XXXII.
XXXII.
«Eszély» (Klugheit). Akademiai beszéd (nov. 27.). `Wesselényi föllép ellene Wesselényi a nemzetiségekről (Szózata). Sz. lelki küzdelmei. Újságíró lesz (Jelenkor). Hírlapi czikkei. Hídrészvényei. A színházi botrányokról. A Kossuth elleni polemia.
AZ AKADÉMIA ügyeit, bár az ülések néha «úntatták», soha sem tévesztette szem elől; gróf Teleki József mellett, ki nemsokára Bécsbe hivatott (az udvari kanczelláriához 1832.), ő, mint másodelnök, mindig helyt állott. Szokásba vette, hogy egy-egy eszébe ötlött idegen szót, vagy fogalmat krétával a fekete táblára felírt, s kérte annak magyarra legtalálóbb módon lefordítását. Többnyire az eszmékkel, melyek épen foglalkoztatták, függött az össze. E napokban a német Klugheit forgott leginkább agyában, mint melynek hiányát észlelé és korholá közéletünkben, főleg a Kossuth és pártja érzelgős, de a bölcs számítást és biztos taktikát nélkülöző politikájában. Az új ,eszély’ szó jött divatba, a szintén új ,kedély’ formájára; noha föltehető, hogy Széchenyi maga s vele tartó hívei nem annyira a szót, mint magát a dolgot, melyet a régi ,okosság’ elég nyomatékosan kifejez, nélkülözték azon izgalmas, szenvedélyes eljárásban, melyben fejlődésünk békés menetére veszélyt láttak. Az «akadémiai beszéd» egészen a Kelet Népe hangulatában volt írva, noha a vádlottak közül senkit sem nevezett, sem azon korlátokat, melyek a társadalmi és tudományos szempontokat a politikaiaktól elválasztják s a pártnézeteknek fölibe emelik, át nem lépte. Bevezető soraival is jelzé, mit később politikai vitáiban sokszor ismételt, hogy minő súlyt fektet a «szerepek» fel nem cserélésére. A beszédet, melynek minden szavát jól megfontolta, a november 27-kén tartatott XI-dik zár- és díszülésben, Pestmegye termében, állva, zsúfolt közönség előtt, két óránál tovább olvasá, jól észrevéve barátai hüledezését, ellenfelei elfojtott boszankodását, előre látva a vihart is, melyet az kelteni fog.
Visszament a magyar tudományos akadémia alapítása eszméjére, történetére, léte czéljára, tágabb és szorosabb rendeltetésére, méltányolva a kezdők eltérő nézeteit, melyek majd a nyelvnek csak terjesztésére, átalánosítására, majd tanítóképzők (praeparandiák) állítására, s végre eltekintve minden philologiától, inkább a reálékra (polytechnicumra) fektettek nagyobb súlyt, elismerve szinte «kivétel nélküli dolognak, hogy az, ki szóval erős, tettben gyenge szokott lenni.» Mint leghelyesebbet állapítá meg, úgy miként a nemes alapítók első áldozataikat föltételként hozzá is kötötték, hogy «kivételes állásuknál fogva» semmi más ne legyen, mint épen az, a mi lett. Nemcsak látszólag, mondá, de valósággal a nemzetnek sürgősb és komolyabb tenni valója nem lehetett, mint nyelvét lehetőleg közel vinni a szoros tudomány szabatosságához: így fogja csak mai felvilágosult napjainkban, mert anyagi diadal nem győzelem, hanem elnyomás, a legnagyobb számot legszaporábban saját érdeke körül összepontosítni. Reá tér nyomban aggályaira s nyelvünk és ezzel oly szorosan egybefüggő nemzetiségünk ügyét, habár a törvény védi is, még mindig