XVII.
XVII.
57. A RÉGI CASINO A LLOYD-ÉPÜLETBEN.
Társadalmi élet Budapesten. Dessewffy József Taglalatja. Erre felelet: a Világ. A kolera. Sz. röpirata a Magyar Játékszínről. Hirlapi czikkei erről. Nagy tevékenysége. Kezdeményei. Külföldi útja Andrássyval a híd ügyében. Sz. pessimismusa.
AZ 1831-DIKI farsang a legvígabbak és elevenebbek közül való volt. A főherczeg nádoron kívül estei Ferdinánd főherczeg is adott bálokat, estélyeket; nagy népszerűségnek örvendettek a casinói kétféle, nemzeti és kereskedelmi tánczvigalmak, a hangadóknak sűrű és barátságos érintkezéseivel. Széchenyi sokat tanakodott Károlyival, s nem minden eredmény nélkül, a különböző társadalmi osztályoknak egymáshoz közelebb hozásán. A főurak közül Cziráky, Splényi, Festetics, Zichy (Károly), Keglevics, Orczy, Károlyi, Langenau altábornagy, stb. versenyeztek egymással az életnek a «leendő» fővárosban kellemesebbé, keresetté tételében. Széchenyi mindenütt közszeretet és figyelem tárgya volt. Maga a nádor kitűntette s fenséges nejénél oly kegyben állott, hogy őt férje családi körben «a te barátod» czímén szokta enyelegve emlegetni, ha maga a fenséges asszony nem jöhetett el az ünnepélyre, Teleki grófnő által küldött neki izenetet; még a württembergi király is «tiszteltette» egy alkalommal. Hosszú sora volna a társadalom felső, közép- és alsó rétegeiből minden lépten-nyomon ki-kitörő lelkes tisztelői s védelmezői névjegyzékének. Albach Szaniszló, a híres Ferencz-rendű hitszónok, Rousseau e nagy tisztelője, kinek barátságára Széchenyi oly igen büszke volt, sajtó alól kikerűlt remek egyházi beszédeinek egy díszpéldányával kedveskedett neki.* E lelki barátja minden irányban igen felvilágosodott, szabadelvű nézetekkel bírt s ezeket nem is titkolta. A magyar ősi alkotmányról egész megvetéssel beszélt s annak egy nemsokára kitörendő forradalom általi gyors enyészetét jósolgatta. Ezt az irányt később Széchenyi maga is megsokallotta; egyelőre más kivetni valót nem talált e lelki barátjában, mint hogy minden ízében német, vagyis cosmopolita volt, s a magyarság mint olyan iránt érzékkel nem bírt. Langenau* legőszintébb magasztalója volt: egy ilyen embert, mondá, a császárnak tenyéren kellene hordoznia. Természetes, hogy korholója is elég akadt. Ezek közt első sorban áll az öreg Dezsewffy az ő híres Taglalatával, melyben, minden tisztelet és elismerés mellett is, a Hitel majd minden részét, tartalom és forma tekintetében éles kritika alá vette. Reá alkalmazva bár Shakespeare szavait: «Szivembe önté lelkét nyelve tüzével»; szemére hányta következetlenségeit, zilált írmodorát, törvényeinkben járatlanságát, hazafiatlan érzületét, stb. Nem maradt adós a felelettel Széchenyi.
Ily sajátkezűleg ráirt ajánlással: Dem Freunde der reinen Religion, des Rechts und der Wahrheit. Dem Beförderer jedes Grossen und Guten. Dem edelsinnigen Bürger dem hochachtungswerthen Menschen, mit inniger tiefer Verehrung.
Ferdinánd főhg adlátusa, a hadsereg egyik disze, mint hadvezér és mint író egyaránt kitünő, † Gratzban 1840.
Az ezerek kezében forgó Hitel harmadik kiadásakor a kiadó azzal az örömhírrel lepi meg a közönséget, hogy e munkának immár második része is készülőben van. E második rész a Stadium lett volna, mely a reformok határozottabban körülírt részleteit foglalta magában. Dessewffy Taglalata okozta ennek késedelmét és a Világnak mint sürgős feleletnek s egyúttal köteles önvédelemnek előbb közrebocsátását. 1831 jul. 9-én jött ki ez a sajtó alól 3250 példányban.
