XXXIII.
XXXIII.
Metternich aggályai. Aphorismái. Melanie hgné naplója. Sz. közeledése a kormányhoz. Wesselényi és Kossuth» (czikksorozat). Ellenzéki baklövések. Deák és az adó kérdése. Adó és két garas, czikksorozat. Felhívás M. O. kiváltságos lakosaihoz I. II. Pestvárosi ügyek.
VOLT EGY EMBER, a ki bármennyire el volt is telve saját csalhatatlansága és felsőbbsége érzetétől, szive bensejében még Széchenyinél is csüggedtebb volt s vele együtt látta a közeledő bomlást. Csakhogy nem annyira Magyarország sorsát és veszélyeit látta előre a legfeketébb színekben, melyek őt egész életén át csak másodsorban érdekelték, hanem magát az osztrák birodalmat, melyet némi joggal saját alkotásának nézett, sőt vele együtt az ó-világ egész rendszerét, melyet atlaszként hordott vállain, látta, mint egy nyugvó napot alászállani s nem hitt e bús alkonyat után következhető új hajnalban, új életben. Ez az egykor mindenható, de most, úgy látszik, saját tapasztalásai és a szomorú vénülés súlya alatt roskadozó birodalmi kanczellár Metternich herczeg volt. A küllátszatot mindvégig fentartotta s vaskövetkezetessége, mely tán páratlan az újabb történelemben, nem engedett közelében semmi kételyt vagy ingadozást felburjánozni. Ott ölöm meg, mondá erőltetett önérzettel, a hol meglátom a liberalismust. Éjfélkor keltsenek fel ágyamból, helyt fogok állani: megfelelek mindenért (1836) stb. De nyissuk csak fel hátragyott irományait, főleg őt folyvást istenítő, a világ egyedüli támaszának néző hitvese, gróf Zichy Melanie szeretettel írt naplójegyzeteit, menten érezni fogjuk a rothadást s látjuk a kolosszus agyaglábait. Berryer, a franczia restauratio egyik büszkesége hiába lát benne nagy embert, tesz pirulva összehasonlítást az akkori államférfiak közt; a porosz kormány és a német Bund hiába veszik üldözőbe az egyetemi tanárokat és azt az «Unvesent», mely Burschenschaft név alatt nyugtalanítá álmaikat; irtogatják a Tornaegyletek «Unfug»-ját s fojtják el egybehangzó akár preventiv, akár repressiv rendszabályokkal a sajtószabadságot, az emberiség ez ostorát; kifakad belőle a felkiáltás: «Nem tudom, én vagyok-e bolond, de azt tisztán látom, hogy bolondoktól vagyok környezve!» Hanyatlását észreveszi a szerető hitves éleslátása. Ezeket írja: «Férjemnek elcsüggedése belügyeinkre nézve igazán megdöbbentő. Öregnek érzi magát, hogy a küzdelmet felvegye, nem bízik már erejében, hogy azt sikerrel folytathassa. – Látja, mint közeledik a vész s nem tehet ellene».* (Nem Széchenyi szavai ezek?!) Még korábban, látva, hogy már Kolovrath is «liberális»: «Félek, hogy férjemet az aggkor aggályossá teszi, bús sejtelmeknek engedi át magát. – Egy borzasztó válságnak előestéjén vagyunk». (A prágai koronázáskor, 1836.) «Isten megsegít», – mondja nejét csitítva – «a régi monarchia nem fog összeomlani.» (1838 január.) «Clemens nagyon le van verve (valamint hű barátja és támasza, Clam is), olyan szomorú, olyan csüggedt, hogy megöl a félelem. Isten irgalmazzon nekünk!» (1838 junius.) – Máskor pedig: «S így ez a mi szép monarchiánk halomra dűl; nem a fentartás, hanem csak a pusztulás elemei vannak benne» . (Úgy látszik Kolovrath nagy szabadelvűsége miatt. Ezt utóbb Kossuth hirdette.) «Sokszor aggaszt, ha látom, hogy a munka terhére van. Lehetetlen ezt soká kiállania. Elrémít a gondolat!» (1848 október.) «Férjem panaszkodik az ügyek menete felett, melyek most igen rossz fordulatot vesznek. Clemens a Jeremiás szerepét viszi és senki sem hallgat reá.» (Augusztus 10. 