XVIII.
XVIII.
59. A POZSONYI VÁR,
Széchenyi mint szónok. 1832–36-iki országgyűlés, Kossuth Országgyűlési Tudósításai. Sz. a magyar nyelv mellett. Tárgyak sorrendjéről. Úrbér. Vallásügy. Dunahajózás (Mellőztetés).
SOKAN jellemezték már, többé-kevésbbé találó vonásokkal Széchenyit mint szónokot. Voltak, kik e minőséget egészen megtagadták tőle. Alkotmányos országban, hol a közügyek a közvélemény folytonos éber ellenőrködése alatt nyilvánosan tárgyaltatnak, – tegyük hozzá, Magyarországban s azon korban, mikor a sajtó a legszűkebb korlátok közé szoríttatott, s így a szóbeli közlés kétszeres fontossággal bírt, s a mondott szó hatását az eleven képzelődésű ifjúság gyulékonysága még inkább fokozta: merő lehetetlenség volna föltenni, hogy szónoki tehetség nélkül valaki nevezetesb befolyást gyakorolhatott, vagy csak némi jelentőségre is vergődhetett volna.
Széchenyi épen az a szónok volt, a ki ama körnek, melyben mozgott s ama kornak, melyben élt, legjobban kellett. Nagy tehetsége mellett tanuskodik az, hogy oly izgató s egészen a nagy közönség szája íze szerint beszélő szónokokat, minők akkor Wesselényi, Balog, stb. voltak, ellensúlyozni birt: nem csak fojtott lélekzettel hallgatták meg mindig, hanem bármily csekély kijelentését, – barátai és ellenfelei egyaránt, – szinte eseménynek vették.
Vele sírtunk, vele nevettünk, ötletei villámként kápráztattak, kifejezései sajátságos eredeti volta mindig meglepett, akár tősgyökeres magyarsága, akár németes vagy angolos idegenszerűsége által: de főleg közvetlensége és őszintesége bájolt el.
Nem vettük le szemünket róla, mert minden mozdulata, arczjátéka, taglejtése sajátszerű volt; nem szerettük elszalasztani csak egy szavát is, mert tán a legjava lehetett, mit halkan vagy a morajban ejtett ki; nem untuk soha senki másnak meg nem engedhető ugrásait, eltéréseit a napirendtől, majd sűrű ismétléseit.
Látni és hallani kelle őt; olvasni csak fél élvezet.*
Csalódik, a ki azt írta Sz. beszédeiről (FALK M.), hogy azok olvasva nagyobb hatást tettek, mint hallgatva.
Széchenyi beszédei nem oratiók voltak, hanem genialis rögtönzések. Nemcsak semmi részben nem voltak készültek vagy épen betanultak; sőt kezdettől végig jól átgondoltaknak se nevezhetnők az ő túláradó szivének és forró agyának ez önkéntelen kifakadásait. A fesztelen, parlamenti conversatio úttörője, első feltalálója volt nálunk. A pathost kedvelő Kölcsey, egészen tévesen nevezi «népszónoknak», mely jelzője sokkal inkább Wesselényire illett volna.
Szép embernek épen nem volt mondható, mit maga is jól érzett; de domború keskeny homlokának mély redőiben, Kemény Zsigmond (különben is legtalálóbb jellemzője) «magvas eszméknek barázdáit» ismerte fel, szürkés eleven szeme, a Dessewffy által megénekelt vastag szemöldök folytonos mozgása, melyet néha mintegy bajúszt, ujjaival simítgatott le, arczbőrének sárgás színe, borostára nyirt kurta bajusza, sötét körszakála, a szája körül játszó gúnymosoly, melyet arczizmainak egy állandó keserű vonása kisért, különben sem erős hangjának a meghatottság pillanatjaiban szinte elrekedése, s mindannak, a mit mondott, vagy a mit elhallgatott, közvetlensége, sajátságos, eredeti, soha előre be nem tanult, mindig rögtönzött, néha, mintegy szomszédjától kölcsönkért szóval való kifejezése, illetőleg kitalálni hagyása, minden szabatosságnak s iskolás beosztásnak teljes mellőzése: sokszor a fenszóval gondolkozás benyomását tette hallgatóira; de mindig egy magasabb hatalom, – egy az emberi szívben rejlő isteni erő közellétét sejtette velük.