nem látja eléggé biztosítva, s remegve néz a jövő elébe. S ezzel odafordul túlzóink ellen, kik mindent, a legnagyobbat úgy, mint a legkisebbet, magyar köntösbe akarnak öltöztetni, s mi nem ebben jelenik meg, azt már gyanússá teszik. «Hálával adózik ama dicsőknek, kik nehéz időkben nemzetiségünket megmentették, kiknek köszönhetjük, hogy jellemtelen szolgagyarmattá nem sülyedtünk.» «Mi reánk újabbakra, kikre hasonlíthatlanul kedvezőbben fordultak az idők, azon szent kötelesség szállott meg nem rontani otromba kézzel, sőt mint szemünk fényét, mint lelkünk üdvét, óvni minden hátraeséstől s ápolni erőnk szerint azt, mit annyi veszélyek közt egyedül a leghűbb, leggyöngédebb anyai kedély birt megmenteni, minthogy egyedül hasonló érzelem, hasonló türelem háríthatja el a magyarnak végenyészetét ezentúl is és egyedül ezekben rejlik azon feltámadási életszikra és erő, mely fajtánknak jövendőt igér.» Nem kárhoztatja tehát magában véve azt a féltékenységet, mely oly sokakon az idegen nyelvűek iránt annyira uralkodik; de azt túlhajtásaiban, s az okvetlen felköltendő ellenhatás miatt, nagyon veszedelmesnek tartja s azt kérdi, vajjon okvetlen nemzeti kifejlésünknek alapjáúl szolgálhat-e e lelkület? s vajjon nem fogja-e az előbb sírba dönteni a magyart, mint pislogó élete (?!) maga magától aludt volna el? – Nem kárhoztatja ő a lelkesedést, mert, úgymond, «jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért» «Férfiútól azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olyantól, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem» …«Épen azok kikeléseit, gyanúsításait hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követvén, önvére mellett buzog, kik legcsiklándósabbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány!» – «Igen, terjeszteni kell a nyelvet, a nemzetiséget. Helyes; de mikép?»... «Nem azért forog veszélyben lételünk, mert kevesen vagyunk; hanem, mert súlyunk oly parányi – – mert a nehány macedoni bors megtöri a számtalan persa borsót, és kisszámú hellen hős dicsőíti fel Marathon síkjait.» – «Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt sympathiát is kell gerjeszteni.» «Itt az enthusiasmus ritkán használ, a hóbort pedig mindig árt.» «Hogy vérünk elvégre nagy, hatalmas és dicső nemzetté váljék, azt soha el nem érjük, ha csak lelki felsőbbség által nem.» – «Egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, de épen ellenkezőleg veszélybe döntik azt, ha egyéb jó tulajdonaik hátterében nem világlík az erkölcsi felsőbbség ellenállhatatlan súlyával a civilisatiónak varázs hatalma.» «A magyar szó még nem magyar érzés» stb. Elemezve a «Klugheit» szónak értelmét, s érezve, hogy miután a nagy tömegnek nem hizelkedett, jóakaróinak csekély számát is tán még inkább gyérítette, az akadémia hozzájárulását hívja fel, hosszú értekezése zársoraiban ahhoz: «hogy Magyarország ne csak külsőleg és ámítólag (!) jószínűnek, elégültnek, gazdagnak és fényesnek lássék; ámde mindig növekedve s hosszú időkre terjedve belsőkép is, valódilag jó egészségű, boldog, dicső és hatalmas legyen».
