XVI.
XVI.
Széchenyi írói pályájának megkezdése. A «Lovakrul» cz. munkája. Sz. körüljár a hazában. Akademia igazgató tanácsa. A «Hitel«. Doberanba (gr. Károlyi Gy.). Első művei logikai összeköttetése a későbbiekkel. Crescence széljegyzetei. Wesselényi levele. Széchenyi első dunai útja saját hajóján. Feketetengerre. Konstantinápolyban. Itt változások. Hazajövet, lóháton stb. Látogatás Milos szerb fejedelemnél. Ennek jelleme, háztartása. Belgrád, Zimony, Pest. Rövid országgyűlés 1830. Ferdinand király megkoronáztatása. Történelmi előzmények. Nagy Pál veszti népszerűségét. Ujonczajánlás. Sz. a nemzeti jogok mellett. Nemzeti hadsereg vagy magyar ezredek? Circulatio. Concertatio. Sz. beszédei. Koronázási diploma. Kisfaludy Károly halála. Eredmények.
EGY FORDULÓ ponthoz érkeztünk, Széchenyi írói pályájának megkezdéséhez. Első fölléptével, az 1825-ki országgyűlésen, országos emberré vált. De, hogy magyar mágnás létére, kiről föltették előre, hogy nem tud jól magyarúl, még mint író is fog szerepelni, azt akkor kevesen sejthették. Az akkori közélet egyik legtiszteltebb alakja, a költő-politikus, gróf Dessewffy József, mikor «levéve a szegről porlepte lantját», versben énekelte meg az ifjú mágnás külföldi útjait, a haza javára gyűjtött s itt értékesítendő tapasztalásait, nagy ősök nyomdokain haladó nemes becsvágyát, «majom» kar- és kortársait megszégyenítő hazáfiságát, áldozatkészségét: nem látta előre, hogy egyúttal a magyar publicistika megteremtője fakadoz benne, még pedig olyan, a kivel néki, az ősi jog, ősi szokások éber őrének, csakhamar nevezetes vitája lesz, melyben mind a ketten a közvéleményre fognak – egyik a reform, másik a conservatio szellemében – hivatkozni.*
Az ősz poétának 37 strófára nyújtott dicsőítő költeménye: «A szép példa» czím alatt (Pozsonyban, november 4-én, 1825) megolvasható a Felső-Magyarországi Minerva 1825 deczemberi füzetében, s alkaikus békóiból kiszabadítva (azaz: prózában olvasva) ma is élvezhető. Széchenyi megdöbbent miatta, mert minden elismerés, dícséret, mely honfitársaitól jött, ártalmára volt neki Bécsben
Igaz, hogy mindazon eszmék, mindazon javítások, melyeknek hazánk újjászületését szeretjük tulajdonítani, több vagy kevesebb homályossággal vagy világossággal, ott voltak lefektetve a régi országgyűlési aktákba; de ott el is temetve. Nagy haladás volt már az is, s nagy köszönettel fogadtatott, hogy egy részök, az úgynevezett deputationális munkálatok kinyomatása s a hívatottak között tanulmányozás végett kiosztatása a nádor által elrendeltetett. Holt tudomány volt az, s akadémikus értékkel bírt csak. Emberre várt, a ki a lángész szikráját lövelli belé, melytől szétterjedjen világossága s köztulajdonná válhassék.
Az országgyűlésnek, melyet Széchenyi permanensnek és valódi képviseleten alapulónak óhajtott volna, minden harmadik évben összehívása újabban biztosítva volt ugyan, s az országgyűlést megelőzve megyénként tárgyalták a követeknek adandó utasításokat, s a megyék, a kormány ellenzése daczára, egymással levelezésben állván, a közszellemet, a közügyek iránti érdeklődést legalább a kiváltságos osztály körében nem hagyták elaludni; de az újabb kor gyermeke alig tudja képzelni magának, miként nélkülözhették elődeink azt a mi mindennapi kenyerünket, éltető levegőnket: a napi sajtó közreműködését. Csak ez tesz minden eszmét azonnal köztulajdonná, vonja a közügyek érdekkörébe a gondolkozó főket, s adhat kellő működési tért, bátorítást, határozott irányt a szétszórt erőknek.
Egy napi lapot megindítani, s ebben hívni fel a közönség figyelmét a közjóra czélzó egy s más eszme iránt, akkor még nagyon merész, kivihetetlen vállalat lett volna; Széchenyi pedig teli volt ilyes eszmékkel. Eszméi egy részét forgalomba hozhatta az őt környező mágnások, s országgyűlési vagy megyei jelességek körében, ezeket úgy a hogy összegyűjthette a lóversenyek, vásárok, megyegyűlések alkalmával, a casinókban, az akadémiában. De az ilykép elhintett magvak legnagyobb része kárba veszett, mindaddig, míg a nagy közönséget nem sikerült életre ébreszteni, közreműködésre indítani.
Erre Széchenyi csak egy módot látott maga előtt: könyvet, vagyis röpiratot írni. Így kelle pótolni, s egyúttal előkészíteni a napi sajtó működését, mely, a dolog természeténél fogva, nyomban követte.
Az első röpirat, melyet Széchenyi szárnyra bocsátott, a Lovakrúl írt könyve volt. Bejegyzi naplójába a napot, melyben e művével elkészült: az november 18-dika volt 1827.* Szélesb látkörét, s magasb czéljait már eléggé jelzi ezen 1828-ban megjelent első műve bevezetésében, s ittott elszórt több helyein. Jeligéje is idézetre méltó s megragadt a lóhoz mitsem értő utódoknak is emlékezetében. «A kisded Makkbul, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja.» Boldogult gróf Hunyadi József árnyékának szenteli, «a kinél a jó Hazafi nevezetet senki jobban meg nem érdemli, a ki sok jó magot hintett el hazánkban, kinek szemei elől távol maradott ugyan a gyümölcsözést mutató idő, de el fog jönni s föl fog derülni egész díszében». Ime azon húrnak megrezdülése, mely a Szózat-ban annyira meg fog hatni mindnyájunkat.
Megjelent ily czím alatt.
Lovagias sugalat van már ez ajánlatban is, levén ez a Hunyadi nemcsak az okszerű gazdálkodásnak, a ló- és birkatenyésztésnek egyik első megalapítója Magyarországban; hanem egyúttal egyik magtalanúl elhalt nagybátyja a L. Henrietta férjének.
Gondja volt reá, hogy ezen első műve ne legyen «nagyon istálló-szagú». Ez a kis könyv, mely egy közgadasági értekezés akar csak lenni a lótenyésztés fontosságáról, teli van arany-mondatokkal melyektől az olvasó szíve tágul. Méltán írta neki (szeptember 22-én 1828) lelkes barátja, a volt korona-őr, Ürményi Ferencz:
49. A LOVAKRUL ÍRT KÖVYV CZÍMLAPJA.
«Örömmel olvastam könyvedet a Lovakrul, sok jó van benne, legjobb az, hogy tiszta magyar szívvel van írva, és sok előítéleteknek hiányosságát mutatja». Tiszta magyar szív? s az előítéletekkel szembeszállni? dicséretnek már elég. Hiszen mint az író mondja: «Könnyebb ezer bolondságot a néppel elhitetni, mint egy előítéletet legyőzni…» Igen ám, mert «a tökéletesség az embertűl távolabb jár, a középszerűséggel gyakran találkozik, az alacsonyságokkal pedig örökké küzködik». Emelkedve röptében a szabadság barátait csatolja magához: «a világon minden csak a szabadság örömérzetében fejti ki magát egész tökéletességbe». Majd az egyesülési szellem kora ébresztője szólal meg, mondván: «Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen». Folytassuk-e idézeteinket? «Csak magunktól függ», – ily biztatással végzi, – «hogy a világ minden vásárait lovainkkal elboríthassuk, és hogy a magyar ló mindenütt érdemlett elsőbbséget nyerjen.» – E pár vonásban is előttünk áll a nemzetgazdasági író, de ha nem csalódom, valamivel több is. Ösztönszerűleg követi a Taglalat írójának későbbi intését: érezve kell gondolkodni és gondolkodva érezni. S ehhez, daczára később fölállított híres elméletének, a szív és ész functióinak a politikában különválasztásáról, mindvégig hű maradt. Jellemző, hogy Széchenyi maga első művének német fordítását (Gévaitól) hazafiságból elnyomta; azon ellenvetésre, hogy az esetleg a külföld előtt nem kedvező színben állíthatná országunkat. Erre később nem sokat adott. Sőt véteknek tartotta honfitársai önhittségének, előítéleteinek, konokságának legyezgetését.
A sport emberei aligha fogják szakirodalmuk ez első alapvetőjét ma is elavultnak tekinteni, miután az általa nemzetgazdaságunk egyik legfontosabb ágának emelése – hosszas katonai szolgálata és külföldi tapasztalatai alapján javaslott módok és eszközök legnagyobb része azóta bevált. Már itten is alkalmat vett magának jól oda suhintani a minden újítás vak ellenzőinek «gyűlöletes» fajára, mely csak «rontani s a forró hazaszeretetre hideg vizet önteni tud». De egyúttal elejét veszi azon később annyiszor s méltatlanúl tett szemrehányásnak, hogy ő hely, idő és körülmények számbavétele nélkül akar külföldi példák után mindent újjáteremteni. «Nagy érdeme van annak, a ki elől megyen;» és: «Az ki életében sok gyümölcsfát nevelt, a föld alatt is csendesebben nyugszik.» De másrészt:
«Épen oly czéliránytalan volna Magyarországon egy merő angol gazdaságot folytatni, mint Angliában egy tiszta magyar gazdaságot űzni»; és: «A nemzetiség egy nemzetnek az, a mi a fognak a zománcz, ha az egyszer megtörik, a belső csont is utánna rothad, – – s azon ember, ki nemzetiségét már elvesztette, se királyának hív jobbágyja, se hazájának jó polgára nem lehet».
Jellemző, a mit derék Kis Jánosunk önéletrajzában jegyzett föl.
Széchenyi, ki e jeles úttörőnkkel, boldogult atyja pártfogoltjával, Sopronban folytonos érintkezésben állott, megküldé neki a Lovakrúl írt első művének kéziratát, azzal a kéréssel, hogy főleg nyelvi szempontból tenné meg reá észrevételeit. Ez lelkiismeretesen engedett a fölhívásnak. Javításait Széchenyi megköszönte, de «azon alkalommal» nem használta, súlyt fektetvén reá, hogy épen ez a műve egészen az ő saját alkotása legyen. Hogy nemcsak ez a műve, hanem a többiek még inkább az ő kiváló, minden ízében eredeti egyéniségének bélyegével voltak ellátva, az iránt ma már senkinek kétsége nem lehet. Tartalmok úgy dönt e mellett, mint formájok. Buffon egykori híres mondása: «le stil c'est ľhomme» tán egy magyar írón sem lelte annyira igazolását.
A lovakról írt mű tartalmának egybeállításánál azonban a mellett, hogy ő maga hat héten át naponta 10–15 óráig dolgozott rajta, – két jó barátjának, Pataynak és Taschnernek, mint szakértőknek tanácsát és segítségét igénybe vette s felhasználta.
Tíz év mulva, különben e művének egy folytatásával, illetőleg befejezésével fogunk találkozni, mit e helyt csak jeleznünk kell.
Széchenyi nem az elmélet, hanem a tett embere levén, nála minden mondott vagy irott szó, megannyi tettnek, egy-egy lépésnek előre az anyagi vagy szellemi haladás terén, volt akár jelzője, akár előidézője. Élőszóval, magán érintkezés, társalgás, rábeszélés útján mozgatott-e meg többet? vagy írásai? vagy nyilvános beszédei által? s személyének varázsa hatott-e inkább az emberekre, vagy érveinek súlya? Bajos volna elhatározni. Nem kerülte, – mint a mély gondolkodók többsége szokta, – az embereket, sőt kereste az alkalmat, a társaság minden rétegeivel folytonos érintkezésbe tenni magát; saját eszméinek rendbehozását, s napi benyomásainak tisztázását inkább álmatlan éjszakáira bízván.