Az ülésekbe nagy táskákkal járt, melyekből, mihelyt helyét elfoglalta, egymásután rakosgatta ki a zöld asztalra iratait, iróeszközeit, leveleit: az utóbbiak nagy részére, az unalmas vitatkozások alatt irta meg válaszait. Tőle nem követelték, hogy minden részletet figyelemmel kisérjen, hogy a tárgytól el ne térjen, hogy szorosan a kérdéshez , szóljon, ne pedig, mint ő szeretett, «a kérdés körül» beszélgessen, addig a míg neki tetszett. Tudtuk, hogy valamint «nem ért reá» röviden írni, úgy röviden szólni sem ért reá. Hosszabb felszólalásai a gyakori ismétlésektől nem ment fejtegetései után, nem egyszer hallám tőle a phrasist Ezeket pedig előre bocsátván …. Most jön még csak a java, gondoltuk, új lélekzetet véve magunkban: hát ez volt a conclusio. Mindig ujra meglepett a már hallott tréfás végszó: «Ezeket előre bocsátván, – magamat a tekintetes Karok és Rendek további kegyességébe ajánlom». Olykor még hozzátette, mint egy levél végén szokás: «maradván – alázatos szolgájok gróf Széchenyi István».
Szintoly eredeti volt, s néha mulattató, – egész magatartása, taglejtése, még öltözéke is. Magyar díszruhához pantalont, kardhoz esernyőt tán ő viselt először. Arra, hogy a czáfolatot meghallgassa, nem mindig tartotta kötelesnek magát. Egy pesti megyegyűlésen marasztalták, mikor már menőfélben volt, hogy Nyáry akar neki felelni. «Kossuthot meghallgattam, felelt ő, fagylalt után nem eszem paczalt.» Úgy látszik, levelezéseit, s a külföldi hirlapok olvasását nem csak időkimélésből hagyta a gyűlésekre, hanem azért is, hogy magát ott nyugton ülésre kényszerítse. Ha dolga elfogyott, és ha mondandóit elmondotta, nehéz volt őt ott visszatartani; főleg ha a teremnek, mint többnyire, kissé fülledt volt a levegője. Néha beszéd közben egyet fordulva hirtelen elindúlt, mintha kifelé tartana. Tisztelettel hátráltunk, hogy útat nyissunk előtte; de nyomban visszafordult, mintha csak beszéde egy elejtett lánczszemét kereste s találta volna meg, hogy folytassa s berekessze. Álló helyében veszteg maradni különben sem szokott, s mintegy ketreczbe zárt vadállat tipegett-topogott ide-oda. Legeredetibb módon tudta adni a tapsok és helyeslések – (soha sem őszinte) – megvetését. Hirtelen kereket kötött, megakasztotta magát, kérdezve: nem mondott-e valami nagyon bolondot, mivel hogy annyira tetszik nekik. Ah, jött oly idő később, midőn nagyon is szivére vette, hogy honfitársai nem hallgatnak többé reá! …
A régibb országgyűlésekről vajmi töredékes adataink vannak. Az igazi, tőrül metszett, hazafias szónoklatnak mennyi drága gyöngye veszett el örökre, s csak mintegy porrá törve, atómjaiban csillámlik fel itt-ott a reánk maradt gazdag örökségben: a nemzeti lételünket s alkotmányos jogainkat, legalább elvben biztosító, sarkalatos törvényeinkben. De a szervező 1832/6. évi országgyűlésnek, – hazánk e hosszú parlamentjének, – olyan krónikása akadt, kinek neve maga is megóvja a feledéstől az akkor szerepelt nagy és kis embereket, kiknek nevezetesebb alkalmakkor mondott szavait, néha gyorsirói jegyzetek után, többnyire olyanok nélkül is, Kossuth Lajos örökíté meg az ő Országgyűlési tudósításaiban.*
Lásd Gr. Sz. I. beszédei.
E nagybecsű történelmi forrást megvilágítva Széchenyi naplóival, egész biztossággal határozhatjuk meg, majd minden egyes felszólalását és annak hatását.
Ferencz császár és király az országgyűlést (decz. 19.) személyesen nyitotta meg; az öt pontból álló kir. előadások sorában pedig ügyes fogással, első helyre az Úrbért tétette, s azonfelűl a szegény adózó nép sorsának könnyebbítését a házi adónak szabályozásával, hivatkozva a bizottsági munkálatokra (3-dik p.) és az országgyűlési költségeknek a nemesség által viselésével (4-dik p.) a rendeknek szivére kötötte; a másik két pontban az igazságszolgáltatás (2-dik p.) és az úgynevezett kincstári előlegek visszatérítése (5-dik p.), de ismét az adózó nép terheltetése nélkül jutván kifejezésre.