Első, a ki megtámadta, a Pesti Hirlap tudósítója volt, még pedig épen arról az oldalról, mely ellen a beszéd mindjárt bevezető soraiban tiltakozott. «Szomorú szivvel», úgymond, «s bánatos érzéssel jön az ülésből, melyben ha egy emlékbeszédet s a hivatalos jelentéseket nem hallotta volna, soha sem hinné, hogy az akadémia ülése volt; mert egészen a politikai szenvedélyek küzdhomokán kellett képzelnie magát, hol azonban szólni csak az egyik félnek volt szabad; s oly vadakat volt kénytelen végig hallgatni, minőket a magyar tudós társaság ülésében valaha hallhatni nem is álmodott» stb. Maga a szerkesztő, függőben tartja itéletét, míg a beszédet nyomtatva nem látja. Nyilván oly értelmezést adtak a hallottaknak, mintha az akkor lábrakapott illir és pánszláv mozgalmak igazolásai, sőt szítói lettek volna, holott ezek említve sem voltak, a sorok közt pedig inkább csitításuk, élök tompítása, sérelmeik, panaszaik orvoslása, vagyis elejök vétele volt olvasható. Felbujtották az önkéntes számkivetésben Freiwaldauban élő Wesselényit, emelje fel ő mázsás szavát, mint országos tekintély s az akadémiának is igazgató tagja, mentse meg a haza, mentse meg az akadémia becsületét. A Pesti Hirlap deczember 18-diki számában jelent meg czikke, mely az eddig csak lappangó szakadást az egykori jó barátok közt nyilvánossá, évekig tartóvá tette. Nyilatkozata egy vezérczikk helyét foglalja el. Mint maga is az akadémiának egyik alapító és tiszteletbeli tagja, felhíva érzi magát kijelenteni, hogy ez intézet elnöke semmikép sem volt jogosítva a társaság nevében (?) szólani, úgy a hogy szólott, «reá sütve nemzetünkre egy nem érdemlett gyalázat bélyegét». Azon állítást, mintha a szláv mozgalmat mint reactiót, a magyar nyelv melletti túlbuzgóság szülte volna, alaptalannak, erőltetett ürügynek, rosszúl fedő palástnak mondja; tagadva, hogy az alkotmányos, szabad szellemű magyart, nemzetisége s nyelve iránti legforróbb buzgalma is szlávok üldözésére s ezek elleni gyűlölségre bírná s bírhatná és határozottan állítja, hogy «valamint azok, kik nemzetiségünket az idegen fajúak és ajkúak ellen erőszak által akarnák emelni vagy terjeszteni, jog és ész ellen vétkeznek; úgy mindaz, ki a magyar nyelv és nemzetiség ellen törekszik s ama mozgalmakat pártolja vagy előmozdítja, tudva vagy nem tudva, legszentebb érdekeinknek ellensége».
Utána maga Kossuth egészen kiméletlenül megnyomja a tollat, ámbár a vád alatti beszédet nyomtatásban még nem látta, de azért kimondja az itéletet, hogy a nemes gróf ezúttal csakugyan minden pártnak és minden színezetnek az országban hadat izent, legszentebb érdekeinknek ellene nyilatkozott s az egész nemzetre reá süté a jogtalan bánás bélyegét stb. Sorban ismerteti a magyar nyelv érdekében eddig hozott törvényeket, – melyeknek, mint láttuk, egyik főszerzőjét épen Széchenyiben, a legnagyobb magyarban kell vala tisztelnie (V. ö. gróf Sz. I. beszédei), egyenként bizonyítja, mi semmi bizonyításra nem szorult, s legkevésbbé Széchenyi ellenében, hogy azok semmikép sem lépték át a jogosság és méltányosság korlátait és az idegen ajkúaknak legkisebb panaszra alkalmat nem adtak. A Pesti Hirlap ugyanazon számában megkezdi ismertetését a távollevő Wesselényi még kéziratban levő munkájának, mely szintúgy mint a már közkézen forgó Balitéletek elfogulatlan biráló előtt inkább Széchenyi igazolására, mint elitélésére lett volna felhasználható. Hisz’ mind a ketten, sőt mind a hárman, Pulszkyval együtt, ki egy hosszú czikksorozatot indított meg ellene (Pesti Hirlap), mind a négyen