A két országgyűlés közötti «szabad» időt, – ha ugyan neki lett volna szabad ideje, – lehetőleg arra használta fel, hogy szerte nézzen a hazában, megismerkedjék, közvetlen szemlélet útján népével, szükségleteivel, bajaival. A nyári lófuttatás után útnak indúl (zsebében hordva Berzsenyit, kit fájdalom Crescence nem élvezhet!), hogy megnézze a magyar tengerpartot: Fiumét; a quarnerói szigeteket, Polát stb. Mindjárt képzelete előtt áll a nagyszerű kereskedelmi kikötő, az ahhoz vezető molo, mert a Fiumára mitsem ér, a Kulpa szabályozása, de igazi és nem kontár szakértők által, hídak, kőútak Károlyvárig, e városnak erődítési békóiból felszabadítása, a Lujza-út, a Pestről minden irányban kiinduló úthálózat stb. stb. Zágrábba ér, hol a sok bogzsivi szinte elbutítja, míg magyar szót alig hall, s aztán Kopreinitzon, Zákányon, Palinon, Pölöskén át Kehidára jő (augusztus 17.) Deákék látogatására. Ezeket «becsületességek» miatt annyira megszereti, hogy általok hajlandóbbá válik honfitársai számos gyengéivel, elfogultságaival is kibékülni: «Le penchant naturel m'attire vers mon pays, mais le gôut raisonné m'en éloigne.»* Haza, Sopronba érve, «durva, felfuvalkodott, kellemetlen emberek» között ismét visszáját érzi e benyomásnak, noha tisztelkedni jöttek hozzá, s a megyegyűlésén Molnár egy dicsbeszéddel lepi meg, melyre zavarában ügyetlenül alig tud valamit felelni. Bécsen át, hol Reviczky kanczellár biztatja, míg Sina és Lichnovszky fáradozásait kárba veszendőnek látják, ér az élettelen, poros magyar fővárosba («la capitale supposée florissante») s itt már londoni levelek várják a «Híd» ügyében. Új gond az eddigiekhez: új öröm is, új remény! A pesti polgárság sem marad érzéketlen iránta. Születése napján (szept. 21.) választó polgárai sorába iktatja. (Az esküt jun. 23-án tette le, 1829.) Crescence, kit immár testvérének néz, «citoyen»-nek szólítja, mi végtelen boldoggá teszi.
Természetes hajlamom köt hazámhoz, tisztult ízlésem eltávolít tőle.
Honnét van, hogy czenki fészkében (okt. 1.) ismét ily kegyetlen sort tud írni naplójába: «Hazám meg van már halva, ezt tisztán látom; de azért végső leheletemig el fogok követni mindent, jóléte előmozdítására.» S mily szomorú bátorítás: «Az ár ellen úszunk; hagyján: előre!»….. Szerencsére november 10-dikén már ismét Pesten van, a hol a haza sorsát derültebb színben látó hazafiak, magyar tudósok (köztök Kisfaludy, Fáy, Vörösmarty stb.) veszik körül. Kellemetlen benyomása, egy czikkének a Minervá-ban tömérdek igazításokkal lett közzététele miatt,* hamar elenyészik; az akadémiai első igazgatóság tagjainak névjegyzékét kell összeállítania s a nádorhoz terjesztenie. Ez az ellenzéki Eszterházy Mihályt kitörli; Wesselényit, csakis Széchenyi kedveért, tűri meg. Az igazgatóság tagjai tehát: gróf Andrássy Gy., Bartal Gy., herczeg Batthyány F., gr. Cziráky A., gr. Dessewffy J., gr. Illésházy I., gr. Károlyi Gy., gr. Keglevich G., Kolosváry S., gr. Kornis M., Majláth György, b. Mednyánszky A., Nagy Pál, Péchy Imre, b. Prónay S., gr. Reviczky Á., Somssich P., Szegedi F., b. Szepessy F., gr. Széchenyi I., gr. Teleki J., gr. Vay A., Wagner I., Végh J., b. Wesselényi M.*
L. gr. Sz. I. Hírlapi czikkei I. k. Restelte jó dunántúli -búl, -bűl és -túl, -tűl ragozásainak hosszú -ból, -bőlre stb. változtatását stb.
1830 nov. 17-én első elnök Teleki, másodelnök Széchenyi; titoknok Döbrentey.
Második munkáját, a Hitel-t, 1828 deczember 14-dikén kezdte írni; s egy év múlva, deczember 21-dikén 1829-ben készült el vele. Ez volt első, nagyobb szabású munkája, mely nevét az országban, s azon túl is, híressé, népszerűvé tette. A nádor neszét vette, hogy Széchenyi az országos küldöttségi munkálatoknak valami «parodiáján» dolgozik, s annyira érdeklődött iránta, hogy kéz alatt magához vitette s előre megolvasta, még pedig legnagyobb örömmel. Az első példányokat nagy titokban osztották ki legmeghittebb barátok közt, s Drescher censor bizonyos volt benne, hogy hivatalát veszti miatta. «Nagy feltünést fog okozni», – mondá Széchenyinek, – «meg fogják önt kövezni; de használni fog vele! Egy angol utazó Brunszvik Teréz grófnő előtt úgy nyilatkozik, hogy ha Magyarországnak csak tíz olyan embere volna, mint ez a Széchenyi, úgy nemsokára számot tenne az európai népek sorában; nevét aranyba kellene vésni.» Pesti polgártársait, az eskü letétele után megvendégelvén, ily felköszöntéssel üdvözli: «Kegyelmes királyunktól kezdve, hazánk legutolsó lakosáig, éljen mindenki, a ki Pest városa, mint hazánk központjának, úgyszólván szívének, előmenetelén és díszén fáradozik». Nemsokára, magával vive a Hitel kéziratát, egy érdekes útra volt kelendő barátjával, gróf Károlyi Györgygyel.* Julius 16-dikán indultak el két kocsival, inassal, vadászszal Bécsből. Prága, Karlsbad, Teplitz, Drezda és Berlin voltak érdekesb állomásaik. Mindenütt felismerik egy nagy király (II. Frigyes) szellemi hagyatékának nyomait, bár alig titkolhatják, hogy a porosz állam tiszteletre méltó «erényes» és «gazdaságos» hajlamai, szerfeletti józanságukkal s prózai voltukkal kissé untatták őket. Potsdam, Neustadt an der Dosse (ménes), Kyritz, Schwerin, Zierau érintésével; aug. 4-dikén Doberanba érnek, mely előkelő hely a tengeri fürdő és lóverseny kellemeit egyesíté magában. Itt mint magyar gavallérok lépnek fel s nem sajnálják a pénzt. «Nous avons fait respecter la 'Hongrie.» – Utalva a nyomtatásban megjelent ide vonatkozó munkára,* csak röviden jelezzük az érdekesb pontokat. Aug. 19-dikén Basedow, 21-én Ivenack (ménes), Altona (Klopstock sírja), 24-dikén Ludvigslust (Hahntól vesz hat hámos lovat 2100 pforinton Bécsbe állítva), 26-án Hamburg, 31-én Amsterdam (Ruyter síremléke). Itt Károlyi tőle elvált, s útját Párisnak vette. Ő maga szeptember elején már a bájos Rajna völgyébe ér (Coblenz, Bingen, Manheim), Stuttgartban felkeresi Dannäckert, a ki egészen el volt ragadtatva e figyelem által. A würtembergi királyné három levelet küld általa a rokon budai udvarhoz; 10-dikén Münchenben van, hol alkalma nyílik Zsófia főherczegnőnek hazai ügyeinkre vonatkozó néhány «kemény dolgot» oda mondogatni, neheztelés nélkűl. 13-dikán élvezve a Chiemersee gyönyörű tájékát, Salzburgon át, 15-dikén Bécsbe, s 19-dikén haza, Czenkre érkezik, rövid pihenésre.
Útban veszi észre, hogy a Hitel kéziratát otthon feledé; huszárját visszanyargaltatja érte.
Gr. Sz. I. külföldi úti rajzai és följegyzései. 1890. (326. stb.)
A már kész Hitel megjelenését hátráltatta még az is, hogy a rendes birálaton kívül «hatóságilag» akarták tárgyaltatni s mintegy felsőbb engedelemmel láttatni el; mi ellen Széchenyi határozottan tiltakozott; s így került a munka a derék Drescher censor kezére, kinek fölötte érdekes, hivatalos véleményét, illetőleg önigazolását volt alkalmunk a közönséggel megismertetni. Ez a maga felelősségére adta reá az Imprimaturt, miután úgy találta, hogy e munkában «legelőször is a legm. dinasztiához való leghívebb ragaszkodás, azután a magyarországi közkormányzat intentiói iránt legjobb akarat és szolgálatkészség nyilatkozik».
A mi Széchenyinek bár többnyire napi érdekekhez kötött műveit halhatatlanná teszi, az a szellem, a nemes pathos, az önzéstől ment, tiszta haza- és emberszeretet, melynek megható nyilvánulásaival bármelyik művének majdnem minden oldalán találkozunk. E helyek előnyösen válnak ki az időnként divatozott nagy szavak és hangzatos szólamok tömegéből, mely elcsépelt közhelyekké válva, azóta méltó feledésbe sülyedett.
A Hitel, a mellett, hogy államgazdasági irodalmunk első alapvetőjét, sőt maig is kiindulási pontját képezi, egyúttal számot tesz ama korszak költői alkotásai közt. Épen ilyen író kellett a magyarnak akkor. Magas röptével, fenkölt, nemes érzületével meghódította a világot: rezgésbe hozta minden szív legtitkosabb húrjait, forrongásba minden agy rég szunnyadó legmerészebb gondolatait, a valósulás reményével kecsegtette a haza s emberiség szebb jövőjébe vetett bizalmat.
Szerencsés inspiratiónak nevezhető, s hatását nem is téveszté már maga a könyv első lapján álló ajánlás: «Honunk szebb lelkű asszonyainak!» – «Vegyétek», úgymond, «pártfogástok alá!» – a Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyalai.» – «Ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót.
50. A HITEL CZÍMLAPJA.
Üdvözlet és hála Néktek!» Tudjuk, hogy e sorok írásánál kire gondolt.
«Nem fogok én», – úgy irja, – «hazám dícsérője lenni, mert az arra nem szorúlt, s inert oly szoros kapcsolatban látom magam vele, mintha rokonomat vagy önszemélyemet dícsérném.» – «Csak a gyönge szereti önmagát; az erős egész nemzeteket (nemzedékeket) hordoz szívében.» – «A mi eddig jó volt, az épen azért ma talán csak meglehetős, s utóbb még káros is lehet, mert minden előre vagy hátra megyen a világon.» S tovább szőve ez eszmét: «azért, mert jó systema (= Hitel) nélkül is életben maradt az ország, s talán (ha igaz) boldogabb sok egyéb országnál, – jobb systema következésében, annál bizonyosabban tenne óriási lépéseket». – «Ha csak egy pár évet veszünk össze», – így szólott már előbb, – «akkor jobb, ha minden mozdulatlan áll meg; ha egy fertály vagy félszázadra tekintünk, akkor – változás kell.» Sorra veszi aztán az oly mélyen gyökeredzett ódon visszaéléseket, s oly lángszínekkel festi azokat, akár mind megannyi Kossuth vezérczikke. Oda csattant a végén: «Oh szégyen, hol marad elpirulásod!»… *
Németűl szerette ez idézetet: «O Blut, wo bleibt deine Wallung, O Schande wo dein Erröthen?!»
Nem igazi szabadelvű democrata beszéd-e ez?
«Többet ér királyra és országra nézve egy új nemzetség, mely érdemeket szerez egy oly régi familiánál, mely a helyett, hogy elődei által hasonló nagy tettekre buzdíttatnék, inkább magát minden áldozat s munkától mentnek hiszi?!»
Azért mondja aztán: «nem nézek én annyit hátra, hanem inkább előre».
Azért vált halhatatlanná, s ily kapcsolatban méltán ezerszer ismételhető zárszava: «Sokan azt gondolják, Magyarország volt; én inkább azt szeretem hinni: lesz!»
Zárszavához érve bár, ne tegyük le még a könyvet kezünkből a nélkül, hogy egy pár, más oldalról emlékezetes mondást is ne jegyezgessünk ki belőle.
Közgazdasági része még általánosságokban mozog ugyan, de alig hagyja orvoslásra váró bajainknak egyikét is érintetlenűl. Elég arra, hogy a gondolkodókat ébreszsze, a jóakaratúakat bátorítsa, ellenségeit lefegyverezze.
«A termő földnek csak haszon nélkűl heverő része is boldoggá tenne más nemzetet.»
«A magyar földbirtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene.» – «A tőkepénzes is, mert: hypotheca helyett csak hypothesis van.»
Sokat mond ez alkalomból a nevelésről, és a prózai tárgyat, a gazdasági részt, igen sok költészettel tudja fűszerezni.
Maga a Hitel értelmezése is, melyet az adott szó szentségével, a férfias jellemmel, a becsületességgel minden irányban oly gyönyörűen azonosít, nála csupa szárnyalás, tiszta idealismus. «A magyar gazda», – így folytatja közgazdasági tantételeit, – «nem viheti mezeit a lehető legnagyobb virágzásra.» – Pedig: «A mit bizonyos időben egy mező megteremhetne, de nem terem; s az a dolog (munka), melyet egy ember elvégezhetne, de nem végez, minden időre el van veszve.»
Megemlítve a közös legelő, faizás, czéhek, limitatiók, robot és dézma körűli nagy erő- és időpazarlásainkat, átmegy a kereskedésre. Pontozatai ma sem vesztették el érdekességöket.
