlátogatást akartak tenni.»
«Levelek és íratok melyek két Schmidegg unokaöcsém által nekem szerzett kellemetlenségre utalnak, és a szíves részvétre, melyet becsületük megmentésére és jó atyjuk megnyugtatására tanusítottam. Nem azért őriztem meg ez iratokat, hogy gyermekeim nekik e miatt szemrehányásokat tegyenek (sőt ezt a legszigorúbban megtiltom nekik), hanem hogy barátság- és udvariassággal, mint közeli rokonaikat, kiméljék és magukhoz vonzzák.»*
A családi levéltárban, I. 9. II. 41–56. és I. 9. III. 54–55. jelzés alatt.
Széchényi egész lényét leghívebben tárja fől végrendelete, melyet élete végső napjaiban magyar nyelven készített.* Bevezetése így hangzik:
A családi levéltárban, I. 9. II. 41–56. és I. 9. III. 54–55. jelzés alatt.
«Bűnös lelkemet a mindenható Teremtőmnek, megváltómnak és megszentelőmnek mérték nélkül való irgalmába ajánlom, és tellyessen bízván a szegény bünösök iránt többször is megigértt szánakodásban és engedelmében, de leginkább maga személlyének a keresztfán ugyan a bünösökért lett feláldozásában, köteles alázatossággal és érdemetlenségemnek igaz megesmérésével, úgy nem különben számos és terhes bűneimnek töredelmes megbánásával kivánok bizodalmasan szent itélőszéke elejbe lépni, és ott nem érdemem, hanem tsupán könyörületessége után irgalmasságért esedezni, és feloldozásomat mindenhatóságától és véle öröktűl fogva élő kegyességétől el is várni.
Testem minden pompa nélkül a Nagy-Czenki általam építtetett kriptában, siromnak szomszédságában hagyván kedves Feleségem számára egy helyet, a hová, ha halála történik (mellyet mindazonáltal a jó Isten számosabb esztendőkre határozzon) temetessék, hogy valamint ezen megbetsűlhetetlen és szent lelkű hivemmel mindég boldogúl éltem és voltam, ugy testeink is együtt nyugodván, ugyan együtt feltámadhassanak az utólsó itélet napján, mellytől fogva már soha egymástól el válni nem fognak.
Hogy hideg testem eltakarítása a kriptának távolabb léte miatt kissebb terhel eshessen meg, tehát vitettessen szekéren a temető kerűletbéli kapuig és tsak onnét vitessen jobbágyaim által (kiknek ez által is hozzájok viselt szívességemet meg mutatni kivánom) nyugovó helyére. – Elébb mindazonáltal ohajtom, hogy testem a Kis-Czenki kápolnában betegségem mívoltához alkalmaztatott üdőig az ispotályosoknak és egyébb hívek könyörgéseinek között kitétessen, hogy azok, a kik nagyságomat és boldogságomat elébb szemlélték, ezeknek elkerülhetetlen végét és mulandóságát hideg testemnek szemlélésével annál bizonyosabban tapasztalhassák és szivelhessék.
Szegény elkeseredett feleségem testemet egyáltallyában ne késérje, hanem lelkemet buzgó imádsága által Istenemnek felajánlván, tegyen fájdalmának feláldozásával és egészsége köteles kémélével Isten előtt magának érdemet.
Önnön magam és testvéreim gyermekein kívűl (kik jelen lehetnek) egyébb atyafiak, annál kevesebbet idegenek, testemnek eltakarítására vagy az exequiákra ne hivattassanak, sem halotti beszédek ne tartattassanak; hanem maradjanak gyermekeim magok között tsendessen, és héjjába való pompázás és a vendég után való aggódás helyett vígasztallyák inkább elszomorodott annyjokat és vigyázzanak egészsége megtartására.
El tünvén és semmivé válván az emberek holta után minden világi ditsőssége egyáltallyában nem akarom, hogy halotti kövemre ditséretek tetessenek, vagy akármelly más monumentum emlékezetemre felállíttassék, mert a por azt meg nem érdemli; a lélek pedig nem itt, hanem teremtőjénél fogja érdemeinek (ha voltak) megitélését és jutalmát találni. – Én tsak gyermekeimnek emlékezetében, istenes élettyekben és kegyes annyokhoz minden üdőben általok bizonyíttandó szives ápolgatásában ohajtom monumentumomat helyheztetni és találni.»