voltakép egyet akarnak s más-más útakon ugyanazon következtetésre jutnak. A «Hitelt» sokrészben tanulságosan kiegészítő amaz első munkájában (bármennyit «törölt» is, mint már jobban és szebben elmondottakat, belőle)* az idegen ajkú nemzetiségről többek közt Wesselényi így nyilatkozik: «A köztünk élő külön nyelvű s fajú népeknek egymás ellen táplált sok előitélete s az abból származó idegenség, sőt gyűlölség s ellenséges törekedés hazánknak egyik veszélye. Mindezeket a magyar gyakran megveti s lenézi. Igaz, hogy ő valódi házi gazda, de a többi sem csupa szálló, nem kóbor jövevény: azok is részesei nemzeti lételünknek, élnek a polgári alkotmány javaival, s hordják ám terheit. Önmagát gyengíti (a magyar) azokat elgyengítvén s magától távol tartván, ők is részökről majdnem egészen idegeneknek tartják magokat». (78.) S mikor a birtok- és hivatalképességről, mellesleg a zsidók egyenjogosításáról is szól, egyátalában nem látja a nemzetiségünket fenyegető veszélyeket. Hajdan, úgymond, idegenből sok jó magyar vált; hány, már most igaz magyar nemzetség van, melynek törzsöke külföldi? – Felsorolván a szellemi hódítás szelidebb módjait (épen úgy, mint Széchenyi) legkevésbbé czélirányosnak, sőt félrevezetőnek mondja az erőltetést és kényszerítést. Fölösleges törvény által parancsolni, hogy mindenki tartozik magyarul tudni, hivatalba ne léphessen stb. Ily erkölcsi kényszerítés csak indirect úton lehet stb. (261.) Ha pedig valaki a «Szózat»-ot, Wesselényi államférfias előrelátásának ez emlék-jelét, ma újra átlapozza, lépten-nyomon ugyanazon mérséklő és intő helyekre fog találni, melyekre Széchenyi akadémiai beszédének egész foglalatjával szinte azonosok. «Jogok érzetéből származott s a vágyak legélénkebbjei által táplált követelések …erőszakos elfojtása s elnyomásukra intézett minden törekvés oly ellentállást és küzdést szül, mely a felek akármelyikére is hozhat, de sokkal nagyobb hihetőséggel a kisebb számból állóra hozand végveszélyt.» (35.) «Különböző nemzetiségeket magában foglaló országban az egyedüli mód, mely a nemzeti egység hatalmas kötszerét sikerrel pótolhatja, azok egyenlő s rokon polgári érdekek alatt s általi egyesítése.» – «Annyira kell minden faj- és nyelvbelit, szellemi s anyagi érdekénél fogva az egészhez, s annak alkotmányához csatolni, miszerint mindkét tekintetbeni jólétöknek abban találják fel pártolóját s előmozdítóját.» (108–9.) «Az idegen nemzetiségeknek beolvasztása csak a civilisatio s értelmi fejlődés lehető magas fokra emelésével szerzett túlsúlyunk s felsőbbségünk által (mintha Széchenyi szavai volnának!) történhetett volna.» «Különválásuk még ellenségesebbé tételére nagy hatással volt az a gőg és megvetés, melylyel magyarok szlávok iránt, fáj dalom! nem ritkán s nem kis mértékben viseltettek» stb. (259.) «Azért teendőink legelsőbbike szláv polgártársainknak követelései közül azt, a mi helyes, méltányolni s teljesíteni.» (270.) «Nincs nemzetiségünknek ártalmasb ellensége a betyáros magyarságnál.» (284.) De mit mond mindezek után még a németről is? «A magyar századokon át (s mi jött 1843 óta még közbe!) anyja tejével szívta a német iránti kedvetlen s visszás érzetet, – nagy változás s átalakulás kelletik arra, hogy a magyar valódi rokonának a németet tekintse. De változtak a körülmények s idők s nekünk is változni kell. Hogy a német egyedül valódi s természetes szövetségesünk, érdeki rokonunk, ez jelenben tagadhatatlan igazság s czáfolhatatlan tény.» (367.) Többet ennél más és más alakban aligha mondott vagy irt Széchenyi.