1. Geographiai helyzetünk. *
A mi Dunánknak az a nagy hibája, mondá később egy más helyen, hogy keletnek és nem nyugotnak folyik.
2. Pénz szűke.
De, hozzá teszi, mintegy vigasztalásúl, hogy az angol sem kezdette pénzzel, hanem munkával…
3. Más nemzetek concurrentiája.*
Ezt ma is nyögi első sorban mezőgazdaságunk!
Alkalmat vesz, oda suhintani egynémely «gaukler» patriotára, mit a Taglakat írója némileg találva érezvén magát, nemsokára egy gaukler politikus jelzővel fog visszadobni.
4. Vámok. Az osztrák határvonalt érti, mely a magyar földbirtok adómentességének égyenértékeűl tekintetett.
De, hozzáteszi, minek keressük ott a bajt, a hol nem segíthetünk. Ez leginkább akadályoz abban, högy segítsünk ott, a hol az csak tőlünk függ.
De, hozzáteszi, minek keressük ott a bajt, a hol nem segíthetünk. Ez leginkább akadályoz abban, högy segítsünk ott, a hol az csak tőlünk függ.
5. Kormányi rendeletek fölösleg vagy czélszerűtlen volta.
6. Productumaink szűke.
Fölemlíti a nálunk minden rossz termés után beállható éh-inséget, mint például 1816–17-ben is stb.
Fölemlíti a nálunk minden rossz termés után beállható éh-inséget, mint például 1816–17-ben is stb.
7. Communicatióink rossz volta.
8. Belső consumtióink elégtelensége.
Erre, méltán, igen nagy sülyt fektetett; de, mint látni fogjuk, némi túlzásbá is esett.
9. Szállítások, transitó-vámok körüli bizönytalanság.
10. Kereskedelmi becsület, s munkásság némely csorbái.
11. Nemzeti bank.
Ez talán az egyetlen positiv javaslat, melylyel egyelőre föllép. De úgy látszik, már ekkor is egy magyar földhitelintézetre gondolt, melynek fölállítása azonban még évtizedekig váratott magára! Fő akadálya az ősiség volt.
Végre:
12. Jutalomtételek több s jobb termesztésre és kivitelre.
E pontozatok után önkényt merűl föl a kérdés, hogy tehát «mit kell tennünk, és min kell kezdenünk?» – Ez nyomban a hitelnek szorosb értelemben tüzetesb taglalására vezeti vissza, hogy vége vettessék azon állapotnak, miszerint nálunk «szinte szokássá vált, se tőkéj ét, se kamatját, se más tartozását nean fizetni soha!» – Első sorban áll tehát, szerinte is, a váltójog s hiteltörvények behozatala, melyek miatt, kellő előzmények hiányában, oly nagy volt utóbb országszerte a jajvezeklés; holott ez előzmények, vagy együttes intézkedések pénz teremtése, olcsó hitel nyújtása stb.). Széchenyi terve szerint, a válságot, melynek nem hiányoztak áldozatai, lényegesen megkönynyebbítették volna.
Széchenyinek egymás után világgá bocsátott három fő munkáját, a Hitel-t, Világ-ot és Stádiúm-ot, összefoglalnia kell annak, a ki reform-terveiről tiszta képet akar alkotni magának. Egyik a másiknak nem annyira kifolyása, mint kiegészítője, magyarázója, részben helyreigazítója. Együtt képezik a korszakalkotó nagy államférfiú jól átgondolt, szíve melegével ápolt s nagy előrelátással bölcsen kiszámított politikai és társadalmi programját. Be is fejezte velök az ő reform-munkáját. Azontúl Kossuth kezébe fog az átmenni. Értem az eszmék, az elmélet körét; mert a tettek mezején tevékenysége mind nagyobb mérveket öltött s örök nyomokat hagyott maga után.
A Kelet népe képezi a választó vonalt. Azon innen Széchenyi, az újító, a réginek hadat izenő, az izgató áll előttünk; azon túl a mérséklő, az egyezkedő, a túlhajtásnak határozott ellensége. Hálátlan szerep volt ez, melyért legtöbben félreismerték s a következetlenség vádja volt még a legcsekélyebb, melylyel sújtották.
Hitehagyottnak, önön magával ellenkezésbe jöttnek híresztelték. De a ki figyelemmel olvasta már első munkáit is, könnyen reá fog jönni e vád alaptalanságára; mindenütt fel fogja találni azon pontokat, melyek későbbi aggályait, rémlátásait vagy igazolják, vagy megmagyarázzák. Megannyi kapcsok ezek, melyek írói működésének első korszakát a másodikkal egybefűzik, s őt, akár volt légyen igaza, akár nem, a személyes önző indokok szemrehányásának magasan fölébe emelik.
Maga Metternich, ki Széchenyinek az ellenzékhez csatlakozását annyira rosszallá, s őt ezért a legborzasztóbb jóslatokkal ijesztgeté, a Hitel megjelenésében semmi veszedelmet nem látott, sőt azt a részét, mely a nemzet előkelőségének hibáit ostorozá, s még inkább azt a részét, mely az osztrák kormány iránti elfogultságát s minden bajainknak tőle származtatását igyekvék meggyengíteni, határozott rokonszenvvel üdvözlé. «Az ön könyve», – mondá neki, – «bizonynyal csökkenteni fogja népszerűségét honfitársai körében, mert semmi sem bánt annyira, mint az igazmondás.» (Rien ne blesse autant, que la vérité.)
Jelöljük meg már itt is az érintettem pontokat; s ne hagyjuk figyelmen kívül, az akaratlanúl ki-kitörő szatirai ért, mely egyéniségének egyik jellege volt, s néki, ha igaz, ellentétes irányokban is az életben annyi ellenséget szerzett.
«Csónakot tartani maga körűl», – mondja egyszer mellesleg első röpiratában, – «a legjobb úszónak is tanácslom, mivel csak egyetlen egyszer fúlhat vízbe az ember.» Saját jeligéjét mintegy parodizálva mondja: «A kisded makkbúl magas tölgyfa lesz; míg a tök soha sem emelheti föl magát a földrűl.»
Mit később a síkságon magát hegynek képzelő homokbuczkáról mondott, azt a Hitel-ben így fejezi ki: «Nem ritkán egy becsületes jó ember, ha Leonidáshoz, Montaignehez, Pitthez hasonlítják, nevetségessé válik.»
«Némely ajakrúl rágalom és gyalázás jobb ízűen esik, mint minden magasztalás s felhőkig emelés eshetnék.» «Egyiknek az udvari tömjén kellemesb, másiknak a populáris illat; cselekvényök egyaránt zavaros forrásbúl ered, csakhogy ízlésök különböző. Fényleni soknak legfőbb czélja, nem használni.»
51. A VILÁG CZÍMLAPJA.
Kiegészíti e gondolatot a komoly intés: «Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárúl egészen elfelejtkezni.»*
«Vertu sans témoin», szerette magában mondogatni.
«Oppositio szükséges, mint az epe.»
Szól Metternichnek is, ki semmiféle ellenzéket nem tartott szükségesnek; szól az akkori bús magyaroknak is, kik mindent csakis az ellenzéktől vártak. «Mintha király-és hazaszeretet eczet és olaj volna, mely soha sem vegyülhet együvé.» – Mikor a hazafiak országszerte nagy fogadásokat tettek, hogy soha és semmi körűlmények közt nem vállalnak hivatalt, még ha miniszterekké tennék is őket!
«A végsőségeket, túlságokat gyűlölöm. –– Ezek vitték utóbb őrületbe.
«Népkormány nem fér jobban össze a természettel, mint ha több ember hajtana egy lovat.»
Ez Deák ismert adomájára emlékeztet, mikor egy híres úrkocsissal elragadták a lovak, s ő világért se nyúlt hozzá a gyeplőhez, mert, úgymond, ha ketten rángatjuk, bizonyosabban bele dűlünk az árokba. (Kossuthra volt alkalmazva 1848-ban.)
«Lenni kell előbb, azután lehet kifejleni.» Ezt utóbb ő meg az ellenzék más-másfélekép értelmezték. Széchenyi itt a magyar nemzetiségre, mint politikájának legelső alap-kövére értette.
«Kárhozatosb elbizottság nincsen, mint másokat vezetni, ahhoz való talentum nélkül.» – Tragikus fordulattal alkalmazá e mondást előbb Dessewffyre, majd Wesselényire, utóbb Kossuthra s legutoljára végzetesen önnön magára!…
Szomorú sors öntagjainak lassú sorvadását érezni, – ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasabb, a ki kénytelen átlátni, hogy ő egy rothadó nemzet tagja»…
Vessünk egy pillantást Naplójába. Vagy inkább ne vessünk. Teli van az agoniával, kétségbeeséssel.
Kiigazítja itt még e vígasztaló sorral: «Boldogok mi, hogy köztünk legalább a fiatalság jelei mutatkoznak.»
A farsang vigalmai közt, január 31-dikén, kapja kezéhez fáradságos munkájának első húsz példányát. Kedveskedik vele mindazoknak, a kik iránta érdeklődhetnek s a kiknek véleményére súlyt fektet. A főherczeg-nádor nagyon kegyesen fogadja, bevallja, hogy helyenként egészen az ő szívéből beszél. Fenséges neje («Eine der aimablesten, und geistreichsten Frauen, die ich je begegnete», írja Sz.), kinek nemrég egy bibliával kedveskedett, ezt Teleki grófné által visszaküldvén, abban különösen megjelölte számára a felsőbbség iránti engedelmességre vonatkozó textusokat, megengedi, hogy a Hitel neki felajánlott példányára nevét és ajánlását sajátkezűleg ráírhassa: «Magyar honunk főherczeg asszonyának. Légy védje a hazához hívnek. Legmélyebb tisztelettel. Gr. Sz. I.» Cziráky, az iránta legelfogultabbak egyike, a mint elébe kerül, forrón megöleli. A casinóban ünneplik; ámbár Teleki József sajnálkozva jegyzi meg, hogy mennyi jót tehetett volna ez a Széchenyi, csak azt a Hitel-t ne írta volna; Teleki Ádám boszankodva fakad ki, hogy: nemzetét meggyalázta. Híre megy, hogy ezt a könyvet itt-ott a megyékben (Tolna, Torna) megégették. Járta az élcz, hogy a mi benne jó, az nem új s a mi új, az nem jó; meg hogy épen olyan excentrikus és fantaszta, mint milyen maga a szerzője stb. Küldött egy tiszteletpéldányt Berzsenyinek is, az általa különösen nagyrabecsült költőnek, kit nemsokára Niklán meglátogatott. Küldött Kazinczynak, Kisnek, Fáy Andrásnak, s majd minden irodalmi notabilitásnak. Mohón olvasták, kapkodták, versben, prózában magasztalták érte. Bécsben azt találta, hogy munkája semmi hatást sem tett: «Pas měme sifflé.» Itt mulatnak, vígadnak; s leginkább gróf Sándor van divatban. Metternich azonban (márczius 1.) hosszabb kihallgatásra s egyszer ismét egy alapos megleczkézésre méltatja. Elismeri jó és nemes szándékát; a kormány, – már mint ő! – nem is a világosságtól fél, hanem a tűztől. Felhányja, – mintha neki magának ebben semmi része nem volna, – Magyarország elmaradottságát, egy munkás és értelmes középrend (iparosok, kereskedők) hiányát, pénz helyett még divatozó csere-forgalmát, kezdetleges állapotait, s hogy ezek daczára Ausztriának fölébe akarna kerülni!?… Például felhozza a német Hanza-városokat, melyek már ötszáz év előtt előbbre voltak, meg a Rajna vidékét, hol egy vinczellérnek többet kell tanulnia, mint nálunk egy tudósnak stb. Áhitattal hallgatja végig e beszédet Széchenyi, melynek egynémely találós részét maga régebben nemcsak belátta, hanem orvosszert is keres ellene, majd egy ügyes fordulattal azzal viszonozza, hogy nevét beiratja a pesti nemzeti casinóba, melynek többi közt a pinczéje is az ő híres johannisbergi borainak pompás lerakója lehet. Hiába szabadkozott a herczeg, hogy ő soha sincs ott s így tagsági jogait nem érvényesítheti; engednie kelle: «meg volt csípve!» Neje, a bájos Zichy Melanie herczegnő, örvendetes tudomásúl veszi ezt a tényt, melylyel «Stefferli»-je csak Pesten nyert megbízatását teljesítette.*
Akkor divatban volt egyes kitünőségeket különösen is felkérni, hogy lépjenek be e társulatba.
52. GRÓF TELEKI JÓZSEF.
(Barabás Miklósnak 1836-iki olajfestménye után 1837-ben készült rajza. Ernst Lajos gyűjteményéből.)