A családi jószágokon levő templomokban gyászmisék mondását és szegények között valláskülönbség nélkül 3300 forint szétosztását rendeli el. A sirbolt fentartásának költségeire 4000 forintnyi alapítványt tesz.
A jószágokra nézve az 1814 augusztus 31-iki osztályt sértétlenűl föntartatni kívánja. A királyi jóváhagyással létesített három majorátus tekintetében úgy intézkedik, hogy mivel «jövedelmeikre nézve egymástól valamennyire különböznek», fiai azokat egymás között «sorsra bocsássák»; azonban csak anyjuk halála után lépjenek azok birtokába. Tőkéit a három fiú egyenlően ossza föl egymás között. A családi levéltár elhelyezése végett Sopronban külön ház építésére, úgyszintén annak föntartására és a levéltárnok ellátására külön alapot jelöl ki. Ékszereiből, melyek 57,030 forintra vannak becsülve, három forgót, mindegyik majoratus számára egyet, rendel készíttetni.
Nővérei gyermekeinek egyenként 6000 forintot, keresztfiának, báró Mesnil Pálnak, míg tizennyolczadik esztendejét eléri, külön évi 300 forintnyi nevelési járulékot hagyományoz.
Fiainak kötelességévé teszi, hogy «a kedves magyar hazának» ajándékozott gyűjtemények katalogusainak kinyomatását fejezzék be, és a könyvtár-őr kinevezése ügyében a család részére biztosított jog föntartása fölött őrködjenek.
Megható módon gondoskodik meghitt tiszteiről és szolgáiról; sőt jobbágyairól sem feledkezik meg, ami valószinűleg példátlanul áll.
«Harmintz esztendőket felütő szüntelen való hiv és hasznos szolgálattyát Pap Ferencz plenipotentiariusomnak egyébbkint meg nem hálálhatom; hanem hogy feleségemet és halála után fiaimat arra kötelezzem ezen utolsó akaratommal, hogy ezen nálam megöregedett szives barátomat holtig tisztellyék, és meg hagyván néki, még él, mindazon pénzbeli és egyébb beneficiumit, mellyekkel most bir, magoknál is megtartsák. Ha mindazonáltal említett Pap úr nagyobb nyugodalma kedvéért nálok lakni és magát szolgáltatni nem akarná; tehát azon esetben tartozzanak feleségem vagy fiaim őtet öregségéhez és nagy érdemeihez illendő kvártéllyal, szolgálattal és élete könnyebb s kellemetessebb folytatására inkább bővebb mint szűk deputatummal a készpénzbeli fizetésén kívűl provideálni, hogy bennek olly szíves akaróit utólsó napjáig tapasztalhassa, mint én hozzája szüntelen voltam.
Nem kevesebb hálaadással tartozom Tibolth Mihály urhoz, a ki minekutánna Lajos fiamat istenessen és a familiámnak betsületére, magamnak pedig tellyes örömére nevelte volna (félre tévén egyébb magának és gyermekinek jóval hasznossabb és ditsőségesebb hivatalokat, mellyekre közönségessen megesmértt emberségére és ritka tudományára nézve többektől is hivattatott) nékem kivántt inkább öreg napjaimban és személlyének egész feláldozásával szolgálni, hogy sem akkor elhagyni és gyermekeimnek utóbbi hasznára tzélozó igyekezetemet idegenek közbenjarásával eszközöltetni, midőn magamnak és Pap Ferencz barátomnak és plenipotentiariusomnak ereje már hanyatlani kezde és a hasznosnak elé mozdítására tehetetlenebbek valánk. Ezen ritka mint magamhoz mint pedig általam gyermekeimhez is kimutatott érdemeinek méltó megjutalmazására activa capitalisaimból mindjárt halálom után huszezer forintokból álló capitalis szabad dispositiójára cedaltasson már az az előtt néki kezébe adatott különös irománynak értelme szerint, óhajtván, hogy ezen kedves barátom e tsekély köszönetet hálaadásomnak jeléül elfogadja. Ha pedig halálom előtt mulna ki e világból, rendelem, hogy feleségének és gyermekeinek tizezer forintok fizettessenek ki váltó czédulában.