1843.) De a baj orvoslását mindvégig nem az alkotmányos élet békés fejlődésében, hanem a kormányhatalom erősbítésében keresi; minden javaslata, minden tanácsa e czélra törekszik. Mindezekhez érdekes és tanulságos hozzá fogni híres Aphorismáit, melyek 1844-ben az országgyűlés után irattak s csak 1850-ben láttak gróf Dessewffy Emil által a bécsi Lloydban s utána az Allgem. Zeitungban napvilágot. Sajátságos módon jellemzé szokott lenézésével az akkori pártokat. A conservativ pártot, mely egyedüli támasza lett volna, csak névleg létezőnek tekinti. Az ellenzéket azonban, melyhez a nemzet zömét (s kétségkívül Széchenyit is) számítja, a következő elemekre bontja fel: a) Alkotmányos. (De melynek, úgymond, nincs tere.) – b) Szabadelvű. (Ezek hiú theoriák.) – c) Radikális. (Ha csak anarchiát nem akarnak?) – d) Magyar. (Magyarische Opposition. Hát ez ki és mi ellen lehet?) – e) Különszakadó. (Ezt négy szóval elvégzi. Támadás. Ellentállás. Hódítás. Bukás: Aufstand. Widerstand. Eroberung. Untergang.) Végre f) Czéltalan ábrándozás. (Faselnde Opposition. S ebbe sorolja a nagy többséget.) Ha így itéli meg a magyar mozgalmat a kormány vezetője, csoda-e, hogy elfújja ezt az első szellő?! Minő támasza lehetett, komoly időben, ama szegény conservativ töredék, melynek kiválóbb embereit olykor egy volt komornyikjához szerette elmésen hasonlítgatni, a ki ha urával ellenkező nézetet talált nyilvánítani, mindig rögtön így javítá ki magát: azt akarám épen én is mondani. Csoda-e, ha a válság perczeiben mindnyájan elvesztették fejüket?
Aus dem Tagebuche der Fürstin Melanie. Jan. 18. 1840.
Úgy hiszem, nem kell bővebb magyarázat ahhoz, hogy Széchenyi, a ki a kormány czélzataival nagyjában és egészében már egyetértett, miért vonakodott mégis oly sokáig nyiltan és őszintén hozzá csatlakozni. Ha már 1840 (márczius 1.) írt Batthyány Lajosnénak: «A kormány legforróbb óhajtásaimhoz közeledett, ez tény; már most mi az istenért opponáljak? Nem az-e a czél, hogy egymást megértsük és felhasználjuk?»* Ha a magyar kanczellár őt saját pártjához bár nem positiv, de legalább negativ nyereségképen számítgatá; ha Metternich maga, ki benne sokáig inkább a hiú embert, mint az igaz hazafit látszott számbavenni, úgy nyilatkozott, hogy kezdetben meg kell őt hagyni függetlenségében, de aztán minden lehető kitüntetésekkel elhalmozni stb., ha az ellenzéknek majd minden tagja, nemcsak az úgynevezett magas kitüntetéseknek, hanem még sokkal inkább a közjóra czélzó hatásköröknek bármily czím alatt az ő személyére ruháztatását legnagyobb örömmel s rég várt elégtétel gyanánt fogadta volna; ha a magyar kormány tagjaival a legközelebbi teendők iránt majdnem egészen tisztába jött, sőt abban is megegyeztek már, hogy Pozsonyban a diétán, Ürményi számára, de ennek tudta nélkül, egy nagyobb szállást fogad fel, a hol értekezleteiket megtarthassák: úgy valóban egy ily határozott lépéstől csakis egy titkos bizalmatlanság tartóztathatta, melylyel a kormány, azaz annak látható és láthatatlan fejei s ezek úgynevezett «pártja» iránt viseltetnie kellett. Véghetetlenül többre becsülte, kiket nyilván megtagadott, régi elvbarátait, a magyar ellenzék rendíthetetlen s önzetlen hű tagjait, kik mindent még a sikernek reménye nélkül is merő kötelességérzetből tettek. Ezek sorából állítani össze egy általa középpártnak nevezett döntő phalanxot, mely az országot újjáalakulási munkájában erőszakos megrázkodások nélkül vezérelje, ez volt Széchenyinek legédesebb, valósulását egyszer meg is közelítő, de soha el nem ért álma. Ezért mondott le oly nehezen a Wesselényi barátságáról, kinek már tíz év előtt megírta, hogy egészen más színben látja a dolgokat. (1831 november 8.) Ezért ragaszkodott a tolakodásig Deákhoz, kit megnyernie nem sikerült, noha elég jókor felismerte benne a jövő emberét, sokkal korábban, semmint ő maga.