Hálátlan volt tehát a nagyobbrészt földesurakból álló ellenzéki követek azon feladata, miszerint az oly szabadelvű kir. előadások tárgyalását, a sérelmek és kívánatok (gravamina et postulata) előtérbe állításával, hátráltassák.
Sok időt vesztegettek már a Napló, vagy országgyűlési ujság kérdéseivel; míg Kossuth, kezdetben Oroszszal egyesülve, megindította az ő Országgyűlési Tudósításait, a maga költségén és felelősségére.* Egy további előzetes kérdés volt a magyar nyelvnek előbbre vitele, aztán az országgyűlésnek, mint hiresztelve is volt, Pestre áthelyezése, stb. Egyszerre négy izenet jött a főrendekhez, megannyi felirati javaslattal, Kölcsey fogalmazványai.
Első száma decz. 7. 1832-ben jelent meg.
Széchenyinek, a főrendiház jan. 21-ki ülésében mondott első beszédét, mely nagy tapsokat aratott ugyan, de a többséget itt nem ragadta magával, Kossuth a szép gondolatok és szívrázó képzetek egy tömör masszájának nevezi, s bár nem tartozik az e tekintetben első Wesselényi-féle szoros logikai rendszerű beszédek közé, mint a maga nemében hasonlíthatatlan szépségűt dicséri. Szólt, mint az alkalom, nemes lelkének felhevülése s keblének istene készteté; de, gyakori eltérései miatt bajos, ha csak ő maga le nem irná, hű kivonatot adni róla. «Eleink», mondá többi közt, «a nyelvre nézve anyagyilkosok voltak», (mellét verve egy mea culpával) «s ő soha nem látott nemzetet, pedig utazásai közben sokat látott, mely így tapodta volna lábbal legszentebb nemzeti kincsét».
«Mi az országos tárgyakat, úgymond, otthon (házi körben) németül vitatjuk! itt (az ülésben) magyarul szólunk róluk, fel diákul küldjük, ott németre fordítják, mert sokaktul kérnek ám tanácsot, kik se magyarul, se diákul nem tudnak, németül készítik a választ, nekünk diákra fordítva küldik le, mi ismét magyarul vitatjuk és magyarul csinálunk diák törvényt, stb. A sok fordítás sokszor egészen megváltoztatja a dolgok értelmét. Mi eredetileg szerény bár, de őszinte volt, első fordításban sanyarú, másodikban goromba lesz: kész Bábel tornya!» stb.
A főrendek, bár eléggé mulattak rajta, a nádor emlékeztetésére: Nihil per excerpta, viszont – izenetüket magyarul írták ugyan, de a magyar felírás, királyi válasz- és törvény szövegezésének kérdéseit az országgyűlés szervezésével szorosan egybefüggőnek vélték, s ezúttal mellőzték. S így Széchenyinek még többször volt alkalma ez ügyben, melyet minden másnak eleibe tett, az erős meggyőződés hangján, nyomatékosan, olykor elkeseredéssel, nyilatkozni.
Már második felszólalásakor, febr. 9-én 1833. Széchenyi a Rendek ellen szólt, s némi ellenkezésbe jött barátjával Wesselényivel, kit ez alkalommal rabulistának nevez.
A Rendek az országgyűlésnek bár indokoltan is (t. i. a cholera miatt) a rendes időnél valamivel későbben történt egybehivatását nem akarták szó nélkül hagyni. Egyuttal azon nézetüknek is adtak kifejezést, hogy nem az Úrbér volna a legsürgősb tárgy, hanem az ország jóllétét szerintük közelebb érdeklő kereskedelmi, adó-, közmunka-, katonatartási stb. ügyek.*
Orszgyül. Irásai I. k. V II. sz.