Lásd gróf Széchenyihez Sibón ápr. 16-án 1830-ban írt levelét. (Gr. Széchenyi István Naplói 338.)
Világos, hogy az akadémiai beszéd nem ok, hanem csak ürügy volt, vagy mondjuk, jó alkalom az elválásra. Alaptalan volt úgy az a vád, hogy az akadémia elnöki székét pártszenvedélyek szítására használta fel, nem is az akadémia nevében beszélt, hanem saját egyéni s mint mondá, majdnem elszigetelten álló nézeteit és aggályait fejezé ki, mire bármely erkölcsi testület tagjának kétségtelen joga van; nem is az egész nemzetre, vagy a magyarságra süté a más ajkuak iránti türelmetlenség bélyegét, hanem csak itt-ott feltünedező egyes túlzókra, kiket ellenfelei már erősebben maguk sem «bélyegezhettek» meg, mint mikor oly élesen tiltakoztak a velök való azonosíttatás ellen, hogy csakis szellemi felsőbbségünk és szelid hódítás eszközeivel biztosíthatjuk nemzetiségi és állami legfőbb érdekeinket; azt sem lehetett tagadásba venni, hogy a magyar tudományos akadémiánk, bármint vélekedtek némely kérdésekben egyes tagjai, társadalmi és irodalmi téren első sorban van hivatva ama magasabb értelmiséget s ama szelid, de ellenállhatatlan hódítást, minden méltatlan módok határozott visszautasításával érvényre emelni: az idő szerinti elnöke tehát helyesen intézte épen hozzá intő szózatát, buzdító felhivását.
Széchenyi szózata, mely lényegileg; mint az imént láttuk, nagyon is megegyez a Wesselényi «Szózatával», akár ma is lehetett volna írva és elmondva ugyanazon a helyen. Ötven év választ el, s vitt előbbre bennünket, – számos botlásaink daczára, – szinte minden téren; nem mi volnánk az egyedüliek a világtörténelemben, kiket a jó szerencse kedvezése, akár mint egyes embereket, akár mint nemzetet, ismét elbizottá tenne: feledékenynyé a multra, könnyelművé a jövőre nézve. Reánk fér az intés, ha csak a hizelgők ellensúlyozására is. Széchenyi szavai nem avultak el, akár mint jóslatot tekintsük a bekövetkezett nagy válságra nézve, melyet egész élete feláldozásával tőlünk elhárítani igyekezett; akár mint igazolását a Deák bölcs politikájának, mely épen Széchenyi nyomdokain haladva, a mi 1868-diki nemzetiségi törvényünkben (XLIV.) nyert kifejezést; akár mint tanácsot és útmutatást, a jövőben követendő eljárásra nézve.
Wesselényi támadása, úgy látszik, váratlanúl lepte meg Széchenyit, daczára a köztök már régóta fenforgott különbözetnek. «Mint embert és mint barátot», – így irja naplójában, – «mélyen elszomorít; de mint politikus, csak örülhetek rajta, mert most én is szólhatok!» Helmeczyvel már régóta egyezkedett, most egészen megérett elhatározása, hogy újságíróvá lesz. (Írott szerződése is volt a Jelenkorral, melynek jó darab időn át legszorgalmasabb munkatársa lett.)
102. A SZÓZAT CZÍMLAPJA.
Széchenyi ama két szék közötti kényelmetlen helyzetben érezte magát, melyet Kossuth első «Felelet»-ében már megjósolt neki, egyúttal eleibe tartva népszerűsége elvesztésének szomorú képét, mely nélkül pedig mai napság minden államférfiúnak legüdvösebb hatásköre is megzsibbasztva marad s koczkáztatja legfőbb czélját, a sikert. Nem is vette azt közömbösen Széchenyi s elhárította volna magáról a keserű kelyhet; de egy reá rótt szent kötelességet látott benne, s zarándoki áhítattal ment lépésről-lépésre előbbre a tövises úton. «Nem szeretne» – úgymond – «meghalni így, mielőtt rendszerét (melyben több kétkedőt, mint hívőt látott maga körül) egészen kifejthetné s honfitársait (tán még magát Kossuthot is?!) úgy szándéka tisztaságáról,. mint számításai (taktikája, modora) biztos voltáról meggyőzhetné.» «Lehet-e» – kérdi – «ily complicált helyzetet tovább tűrni ezt a feje felett függő Damocles kardját?!»