58. MÁRIA DOROTHEA FŐHERCZEGASSZONY, JÓZSEF NÁDOR NEJE.
(Az orsz. képtárban levő eredeti kőnyomatról.)
Az egész könyv «Jóakaróimhoz» czímezve, nagyjában egy gróf Dessewffy Józsefhez intézett nyilt levél. Hogy valami nagyon tárgyilagos és minden személyeskedéstől ment vitairat volna, azt legjobb akarattal sem foghatjuk reá. Ha Széchenyit bántotta az ő zsenge növényeinek váratlan elgázolása, a húsz évvel idősb veteránt, ki mint Sáros, Zemplén és Szabolcs megyék követe már négy országgyűlést kiszolgált, 1795-ben pedig a szabolcsi fölkelő nemes csapat választott kapitánya volt, kétszeresen sértheté ifjabb ellenfelének kíméletlensége. Kit ő nem rég egy hazafias ódával tisztelt meg s a Felsőmagyarországi Minervában utóbb is a tisztelet és magasztalás hangján emlegetett: az most félretéve minden tekintetet, nem csak erősen czáfolgatja téves nézeteit, elfogultságát, hanem pelengérre állítja s maró gúnynyal árasztja el ősz fejét. Nem csak politikában tartja illetéktelennek s azok közül valónak, a kik mások vezetésére vállalkoznak ahhoz való tudomány nélkül, nemcsak illusióit fosztja szét, mint melyekkel a közügynek, különösen gabona- és borkivitelünknek, minden vámoknál többet árt; hanem írói hiúsága iránt sincs elnézéssel, átlátszó ironiával nevezgetve őt Minerva fölkentjének s fölhozva Richelieut, ki annak akart tartatni a mi nem volt, jó poetának, s ravaszul czélozgatva olyféle könyvre, melyben se lélek, se Révai, hanem csak mák, – mert hát a nehezen elalvóknak is kell auctor. Még magánviszonyait is bele keveri, nem engedve meg, hogy nagy financier válhasson abból, a ki saját gazdaságát és pénzügyeit rendetlenségben hagyja. Nyilván veszedelmes ellenfelet látott benne, nyilván egy egész osztálynak, a mozdulatlan s előitéleteibe szerelmes közép nemességnek képviselője gyanánt állította maga elé, hogy oly erős ostromot tartott szükségesnek ellene indítani. Saját képedre ismertél, veti oda (szavait fölkapva), csak ez fájt, egyéb semmi. – – «Ám ki becsületesebben, elszántabban járandja utolsó leheletéig a hazafiság pályáját, az legyen győztes, diadalmas!»
Leginkább az kavarta föl epéjét, hogy őt látszólag nem tartotta elég jó magyarnak. Szívtelennek és magyartalannak nevezte.
Több keserűséget később még Kossuth irányában sem mutatott.
«Szándékom tisztaságát félremagyaráztad (?). Biró nem lehet más köztünk, mint a idő.»
Nem szívelhette azt a magyar önhittséget, nemzeti hiúságot, mely egy költőnek talán leginkább megbocsátható lett volna. Be akarja «vallatni» velük, hogy: «Magyarország mindenben hátra van» – «holott csudálatos magasságra emelheti magát, ha közértelmességét és nemzetiségét kitejti.»
Rámutat a törökre, kiből minden öndicsekvése mellett «hihetőleg semmi sem lesz, hanem hosszas véres agonia után végre magában bomland s enyészend el örökre». – Rátérve a sokak által még dédelgetett nemes insurrectióra, azt mondja: «A legvitézebb embernek is csatára előbb készülni kell, máskép győri ütközet lesz belőle. Az írónak is», – így folytatja a kivitel és vám kérdéseire vonatkozva, – «előbb mindenről jól értesülnie szükséges, máskép nevetség lesz belőle. A bornak is (ez Dessewffynek kedvencz tárgya volt) jól kell előbb elkészülnie, máskép eczet lesz belőle».