Széchenyi ellene nyilatkozik e «pedanteriának». Neki nem az fájt, hogy diéta nem volt, hanem az, hogy cholera volt. De ez nem mi tőlünk, hanem az Istentől függött, stb. Hosszasabban fejti ki nézeteit a másik kérdésre, a teendők sorrendére nézve. Ezt a beszédét hasonlítja Kossuth oly drága ritkaságok gyűjteményéhez, mely szétszórva hever egy teremben, de így is nagy értéket képvisel. Hátramaradásunk főokát abban látja, hogy a principiumnak feláldozzuk a dolgot magát. Rossz útakon járunk, feldűlünk, kékre ütjük testünket; hagyján! csak a principium álljon. Csekély népességünket fogyasztja mocsáraink dögleletes gőzölgése, vizeink korlátlanok, mind semmi: csak álljon a principium. Ha más tárgy volna első helyre téve, nem szólna: de mivel a parasztnak az ügye az, ki nálunk «ex principio» nincs repraesentálva: kötelességünk egyenesen bemenni a propositiókba, stb. Hátramaradásunknak, – hozzá teszi ezt még, – másik oka, hogy mi azt hiszszük, csak az az igazi patriotismus, az a derék liberalitás, ha mindég és mindenben oppositiot formálunk a kormány ellen, stb. Hagyjunk fel már egyszer a theoriákkal: mindegy, akármivel kezdjük; csak kezdjük már egyszer. – Segítsünk philantropice, ott a hol tőlünk függ s ne toljuk másra a hibát; ne hasonlítsunk örökké az olló két késéhez, mely mindig csak azt vágja, a mi közéje kerül. – Felhozza elődeink példáját, kik 1741-ben Mária Terézia felhivására, nem sokat törődve a principiummal,* bementek Siléziába, elfoglalták Boroszlót, s oly szép dolgokat vittek véghez, melyeknek emléke azok előtt is kedves, kik azt hiszik: Magyarország volt, de azok előtt is, kik velem együtt azt hiszik: Magyarország lesz. Tisztelet, becsület a Silezitáknak, én igen szeretem őket, de bizony még inkább szeretem Magyarországot. Ha atyáink, mellőzve a principiumot, bémentek oda tétovázás nélkül, akkor mi most, midőn hazánk nyolcz-kilencz millió lakosa boldogságáról van szó, a kir. előadásokba bemenni késnénk? …stb.*
A törvény a felkelő nemes hadsereget nem kötelezte, hogy az ország határait átlépje.
L. Gr. Sz. I. beszédei.
Az Országgy. Tudósítások szerkesztője, kitől e beszéd kivonatát átvettük, a milyen határozott ellenzéki volt, úgy e kérdésben nyilván Széchenyinek adott igazat, sőt meg is rótta azt a hibás taktikát, hogy azt, a mit egyszer meg kelle tenniök, nem önként, a magok jószántából, hanem mintegy a kormány nógatására s kelletlen tették. Kölcsey is ily nézetben volt.*
L. Naplója.
Egy másik beszédében, Széchenyi rendes kerékvágásába zökkenve, hol a kormányt, hol az ellenzéket dicséri s váltakozva korholgatja, nem törődve sem egyik, sem másik fél gáncsaival vagy tapsaival. A nevetőket többnyire a maga részére vonta. A kérgen rágicsálókat emlékeztette egy bizonyos kis német tartományi országgyűlésre, melyen három napig disputáltak azon, vajon az asszonyságokat bebocsássák-e a karzatra, míg végre 34 vokssal igenre dőlt el a nagy kérdés. Azok felé fordulva, kik a só árát állíták előtérbe a személy s vagyon biztossága, önkény megszüntetése stb. (szóval az úrbér) ellenében, «ez épen olyan», mondá, «mintha demonstrálni akarnám, hogy a kinek még se háza, se kenyere, se széke, se asztala nincsen, annak jóllétére egy sótartó az első fundamentum».
Ez ülésben, saját feljegyzései szerint, többször is, még pedig «jól beszélt».* Sérté önérzetét, hogy független nézetének nyilvánítását rossz néven vették, s bizonyos elégtételt vett magának azzal, hogy jól és «gorombán» oda mondogatott nekik, a kik hazafiság leple alatt magán érdekeiket legyezgették. Vele tartva gr. Károlyi György is a népet jobban látta a felsőházban, mint a rendek házában képviselve.
A hol az Országgyűlési Tudósítások keltezése nem vág össze Széchenyi naplójegyzeteivel, az utóbbiakhoz kelle tartani magamat.