Szándéka tisztaságát Kossuth soha sem vonta kétségbe; sem a pártélet ama fejlődésében, melyet sokan oly aggódva néztek, valami nemzeti szerencsétlenséget nem látott. Fölvette a keztyűt minden téren, elmésségre elmésséggel, pathosra pathosszal, ironiára ironiával felelt. Idézetekben sem szűkölködött, ellenfele kedvencz költőiből, példának okáért Schillerből. Rá olvasá egyszer: Wie kleine Schritte geht so’n grosser Mann; másszor: Auch das Wort ist That; a hirlapirodalom új lendületére: Der neue Lenz bringt neue Saaten. Egy Lipcsében megjelent röpirat* őt mint a felforgatás elvének személyesítőjét (Der personificirte Gedanke des umwälzenden Zeitgeistes) mutatván be, mi vajmi közel járt Széchenyi gyanusításaihoz, nevetve felel reá: Zu viel Ehre! De Széchenyire is, ki a hazát általa veszélybe döntve látja, tréfásan alkalmazza a régi magyar nótát: Nem magyar az, czudar az, – ki tudniillik ily veszélyben kardot nem rántana. A Pesti Hirlaphoz mellékelve közli a Jelenkor szerkesztőjéhez intézett (decz. 10-én 1842) nyilt levelét, s igazi büszkeséggel üdvözli őt, mint méltó s lovagias pályatársát. A nemes gróf, a mint látszik, a hont veszélyben, s a mi különös, legsürgősebb életkérdéseinket csökönyös mozdulatlanságra korbácsolva hiszi, – úgy érzi, hogy nemzeti testünket, minden színezeten keresztül egyet sem véve ki, rothadás jelei hatják keresztül. Legyen üdvöz a sorompók közt. A nemes gróf senki színét sem viseli, sőt mindenütt rothadást lát; a harcz tehát másoknak is szól, nemcsak nekünk; de egy első assault szerencséjében vagy dicsőségében mi részesültünk. Üdvözöljük! Tért, fegyvert, a mint tetszeni fog, elfogadunk stb.*
Oesterreich u. d. Staatsmänner. Leipzig, 1843.
Pesti Hirlap, 1842 decz. 29. Az új év cz. a.
Széchenyi hirlapírói működése, ha nem számítjuk is hozzá a Felső-Magyarországi Minervában megjelent stilgyakorlatokat, már tíz évvel ezelőtt kezdődött. Hirlapi czikkei, egybegyűjtve, két jókora kötetet töltenek be, s hazánk nagy reformatorát, mint a magyar hirlapirodalom megteremtőjét, ismertetik meg velünk.* A dunai gőzhajózás érdekében írt, külön kötetben is megjelent czikkeit, melyek a ma is olvasásra méltó gyűjteménynek mintegy bevezetését képezik, volt már alkalmunk említeni. Az első czikk kelt julius 5. 1834.; az utolsó, melylyel a sorozat mintegy félbeszakíttatott (a XXI-dik), november 30. 1836. (Mind a Társalkodóban.) Emlékezetbe hozzuk egyéb nevezetesebb felszólalásait is. Ezek: a Nehány szó a magyar játékszín körül». (Társalkodó, 1835 okt. 31.) Ezt megelőzte, mint tudjuk, a Magyar Játékszínrül három évvel előbb írt röpirata melynek szatirai élét most kissé enyhítette, némi elégtételt szolgáltatva az «ideiglenes» színházat oly nagy áldozattal és erőfeszítéssel létrehozó derék táblabiráknak, habár «több jóakarattal, mint tehetséggel» rendelkező buzgóságuk legalább egy félszázaddal (úgy látszik, örökre) hátra lökte a Dunaparton a nádor telkén építendő, a nemzet méltóságához illőbb «véglegest». Következett vitája Oroszszal, (szójátékkal: Ó-rossz!), későbbi nagy tisztelőjével, «Némely orosz tárgyakról» czím alatt. (Társalkodó 72. sz. 1838.) Egy felhivás a «Nemzeti casino tagjaihoz». (Február 15. 