Különben boraink nagyobb sikerének biztosítására ez alkalommal a casinói «mintapincze» részletes tervével is föllép.
Nem felejti el ósdi ellenfelének a régi görög és római classikusok iránti előszeretetét, melyet az alkalmilag erőltetett idézetekben is szívesen ragyogtatott. «Ha nem olvastam is Plutarchust görögűl mint Te, s ha talán classikusokat oly jól citálni nem tudok, azért még kérdés: ki fogta fel közülünk az elhunyt kor dicső lényeinek lelkét tökéletesebben?» – «Ne is keressük», folytatja tovább, «az igazi előmenetel rugóit görög és latin könyvekben, mert azokban hiába keresnők.» Még hozzá teszi: «Latin, görög, minden remekei mellett, – – igazi szép társalkodási nyelv köztök ismeretlen volt; az kirekesztőleg a keresztyén vallás által megnemesült újabb emberek találmánya.» – – A keserű, személyes polemia itt is már általánosabb, elvi magasságra emelkedik.
Nem felejti el ósdi ellenfelének a régi görög és római classikusok iránti előszeretetét, melyet az alkalmilag erőltetett idézetekben is szívesen ragyogtatott. «Ha nem olvastam is Plutarchust görögűl mint Te, s ha talán classikusokat oly jól citálni nem tudok, azért még kérdés: ki fogta fel közülünk az elhunyt kor dicső lényeinek lelkét tökéletesebben?» – «Ne is keressük», folytatja tovább, «az igazi előmenetel rugóit görög és latin könyvekben, mert azokban hiába keresnők.» Még hozzá teszi: «Latin, görög, minden remekei mellett, – – igazi szép társalkodási nyelv köztök ismeretlen volt; az kirekesztőleg a keresztyén vallás által megnemesült újabb emberek találmánya.» – – A keserű, személyes polemia itt is már általánosabb, elvi magasságra emelkedik.
Különben e kíméletlen föllépését később megbánta Széchenyi s az öreg Dessewffynek fényes elégtételt adott, fia Aurél, halálakor. (I. Üdvlelde.) Mikor pedig az öregnek halála hírét vette, így kiált föl naplójában: «Szívtelenek! Senki sem beszél róla.» (Május 2. 1843.)
De ki tudná megindulás nélkül olvasni, miket aztán a nemzetiségről, a nyelvről mondogat.
«Legyen elég eskünnöm sok botlásim, sok véres bukásim után, melyeknek jeleit bizonynyal más világra viendi lelkem,* végre megnyílt szemem, – – drágán, szívvéremen szerzett tapasztalás meggyőze: honszeretet a legszebb s halhatatlan erények kútfeje.»
Dante-reminiscentia. (Il purgatorio). V. ö. Naplóit.
– «De azon álom: egy nagy s dicső nemzethez tartozni, szívem legtitkosabb húrjait édes harmóniába ringatta mindenkor.»
«Kisebb nemzetek föntartották önállásukat, és mi – – kezet fogva, vállat vetve, Hunniát a hatalmasb nemzetek sorába emelhetjük.
«Ki az a szerencsés szerencsétlen, a ki egészen ki tudta volna fejezni, a mi lelkében vala? Szerencsés, hogy a nyelvnek oly nagy tehetségével birt; szerencsétlen, hogy csak oly parányi volt lelkében, mit még emberi nyelv is elő tudott rebegni!» (Vallomások cz.)
«Nő a lélek a szó – s a szó a lélek által.»
– «A tett első; a szó – második.»
Kezünkbe adja ezzel saját elragadó ékesszólása kulcsát. Összevág azzal, mit annyival később Rénan mondott: Ce sont les choses qui sont belles; les mots n’ont pas de beauté en dehors de la cause noble ou vraie, qu’ils servent.*
A szavak csak annyiban szépek, a mennyiben nagy és igaz ügynek szolgálnak. Apr. 23. 1885.)