Kiss Jósef doctoromnak, a ki mint házi orvosom nálam megöregedett, szüntelen való és szivből származott iparkodásai által gyönge egészségemet ápolgatta, tartós vélem lakta és utazásaim miatt sem másoknak szolgálattyára nem lehetett, sem pedig számossabb gyermekeinek utóbbi javokra szolgáló keresményeket nem tehetett; nem külömben a mostani hoszszassabb nyavalyáskodásomban fáradthatatlan iparkodását mindenkor tapasztaltam, mindjárt halálom után fizettessenek két ezer forintok váltó czédulában fáradságának jutalmára. Pensióképen pedig a majoratusnak jövedelmeiből adattassanak néki hat száz forintok conventiós pénzben olly hozzáadással, hogy ha halála felesége előtt történne, ennek még él négyszáz forintok conventiós pénzben esztendőnkint fizettessenek.
Tibolth Ferencz exactorom is, a kinek különös rendtartását és hivségét a pénztárom mellett elegendőképen meg nem hálálhatom, és a ki a jó és hasznossabb szolgálattyát, mellyet nálam vett szolgálattya előtt érdemessen viseltt, kedvemért nem tsak ott hagyta, hanem arra ismét és nagyobb haszonnal vissza hivattatván, el nem fogadta, hagyok az általam codicillus formában néki adatott assecuratióban foglaltt haszonvételeken fellyűl szives köszönetemnek jeleűl esztendőnkint ötszáz forintokat conventiós pénzben, vagy ha említett Tibolth Ferencz halála szolgálatomban felesége éltekor történne, ennek háromszáz forintokat esztendőnkint conventiós pénzben.
Finkoir Ferencz inzsellér a ki tsekély fizetése mellett, és jószágimban szüntelen való munkái miatt öregségére magának és magáénak nyugodalmassabb eltartásokra semmit sem kereshetett, hagyok még él, esztendőnkint egyszáz ötven forintokat conventiós pénzben, hivséggel, készséggel és haszonnal tett fáradozásáért.
Pigay Antal secretariusomnak, a ki több esztendőktől fogva különös megelégedésemmel hivatallyát viselte, rendelek esztendőnkint háromszáz forintokat conventiós pénzben.
Zámbothy Ferencz hofmesteremnek, a kit magam felneveltetvén és ki is házasítván, akkor meg is ajándékoztam, mivel szüntelen hiv szolgámnak tapasztaltam, rendelek esztendőnkint négyszáz forintokat conventiós pénzben, halála után Szalay Juliánna feleségének kétszáz forintokat ugyan conventiós pénzben.
Szalay István volt érdemes hofmesterem özvegyének hagyok esztendőnkint fizetendő egyszáz forintokat conventiós pénzben.
Müller József szakátsomnak hiv és hoszszas szolgálattyának jutalmára rendelek esztendőnkint kétszáz ötven forintokat conventiós pénzben.
Baranyai András komornyékomnak hiv szolgálattya és beteges állapottya tekintetéből esztendőnkint még él, fizettessenek kétszáz forintok conventiós pénzben.
Börsöny Antal, Payer Jósef, Ivántsits István három huszárjaimnak, a kik több esztendőktől fogva hiven, emberségessen és szorgalmatossan, kiváltképen a mostani hoszszas betegségemben fáradhatatlanul szolgálnak, rendelek fejenkint és esztendőnkint fizetendő egyszáz forintokat, öszvessen tehát három száz forintokat conventiós pénzben.
)
)
Finger Ádám kapusnak hiv szolgálattyának jutalmára esztendőnkint rendelek negyven forintokat conventiós pénzben.
Öreg Kőműves Évát gyermekeimnek hív és szorgalmatos dajkáját fiaim mindazon haszonvételekben meg hagygyák, mellyekben most vagyon azon különös irásom foglalattya szerint, mellyet néki hosszu, hiv, jámbor és jó szolgálattya miatt adtam.
A melly pénz vagy természetbéli költsönözésekkel majoratusbéli jószágaimban szegény jobbágyaim halálom napjáig még tartoznának, azok hitelessen conscribáltassanak, a szegényeknek adósságaik elengedtessenek, a tehetősebbeken pedig vetessenek meg ugyan tehetségek szerint, hanem az azokból bévett pénzek az ügyefogyott jobbágyaim között osztattassanak el.»
Végre nejétől, gyermekeitől, meleg szavakkal vesz búcsút.