1839. A «Minimum». (Junius 5. 1839. «Selyemről». (Okt. 17. 1840.) A «Marseillaise», (Nov. 5. 1840.) Ebben még csak gyengén, amúgy szőrmentiben kefélgeti azt a «nehány ifjat», kit a nagy többség, melyben forradalmi hajlamokat egyáltalában nem akar észrevenni, féken tartani nem birt. E czikk csonkítatlan megjelenését erőltetnie kellett és Cseh könyvvizsgálóval komoly összetűzése volt e miatt. Orosz (most már hozzá közeledve) siet azt olvasóival egész terjedelmében közölni (Kis Futár, november 26.) s ezt az egy czikket a Társalkodó egész egy évi folyamával felérőnek mondja. Széchenyi hibának tartotta a hatósági beavatkozást. Tessék, játszák a marseillaise-t akárhol, és akárhányszor s ráadásul a Ça ira nótát is; nem leszünk azért forradalmárok: hadd muzsikáltassák magokat kényök-kedvök szerint. «Tilalom helyett inkább azt parancsolnám, hogy minden bandának tizenkét évig egymás után naponként háromszor elő kell adni azt a Marseillaise-t, (úgy, mint a Rákóczyt!) s nem tudom, azok a «nehány ifjak» (rá únva) megkimélnék-e ablakaimat» stb. A nádor mindazonáltal nem vette oly könnyen a dolgot s a Veszter bandáját, miután az a híres franczia indulót másnap közkivánatra még egyszer elfújta (bár a Ça ira nélkül), a városból kiutasíttatta. A Pesti Hirlap védelmükre kelt a heveskedőknek (P. H. 228.) s e szóváltásban már mintegy előjátékát szemlélhetjük a nemsokára kifejlett nagy harcznak Széchenyi és Kossuth között. – Jött «Nehány szó a budapesti lánczhíd ügye körül» (Jelenkor, decz. 22. 1841). Széchenyinek, ki e nagy vállalat létesítését élete egyik fő feladatának ismerte, a Kelet Népé-nek megjelenése után hírül hozták, hogy egy bizonyos «faj» őt többi közt azzal is gyanúsítgatja, hogy e vállalatnál a közérdek rovására valami anyagi nyereségre törekszik. Erre azzal válaszolt, hogy e czikke megjelenése előtt összes 160 drb. részvényeit báró Eötvös Józsefnél, ki épen akkor adta ki Kossuth védelmére röpiratát, letétbe helyezte, s felszólított minden érdeklődőt, hogy tessék azokat, mint a közönség rendelkezésére állókat, magához váltani. Vevő nem találkozott.* – Közvetlen megelőzte a Wesselényi ellen írt czikksorozatot még két erős czikk a Pesti Hirlap ellen: «Német színházi botrány és ahhoz még egy kis advány» czímen. (Jelenkor I. II. decz. 30. 1842.)
Gróf Széchenyi I. Hirlapi Czikkei, I. k. (1828–1843.) II. k. (1843–1848,) A m. t. akadémia megbizásából 1893–1894.
Ő maga az akkor merőben hazafiasnak tekintett vállalatnál a reá váró anyagi veszteséget nem minden aggódás nélkül 50 ezer frtra számítgatta.