Eredi szövegét l. Majláth. III. k. 22. sz.
A hirlapi polemia, mely a Jelenkor és a Pesti Hirlap hasábjait betölté, a Kelet Népe és az akadémiai beszéd folytatásaként, majdnem az egész országgyűlés ideje alatt tartott. Előre kelle bocsátanunk Széchenyinek korábbi hirlapi czikkeit, melyek áttekintése az utóbbiak megértésére szükségesnek látszott.
A «Wesselényi és Kossuth» feliratú czikkek öt elseje Wesselényinek szól; a többi Kossuthnak, kinél mint egész őszinteséggel előre bocsátja, nemcsak honunk ügyét, hanem azt a viszonyt is, melyben egykor Wesselényivel állott, sokkal magasabbra helyezi. Szokása szerint s hozzá tehetjük, az akkori divat szerint is subjectiv álláspontokból indul, nem annyira a tárgyakat, mint a személyeket tartva szem előtt s legkevésbbé sem szorítva háttérbe akár a magánviszonyokat, akár a közönség elébe voltakép nem tartozó egyéni benyomásokat, emlékeket. Első találkozásukkor, úgymond, huszonhárom évvel ezelőtt Debreczenben, lángoló hazaszeretete, magasztos felfogása s ama bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorol, őt is egészen elbájolá. Együtt tett külföldi útjaikra visszagondolva,* szinte elérzékenyül ez ifjúkori emlékektől: «Ó! mily gyönyörű pillanatokat tölténk egymással, mikor a legkínosabb epedések közt fel-feltünék előttünk a reménysugár, hogy tán még sem fognánk épen mi magyarok lenni a civilisatiónak egyedüli száműzöttjei stb. és eltökélők magunkban, hogy mi ketten, ha senki más, szigorúan el fognánk járni, bár sikerrel, bár nem, hazafiúi kötelességeinkben: czélunk nemes és hozzánk illő volt». Az 1825-diki országgyűléstől kezdve, mikor «független embernek lehetetlen volt az oppositio során nem állani», végig megy alkotmányos fejlődésünk és újjáalakulásunk történetén, s e munkában neki jutott feladatokon. Nem titkolja (volt alkalmunk ez érintkezési pontokat már korábbi munkáiban is kimutatni), hogy már tizenkét évvel ezelőtt kezdett «divergálni» Wesselényitől és iskolájától; de azért mindig méltánylani tudta azon féltékenységet és republicanus óvakodást, melylyel Wesselényi el vala telve, mert hisz alkotmányos embernek soha sem lehet mottója a határtalan bizalom; csak folytonos daczolásával, kihivó, mindent kicsikarni akaró modorával nem tudott megbarátkozni stb. Ez a modor legsürgősebb életkérdéseinket, szerinte s az akkori felfogás szerint, compromittálta s hosszabb időre, tán örökre háttérbe lökte. Helyesli, nem tagadja, tisztán magyar és alkotmányos szempontból, de nem helyeselheti a közbirodalom szempontjából, melylyel «összeházasodva» vagyok s melyben absolut uralkodás van, mely viszonynak «nyomorúságos» voltát elismeri, «mikép elvégre meg is kell szünnie». (III. cz.) Mily nagy dolgoknak kelle közbejönni, hogy ezt az egyszerű igazságot az emberek belássák! «Tisztán állott lelkem tükre előtt: karöltve, együtt munkálva Wesselényivel, mennyi hasznost, mennyi nemest fogtunk volna életbe léptetni, és – – el lőn törve!» De mégis felhívja őt, mert elérkezettnek látja a kiábrándulás, a kibékülés idejét: «Kössünk, drága barátom Wesselényi, a múltra leplet vonván, ismét frigyet». «Küszöbén állunk egy új reggelnek. Vagy gyönyörű, mindenkire meleget, életet és áldást terjesztő kikeleti vidor nap lesz az, vagy borongós, felhőkkel megtelt őszi alkony, melyhez közel áll a komor, mindent dermedésre, halálra fagyasztó tél.» – Értesülve szembajáról, melyet a gräfenbergi vízkúra aligha fogott megjavítni, felajánlja neki vendégszerető házát, családja legbensőbb körét, szerető ápolását, «hátralevő napjainkat, melyek ki tudja mily rövidre vannak már kiszabva, töltsük el egymással, lehető legjobb barátságban» stb.