Reviczky kanczellárt, kihez a magyarság annyi szép reménye volt kötve, ez alkalommal kissé alantjárónak találta (márczius 7.) s mikor ez némi kérkedéssel mondja neki: «Én sokat teszek, a mire ti gondolni sem mertek»; azzal felel, hogy ő legalább igen sokat és nagyot mer gondolni (ápril 18.). «Un homme fort médiocre», – írj a róla, – «mais assez juste, doué ďun bonsens peu commun en Hongrie.»*
Középszerű tehetség mellett, belátását s «nálunk oly ritka» természetes józan eszét dicséri.
Minden bírálatok közt, melyek ha ellene fordultak, nagyon idegessé tették, bizonynyal egy sem érdekelte s nem lelkesíthette annyira, mint az imádott Crescence-é, ki kezdett ugyan már magyarúl tanulni, de még annyira nem vitte, hogy könyvét eredetiben elolvashassa. Fölötte érdekes széljegyzeteit, melyek gyengéd nőiségre s férfias észre, de tán közreműködésre is és mindenkép magas szárnyalásra vallanak, annak idején biztos forrásból nyilvánosság elé bocsátottuk, s így ez alkalommal tán beérhetjük zárszavainak rövid ismétlésével: «A gondviselés Önt magasbra helyezé, mint millió embertársait: használja föl tehetségeit a jóra. Hazánknak Ön által kell fölemelkednie. Önnek kell a kedélyeket s a különböző nézeteket egy közös reformatióra összeegyeztetni. Én segítségére leszek Önnek, s magam is érdemet akarok szerezni a szeretett haza iránt. Ez az a frigy, melyet kész vagyok Önnel megkötni életem fogytáig. Ebben czélt érni a legszebb s a legnagyobb jutalom lenne mindkettőnkre??? – Úgy majd a legkésőbb utókor hálás érzülettel fogja Önt dicsőíteni; tisztelettel fogják Önt emlegetni.»
«Igen! Emeljük föl hazánkat a jelentékeny országok sorába!! De hogy ez sikerüljön, mindenkinek hozzá kell járulni. Egy napot sem szabad elmulasztanunk, a nélkűl, hogy a nagy feladaton valamit ne lendítsünk. Én úgy vagyok meggyőződve, hogy az isteni gondviselésnek tetszett Önt állítani élére a mi szeretett nemzetünknek, Önnek adományozta az isteni ihlet sugarát, hogy Ön legyen Magyarország jótevője, nemtője, a ki a szunnyadó lágymeleg hazafiakat fölébreszsze, némi lelket öntsön beléjök, s a gyengének erőt, a gyámoltalannak tanácsot adjon. Igenis! kötelességünk annyit tenni, a mennyit tehetünk, s nem hagyni elrozsdásodni a bennünk rejlő tehetséget. Úgy nyugodtan be is várhatjuk jutalmát törekvésünknek, mely erőt, tevékenységet s kötelességérzetet szül. De nem elég a kezdet, a további fejlemények fognak csak minket kielégíteni. Kövesse Ön tehát szép hivatását. Az önnemesítés még nem elég; magasabbra utal Önnek rendeltetése, sokkal magasabbra! Önnek honfitársait kell tökéletesbíteni, s a bennök rejlő jó tulajdonokat kifejteni s egyenként érvényre emelni. Ez Önnek élete feladata!» *
Németből fordítva. L. gr. Sz. I. Naplói 211. stb.
Méltán állíthatjuk e sorok mellé meghitt barátja, Wesselényi Miklós levelét, ki akkor egy rokon irányú munkán (Balitéletek) dolgozott, melyet azonban, folytonos akadályokkal küzdve, csak két év múlva adhatott ki s irígység nélkűl túlszárnyaltatva látta magát. Nagyjából ismertessük tartalmát:
Sibón, apr. 16. 830.
Csak a napokba kaphatám a Hitel-t kezembe, ez is egy kis bizonyság a benne levők igazságára. Barátom! Lelkes munka, szép, jó, erős, nem lehet hogy sokat ne használjon. Gyönyörrel kóstolom, izelem, táplálom vele magam. Tiszta szívemből örülök neki, pedig több s megvallom kedvelt magzatimat gyilkolta meg; a miket irtam, sokat ki kell törölnöm, mert Te éppen azt, de sokkal szebben jobban már mondod. Érzésink s látásunk egyformasága oly nagy, hogy egész darabokat, sőt constructiókat is találok, melyek az enyimbe is megvannak. Ezen egész n unkád oly velősen van irva, a képek annyira az eleven élettől véve, annyi fűszer benne, oly könnyű s jádzi fordulások s felsőbb gyalultság szagjával teli, hogy minden kedvemet elvesztettem írni. Bár vagy esztendővel előbb írtam volna; – a miólta kezembe könyved, betűt sem írok. A Robert főtje után unalmas vetreczét katyfolni. Több idő kell reá, hogy kedvemet visszakapjam, s ujra dolgozzak. Pedig nem gondolod, mely munkába s fáradságba kerűl nekem a dolgozás. Nem visz a lelkesedés heve szárnyain; csak az irandók igaza felől egy erős meggyőződés, s hasznos sőt szükséges voltoknak hitele edz munkásságra.Valóban könyvedet olvasván, a miket irtam mind elégetném, ha nem gondolnám, hogy bár sokkal alább való a Tiédnél s az ott kecscsel mondottakat csak ujra dadogja, mégis, hogy még egy, s hogy én, s hogy erdélyi ilyeket mond, használni fog. Én vastag, kövér, nehéz vagyok. Kilsőm tán nem egészszen gentlemanlike, de azomba izmos, halkal de bízvást lépő, külömben nyíltszívű s igen betsületes. Te a két utolsót tűz észszel, elmésséggel kötöd egybe, gondolatid oly csinosak s nemesek, nyelved oly könnyen s gazdagon foj. – Talán mégis elégetem, a mit írtam. – Most édesanyámnak olvasom a Hitel-t. Nagyon, igen nagyon szereti: különösen meghadta: köszöntselek legszivesebben szavával. Egésségem mind roszsz stb. Isten veled. Áldom az eget, hogy oly tiszta lélekbe az ész oly eleven fényű fáklyáját gyujtotta, s annak erőss akaratot, még pedig nem 1–5–10 évekre valót, hanem aere perenniust, s azt a férfit hazám fiává, – barátommá tette.
Wesselényi.
53. A WESSELÉNYI–KASTÉLY BEJÁRATA SIBÓN.
(Paget munkájából.)
Megvan Széchenyinek e levélre írt szép válasza is, melyben viszont műve kiadására, mintegy kötelesség teljesítésére serkenti. * Egyúttal tudatja véle tervezett dunai útját.
Gr. Sz. I. levelei. I. k. 163.
Számos, hozzá ez időtájban intézett, többé-kevésbbé érdekes levelek gróf Széchenyi Béla nagylelkűségéből az akadémia birtokában vannak. Elég legyen csak egy-két nevet felsorolnunk, ú. m.: Helmeczy, Kis János, gr. Fáy I., Gindly A., Püspöki M., Nagy B., Petróczyné, Német J., Somogyi F., Andrássy Gy., Waldstein.*
Ismertetve a m. t. akadémia decz. 19-diki össz. ülésében 1881.
Az országgyűlés előtt még egy nagy dolgot kelle végeznie; vagyis inkább: kezdenie. Meggyőződni a Dunának hajózhatóvá tételéről le egészen a Fekete tengerig!
Első dunai útját, mely valóban a mesebéli Argonauták vállalatára emlékeztet, megörökíté naplójában. A hatalmas folyamnak, hazánk e szíverének felső részét már ismerte s Pozsony és Bécs táján egész Linczig, nem egy kirándulást tett, a nélkűl, hogy kételyei, a gőzhajózásnak meghonosítása iránt eloszoltak volna. Maga bevallotta később, hogy a kezdemény dicsősége nem őtet illeti, ő csak convertita volt, de aztán lett legbuzgóbb apostolává az ügynek, melynek sikerét látta.
Az első lépés mégis az a kémút volt, melyre, szándékát titokban tartva, egészen a maga felelősségére s a maga költségén vállalkozott, visszautasítva a Hofkriegsrathnak, tán jóhiszemű ajánlatát egy Pirago nevű genie-tisztnek, a ki egyre-másra figyelmeztetni fogná, vele utaztatása iránt.
Hajóját Pesten tákoltatta össze s Desdemona névre keresztelte. Olyan volt az, – így írja, – minő az első embereké, a kik valaha vízre mentek, lehetett. Úti társai voltak gróf Waldstein János, Beszédes mérnök, egy szakács, három inas, négy hajóslegény. Volt egy kis csónakjuk is, Juliette néven. A kettő együtt 500 pforintba került; vittek 100 pfrt ára élelmi szert. Készpénzben 1000 aranynyal s 10,000 forintra szólló utalványokkal látta el magát. 1830 június 24-dike reggelén indultak.
Pompás idő volt, teljes szélcsend; máskép a jármű alig is lett volna elindítható. Valami két mérföldet, evezve két nagy lapáttal, három óra alatt haladnak meg; a legrosszabb gőzhajónak alig kellett volna hozzá egy óra. Vízállás kedvező, mindenütt elég mély. Este fél tízkor Földvár és Paks között állanak. Ágyaik elég jók, az éjszakák üdítők. 25-én már 3 órakor fenn vannak. Örömük telik az ángolos felszerelésű csónakban; sokat úsznak, evezgetnek: míg a nagyobb hajó előre is aggályokkal tölti el azon esetre, ha majd rosszabb idő lesz. Két órányira Pakstól az 1000 öl hosszú várszegi transsectión mennek át, melyet Zichy Ferencz kezdetett meg, de Kovács alispán ellenszegülése miatt kénytelen volt abbahagyni, le is mondott; utána azonban Orczy Lőrincz mint kir. biztos újra kezdette s be is végezte. Van már a Dunán kilencz átmetszés, s Belgrádig, Beszédes szerint, még öt lesz szükséges. De beszéltessük inkább Széchenyit magát.
«A Duna helyenként 120–150 öl széles, mélysége 6–7 öl, esése nagyon csekély. Vitorlával könnyen lehetne fölfelé is evezni.* Több hajót láttunk emberektől vontatva: 200 mázsát számítanak egy emberre; napi bérök 15 garas, de csak ha mehetnek, máskép semmit se kapnak. S ezt a munkát még örömest is elvállalják.
Ezt a fáradságot nem vették magoknak.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS A TISZASZABÁLYOZÁS KEZDETÉNEK EMLÉKE.
Singer Antal szoborműve után rajzolta Handmann A.
Már most versenyezzen velök egy gőzhajó! Non est saltus in natura. Gőzhajó nem barbároknak, – azaz, hazámfiainak – való, hanem czivilizált népnek. Kell ide előbb egy birtokos középosztály, bérlők, a kik gazdaságuktól nem válnak el, földművesek, a kik nem hagyják ott az ekét, hogy hajót vonszoljanak, népnevelés, erkölcsiség, a jobb után, emberhez illőbb állapotok után való törekvés, és semmi nyoma a feudalismusnak stb. stb.»
«Tolna megett, Szegszárd ellenében (Budapest óta a legszebb vidék), egy 1812–13-ban készült, mintegy 200 ölnyi átmetszésen, a korsófödin hatoltunk át. Olyan mint a Duna. A régi meder, kezdetinél beiszapolva, véginél holt víz, egy kis tavat képez, teli halakkal.»
«Vízszabályozásainknál egyik szélsőségből a másikba estek. Az előtt egy magánbirtokos malma teljesen megakadályozta a közérdekű vállalatokat, most ilyet, habár az illétőnek minden vagyonát képezze is, minden kárpótlás nélkül, egyszerűen elhordanak. Így transsectiók alkalmával. Azért megy Magyarországban minden oly nehezen, azért van annyi oppositio. Természetes. Mindenki védekezni s czivakodni fog a saját bőreért, ha bölcs törvényhozás s megbízható végrehajtók nem védik meg eléggé a magánosok érdekeit. A vízszabályzati munkáknak a tulajdon biztosságán s felelősségen kell alapulniok, máskép homokra építünk.»
«Tíz és fél órakor Baján kötöttünk ki. Tehát 19 1/2 óra alatt talán 11 mtföldet haladtunk. Nagyon kellemetlen éjszakánk volt. Minden előintézkedés daczára a szunyogok majd megettek. Beszédes dicsekszik:,Engem soha szunyog meg nem csípett!' Kinevettük.»
«26-án két órakor hajnalban indultunk, délre Mohács tájára értünk. Este 10 órakor Apatinnál kikötöttünk. Egészben 19 órai munkával mintegy 12 mföldnyi útat tettünk meg. Eddig négy vadruczát láttunk. Útunk olyan kellemes, mint csak lehet. A Duna méltóságos, partjai jobbról csinosak, festőiek bár nem; balról néha egész pusztaság. Időjárásunk a legjobb; a szél kissé ellenünk van.»