Ezek megírására Széchenyit a Pesti Hirlap egyenesen provokálta. A pesti német színházban, mely a közönségnek még mindig kedvencze volt, míg a nemzeti színház csak mostohája maradt, két primadonna közt versengés támadt (belli teterrima causa, mint Kossuth tréfás horatiusi idézettel mondá), mely a szegény Mink énekesnőnek kifütyölésén, megdobálásán kívül sűrü ütlegekig s véres verekedésig menő hallatlan botrányba tört ki s mellesleg nehány főrendű színházlátogatónak insultálására is kiterjedt. Frankenburg, a Pesti Hirlap egyik buzgó s democrata érzelmű munkatársa a Marseillaise-czikkre emlékeztetve, mely a juratusoknak szólt, «elvárta» annak írójától, hogy «menydörgő szózatát» a mostani botrány csinálói ellen is fel fogja emelni. A szerkesztőség ezen jó alkalomból áttér a városi rendőrségre, mely nagy uraink ellenében állítólag ekkor is tehetetlennek bizonyult, áttér a városoknak akkor már napirenden volt rendezése kérdésére, mely azon képtelenségnek, miszerint a társadalom egész osztályai fölibe helyezik magukat a helyhatósági hatalomnak, remélhetőleg majd csak véget fog vetni. Pesti Hirlap, 204. sz.)
Széchenyinek e tekintetben szemrehányást nem lehetett tenni. A városok jogait és rendezését, régi kiváltságok, visszaélések megszüntetését s a törvény előtt egyenlőséget ő sokkal korábban is sürgeté s minden alkalommal szavának és tollának egész súlyával pártolá. (V. ö. Beszédei, Naplói stb.)
Védekezése, a méltatlan megtámadás ellen inkább humorral, mint keserűséggel van írva. Mi baj érheti ebből, kérdi, a magyar civilisatiót? Bizony felette kevés; mert német színház van több mint száz. De ha magyar színházunk aljasodik, nem csorbul-e e tekintetben is a magyarság, ezen még mindig oly sokoldalú és oly sok részletű ápolást kivánó elem? – Minden következetlenség nélkül lehet tehát az egyiknek sorsáról különösen aggódnia, a másikéval pedig épen nem törődnie. Különben a tapsoknak színházban is nem nagy fontosságot tulajdonít, s minden megbántás nélkül úgy találja (szeret ilyen rímeket alkalmazni), hogy «a souverain nép szájába még igen illő volna a pép». – Folytatva az okoskodás e fonalát, felhozza, hogy Danton szónoklatát is mily hamar langyosnak találta s megúnta a párisi nép s hogy «Socratestől kezdve számtalan áldozaton keresztül itéletében mindig hibázott a nép s még Krisztus urunkat is minoritásban hagyá Barabás ellenében».
103. EÖTVÖS FELELETÉNEK CZÍMLAPJA.
«Hagyjanak fel ez okból a Pesti Hirlap szerkesztője és társai azon valóban már émelygést okozó kaczérkodással, melylyel hizelegve s hódologva, meg nem szünőleg viseltetnek a nép s fiatalság iránt.» – «Nem a néptől s fiatalságtól vezettetni, de azt vezetni; nem a szerint tenni, mit követel a nép s mire van étvágya a fiatalságnak, de ahhoz képest cselekedni, mi hasznos, üdvös, elérhető reá nézve ez hazafiúi tisztünk, ez polgári hivatásunk» stb.
Végszavai pedig ezek: «Sem a népnek, sem a fiatalságnak nem hizelkedtem. S mégis megjő az idő, hol átlátandják, tudom s egy része tán most is átlátja, nem tudom, mikép azért, mert neki nem hizelkedem, vele nem kaczérkodom, még sem vagyok sem a népnek, sem a fiatalságnak épen legrosszabb barátja, sőt ha van is oly jó, mint én, jobb tán nincs, midőn nálamnál «ügyetlenebb» fogadom és ezt az idő kimutatja minden esetre, váltig van».