L. gr. Sz. I. Külföldi utazásai
Ezentúl, február 5-től 19-ig, öt számon át magára Kossuthra kerül a sor. Személye iránt mindig a legnagyobb tisztelettel viseltetik; határozottan tiltakozik minden irigykedés, vagy antipathia gyanúja ellen, a «lőtt bakokat» is elnézné, hisz bevallja, hogy «ő maga is eleget lőtt életében»; holmi ifjúkori botlásait, mikkel némely jóakarói szutyongatták, restelné még fel is említeni, ha önnön magára nem kellene máshol is feltárt azon vallomását ismételnie, miszerint «lelkének némi csorbáit le nem fogná moshatni a világ minden hatalma, de azokat más világra viendi magával»,* sorba veszi az ellenvetéseket, miket úton-útfélen eleget kelle hallania; azt is természetesnek találja, hogy a kit untalan hízelgők s az értelmiség alantabb fokán állók vesznek körül, végre is elbizakodottá fog válni; utal arra is, hogy honunkban elég tág tér van nem egy, nem két, de száz ember számára, hogy becsülettel, sőt magasztalva járhasson egymás mellett a nélkül, hogy egymásnak útját állaná. De, vegye fontolóra a haza, hogy ugyan a hihetőség számai szerint oly rögtönző, oly meggondolatlan párt, mint a Pesti Hirlap-párt, mely oly nagy felsőbbségi nimbust követel magának, ki fogja-e kalauzolhatni a magyart mostani bonyodalmából. «Mert nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni ahhoz kivántató tulajdonok nélkül.» – «Vajmi jól tudom, mily darázsfészekbe nyúltam s hogy tehetségem korántsem oly nagy, mint szándékom becsületes és feltételem szilárd. De mindez nem tántorít. Hány nálamnál derekabb lőn e világon már áldozatja a felbőszült indulatnak. Minek kimélném tehát magamat? Hanyatló éltem napjait (52 éves volt!) aligha tudnám nemesebben s hazánkra nézve hasznosabban leélni» stb. Ő Kossuthot, nem mint embert tekinti, hanem mint egyik vezérét egy oly iskolának, egy oly pártnak, mely jóllehet még bölcsőjében van, már is mutatja annak symptomáit, mily veszélyessé, mily átokká válhatnék, ha erősebbre nőne s vérszemet kapna» stb. Végre, ily többször ismételt intéssel fejezi be: «vagy fejtsen ki határtalanul több suprematiát, mint eddigelé: és ő minden hazáját szerető magyarral együtt tüstént zászlaja alája fog állni; vagy – s ez is ki fogná békíteni – legalább öltsön eljárására superioritásának hiányát pótló modestiát»...
V. ö. Dessewffy ellen írt Világ» cz. munkáját.
Mielőtt tovább mennénk, felvilágosításkép meg kell jegyeznünk, hogy a Kossuthnak és pártjának felrótt baklövések alatt, melyek számát tréfásan az akkortájban Ozorán állítólag elejtett ezer darab szarvashoz vélte megközelítőleg hasonlítani, de a mi hirlapi kacsának bizonyult, Széchenyi első sorban Horvátországnak az anyaországtól elszakítását, az angol repealnek e fordított utánzását, melyet nem Irland, hanem Anglia kezdeményezne (Kossuthnak Pestmegyénél tett megdöbbentő indítványát), továbbá az illyr mozgalmak elmérgesítését, a kormány békítő eljárásának ellenére, aztán az adó kérdésének olyatén előállítását, mely a kiváltságos osztály megrőkönyítését vonta maga után, List Frigyes elveinek, részben Ausztria ellen intézett felkarolását, mely mozgalomból a védegylet keletkezett, a német vámszövetség (Zollverein) iránt táplált czélzatos rokonszenvet, a fiumei vasútat, melyet csak később és bajjal lehetett helyes irányba terelni, s a régi sérelmi politikának, mely minden haladást megakadályoz, erőszakos megujitását stb. értette. Az Iparegylet ellen, melynek akkor esett meg második országos kiállítása, kifogása nem lehetett, sőt azt szívesen kiegészíté a Gyáralapító társasággal; de igazat kelle adnia Metternichnek is, ki egy nagyjában földművelő országban, minő akkor Magyarország volt, e mozgalmat az első életszükségletek közé nem sorolá: iparvállalatok, gyárak megjönnek önként, mondá, ha órájuk ütni fog. Az ellenzék viszont az országnak gyarmati állapotba sülyesztését, folytonos kiszivattyúzását, elszegényedését panaszlá stb.