«Batinánál kiszállunk, mindig Juliettával, mert Desdemonánk (melyet Beszédes kedélyesen néha Testemonerlinek nevezget) mindig tovább úszkál, éjszakát kivéve, s hol egyenest, hol görbén, néha egészen átfordulva is. Ez a legnyomorultabb masina, s merőben használhatatlan, ha csak minden elemek össze nem tartanak, hogy neki szeretetreméltóan kedveskedjenek. Néha úgy veszem észre, egy-egy darab gazdátlan darab fa folyik le mellettünk és sokkal gyorsabban halad, mint mi. Batinán húst vásároltunk be, és szörnyű savanyú meggyet! ittunk pedig hozzá jó friss vizet, a mi nagyon felüdített. Az embereknek «fogadott» bőjti napjok volt, hogy az isteneket, a munkától való tartózkodással, semmittevéssel, egy jó esőnek kegyes adományozására rábírhassák. A férfiak vad kinézésűek, hajok elfedi homlokukat, bután néznek magok elé; a leányok ellenben szépek, buja termetűek.»
«A víz átlátszó tisztaságát s a mély csendet sokszor semmi sem zavarta meg, de még csak az evezőlapátok egyhangú locsogása sem, hanem olykor a hajóvontatók egymást és lovaikat ütem szerint nógató gajdácsolásuk. Bús gondolatokba mélyedtem a felett, hogy mennyire hátra vagyunk még! Egy angol farmer, vagy egy yankee el sem hinné, hogy egy olyan ország lakója, mely magát nemesnek és boldognak vallja, önként beáll oktalan állatnak, hogy hajót húzzon, s oly munkát végezzen, mely ellen náluk még az utolsó rabszolga is fellázadna.»
«27-dikén két óra tájban feloldottuk a hajót s mintegy kilenczedfélkor a Dráva torkolatánál voltunk, melynek épen tisztább volt a vize. Megfürdöttünk benne, daczára a hajósok ijesztegetésének, a vízben rejtőző roppant nagyságú halakkal.»
«Gyönyörű idő volt; de a nap erősen sütött, s most kezdett először terhünkre lenni. Verőczemegye kies partján kiszálltunk, hogy az elhagyott Erdőd várát megnézzük. Egykor Ujlakié volt, Szlavonia, Bosznia és Szerbia nagyobb részének uráé, s ki magyar regni báró volt. Kihalt a család? vagy elsatnyult? Isten tudja!… Lehet-e egy ilyen testet, a minővé Magyarország sülyedett, újra szervezni? Szívem, vágyam, reményem azt sugják: igen; belátásom azt mondja: nem!»
Később Vukovárnál szállottunk ismét ki.»–
De ne éljünk vissza szíves olvasóink türelmével, kik tán nem osztoznak teljes mérvben a mi, részletekbe is elmerülni kész érdeklődésünkben, s méltán követelnek tőlünk gyorsabb haladást, nagyobb vonásokat. Összébb húzva tehát vitorláinkat, röviden foglaljuk egybe Széchenyi ez első dunai útjára vonatkozó adatainkat.
Június 28-dikán Bánostoron, Ó- és Új-Futakon van, s hat órakor reggel látogatást tesz Forraynál. Pétervárad felől szél támad s a jó Desdemonát Ujvidék partjaihoz sodorja; a legénységnek vízben kell gázolni, hogy megmozdíthassák stb.
29-dikén Karlovicznál ébred. Juliettán az épen sebes folyású Tiszára, Titelig megy, hol Jankovics ezredes fogadja, még pedig a barátságtalan péterváradi generálishoz képest mint egy király. A legderekabb ember e vidéken, kár, hogy nem rég lábát törte. De oly színekkel festette előttük az Izlas és a Fekete kapu veszélyeit, hogy hátuk is borsódzott tőle.
30-dikán Juliettával, egy csajkás naszád kíséretében, Zimonyba érnek. Belgrád fekvésé nem ragadja ugyan meg, de mégis úgy találja, hogy szebb és nagyobbszerű, mint Budapesté. Három óra után meglátogatja a belgrádi basát.
Július 3-dikán meglátják a «rémítő» Izlast. Magas vízállásnál semmi veszély lefelé, kővel megrakott hajó háromnégy is, egymás mellett elmehetne; de mikor a víz sekély, egy ügyes ugró a kiállló sziklacsúcsokon át egyik partról a másikig keresztűl szökdelhetne rajta. 80 ember egy 500 mázsával megrakott hajót nyolcz nap alatt Orsováról Zimonyig elhúz; tehát egy 60 lóerejű gőzhajó könnyen boldogulna stb.
Orsován meglátogatják Omer basát, kinél két erdélyi nemes (Szöllősy és Cseh) mint renegát tartózkodik. 4-dikén Mehádia. Ezen fürdőhely iránt Széchenyi kiváló előszeretettel viseltetétt, s ott mindig jól érezte magát.
5-dikén Orsova.
6-dikán a Trajan hídja romjai.
7-dikén beteg. Erőt vesz rajta szokott levertsége. «Je suis degôuté de mon existence!» stb.
8-dikán Brza Palanka.
9-dikén Kalafat. Élelmezési gondok.
10-dikén Oreva. Pelikán-vadászat. Orosz flotilla.
11-dikén az iszlasi vesztegzárnál. Útleveleikkel semmi nehézség.
12-dikén Sistow. Nem győznek védekezni a hajójukra kíváncsiságból betolakodó törökök ellen.
13-dikán Rustsuk, Giurgievo. Itt orosz tábor.
14-dikén Putwekan. Mintha foglyok volnának, alig jöhetnek ki a Desdemonáról, akár az Amazon közepébe képzeljék magokat. A szél is mindig ellenök van. Elégületlen eddigi tanulmányai s tapasztalatai eredményeivel. Láza van; de még gyötrőbb benső harcza. Halálra gondol és öngyilkosságra! *
Mindig Cr. miatt.
15-dikén Silistria.
18-dikán Hirsova magaslatán.
19-dikén végre Galatzon látjuk, s miután sokszor újra visszatérő lázait elnyomja s egészségét félig-meddig, néha erős szerekkel, helyreállítja, míg végre Izaktsán, az orosz parancsnok kegyességéből, kinek kénye-kedvétől függ a hajók át- vagy nem bocsátása, be fog jutni a Fekete-tengerbe.
54. A VASKAPU.
Cserna Károly eredeti fölvétele.
E hosszú, unalmas útja alatt Széchenyi át- meg átgondolta a Duna szabályozása, s a gőzhajózás meghonosítása ügyében teendőket s az esetleg rendelkezésre álló, szegényes pénzforrásokat, ú. m. az annyiszor emlegetett só fölemelt árát és az oly panaszos nemesi subsidiumot; nem kerüli el figyelmét a Vaskapu, a szulinai ágak s a Feketetenger megnyitásának, a magyar országgyűlés illetékességén túl még nemzetközi természete is. Egyelőre a hatalmas orosz szomszéd nyugodtan alhatott, színlett semlegessége párnáin; mert neki nem kelle egyéb, mint hogy a Duna kiömléseit el hagyja iszaposodni.
De haza is kell kísérnünk Széchenyit. Ezt, saját úti jegyzetei nyomán legkényelmesebben tehetjük.
Egészsége, fájdalom, mindig a legrosszabb, s folyvást táplálja búskomolyságát, mely mindent fekete színben láttat vele. Egyszer szívszorulásai vannak, kifogy a lélekzete. «Majdnem kétségbeestem», – írja Naplójában, – «merev szemmel néztem pisztolyaimra; Isten bocsássa meg nekem, ha egyszer őrülési rohamban kivégezném magam: szabad akaratból nem teszem…»
Galatzban, a vesztegintézet tisztjei előtt, egészségesnek kelle mutatni magát, a mi elég nehezére esett. Egy előkelő, finom modorú bojár belészerelmesedett a Juliettába, s meg akarta venni; ingyen ajánlotta fel neki. Maga egy zantéi hajót bérel 50 aranyért (háromszoros áron) Konstantinápolyig; gyógyulását reményli a tengertől. «Lázaimban», – írja, – «megjelennek előttem életem összes erratái, elkövetett számtalan ostobaságaim, melyekkel magamnak és másoknak annyit ártottam. Mennyi bánatot szereztem atyámnak, anyámnak, Lujza sógornőmnek, kiknek halálát bizonynyal siettettem!» * Mindennapi imája a legfőbb lényhez: «Vegyen magához, ha ezentúl Magyarországnak s az emberiségnek haszontalan tagja lennék; adja vissza egészségemet, ha valami jót még tehetek…»
Számtalan ily helyeket kellene idéznünk. V. ö. gr. Sz. L Naplói: Hit és kétségbeesés cz. fejez.
Augusztus 2-dikán egy görög kereskedelmi brigg fedélzetére szállnak. Ki volt alkudva, hogy a kabin az övék; de egymás után annyi embert, podgyászt, juhot és baromfit vettek föl, hogy héring módra voltak összepréselve. Mérgét el kelle fojtania. «Graeca fides nulla fides.»
Galatzot különben is ronda, gyalázatos helynek mondja, teljesen alkalmatlannak arra, hogy a magyar kereskedelemnek átrakodója lehessen.
Augusztus 3-dikán Izaktsánál az orosz hajóhidhoz érnek. Áteresztik őket, látszólag a görögök iránti kedvezésből. 4-dikén Tulcsában vannak, 7-dikén reggel, mindig ellenkező széllel, a szulinai öbölben. Mindenütt oroszok; kezökben minden egyes hajónak a sorsa.*
Fölötte érdekes részleteket l. gr. Sz. I. Külföldi utazásai 352. stb.
Augusztus 7-dikén hátat fordítva a «görög csőcselék»-nek, egy franczia kapitány hajójára költözködtek át: millió szúnyog a hajón; nyomorékká lesznek, különben a legszebb holdvilág mellett. 8-dikán kiboxirozták őket, egy kis kormányrúd-töréssel, a tenger színére.
Augusztus 11-dikén a Bosporusba érnek, öt óra előtt a kikötőben vannak. Régi ismerőse, az internuntius, a legnagyobb szívességgel ismét házába fogadja; aztán, üdülés végett, a jobb levegőjű Bujukderén fogad szállást havi 14 aranyért. Ottenfels, Gordon, Ribeaupierre, Guilleminot, Wallenburg, Eisenach stb. szívességekkel halmozzák, de csodálkoznak tíz év óta megváltozott kinézésén. Ő viszont csodálkozik az itt történt változásokon. «Ez a Konstantinápoly», – így írja úti benyomásai közt, – «sajátságos látványt nyújt. Azok a hatalmas török alakok, magas turbánjaikkal vagy fegyverzetökkel, mind eltüntek. Sokan egykori legtekintélyesebb embereik közűl, összezsugorodva, meghunyászkodva járnak, törpék, véznák lettek. Itt-ott púpos hátat látni, majd csupa görbe lábat (a törökös üléstől), alig hinné az ember: a festői látszat mennyit vesztett. A nagyúr, úgy mondják általában, nyomorúlt jellemet mutat, iszik, gyönyörködik a görög leányok tánczában; a változtatások, miket tesz, éretlenek, meggondolatlanok, minden bölcselet s a dolgok lényegének tekintetbe vétele nélkül stb. A viselet megváltoztatása, vagyis eltorzítása, az egész nemzetet felbőszítette ellene. De ő azért biztosságban érzi magát s mint magán ember elég kellemes életet folytat, Terapiában lakik, jó bandát tart» stb.
Megnéz azután utazónk egy hadi gyakorlatot, s azt nevetségesnek, s minden tekintetben gyalázatosnak találja; úgy veszi észre, hogy a jelen volt muszkák markukba nevettek. Fekete magyar öltözete megtetszett Mahmudnak, s hajlandó volt azt befogadni. Különben kegyencze, Mustafa bey, sok jó és üdvös újításon töri a fejét. Egy pompás sátorban, udvari ebédhez lévén hivatalos, dícséri a jó franczia konyhát és borokat; a háziasszony szerepét Ottenfels bárónő vitte; török, a seraskieren és reiseffendin kívül, egy sem foglalt helyet. «A török parancsnokok», – már a kikkel ő beszélt, – «mind bevallják elmaradottságukat, hogy ők kezdők s elnézésre számítanak. A magyar ellenben a világ első nemzetének hiszi magát. Inkább szeretnék török lenni; mennyire föl tudnám most ezt a népet emelni.» – Vajjon, szívből fakadt-e ennyi önhittség? s egyúttal saját vérének ily megtagadása?! Feleljünk erre saját szavaival, melyeket pár lappal arrább ugyane kéziratból jegyzek ki: «A vágy, hogy Magyarországot fölemeljem, s a gyűlölet a fennálló régi rossz iránt, sokszor igazságtalanná tesz, s hazámat szerfölött becsmérlem, keveset dícsérem.»*
V. ö. Hitel. Bérekesztés cz. a. 223–24. stb. h.
Aug. 13-dikán már búcsú-látogatásait teszi. 14-dikén indúl haza felé, kísérőivel együtt, lóháton. Magok főznek, s hozzá élvezik a finom szőllőt s «hasonlíthatatlan» fekete kávét, kétszersültet és csokoládét mindig zsebben hordva.