Nagyon figyelemre méltó, s neolog- és ortholognak egyaránt ajánlandó, mit mellesleg a nyelv alakulásáról oda vet. Nyelvszűzesség szerinte absurdum, s Polynesiába való. – Senki sem dönthet ilyenben, csak a nagy közönség; úgy, hogy mindaz, mit idő és szokás által sajátjává teend, magyar lesz, az ellenben, mit nem fogad el, idegen marad.* Nem azért nem értik (némelyek) a mai nyelvet, mert ez haladott; hanem mert ők álltak meg stb.
V. ö. Széchenyi-Szótár. Az akadémiai kiadvány VIII. k. végén.
Ezután a vastag kötetnek egy jó része a nemzeti casinónak van szentelve, melyet valóságos intézetnek tart és nevez. Úgy nemkülönben az oly «rövidlátással piszkolt pesti lóversenyt is. (Intézetek.)
Fölállítja már itt is nagy nyomatékkal ész- és szív-elméletét, mely utóbb annyi félreértéseknek és megtámadásoknak volt kitéve.
Először hangsúlyozza, – ne feledjük ezt – hogy Magyarország fővárosát Buda-Pestnek kell elnevezni. Ez az eszme is szinte egy fél század múlva nyert valósulást.
De lehetetlen e könyv gazdag tartalmát, bár dióhéjba szorítva is, néhány oldalon ismertetnem.
A nemzet nevelője áll előttünk. Nagyságában, veszélyeivel. Össze fog roskadni az egy ember vállára nem illő óriási felelősség súlya alatt!
Védjük meg, gyönge erőnkhez képest, önmaga ellen egyelőre itt is azon pontok csoportosításával, melyek későbbi politikájának igazolását már előre magokban rejtik.
Most van idő csodákat végezni, vagy soha.» –
Előre bocsátva, még ellenzéki szellemben, hogy: «valóban a sötétség bajnokinak nevezi azokat, kik a világot lángnak, az életet dühnek, a fiatalságot nyavalyának, az erőt veszedelemnek tartják» stb. fokonként jelzi a beállott fordulatot is.
– – «Valamint mi jobbra változtunk, úgy a kormány is egész systemáját megváltoztatá.»
«Fölhagyott a beolvasztási kísérlettel.» Így beszélt már Nagy Pál is.
«Eltiporni többé nem akar senki s ha akarna, sem tiporhatna el.» Ez utóbbi tételt Kossuth ismétlé később, de nagyobb nyomatékkal, s nagyban változott viszonyok közt!
«Fejedelmünk székét a magyar hont ismerő s azt szívökön hordó férfiak környezik,* s ő annyi bizonyságit adá, hogy újjászületésünket hátráltatni nem kivánja, s nemzetiségünk jobb kifejlését önerőnkre bízza» stb.
Még Reviczky volt kanczellár; utóda iránt kevesebb bizalommal viseltetett.
«Hogy némely ügyeinkbe a kormány nem avatkozott be, azért inkább köszönettel tartozunk.»
«Ferencz császár, a mi királyunk, dolgozik; dolgozzunk tehát mi is!» stb.
Mind ez 1830-ban volt írva. Tíz év mulva csak ismételnie kellett. Nem voltak még tisztázva akkor – hanemha az egy Széchenyi kivételével, – a kormány vezető szerepéről és felelősségéről a fogalmak; ma már túlzásba is csaptak át, a nemzeti önérzet és önkormányzat rovására. Akkor megköszönték az emberek, ha legalább magukra hagyták: ügyeiket el tudták intézni ők maguk, úgy a hogy.
Hatása Széchenyi e művének döntő volt, s azt sem a Sas recensiói, sem az álnevű «Világ homálya», sem Ponori Thewrewk szerény, felületes, sem végre Orosz éles, beható elleniratai (1832. januárban) legkevésbbé sem birták meggyengíteni. Egy példányát átnyujtja a nádornak; a ki viszont kinevezi Pest vármegye táblabirájának. A napot, melyen táblabirói – s egyúttal a városnál is 100-as tanácstagi esküjét letette, élete egy «szép napjának» nevezi (nov. 21. 1831). Több megyék és törvényhatóságok követték e példát.