A megyéket országszerte a követutasítások és választások tartották izgalomban. Deák, kire az ország szemei függesztve valának s kinek a mult országgyűlések eredményeit a közvélemény osztatlanul tulajdonítá: egy hibát követett el, melyet szerénysége, férfias jelleme, minden sikernek az elvhűséget eleibe tevő igazságszeretete, lélektanilag megmagyaráznak ugyan; de a mely eredményében a hazának kárára vált. Kijelenté előre, hogy követséget csak úgy vállal, ha választói a házi adónak elvállalását s birtokarány szerint viselését elfogadják. Több sem kellett az adózás ellenzőinek. Az alkotmányunk egy szégyenfoltját képező «korteskedés» durva fegyvereivel Zalamegyében megbuktatták az elvet s vele Deákot. Összeszedték aztán magokat Deák hívei, s erőszakot erőszakkal verve vissza, kivívták a vérrel szennyezett győzedelmet; de ezt elfogadni még jobban ellenkezett Deák elveivel, jellemével: ő távol maradott ez országgyűléstől, melynek a hozzákötött nagy reményekhez képest való sikertelenségét legtöbben, s nem ok nélkül ezen sajnos körülménynek tulajdonították.* Szilárd elhatározását semmi sem bírta megingatni.
V. ö. KÓNYI: Deák F. beszédei. Kovács. F. 1843/44. országgyűlés.
Széchenyinek, ki egy igazságos elvnek meddő elismerésével meg nem elégedve, egyúttal tényleges előbbre lépést, a nemességnek a közterhekben részvételével valami kézzel fogható eredményt is ohajtott elérni, ez élete egyik legizgatottabb, legtevékenyebb korszaka volt. Szerencse nem kisérte, szomorú csalódások vártak reá.
Lipthay Sándor Széchenyi «Műszaki alkotásairól» irt tanulmányához* függelékképen közzétette egy nevezetes emlékiratát (deczember 22-én 1843.), mely egy Bécsben felállítandó állandó magyar bizottság tervével foglalkozik, a mely bizottság Magyarország nemzeti és alkotmányos fejlődését tartva szem előtt, az összbirodalommal való szoros kapcsolat megóvása mellett, a közigazgatás rendes menetét legkevésbbé se zavarná, de a közvetlen teendők iránt bizonyos összhangzatos működést s egyelőre a legmagasabb körökben hozna be, s az eddig nagyon is laza támogatását a haladás barátainak olykép biztosítaná, hogy a kormánynak ez irányban teendő javaslatai, az országgyűlésen biztos többségre számíthatnának. Egy ily, csakis tervekkel s előkészületekkel foglalkozó bizottságnak elnökeül Fiquelmont grófot, tagjaiul pedig önnön magán kívül (ki melegen fogná támogatni), Majláth országbirót, Lonovics püspököt, a saját hatáskörében különben meghagyandó kanczellárt, Gervayt, Pipint, Krauset, Apponyit, Szögyényit, Wirknert, Ferstelt s mint tollvivőt Paziazi urakat jelöli ki s ő felsége közvetlen érdeklődése jeléül üléseit okvetlen a Burgban kivánja tartatni stb. Tapogatódzásnak maradt e merész terv is, mely Magyarországon ma is bizonynyal nagy ellenzéssel találkozna.