Följegyzésre méltók Széchenyinek még az úgynevezett vallásügyben tett szabadelvű, de gyermekkora óta táplált meleg, vallásos érzületével épen nem ellenkező, nyilatkozatai. Ezekkel többnyire «magával ragadta» a püspökök kivételével egész hallgatóságát (márcz. 9., 27., 28.). Egy ily alkalommal mint vivmányt jegyezheti fel, hogy az elnök a szavazatoknak nem «ponderálása», hanem «numerálása» után, a többség akarata szerint mondotta ki a végzést. (Reversalisok eltörlését 27-én 32, 23 ellen.) Ellenben, szabadelvű barátjaival együtt nyomban vereséget szenvedett (28-án) az 1791: XXVI. törvényczikknek vitatáson kívül helyezésével. Az a törvény, mondá, csak azt bizonyítja, minő nemes elszántsággal viselkedtek elődeink, s minket arra int, hogy mi se legyünk alábbvalók náloknál. De a többség semmivel sem akart, egy féllépésnyire is előbbre menni. Ez a szabadelvűeknek hosszabb időre elvette még a kedvét is a további tárgyalásokban való részvételtől.
A hosszura nyuló országgyűlés alatt Széchenyi különben is többnyire távolléte által tündökölt. Hol Pesten, hol Bécsben, vagy még Czenken is akadt neki dolga. (Hid, Városszabályozás, Lóverseny, Lövölde, Szinház, Akadémia, Selyemtenyésztés, stb., stb.)
Fentebb ismertetett első aldunai útjából hazatértében egy levelet intézett pártfogójához, a nádorhoz, melyben minden hivatalos szinezet nélkül értesíti, hogy útjának főczélját elérte, s daczára roskadozó egészségi állapotának, mindazon előismereteket megszerezte magának, melyek egy alapos jelentés megtételéhez, a folyam egész mibenlétéről szükségesek valának, miszerint hazánk e nagy jelentőségü csatornájának, úgy az oly sűrű mocsárok kiszárítása, mint a kereskedés élénkítése, a külországokkal való forgalom gyorsítása tekintetében, már a most élő nemzedék által is, részben és lassanként leendő felhasználhatása kitüntetvem legyen, stb. (Bujukdere aug. 24. 1830.) E levélből mellesleg megértjük, hogy az akadémiára tett ajánlata nem egy évi, hanem három évi jövedelmét is igénybe veszi; és hogy nem tartotta feleslegesnek az általa alapított új intézet igazgatóságába való kineveztetését mintegy kérelmezni!* Ezt bizonynyal csak puszta formaságnak tekintették; de már azt, hogy a kormány, már t. i. a bécsi Hofkriegsrath egy hivatalos szemleútra a Dunán Estei Ferdinánd főherczeget küldötte ki, Széchenyit pedig a mennyiben részt akarna venni, a folyamodás útjára utasitotta, sőt, mikor e kedvencz eszméje az önmegtagadás e nagy áldozatára is reábírta, egy tagadó válaszszal keserítette meg, ha csak a Piragóval való felsűlés megtorlásával nem, alig tudnók megmagyarázni. Desfours vitte meg a választ, hogy mivel most csak katonai szempontok forognak fenn, ő cs. k. fensége Zimonyig senkinek sem tilthatja ugyan el a hajó használatát; de már ez állomáson túl fentartotta azt kizárólag magának és előre kiszemelt kiséretének.
Majláth B. Gr. Sz. I. levelei. I, k. 138. sz.
60. ESTEI FERDINÁND FŐHERCZEG.
(Az Orsz. Képtárban levő eredetiről.)
Széchenyi, kire a nép akkor már ujjal mutogatott, mint «a magyarok istenére», «megváltójára» stb. s a ki bizonynyal nem volt ment minden hiúságtól, hogy ne érezte volna legmélyebben ily méltatlanság szúró töviseit! Csoda-e, ha álmatlan éjei vannak, ha ismét öngyilkosságra gondol, ha Magyarországot haldokolni látja!*
Végrendeletét is ily hangulatban írta meg.
Az udvar ingó kegye után nádszálként hajlong a magas körök jó indulata. Szájról-szájra járt Metternich élcze, hogy Széchenyi azt hiszi, ő találta fel a Dunát. Ez időben a «haute creme» által mindenütt mellőzve s egészen elszigetelve «sárral megdobálva» látta (képzelte) magát. A főherczeg elindult május 4-én 1832.
«Il faut souffrir pour le bien public», jegyzi naplójába Széchenyi s imádkozik istenhez, hogy öntsön szivébe erőt és nyugalmat …. . Szerencsére fordult a koczka a nádor illetékes beavatkozására.