De az országot most nagy csapás érte. Ez a kolera volt, mely az akkori gyarló egészségügyi intézkedések mellett helyenként ijesztő módon szedte áldozatait, s mi még siralmasabb volt, felső Magyarország némely vidékein a buta parasztságot lelketlen izgatók mozgásba hozták az urak és a hatóságok ellen. Egyes kastélyokat feldúltak. Történt, hogy egy helyen (Klobusiczkynél) a Hitelnek ott talált példányát, ferdén magyarázva, a pórnép félrevezetésére használták fel, minek hírét nagyítva terjesztették bizonyos jóakaró urak, a szabadelvűség és haladás rögzött ellenségei. (Igy t. k. az öreg Eötvös és gr. Fáy stb.) Minden hagyján volna, – így írtak Bécsbe, – csak Széchenyinek pestisnél veszedelmesebb elvei ne terjednének az országban. Mások siettek elhagyni fészküket, s a népnek megnyugtatása és segélynyujtás helyett külföldre vagy más biztosb vidékekre menekültek. Ezekre vonatkoznak Széchenyinek Wesselényihez írt ama sorai: Nincsen valami nagy ideám magamról, de ha a többieknek, velünk egy rendüeknek nyomorúltságit látom, kezdek magamban bízni. Rajtad és rajtam a sor hazánkat boldogítni, stb. Ő maga helyt áll, Sopronban, hol naponként 8–10 az áldozat, s bár meg van győződve a kór ragályos voltáról, s bár nem titkolhatja el a halál e nemétől való borzadását, szorgalmasan részt vesz a helybeli bizottsági munkálatokban. Reményli, hogy maga a veszély végre majd csak észre fogja téríteni az illetőket, hogy rendezzék a viszonyokat, mielőtt cséplő, kasza és balta döntsenek (Czenk aug. 26. 1831 .) Maga, mint földesúr, «Czenki jobbágyaihoz,» egy szép nyilt levelet inézett, melyet Ferencz király is tudomásul vett.* Majd ismét nyugtalanul tépelődik, hogy immár elérte 40-dik évét, s még oly keveset tett! Mikor, mikor fog nagyobb hatáskörben mozoghatni!?
Jul. 24. 1831. Majláth gyüjt. I. k. 148.
Máskor az egész politikai és erkölcsi ujjászületés nagy munkáját, mely bizonynyal egy egész nemzedék elszánt közreműködését s szilárd összetartását föltételezi, – egyedül az ő kezébe látja letéve! s mi természetesebb, mint csüggedése, roskadozása ily nagy felelősség súlya alatt!
Majd visszatér s agyát ostromolja a rémítő képzelet, hogy késő minden: Magyarország meg van halva!* stb.
Ily izgalmak közt valóságos áldás neki a munka. Nem is enged pihenést, csak egy napot is magának.
Ily izgalmak közt valóságos áldás neki a munka. Nem is enged pihenést, csak egy napot is magának.
Naplójában mind sürűbben fordulnak elő az ilyenek: Venez mon cher ami, la mort (szept. 21.). Oh Isten! kegyetlen vagy, elborzadok magamtól (febr. 15.). Mult, jelen, jövő mind sötét. – Oh, még megőrülök! (máj. 1.) Nem tudok szabadulni az öngyilkosság gondolatától (május 22.). Olyan érzésem van, mintha megbolondulnék (máj. 22.). Mint a ki ártatlan, de el van ítélve. – – Hol egy Isten vagyok, hol egy ördög, (máj. 24) stb. stb. V. ö. Naplói. 615. 1. stb.
Mielőtt a Stadiumot, előbbi két művének folytatását, kiadhatta volna, megírta Pestmegye színházi választmányának egyenes felhívására első röpiratát a Magyar Játékszínről.