Felolvasva kivonatosan az akadémiának 1895 nov. 3-diki emlékünnepén, kiadva Budapest, 1896. (Irattárból.)
A Kossuth elleni polemia ez alatt, úgyszólván, soha sem szünetelt; sőt minden alkalommal rést tört s nagyobb és általánosabb mérveket öltött. Személyes ellenszenvig azonban, bár azt mind a két fél barátai és ellenségei eléggé szították, soha sem fokozódott. Kossuth soha nem vonta vissza szavát, mely szerint Széchenyit a legnagyobb magyarnak nevezte el s ragaszkodva saját, merészebb álláspontjához, váltig ismételgeté, hogy a közvitatkozások terén olyan ellenféltől legyőzetni is dicsőség, hozzátéve gyakran, hogy ő csak tanítványának tekinti magát s a tőle tanult elveknek hirdetője, fejlesztője. Ez ellen viszont Széchenyi, saját felelőssége érzetében minduntalan s a leghatározottabban tiltakozott, alkalmazásba véve Kossuth szónoki hasonlatát, az egy guzsalyról orsózott két fonálról, melynek egyike égnek, másika pokolnak visz. «A Pesti Hirlap szerkesztője», – írja többi közt, «Mély számoló tanítványom» feliratú II. czikkében (máj. 13. 1843), – «soha sem vétett ellenem. És ezt felette bánom, mert ha az, mit neki szemére hányok és mindig hányni fogok, csak ebből állana, hogy személyemet bántá meg, személyem ellen vétett, oh akkor boldog volnék és ellene tüstént kiengesztelődve, de soha egy szót se emelek.» Nem őtet bántotta, hanem az ő gonddal ápolt «ültetvényeit» tiporták el ő és társai jóindulatú, de meggondolatlan túlhajtásaikkal. «Nyilatkozatában» pedig, mely a «Wesselényi és Kossuth» czikksorozatot nyomban követé (II., márczius 12. 1843), újra kijelenté, hogy «megtörni» a Pesti Hirlap-pártot, ha bírná is, épen nincs szándékában; mert a hazai erőkkel könnyedén bánni, sőt azokat megtörni senkinek sem szabad. Megmagyarázza egyúttal, «semel pro semper», miként érti ő a «gyanúsítást» s miért fog minden politikai tüneményt, bolygót, lidérczet, sőt valódi csillagot is gyanúsítni, hol erre (nem a személyt, hanem az ügyet tekintve, alapos okot lát s miként követeli maga irányában is ezt a «jótékony» gyanúsítást, azaz kritikát. Nem hiányoztak nyomban, kik őt Macchiavellivel, sőt hogy találóbb legyen, Marattal, Robespierrerel állitották ezért egy vonalba. Felelt erre: Hogy ha valóban nagy kín a hazáért, az emberiségért melegen dobogó kebelnek esetleg tán alacsony, önző czélok gyanújával érintetnie; de bizonynyal százszorta nagyobb kín valakiben bizni, becsületünket, nemzetünk életét valakinek úgyszólván kezeibe letenni s aztán kijátszatni, megcsalatni! – «Surlódjunk ennélfogva», – így végzi e czikkét (Gyanúsítás cz., márczius 19. 1843), – amint politikusok engesztelhetlenül, személyileg ellenben, hol csak lehet, olvadozzunk a legőszintébb barátságra. S csak így lesz elvégre haszna, nem ugyan magunkat, de a közjót tekintve, a sajtó szabadabb mozgalmának.» Az elmésségtől sziporkázó «Vieux temps» czímű czikket pedig (I., II., III. márcz. 30., április 27.) ama sokáig emlékezetben maradt epigrammal fejezte be, hogy ám tessék őtet igazmondásáért meg macskamuzsikáltatni, nem bánja, legfölebb családi predicatumát (Sárvári) Charivari-ra fogja átváltoztatni.*
L. gr. Sz I. Hirlapi czikkei I. r.
105. SZÖGYÉNYI MARICH LÁSZLÓ.
(Eybl egykorú metszete után. Országos Képtár.)