18-dikán Drinápolyban, 22-dikén Filippopolban vannak. Dícséri mindenütt a török gőzfürdőket s ezek meghonosítását nálunk, különösen hízásra hajlandó barátjai (Wesselényi, Károlyi stb.) érdekében óhajtja.
23-dikán Tatar-Bazardzsik, 24-dikén a Balkánon át Stimán. 25-dikén Sophia. 26-dikán Sharkői. 27-dikén Nissa, hol Ó-Szerbia kezdődik. Itt egy torony látható, a legnevezetesebb, mit e tájon látni lehet. «Csupa emberfejekből áll, az utóbbi forradalom alatt kivégzett szerbekéből. Borzasztó látvány! Ilyen előzményeken, ilyen iskolán és tapasztalatokon alapszik a szerb egység. S azért van ez országban összetartás, előítéletek helyett. Ilyen keserű vérforrásból, mely a függetlenségért volt kiontva, előbb-utóbb Szerbiának üdve, szabadsága fog felfakadni.» – «Méltó tárgya lenne egy költeménynek ez a torony. Mennyi sóhaj és fohász van benne eltemetve!»
Szerbia, úgy találja, egészen más jellegű, mint Rumelia vagy Bulgária; jobban hasonlít Magyarország erdős hegyi vidékeihez, csakhogy komorabb és sötétebb. Milos herczeghez előre küldte ajánló levelét Ottenfelstől; és a herczeg egy lovas követet küldött eléjök, s október 1-én Posharevátzban Popovics Alexa titoknokával fogadtatta. Egy fél kompániára való, nem elegáns, de czélszerű európai öltözékű katonaság állott őrt a szőllőhegy tövében levő egyszerű fejedelmi laknál, s dobpergéssel üdvözölte a vendégeket. De beszéltessük ismét magát utasunknak közvetlensége által érdekes naplóját.
Öltözékünket rendbe hoztuk, miután tudtunkra adatott, hogy mihelyt kívánjuk, azonnal bemehetünk; az idő azonban későre járt, s az «úr» azt izente, hogy gyanítja fáradtságunkat s így pihenésre enged időt, nem akar bennünket feszélyezni, hanem majd reggelre elvár.»
«Lakása egy csinos pavillonban van, minden fényüzés nélkül, de tiszta, keleti, nem finomabb ízlésű stílben; aztán van ezzel minden összefüggés nélkül még egy pavillon, körülbelől hasonló, melyben neje, leánya s kisebb gyermekei laknak, s melyben az éjet ő is tölteni szokta. Továbbá van egy földszintes épület a vendégek számára s itt van irodája is. Nekem külön szobát adtak, Eisenbach és Waldstein együtt voltak beszállásolva egy másikban. Hét órakor vacsorát hoztak fel, öt-hat fogással. Jó koszthoz képest elég rossz volt ez, de Törökországban igen jó. A kenyér itt is, mint Szerbiában mindenütt, sokkal jobb volt, mint a török tartományokban, hol nem is kedvelik a jól kisült ropogós kenyeret, s máskép is szokták enni, t. i. szálakra fosztva, mint a sülteket is, tyúkot, ürüt stb. Ezeket ők olyan gyorsasággal szokták letépegetni, hogy késsel sem lehetne utól érni őket s tisztább munkát végezni. Borunk, magyarországi fehér s igen középminőségű volt, nem tudták megmondani, hová való; Jackesohn-féle champagnei s igen pompás ausztriai, melyet a mindentudó és ismerő Eisenbach tüstént gumpoldskircheninek jelzett. Benső elégületlenséggel csodálkoztam, hogy extrabor gyanánt ausztriai terményt adnak fel magyar helyett, itt Magyarország határának átellenében. De utóbb megtudtam, hogy az pesti kőbányai volt. Ez azonban még jobban elszomorított, gondolva magamban: szegény vak hazámfiai, mennyire hátra van annyi sok más között még a ti bor intelligentiátok és a ti jó hírnevetek, ha az eladó, árújának biztosabb is és nagyobb értékesítése végett kénytelen a jó magyar bort ausztriai gyanánt kínálni. Ha ez nem így volna, úgy persze az osztrák bor venne föl magyar neveket. De még csak akkor fogott el nagyobb felháborodás, mikor arról értesültem, hogy Milos egyszer tokajit rendelt magának, mely annyi idő alatt tette meg az útat, mintha Calcuttából Londonon át szállították volna, s aztán mint eczet érkezett meg!»
«Hogyan s ki által kapta ezt a szállítmányt, nem tudhattam meg. Különben Szerbia uránál, kinek közhit szerint 15 millió piastere hever a ládájában, czin-tányérokról ettünk. Csak nem rég vett Oláhországban egy nagyszerű uradalmat 30 ezer arany készpénzért.»
Alexa előtt úgy nyilatkoztam, hogy Szerbiában birtokot szeretnék venné. Az alig lehetséges, felelt ő, mert semmi oly birtok, mely a kormányra száll, magántulajdonná nem lehet, s hogy Milos is az ő összes fekvő birtokait át fogja adni az országnak, hogy nyilvános kezelés és ellenőrzés mellett fedeztessenek az ország közszükségletei. Abba hagytam.»
«Tetszett nekem mindenben az egyszerűség s az okos elv, mindent ott kezdeni, a hová más nemzetek már eljutottak; így mindjárt kész aratáshoz jutnak. P. o. a múltkor, az utolsó kragujeváczi országgyűlésükön, előveszik a Code Napoleont s a helyett, hogy új eszmék és kísérletek tömkelegébe merülnének, átveszik azt nyomban, módosítva itt-ott természetesen s alkalmazva az ottani viszonyokhoz. Hol volnánk mi magyarok már, ha ily gyakorlatiak tudnánk lenni! Félek, félek, nekünk hiányzik egy amolyan nissai torony!»
«Október 2-kán fogadott bennünket Milos, minden fontoskodás és teketoria nélkül. Csodálatraméltó, igazi természet embere. Írni, olvasni nem tud, de egy magaslaton áll bármely nálunk szolgáló hivatalnokkal. Mindent tud, mindenre emlékezik, tud uralkodni magán, tettetni, hallgatni s bevárni mindennek az idejét. Stephanovics Vukot elejté, mert ez nagyon erősen megtámadta a papságot, bár ő is egy nézetben van vele; de ez a komédia megtette hatását, a papok élnek-halnak érte. Így szilárdítá meg hitelét, melyre Szerbiának oly igen szüksége van. C'est le caractére ďun souverain; de soutenir Vuk aurait ěté celui ďun homme privé. Az ő értelmes és gyakorlati egész lénye egy újabb világos bizonyítékát adja annak, hogy Európában mily sok okos fő, a nagy tanulás, nevelés folytán elferdűl s mintegy velőtlenné válik. Beszélgetésünk hosszantartó s úgy vélem, nagyon érdekes volt.»
«Aztán sétálni mentünk, 11 óra tájban izenet jött, vajjon magunk akarunk-e inkább ebédelni, vagy vele. A felelet természetesen az volt: vele. De mire a válasz odaérkezett, ő már leült az asztalához, s így megint csak magunk ebédeltünk. A szendrői szőllőfürtök nagy bámulatba ejtettek, nagyságuk és zamatjokkal. A belőlük készülő bort is kitünőnek mondják, de nem áll el. Átültetve, a venyigéje mindjárt elfajzik, lehet, hogy tudatlan kezelés miatt.»
«Délután ismét láttuk a herczeget. Elővezetteté lovait. Saját nevelése, s a legszebb és elegánsabb fajta mind, oly közel hozzánk s oly távol Arábiától. Egy pompás csapkinjáróval akart megajándékozni; de nem fogadtam el, mivel Sachländert úgy is ide akarom küldeni ilyféle állatokért. Ő neki azonban a dóni fogatához hiányzik egy pej, ezt nekem kellene megszerezni. Összeköttetésben maradok vele. Beszéd közben oda veté, hogy: csak állami uradalmakról lehetne szó, nem magánbirtokról; a mi sejteti velem, hogy Alexa szólt valamit szándékomról. A Duna szabályozásáról is beszélt, s úgy látszott, melegen pártolná. Kár, úgymond, hogy még ebben az esztendőben nem lehetett megkezdeni, miután a víz ritkán olyan sekély; s ezt 3–4-szer ismétlé. Ördöngös rossz vacsora után, de melynek egy törökös tészta étele igen ízletes volt, nyugalomra mentünk.
«3-dikán még hosszas beszélgetésünk volt a herczeggel, mely után egy rozoga ballonba befogatott négy szürkét, podgyászunkat pedig külön szekérre rakatta, s búcsút vevénk egymástól. Eisenbachnak ellopták az óráját, a mi a kastélyban nagy mozgást idézett elő, de a herczegnek nem jutott tudomására. Kocsink előtt egy fegyveres ember nyargalt s Szendrőig igen jó úton haladtunk. De a nagyon szilaj és sok pihenéstől ficzánkoló lovakkal csak lépést. Fáradságom daczára jobb szerettem volna lovagolni.»
«Szendrőben elfogott az érzés, alig bírtam magammal, hálát adva istenemnek, hogy életemet megtartotta s egészségem megjavult. Szendrő volt az első állomás, melyen kétszer is megfordultunk; innét indult ki útunk első cyclusa. De minő egészen más érzéssel eveztem itt el három hónappal ezelőtt, s mennyire megtörődve, elvénülve, életuntan térek most vissza; testem a felbomláshoz jár közel; vajjon lelkem nemesbült-e? Majd meglátjuk ezután!»
«Szendrőben Milos egy volt tatárjánál, ki most capitano, vettünk szállást. Elég jól tartottak bennünket, s délután Grotzkóba folytattuk útunkat, hol már vártak s igen jó vacsorával láttak el.»
«4-dikén ugyanazon fogattal Belgrádba értünk. A herczeg házában az ő emberei (Planta, Theodorovics stb.) vártak s kellemes és kényelmes szállást adtak. Két orosz tiszt is lakik itt a műszaki karból. Több hónapot töltöttek Szerbiában, fölmérések és térképek végett. Előttünk nem mutatták magokat se éjjel, se nappal.»
«Szeptember 5-dikén végre Zimonyba értünk s beállítottunk a vendéglőbe. Kitüntetéssel fogadtak; átengedték a csinosan bebutorozott irodát. Podgyászom átkutatásakor, noha 4–5 okka dohányom s tömérdek tiltott portékám volt, semmit sem bolygattak, s személyem iránti tekintetből mindent szabadon átbocsátottak. Valami tekintélynek néznek. Mindenki egy-egy kéréssel jő, protectiót kér stb. Különböző hatóságok főnökei ellátogatnak hozzám. Szalai szolgabiró szinte Rumából jött ide, hogy nálam tiszteletét tehesse.
«Egész 15-dikeig, míg a vesztegzárnak vége lett, egyéb nem történt velem, mint hogy egy nagy kelésem támadt, mely miatt sokat szenvedtem s lázam is volt. Szerencse, hogy ez előbb nem ért, mert az útban valahol fekve maradtam volna. Összes török portékámból a legkevesebbet tartottam meg magamnak; az egész zimonyi személyzetet el halmoztam ajándékokkal» stb.
Október 16-dikán Péterváradra, és Temerinbe Szécsen Károlyhoz, – 17-dikén Szabadkára, 18-dikán, fáradtan, Pestre érkeznek.
Itt veszi elszomorító hírét Kisfaludy Károly halálának. Október 23-dikán Pozsonyban van a már együttlevő országgyűlésen.
Ez az országgyűlés igen rövid ideig, csak három hónapig (szept. 8-tól decz. 20-ig) tartott, s aránylag keveset tett a nemzeti jogok megszilárdítására, bár az alkalom elég kedvezőnek mutatkozott. De a többség, loyalitástól áradozva, majd minden kérdésben a kormány mellé állott. A juliusi forradalom, könnyű szerrel, feldönté a Bourbonok trónját, s hullámzásba hozta Európaszerte a kedélyeket. A lengyel forradalom is megindúlt, s Széchenyi megjegyzése szerint, «jól szervezettnek» látszott. Elég ok egy magyar országgyűlést, melynek kebelében mind a két mozgalom iránt élénk rokonszenvek nyilatkoztak, nem hagyni sokáig együtt. Végét siettetni, leginkább az udvarnak állott érdekében.
55. FERDINÁND TRÓNÖRÖKÖS.
(Lipcse, nyom. E. Pönicke. Egyetemi Könyvtár.)