«Kedves feleségemnek köszönöm szívemből hozzám szűntelen kimutatott határozatlan szeretetét, sok viszontagságomban, betegségeimben és bajaimban szíves részesülését, gyermekeinknek nevelésében, boldogításában és javainknak szaporításában mindenkor kész és fáradhatatlan segedelmét. Áldja meg ezekért is a jó Isten, és engedje szent képe előtt érette áldozandó könyörgéseimnek olly hatalmat, hogy gyermekeinknek példájára és boldogságokra még számos esztendőket itt élhessen s azután pedig vélem együtt a bennünket érdemetlenűl boldogító Szent Háromságot örökké áldhassa és imádhassa.
Kedves gyermekeimtől a végbutsút vévén, kérem őket, hogy jó Annyokhoz engedelmesek mararadjanak, öreg napjaiban ápolgassák, boldogságokra tzélozó feláldozását szeretettel és tisztelő szolgálattyokkal meg hálállyák, magok között szeretettel és segétséggel, királyokhoz és hazájokhoz hivséggel és szíves áldozásokkal, az alatta valóikkal igazságossan és kegyesen, születésekhez képest illendően; szegényekhez, özvegyekhez és árvákhoz mindenkor kész bőkezűséggel, és minden egyébb felebaráttyaihoz tartozó igaz szívességgel éllyenek, és ezeknek bétellyesítésére atyai áldásomat vévén kérem őket még arra is, hogy ha példám által, vagy vélek töltött életem napjai között valamiben megbotránkoztattak volna, ezt megbotsássák, és azoknak Istenem előtt léendő eltörléséért is imádkozzanak.
Utóllyára vegyék szíves köszönetemet mindazok, kikről a testamentomban emlékeztem, mint pedig ebben meg nem nevezett egyébb barátim, tisztyeim és cselédjeim, és midőn reájok nézve elkövetett vétkeimért bocsánatot kérek, ajánlom magamat emlékezettyekbe és imádságokba.»*
Ez a második végrendelete. Az első 1814 deczember 30-ikán készűlt. Megelőzte őt e tekintetben neje, ki 1813 július 30-ikán készített német nyelven végrendeletet.
A végrendelet végrehajtójáúl «kedves és mindíg szívből szeretett drága öccsét» gróf Cziráky Antalt, akadályoztatása esetén pedig Mikos László államtanácsost és Fáy Barnabás udvari tanácsost jelöli meg.
Ugyanakkor egy második végrendeletben meghagyja, hogy tetemét bonczolják fel, beszentelés után, pompa nélkül szállítsák Czenkre. A bécsi országúti külváros templomában mondandó misékre 1000, a plébániához tartozó szegények között szétosztásra 1000, a bécsi jótékony egyletnek és intereseknek 6000 forintot hagyományoz.*
Az 1820 deczember 10-ikén kelt végrendelet a családi levéltárban, I. 3. II. 130. jelzés alatt.
Ezenfelűl még három iratban tette meg intézkedéseit a halál esetére, a legapróbb részletekre kiterjedő gondossággal. Az egyiket nejéhez intézte: «Mivel – ugymond – némely apróbb tárgyak (Nippsachen) felől nem találtam illőnek, végrendeletemben intézkedni, Téged kérlek, hogy a következőket az alább megnevezendő egyéneknek, halálom után oszd szét emlékül, hogy elhúnyt barátjukért imádkozzanak.» A leányainak és egyéb rokonainak szánt emléktárgyakat (írószereket, órákat, szelenczéket) megjelölvén, így végzi: «Néked, felejthetetlenemnek, hagyom a gyémántos gyűrűt, a halálfővel, melyet állandóan újjaimon viseltem ... Mindannyit felkérem hogy szegény lelkemért, legalább halálom évforduló napján, imádkozni szíveskedjenek.»*
1820 deczember 7-ikén; a családi levéltárban, I. 3. II. 118. jelzés alatt.
Sajátkezűleg irt jegyzékben megállapítja, hogy a halotti jelentések Bécsben német, Sopronban, Budán és Pesten magyar nyelven bocsáttassanak ki, és kikhez küldessenek; elsőszülött fiának pedig utasításokat ád a rendjelek visszaküldése tárgyában.
128. A NAGYCZENKI SIRBOLT BELSEJE.*
A nagyczenki sírbolt belsejének képét (368. 1.) Richter Aurél a helyszínén felvett vázlat után rajzolta.