A magyar játékszín kezdeményezői, Fáyék, Földváryék, Széchenyi akadékoskodásaitól folyvást némi rettegésben éltek. Méltán tartottak attól, hogy Széchenyi nagyratörő terveivel az ő szerényebb, de gyakorlatibb törekvéseiket meghiusítja. Beérték ők az ideiglenesség dicsőségével is, csakhogy mindjárt legyen valami, hogy a budai várban lézengő, de minden jót igérő társulat tönkre ne menjen s az úttörő tehetségek örökre el ne veszszenek.* Széchenyi a jelen pillanatot nem sokba vette; a fényes jövőt tartotta inkább szeme előtt. A kerepesi útat, a Beleznay-telket, mint egy örökös por- és sárfészket utálta, a Dunapartra, vagy legalább is a József-térre akar kimenni, a nádorral és a fővárossal egyetértve. Röpirata, az ezt némileg kiegészítő hirlapi czikkeivel együtt, meg kell vallanunk, nem vitte előbbre az ügyet; az egész, szinte kezdettől végig, egy éles satyrája volt az akkori, elég nyomorúságos viszonyoknak. Belefoglalja a kiváltságos osztály, a régi táblabíró-világ korlátoltságát, előitéleteit, a hitel és közszellem, a személy- és vagyonbiztonság hiányát, több levén nálunk a «testes» ember, mint a «lelkes»; nem feledi az aláírások útján adott becsületszónak divatos megszegését, a könnyen elhamvadó szalmatüzet, a betyárkodást, és fegyelem hiányát stb. S miután szerinte nincs nagyobb egyesítő, mint a siker, s viszont nincs nagyobb szétbomlasztó, mint a sikeretlenség, úgy találja, hogy mind annak ellenkezőjét kell tennünk, a mit eddig tettünk, s addig semmit, míg elegendő pénzünk nem lesz. A pénz-alapot pedig 400 db. 500 pftos részvények útján (= 200,000 frt) akarja összehozni, hozzá téve csipősen, hogy minden aláíró egyuttal valami kezességet is nyujtson, meg hogy aztán a begyűlendő összeg biztos elhelyezése is ne legutolsó gondunk legyen. Az épület maga, melyhez ő külföldről sok szebbnél-szebb terveket és rajzokat gyüjtött össze, egy kellemes «socialis», nem pedig «antisocialis» hajlék legyen. Mert: «öröm több mint pénz; becsület pedig százszorta több» stb. A jó táblabírák, többre becsülve a mai verebet a holnapi túzoknál, megyénként, országgyűlésen, mentek a magok útján; Széchenyi nem tehetett mást, mint elfogadni kénytelen-kelletlen a befejezett tényeket. Álláspontját, mely ismét csak nemes lelkét tükrözteti vissza, évek mulva szépen kifejtette többi közt Nehány szó a nemzeti játékszín körül czímű czikkében, (Pozsony 1835) és ujra a Marseillaise czíműben is. (1840 Társalkodó.) Röpiratának, úgy mint a Lovakról írtnak, németre fordítását, ismét hazafiságból, nem engedte meg. Ellenszenve azonban a szerinte elhibázott intézet (une entreprise échouée) iránt szinte megrögzött benne. Kedvetlenül mozdította elő, inkább arra ügyelt, hogy bár akaratlanul, ártani ne látszassék neki; hibát mindig kellőnél többet talált, akár igazgatásában, akár szereplő művészeiben, kiket, jobbára hazafiságból, ünnepelt a közönség.
Ott voltak: Bartha, Fáncsy, Megyeri, Pály, Telepy, Szentpéteryék, Kántorné, Laborfalvy Róza stb. (L. A nemzeti játékszín története. Bayer József.)