Már a királyi meghívó levélben is, melynek a királyi előadások mindenben megfeleltek, a mostani hongyűlésnek, melyet egy nyomban összehivandó másik fog felváltani, szűkebb feladatául legelsőbben is a leendő trónutód, Ferdinánd főherczegnek, magyar királylyá előre való megkoronáztatása, ez alkotmányos szertartásnak szerencsés befejezése után pedig az immár megfogyatkozott magyar «ezredek» kiegészítése végett bizonyos számú újonczoknak megajánlása, sőt legvégűl – a mennyiben t. i. idő maradna reá – az országos panaszokra és kívánságokra adandó királyi válaszok és mindezek után még egyéb a közjó gyarapítására alkalmasnak találtató tárgyak is – de oda nem értve a «közóhajtással várt» rendszeres munkálatokat – tűzettek ki, azzal az átlátszó czélzással, hogy a tárgyalásoknak ezúttal hosszúra nyúlniok nem szabad.*
Részleteket l. gr. Sz. I. Beszédei. 78. stb.
Erélyesen meg is ragadták a gyeplőt, úgy a felsőház elnöke, a nádor, mint az alsóház elnöke, Majláth személynök s mind az ügyek menetével, mind gyors befejezésükkel meg lehettek elégedve.
A mi Ferdinándnak, az ifjú királynak, megkoronáztatását illeti, ez a netán bekövetkezhető mozgalmak ellenében, mindenesetre egy biztosítékkal több vala. Bölcs számítás vegyült tehát az atyai érzelmekhez s ama mély kedélyességhez, melyet Ferencz császárnál a személyes uralom ez egyik utolsó nevezetes képviselőjénél, soha felednünk nem szabad.
Utóbbi betegsége, mely alatt és utána az őszinte részvét annyi jeleit tapasztalá, szünetlen életpályája végére emlékezteté; elsőszülött fiát, ki gyakran megújuló gyengesége miatt többször volt már a sír szélén, biztosítani akará akár kívülről, akár belülről jöhető támadás vagy ingadozás ellen.*
Történelmi előzményeknek bővében voltunk, melyeket ez időben nagy avatottsággal tudtak felhordani, még az Augsb. Allgem. Zeitung publiczistái is: ugymint az Árpádok korából Salamon, Béla és Imre, Imre és László, András és Béla, Béla és István, – a Habsburg-házból pedig Miksa, Rudolf, a Ferdinándok, I. Lipót és I József eseteit.
A koronázást megelőzőleg az ellenzék egy gyenge kísérletet tett, a koronázási hitlevélnek, valamelyes az ő előnyére szóló módosítására; de a nádor és a főrendek azon érvelésére, hogy ez kétélű fegyver, s ha ők így, a fejedelem meg amúgy fogná azt forgatni, hamar elállott tőle. Ellenben az I. törvényczikkbe, mely az ifjú királynak a kormányzási ügyekbe bele nem avatkozását mondja ki, ama záradéknak közbeszúrását, hogy ez kivételesen nemcsak az uralkodónak, hanem a nemzetnek is világosan kifejezett beleegyezésével történhessék meg; (regnicolarumque assensu) kemény tusa után kivívnia sikerült.
56. V. FERDINAND MEG KORONÁZTATÁSA.
Egykorú rézmetszet Ernst Lajos gyűjteményéből.
Nagy Pál, a magyar nyelvnek és nemzetiségnek még mindig előharczosa, ellenzéki hevével, egy immár alkotmányossá vált kormánynyal szemben, alább hagyott; de nyomban népszerűségének megcsappanását kelle tapasztalnia. Még Széchenyi is elfordult tőle, s csak később szolgáltatott neki egyszer elégtételt.* Trencsényi Borsitzky felelős minisztériumot követelt, (szept. 18.) zalai Deák Antal az országgyűlésnek, egy fejedelem elhunyta után félév alatt köteles összehivatását, (az 1791. III. t.- cz. megujitását) kivitte; barsi Balogh, somogyi, Somssics, borsodi Ragályi és ungi Bernáth versenyeztek a népszerűség babérjaiért; a főrendeknél leginkább Wesselényi, kit erdélyi létére a nádor eddig idegennek szeretett tekinteni, vonta magára a közfigyelmet, mint a Szólás- és Sajtószabadságnak, Magyar nyelvnek, s minden alkotmányos jognak – a nagyobb és a kisebb hazában egyaránt, – legmerészebb bajnoka s egyúttal az Uniónak is előharczosa, sőt személyében mintegy megtestesülése. Ő azonban az országgyűlés vége felé (nov. 23.) elment Erdélybe, hol jelenléte sürgősbnek mutatkozott, s így jobbára Széchenyire nehezedett a feladat terhe és felelőssége.
A Kelet Népe cz. művében.
A koronázás után, melyet az eső ugyan egy nappal hátráltatott, de a mely a szokott szívreható jelenetek ismétlődésével járt, legfontosabb tárgy volt, a kormány szemében legalább, az újonczok megajánlása. Ébren állott ismét az ellenzék. Kettőt követelt; de követeléseinek csak egyike teljesült. Hivatkozva régibb előzményekre, kellő felvilágosítást kívánt az újonczszállítás szükséges voltáról (de edocenda necessitate). A híres Nagy Pál e kérdésben, népszerűségének rovására s korát megelőzve, modern parlamenti térre állott, s az igent vagy nemet bizalmi kérdésnek tekintette. Az október 16-diki orsz. ülésben ily szellemben szólalt fel, hivatkozva a külföld példáira, mi nálunk ekkor szokatlan, sőt visszatetsző volt, említve különösen Angliát és Francziaországot, hol a parlamentek a kormánytól, mely bizalmukat bírja, soha sem tagadják meg a hatalmi eszközöket: miután a mi kormányunk is, úgymond, most a törvényes úton áll s ezt a legutolsó országgyűlés óta szorosan követi, nem talált okot a kivánt haderő megtagadására; de később november 11-én a módozatok megbeszélésekor, indítványát 28,000 embernek azonnal, 20,000-nek pedig utóbb föltételesen – t. i. háboru esetében – megadására szabatosabban formulázta. A többség bár számra csekély volt, hozzá állott ebben is, amabban is; de a vita igen heves és beható volt.
A kormány azalatt egy meglepő ténynyel viszonozá a többség előzékenységét s a kisebbség duzzogását. Egy legfelsőbb leirat érkezett, mely «megelőzvén» a kifejezett alkotmányos kívánatot, önként ajánlkozott a helyzetnek, illetőleg beállott szükségnek egy ezzel megbizandó országos küldöttség előtt leendő felderítésére és igazolására. A királyi biztos a horvát bán Gyulay volt, mint a főhadi kormányszék elnöke. Azok, a kik királyiabbak voltak e kérdésben a királynál, nem győzték magasztalni ez eredményt s utóbb minden erejüket csak oda öszpontosították, hogy az vagy épen ne, vagy csak igen gyenge színezettel örökíttessék meg törvénykönyvünkben az ú. n. concertatio alkalmával.
Széchenyinek e tárgyban első felszólalása a felsőháznál ama loyális leirat után következő napokra esik. Saját bizonyítása szerint nagy hatást tett. Hogy minő szellemben s körülbelől miket beszélt, arról elég tiszta sejtelmeink lehetnek, s aligha csalódunk, ha egész «nagyhatású» beszédét nagyjában az eddig tőle hallottakban benfoglaltnak tartjuk; de szavait nem birjuk, tudva azt, hogy Nagy Páltól ez időtájt kissé elidegenedett a királynál is királyiabbakhoz nem sorolhatjuk őt; arról is elég adataink vannak, hogy ő ama hivatalos phraseologiával, mely mindent kegyelemnek vesz felülről, «a mi nem egyéb mint kötelességteljesítés», sehogy sem tudott megbarátkozni; de végre az iránt sem lehet kétségünk, hogy alkotmányos kérdésekben, a mily kevés bizalommal viseltetett honi tekintélyeink iránt, úgy a külföldre s különösen Angliára s éppen újabban Francziaországra is hivatkozni nem tartotta helytelennek, sem a jelen esetben időszerűtlennek. Előttünk áll tehát a szónok, s fülünkbe cseng a hangja képzeletben, környezőivel együtt tapsolhatunk neki, az igazi alkotmányosság szószólójának, épen úgy, mintha ama november 7-dikén a pozsonyi főrendi ülésteremben jelen lettünk volna.*
Feltűnő, hogy GUZMICS naplójában sincs említés róla. Különben a rövid országgyülés alatt mintegy nyolcz felszólalásának van némi nyoma. (Nov. 7., 14., 27. ; decz. 14., 17., 18.)
Az ellenzék tehát s vele Széchenyi e kérdésben egy győzelmet aratott.
Nem úgy a másikban, mely kényesebb s nehezebb volt: az önálló magyar hadsereg követelésében. Előzmények által kötve, nem állott hozzá a többség, sem az alsó-, sem a felsőháznál nem látjuk pártolói közt Széchenyit, a volt huszárkapitányt, s Corpus Jurisunknak most egyik legszorgalmasabb buvárlóját.
A Rendek már az első törvényjavaslatban (10. §.) azt az óhajtást fejezték ki, hogy a magyar ezredeknél tisztek csak született magyarok lehessenek, s hogy ezek előléptetése ő felsége többi hadseregétől különválva eszközöltessék. Készek voltak erre a felelettel a főrendek, azt vitatván, hogy tényleg úgyis nagyobb a magyar tisztek száma az illető létszámok arányánál,* és hogy az elkülönzés a magyar honfiaknak csak ártalmára lenne.* Nem maradtak erre adósok az elkülönzés pártolói, a felsőbb rangokban s külön hadtesteknél bizonyos igazságos arány behozatalát, nagyobb hadi érdemeknek pedig nemességgel s jószágok adományozásával is leendő jutalmaztatását sürgetvén. A felirat, melyben Széchenyinek is felszólalása mellett november 14-én megegyeztek, mindig a magyar hadseregről mint olyanról (exercitus Hungaricus) beszél, s a hozzá mellékelt t.-czikkben a tisztek amaz elkülönzésének is (12. §.) határozott kifejezést ad.* A Bartal ellenjegyzésével deczember 17-én kelt királyi válasz, mely a megajánlott 48,000 katonát elfogadja s egyúttal összefoglalja, nem veszi kifogás alá sem ama kifejezéseket, sem legalább világos szóval eme kívánatot, csak mint különben is (ipso effectu) érvényben levőt feleslegesnek tartja azt ujra törvényben kimondatni. Szándékos homályt hagy a magyar tiszteknek mintegy királyi kegyből gyakorlatban levő alkalmazása és az egész tisztikar és hadsereg kétfelé választása, tehát a tény és az elv között.
[Ezt ugyan Nagy Pál egy katonai Almanach felolvasásával általános derültség közt megczáfolta. Lásd VASZARY, i. m.]
[L. Acta XLVI, és XLIX.]
L. Acta LV.
A Rendek e kétértelműség eloszlatása végett november 27-én egy újabb feliratot indítványoztak,* melyet a Főrendek még az nap tárgyaltak, de lényeges módosításokkal küldöttek vissza. E vitában Széchenyi is részt vett, még pedig a Rendek ellen szólva. A főrendek szerint régibb törvényeink (1792: IX. és 1807: I.) már eléggé gondoskodtak arról, hogy a tisztek az illető ezredek anyanyelvében jártasok legyenek, valamint hogy a született magyarok úgy alsóbb mint felsőbb tisztségekre kellő arányban alkalmaztassanak; de többet kivánni káros versenygésre vezetne, s azon felül szűkebbre szorítaná hazánkfiainak úgy katonai neveltetésöket, mint előléptetési kilátásaikat. Nagy ellenmondásra talált ez az érvelés az alsó táblánál.
L. Acta LXXIII.
A magvas szónoklat mennyi drága gyöngye, a birodalmi s a magyar véderő fejlődésének hány érdekes adata, valamint alkotmányos joggyakorlatunk mennyi becses mozzanata van elveszve vagy eltemetve azzal, hogy sem a kerületi ülések tárgyalásai, sem a főrendi üléseké feljegyezve s megőrizve nincsenek! Minden biztos tudomásunk csakis az országos és úgynev. elegyes ülések naplószerű jegyzőkönyveire szorítkozik, de melyek szerkesztése «megbízható» tollakra, az itélőmesterek ügyes és fegyelmezett tollaira volt bízva.
Nevezett egyedüli hivatalos forrásunk szerint egy «valódi nemzeti» hadsereg felállítását Borsod megye követe, Ragályi, hangsúlyozta, de annyira, szerinte is, a most szóban forgó javaslat még nem ment el; Heves megye követe Földváry, a Sanctio Pragmaticát fejtegette, melylyel, mint mondá, a «Monarchia» hadserege részeinek most czélzott elkülönzése épen nem ellenkezik; Nitzky Nagy Pálnak követtársa e föltételhez kötötte magát az ajánlást, stb. A személynök és párthívei hasztalan erőlködtek bebizonyítani, hogy nekünk a nemes bajnoki vetélkedés terén nincs mitől tartanunk, és hogy az eddigi gyakorlat reánk nézve előnyösebb. Visszament az izenet. Megjött nyomban reá a felelet.*
[ Acta LXXVI, és LXXVIII.] Ismétlések.