Dictált jegyzékben, tizenhárom pontba foglalva, adta meg az utasításokat a kimulta után teendőkre nézve; attól kezdve, hogy a titkár a szekrények kulcsait mind a grófnénak szolgáltassa át, egészen a sírja fölött elmondandó gyászbeszédig, a melynek tekintetében az volt kivánsága, hogy megtartására ne kéressék fel magasabb állású egyházi férfiú, hogy a beszéd ki ne nyomattassék, s ne terjeszkedjék ki az ő dicsőitésére, «mivel «az Úr házában az emberek gyarlóságáról és a világi dolgok hiúságáról, nem pedig az elhunytak kétes értelmű érdemeiről illik beszélni.»*
A családi levéltárban, I. 3. II. 117., 121. jelzés alatt.
Ezen intézkedéseken kivűl még egy jellemző tény is hirdeti azt, hogy Széchényi keresztény megnyugvással nézett a halál elé. Egyik bécsi zeneszerzővel requiemet componáltatott, a melyet az ő temetésén kivánt előadatni, és a melynek próbáján megjelent.*
A Hazai és Külföldi Tudósítások 1820 deczember 20-iki számában.
Az 1820-ik év deczember 13-ikán reggeli kilencz órakor költözött Széchényi Ferencz lelke «a másfél esztendeig tartott súlyos és fájdalmas betegségben» megtört testből az örökkévalóság honába.
Intézkedéseinek szigorú megtartásával történt a tetemnek Bécsből Nagy-Czenkre átszállítása és ott deczember 18-ikán a családi sírboltban elhelyezése.
Elvesztéséről megilletődéssel vett tudomást a nemzet. A hírlapok valószinűleg először használták ez alkalommal, magyar emberről írván, a «nagy férfiú» kifejezést, és először szólottak «nemzeti gyász» felől, a melyet halála okozott.*
A Hazai és Külföldi Tudósítások 1820 deczember 20. és 25-iki számaiban.
Erre egyéni tulajdonságaival és élete eredményeivel egyaránt rászolgált.
Mindíg nemes meggyőződés sugallataira hallgatott, mindíg eszményi czélok felé fordította tekintetét; akkor is, a mikor téves úton járt, avagy lépéseinek irányát megváltoztatta.
Nyilvános életének ingadozásai közepett legkövetkezetesebb volt abban a törekvésben, hogy a nemzeti érzés ápolására, a nemzeti kultura emelésére olyan közintézetet létesítsen, mely a magyar irodalom és tudomány munkásainak a szükséges segédeszközöket szolgáltassa.
Alkotása, mivel a nemzet szervezetében gyökeredző szükséget elégített ki, a fejlődési képesség és az állandóság biztosítékaival volt fölruházva. Hazánk kulturai intézményei között a Magyar Nemzeti Múzeum a legelső, a melyet az udvar és a törvényhozás, a helyi hatóságok és a nagy közönség összes rétegei áldozatkészségük, rokonszenvük, mondhatnók szeretetteljes gondoskodásuk bizonyítékaival folytonosan elhalmoztak; ezzel a nemzeti múlt emlékeinek cultusát hirdették, a tudomány hatalma előtt hódolatukat mutatták be.
Az a tudományos anyagkészlet, a mit Széchényi 1802-ben a hazának felajánlott, elenyészően kis része annak, a mit 1902-ben a Magyar Nemzeti Múzeum fölmutat. De ez a tény az ő érdemét inkább fokozza, mint csökkenti.
Azért kötelességet rótt le a nemzet, a mikor az első magyar tudományos közgyűjtemény százados fennállásának ünnepén legelső sorban az alapító felé fordúlt kegyelete, melyet szónokok és írók, véső és szobrász méltó módon örökítettek meg.
129. A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM JUBILEUMÁRA VERT ÉREMLAP.*
Az utolsó könyv záróképét (371. 1.), mely a Magyar Nemzeti Múzeum százéves jubileumára Beck Ödön Fülöp által készített plaquettet ábrázolja, Baransky Emil László rajzolta.
)
A Széchényi-család Bécsben, 1629 november 26-ikán kelt czímeres levele (11. 1.) a grófi családnak a Magyar Nemzeti Múzeumban elhelyezett levéltárában I. 2. I. 2. jelzés alatt őriztetik. A fénynyomatú hasonmás, mely az eredeti oklevelet kétharmadra kicsinyitve mutatja be, Divald Károly műintézetében készült.