Nem hagyhatjuk betöltetlen a hézagot, mely e könyvben Széchenyi nagy fináncztervének csak felületes megemlítéséből támadna. Siker bár nem koszorúzta, kötelességünknek tartjuk azt legalább főbb vonalaiban kissé behatóbban is megismertetni. Az első hét czikke (I–VII. Jelenkor, junius 8., augusztus 17. 1843) «Adó» czím alatt inkább általánosságban mozog. Magával az adófizetés, illetőleg államadóság eszméjével igyekszik honfitársait megbarátkoztatni, mint oly legszentebb polgári kötelesség teljesítésével, melynek mulasztása szégyen és gyalázat. Ő maga föltétlenül mindenre reá áll. Fizet a domesticába, a bellicába,* külön, keverten, a mint tetszik. Sőt egy oly üdvös köteléket lát a közös adózásnak még súlyossá, aggasztóvá, tűrhetlenné váló terhében is, melyet nem pótolhat semmi más, hogy a polgárokat egy összetartó phalanxba szorítsa, mint egy testet és egy lelket együvé.* Most tettleg oly nyomorult helyzetben vagyunk, hogy nemcsak miniszteri vagy országgyűlési, de még vármegyei felelősséget se vagyunk képesek magunknak biztosítni. (?) Az egyesítő kapcsot, úgymond, ne keressük távol, az nagyon közel van, hisz az nem egyéb, «mint az aránylag mindenki által egyenlőn viselt s ehhez képest mindenkit egyenlőn érdeklő közadó». Ez előtte éppen oly ízletes és kivánatos, mint ízetlen, rideg és gyűlöletes a mostani minden «egyesítő» nélküli nyomorú Sybarita-állapot. (I.) Ezer bajaink főokát e kettőben látja: 1-ör nincs az ország investitionális tőkével ellátva; egy a természettől pazar kézzel megajándékozott uradalomhoz hasonlít, mely mitsem jövedelmez; 2-or bármily jó törvényekkel bírjunk, nincs azoknak elég sanctiója. «Én a középszerűt, és annál erősebben az aljast egyáltalában soha be nem fogadtam politikai szótáromba s valamint nemzeti jövendőnk, fényünk és nagyságunk fölött soha sem fogok alkudozni de egy hajszálnyit is (!), úgy szabadsági és nemzetiségi surrogatumok, bármily szédítők volnának is, azok sem fogják soha is kielégítni keblem szomját.» (II.) Politikájának alapja: «Egyenlő jogok, egyenlő terhek». De ezt erőszakos felforgatás, véres revolutio nélkül akarja nálunk, nem úgy, mint más nemzeteknél történt, keresztül vinni. «Legyünk», – úgymond, – «ha szabadok akarunk lenni, mindenek előtt méltányosak.» S azért valamint az ő adózási készsége nem vár s nem érdemel tapsot, úgy viszont azokra sem vet gáncsot, a kik e körül kissé vonakodóbbak. (III.) S így rátér a kecsegtetés, a rábeszélés terére, ellentétben a divatba jött erőltetéssel s fenyegetéssel. «Túlcsigázott, koczkára bocsátott áldozatokra, melyek a nemzet csontvelején ütnének csorbát, most áldott béke idején szükségünk nincs; hanem csak olyanokra, melyeket a honi test egészségileg elbír». (V.) Fölveti a kérdést a modorra nézve, hogy mit kellett volna tenni annak, a kit megfizetnek, hogy az adót országszerte megbuktassa? s felel: mindazt, a mit Kossuth és társai közélet és társadalom terén elkövettek. (VI.) Végre (VII.) az akkor egyedüli tekintélyre, Fényes Elekre támaszkodva, Magyarország 4894 mérföld területén 62.398,500 hold földet (á 1200 öl) vesz fel, melyre két-két garas telekdíjat vetve ki, az ország rendelkezésére 6.239,850 frt évi bevétel állana. Ezen összegnek alapul vételéhez a következő óvatos föltételeket köti: 1. Ne örökre kösse le magát az ország, hanem bizonyos amortisationális idő tartamára. 2. Az egybegyűlendő summa semmi másra ne szolgáljon, mint Magyarország szellemi és anyagi kifejtésére. 3. Hová fordíttassék s miként, az egyedül s mindig az egyetemes törvényhozás intézze el, akár közvetlen maga, akár közvetve megbizottjai által. 4. Kezelje Budapesten egy országos kincstári hivatal. 