E közben az országgyűlésnek zárideje deczember 18-ára kitüzetett. Minden függő tárgy (panaszok és kívánatok, részek visszakapcsolása, correlatiók, törvényszünetek, indigenák), sietve intéztetett vagy odáztatott el.
A tisztek előléptetése (ú. n. circulatiója) kérdésében, végre, mintegy kifáradva, a főrendek – «reá állván a tárgy velejére, s egyedül a dolog siettetése tekintetéből» – engedtek s ezt egy küldöttség által, melyben Széchenyi is részt vett, tudatták, deczember 2-án a Rendekkel.* Az apróbb «stiláris» módosítások között azonban mégis az exercitus (hadsereg) szót a szokásos legiókkal (ezredek) cserélték fel; de ezt a Rendek, Heves vármegye azon indokolásával, hogy Magyarországnak igenis külön hadserege «van», elvetették.*
[ L. Acta XCVII.]
[ L. gr. Sz. I. beszéde.]
Az alatt már a törvényczikkek szövegezése, az ú. n. concertatio, jött napirendre.
Széchenyinek naplójában megemlített kétszeri felszólalásá deczember 14-én az e napon este tartatott elegyes ülésben, vagy ezt megelőző főrendi ülésben is, az őt legközelebbről érdeklő m. tud. akadémia és az országos összeírás ügyében történhetett. Ő maga nem igen volt magával megelégedve; de az emberek mégis dicsérgették. Nála mindig a tett nyomul előtérbe; a szó eltörpül e mellett. Az akadémia ügye, a nádor hivatalos jelentése szerint, azon pontig ért, hogy alapszabályai megerősíttettek, már tagjai is megválasztattak, s működésüket megkezdhették.*
L. Acta CX.
Deczember 17-én, vegyes ülésben, mikor már az ő felségét a zárási szertartásnál helyettesítendő királyi biztos is, Károly főherczeg személyében, megjelöltetett, az történt ismét, a minek nem egy példáját az előbbi országgyűlések végnapjaiban is láttuk. Az udvari kanczellária állott elő az utolsó órában oly nehézségekkel, a miken már túlesettnek hihették magokat a sok feliratok, válaszok s izenetváltások után a rendek. Az illető törvényczikkek szövegében egyszerűen mellőztettek mindazon kifejezések s indokolások, mikre jogfentartás szempontjából a hazafiak súlyt fektettek. Szó sem volt többé a magyar tisztek előléptetése módjáról vagy a magyar nemzeti hadseregnek ő felsége többi hadseregétől leendő különválasztásáról; sőt még az ujonczok megajánlását tényleg megelőzött felvilágosításnak e szóval «prarvie» törvénybe igtatása is, a nádor és párthivei heves ellenzése folytán, megbukott. Ebben az a czélzás rejlett, hogy a király nem volt köteles a kivánt felvilágosítást előre megadni, hanem hogy csak saját jószántából tette azt s máskor, ha akarja, ne tehesse. S ilyforma volt, hol nyiltan, hol leplezetten, majd minden egyes tételnél, mely a nemzet és a trón jogait érinté, sokszor üresnek látszó szavak felett a harcz s kibúvónak végül szinte keresték a kétértelmű kifejezéseket, melyek alatt mindenik fél azt érthesse a mit akart. Erélyesen védte a nemzet jogait különösen Trencsén megye mindkét követe, óvást téve a kezdeményezési jog érdekében is. Küzdöttek Sopron, Somogy, Bars, stb. Széchenyi velük tartott, noha beszéde, melyet a jegyzőkönyv a maga módja szerint megörökített, igen mérsékelt és közvetítő hangúnak látszik. Ide igtatjuk, úgy a mint fenmaradt.
Gróf Széchenyi István különösen nádor ispány ő cs. kir. főherczegsége által ez uttal tett észrevételekre levén figyelemmel, megesmérte ugyan, hogy az idő rövidsége miatt mindenképpen igyekeznünk kell az összeegyezésnek mentül elébbi sikereltetésén; de másrészrül bár csak szavakról legyen szó, szükségesnek tartotta, hogy ezekre nézve vigyázó körülnézéssel legyünk; mert gyakran a kiejtések teszik a törvénynek erejét. Így a többi közt a só ára meghatározásának igen fontos nemzeti igaza, egy kevés szavakból álló ragaszték miatt,* kedvetlen magyarázatok alá van vetve. Ennél fogva, ámbár a hónapokig tartó tanátskozások foganatjának ezen rövid és öszveszorított idő alatt tartó concertátiókban és azokat követő országos tanácskozásokban kelletik végképen kífejtődni és kötelező törvényczikkelyekké általformálódni: a kérdésben forgó tárgynak fontossága mindazáltal megkivánnya, hogy a többször érdeklett kifejezéseknek (t. i. praevie és: in sensu legum) meghagyása a kiküldöttség által a concertatió útján tovább is sürgettessék. Reményleni lehet, hogy látván a Nemzetnek köz- és újított kivánságát a cancellária is felséges urunknak engedelmébül hajlandó lesz annak elfogadására; annál inkább, mivel nem látszik elegendő ok, hogy mért ne jöjjön be a törvénybe úgy a rendek kijelentett kivánságának, mint annak felséges urunk kegyelme általi megelőztetésének megemlítése, melyeknek megtörténte felől itt senki sem kételkedik, és melyek éppen úgy a törvénykönyvben valamint az országgyűlési jegyzőkönyvben ő felsége igazságszeretetének és törvénytiszteletének * örök emlékére fenn fognak maradni. A törvényeknek (in sensu legum) megemlítése által pedig, mint melyeknek ezen esetre is kiterjedő kötelező erejét szinte senki kétségbe nem vonja, szükséges, hogy ezen törvényjavaslat azon maga egész épségében megmaradjon, melyet egyéb részeire és tartalmára nézve annyira megérdemel. Ugyanis szóló tökéletesen egy vélekedésben vala nádor ő cs. kir. Főherczegségével, hogy a kérdésben levő törvényjavaslatnál, ha törvénynyé váland, még a Cancellária által kivánt módosítások mellett is * fontosabb és világosabb törvényünk e tárgyra nézve nem lészen.»
Czélzás az 1791: XX. t.-cz. egy sokat emlegetett záradékára, mely sürgős szükség esetében (extreme urgentes circumstantiae) lehetővé tette a só árának, dietán kivül is, fölemelését.
A törvénytisztelet Széchenyi eljárásának sokkal jobban megfelel, mint a napló stilusa szerinti törvényes kegyelmének phrásis, melyet megigazitani szükségesnek láttam, miután az egész mondatnak ziláltsága különben is némi világosítást kivánt.
E záradék is stilizáltnak látszik.
Ez volt körülbelől Széchenyi beszéde, melylyel ő maga, mivel akadozva mondotta el, nem igen volt megelégedve. A többség, nagy erőltetésre, elejtette a praevie szót,melyben t. k. Nagy Pál azért nem látott valami különös erőt, mert, mint mondá, úgyis magában értetődik, hogy tudniillik a kivánt felvilágosításnak előbb kelle megadatnia; ellenben megmaradt a törvényekre való hivatkozás: in sensu legum.
Hasonló izgalmas jelenetnek vagyunk tanúi még az országgyűlés utolsóelőtti napján is, a deezember 18-án délelőtt tartatott vegyes ülésben.
Megújult a vita arról, hogy azon esetben, ha az ifjabb király, atyja beleegyezésével bár, az országlásba beleavatkoznék, ezt csakis a nemzetnek szintén beleegyezésével tehetné; megújult a vita a felett is, hogy a koronázási oklevél az ország rendei által ez alkalommal újra jóváhagyatott. Az ellenzék e kérdésekben a Corpus Juris és az alkotmányos gyakorlat mellett még az uralkodó felség saját szavaira is hivatkozhatott. Az országgyűlés elején, tudniillik a szeptember 24-én, Bartal ellenjegyzésével kiadott kir. válaszban a koronázási oklevélre nézve benfoglaltatik ama különben szokásos phrásis: eadem in qua vos conquiescitis forma.* Ebből azt következtették, hogy ezen fontos iratnak (Diplomatica assecuratio) olykép kell szerkesztve lennie, miszerint abban az ország rendei mindenkor teljes megnyugvásukat lelhessék, stb. Erős vita támadt, melyben az elnökök, úgy a nádor mint a személynök ismételve s tekintélyök egész súlyának latbavetésével vettek részt; míg a derék Borsitzky a nemzet igazát világosnak, a kanczellária szövegezését ellenben homályosnak lenni állította, s egymást érték a lelkes felszólalások, azon óhajtás kifejezésével is, hogy ismét a nádor lépjen fel közvetítő gyanánt trón és nemzet között. E közbenjárást azonban a nádor, mint meggyőződésével merőben ellenkezőt, határozottan elutasította magától.
Olyan alakban, a minőben ti megnyugosztok.
Délután újra felvétetett e tárgy, óvások jelentettek be, világosan kifejtetett, miként «nem abban áll a Rendek aggodalma, hogy Felséges Urunk maga mellé kormányzó társat ne vehessen; hanem abban, hogy az a Nemzet megegyezése nélkül ne történhessen.» Felszólalt (utólszor) Széchenyi is. Pozsony és Sopron ellenzéki szavazataihoz csatlakozva, nem akart «lemondani a reménységről, hogy Felséges Urunk, ha hív nemzete óhajtását megtudja, vele született kegyelmével gyámolítani fogja az oly annyira igazságos kivánatot.» stb.
Végre az utolsó napon, midőn már azon a ponton álltak, hogy inkább az egész koronázási szertartás megemlítése mellőztessék, kihirdettettek az utolsó válaszleiratok.
Az ország birája nagy emphasissal jelentette, hogy azok az ország rendeinek kivánságával «majd mindenekbe» megegyezők. Ő maga és pártfelei ismét királyiabbak voltak a királynál, mint a ki beleegyezett, hogy az ifjú királynak esetleges beavatkozása a kormányzatba az ország beleegyezésétől is függő legyen. Kívánta viszont, hogy a koronázási diploma változhatatlanságába egyezzenek bele az ország rendei.
Az országgyűlés, melynek eredménye mindössze tizenhét szentesített törvényczikkely volt, egészben elég jó hangulatban oszlott szét, bár teljes győzelemmel a pártok egyike sem dicsekedhetett.
A szokott hálálkodásokra, alázátos köszönetnyilvánitásokra stb. Széchenyi az alkalommal sem fojhatja el gúnyos megjegyzéseit. Nem akar clementiát látni ott; a hol csak justitia van, a melyet pedig éppen az uralkodó fejedelem, saját jeligéje gyanánt (justitia regnorum fundamentum), kormányzata alapjának vallott.
A magyar nyelv érdekében egy-egy fél lépéssel haladtunk előbbre. Egy ilyen volt a Jegyzőkönyvnek, miként az egyedül hiteles «országos» és «elegyes» üléseknek az itélőmesterek által szerkesztett naplói neveztettek, ha már nem két nyelven, legalább nem együtt, hanem külön, latin és magyar nyelven leendő kiadatása, hogy mindenki azzal élhessen, a mely ízlésének jobban megfelel. Másik a főrendekhez küldött izeneteknek azonnal egyedül magyar nyelven iratása. Ezt az alsóház elnöke, mint tényleges (via facti) eldöntését egy másik fél beleegyezésétől is függő jogi kérdésnek ellenezte ugyan, de magok a főrendek, a jó egyetértés, meg az ügyek siettetése (!) kedveért, óvás mellett, elfogadták.
A VIII. t.-cz. pedig a m. kir. helytartótanácsnak, valamint az összes (alsóbb és felsőbb) törvényszékeknek ügykezelésére, a hivatalnokokra és az ügyvédek képesítésére nézve, végre a katonai parancsnokságokkal való levelezésre nézve is fontos határozatokat tartalmaz, különben visszahatólag elég kiméleteseket is.
Az országgyűlés vége felé még Kisfaludy Károly korai halála († nov 21.) szomorította meg Széchenyit, s a hazafiakat, első sorban az újdonatúj akadémia tagjait, kiknek díszes sorában a neki szánt (első rendes tagsági) helyet 300 frt. fizetéssel nem foglalhatta el.* A Jelenkor szerkesztőségére is ő volt kiszemelve s Széchenyi, most az oly igen érdemes Helmeczy érdekében tett mindenfelé lépéseket, melyek a privilegiumnak kieszközlésével márcziusban czélt is értek, kível aztán, mint látni fogjuk, ő maga is évek hosszú során át a legszorosabb összeköttetésben állt. Addig csendesen kezdi újabb röpiratát irogatni, kezdetben Fő és Szív, majd Tévedések, stb. czím alatt.
Kívűle még csak tizenegynek jutott valamelyes fizetés.