Három kezdeményét (Akadémiát, Lóversenyt, Casinót), bár elég hibát («rothadás szagát» ) talált azokban is, egyelőre biztosítottnak látván, három más tárgyat karolt fel, szinte egy időben s egyenlő buzgalommal: a Duna szabályozását, beleértve a Vaskaput; a Gőzhajózásnak, melynek első zsenge kisérletei Puthon, Benvenuti, Sina s több vállalkozók által már megvoltak téve, meghonosítását;* egy Álló Hidnak Budapesten építését. Ez érdekben tette tanulmányútját Németországon, Belgiumon át, Angol- és Francziaországba, 1832 augusztus közepétől november végeig, Andrássy György gróffal; kivel hol együtt, hol különválva utaztak. Aug. 16-án Bécsből indulva, Linczen, Regensburgon át, 19-én Frankfurtba ér; itt pár napig pihen. Majd a Rajnának veszi ismét útját, tüzetesen megszemléli Metternich herczeg híres johannesbergi szőllejét. A rajnai gőzhajón gyüjt a folyton növekedő közlekedésről tanulságos és bátorító számadatokat. Kölnből Lüttichbe, innét Brüsselbe, hol épen a cholera dühöng, aztán Genfbe, Ostendébe, hol tengeri fürdőt vesz s szeptember 5-én egy pompás skót gőzhajón a Towerhoz ér. Kedélye, – mit, fájdalom, nem hallgathatunk el – folyvást háborog, inkább halni kíván, mint élni; egy általános forradalom kitörését, s Magyarországon minden fáradozásainak meghiusúlását sejdítgeti. «Könyveim minden kritikán aluliak, sőt veszedelmesek.» Ilyeneket akkor ír, mikor még Metternich is megtérve reményeket köt hozzá; a nádor pedig minden anyagi vállalatainál buzgó pártfogójává szegődik. «Oh, miért is születtem, magamnak és másoknak ártalmára!» «Örökre megsemmisülni, más óhajtásom sincs …»
I. Ferencz gőzös, 1830 szept. 4-én tette első próbaútját Bécsből Budapestre; 1831-ben még csak egy maga járt Bécs és Zimony közt.
Szerencsére álmatlan éjein kívül, kevés ideje marad ily szomorú töprengésekre. Gépeket, gyárakat, hidakat, vám- és szállítási viszonyokat kell tanulmányoznia, tőzsérek, szakférfiak (különösen Clarke) ismeretségét keresnie, a mellett nem feledve a Tattersalt és a Travellers Clubbot. Kellemes órái vannak előkelő régi barátjai (Ranelagh, Burghess, Villars, Malborough, Clarendon, Lennox, Jersey, Spencer, stb. stb.) körében, úgyszintén közintézetekben, műgyüjteményekben, szinházakban, stb. Sok pénzt költ, saját úri szükségletein kívül, hazulról kapott megbizatásokra is. A magyar barát Bowring elküldi hozzá emlékkönyvét, melyben több magyar nevet (Kazinczy, Virág stb.) talál, s «en bonne compagnie» e sorokat irja hozzá: «A nemzetiség angyala összeköt, minden nemes embert, habár nyelve, hazája különböz is. S im azért üdvözöllek mint a Magyarnak lelki rokonát. Élj nemzetednek, élj az emberiségnek mint eddig, s hervadhatlan babér zöldülend boldog halántékid körül.» A Londonban meggyökeredzett Batthányinkat nem birja a magyar ügynek megnyerni; Sűrű kirándulásait a vidékre (Oxford, Birmingham, Liverpool, stb.) mellőzhetem, különben is Úti jegyzeteire kellvén utalnom az érdeklődőket.* Tapasztalásait, különösen a Hidakra vonatkozó fontos adatait egybefoglalva, egy külön a Hidegyesülethez intézett Jelentés alakjában, nyilvánosság elé is bocsátotta.
Gr. Sz. I. külföldi útirajzai és följegyzései. 1890. Azután tüzetes jelentését a Hid ügyében. 1833.
Párisban csak nehány napot időz, tanulmányozza a Szajna hidjait.
Gyüjt adatokat még Strassburgban és Stuttgartban is, s Münchennek véve útját, nov. 26-án Bécsben pihen meg a Hattyú fogadóban. 27-én Metternichnél ebédel, 28-án Sinánál, 29-én Reviczkynél, s megy audientiára József nádorhoz. Decz. 2-án otthon van Czenken. De már 6-án Pesten van, hogy tapasztalatait a hid dolgában érvényesítse; 19-én pedig Pozsonyban, az országgyűlésen.