5. Számadás az országgyűlés elé terjesztessék. Tehát kerek szám 5.000,000 frttal, mely egy 4%-ra felveendő nagyobb kölcsönnek biztosítéka lenne, óhajtotta megkezdeni a magyar állam talpra állítását. «Száz millió pengő forint», – így kiált fel, – «de okosan kezelve, mily óriási erő!» Előadván fővonásokban tervének lényegét, az alkalmazáshoz érkezve czímet változtat s «Két garas» felirattal folytatja, részletekre is kiterjedő értekezését. «Megbír-e az ország általán véve holdanként két garas telekdíjat?» Megmagyarázza, hogy ezt átlagnak veszi, mely hol sok, hol kevés volna, de egymást aránylag kiegyenlíti. «Számos évek óta», – mond, – «hordom keblemben a vágyat, bár tudnám osztálysorsosimat (értve a nagybirtokosokat) feleszmélésre bírni s velük azon köztársasági örömeket megízleltetni (hogy t. i. csak nemzeti becsület, nemzeti virágzás alapján élvezhetnék az élet bármily örömeit), melyek után hiába eseng a csak saját érdekét bálványozó egyén, vagy külön érdekek által szétbonczolt nép» stb. (II.) Különben az ő «tervének egész egybefoglalata» sokkal több elsőségben részesít, mint mennyi teherrel járna, mert szegény adósoknak nyújt segítséget, megmenteni, a mi még megmenthető, kiragadni az uzsora körmei közül a birtokos osztályt s olcsó hitel útján nagyobb beruházásokra, s jövedelmei fokozására képesítni. «Se írói, se szónoklati pálmát nem követelek, de egyedül hű hazai érzés egész kincsem». «Vágyaim egybevonatja: kövessünk el mindent, hogy vérünk nemcsak ne bukjék, de díszteljes nemzetté viruljon fel». (IV.) Kiterjeszkedik a másoktól javasolt közvetett adók többféle nemeire, melyeket részint kivihetetleneknek, részint jelentékteleneknek, vagy pedig, mint a papi javak államosítását, magasabb érdekekbe ütközőknek talál. Elismeri, hogy tervének kivitele számtalan nehézségekbe ütközik. Legnagyobb ellenvetés a kataszter nem léte s így a kivetési kulcs bizonytalansága volt, mely hiány pótlása, roppant költség- és időveszteség miatt, szinte lehetetlennek látszott. Széchenyi ez akadálytól sem rettent vissza, mely egykor Francziaországban Napoleon vasakaratát is megakasztá, ki minisztereinek, mikor ily nagy művelet, egy országos földkataszter rögtönzését lehetetlennek állíták, egy kategorikus «alors je le veux» (úgy hát én akarom) parancsszavával válaszolt. Széchenyi Somogymegye példáját hozá fel, hol ő birtokos, édes atyja pedig főispán volt s mely még a nemesi subsidiumokra mindenkit kielégítő kulcsot tudott kitalálni (1806). De különben az e czélra megkivántató legfölebb ötven millió pengő forintot is a rendelkezésünkre álló tőkéből kiszakíthatónak hitte.* Akarjon csak fizetni, mond, a nemzet, a többi okkal-móddal ki fog egyenlíttetni s hazánk valódi emancipatiója nem várt felvirulása meg lesz kezdve a nélkül, hogy csak egyetlen fiának is elpusztulását vonná maga után stb. Nem marad adós a kezelésre vonatkozó részletes kimutatásokkal sem, 1844-től 1870-ig 35 évre terjedő tabellákkal, a mikor a fölvett 100 millió teljesen törlesztve lett volna. Fölkér mindenkit nézeteinek, terveinek szigorú, beható birálására, első sorban magát a kormányt, melynek támogatásáról az akkori viszonyok közt, semmikép sem lehetett biztosítva. Publicistáink Kossuthtal élükön nem vonták meg a tervtől lehető legjobb akarattal legmelegebb érdeklődésüket; mind a mellett Széchenyi méltán panaszolja, hogy Magyarországban nincs még jól megállapodott közvélemény és hogy nem is létezik egy compact párt. (XII.) Ily nagy dolgokra valóban készületlenek voltunk!*
Domesticát (házi adót) fizette s kivetette, saját használatára a vármegye; bellicát (hadi adót) a katonaság tartására megajánlotta a kormánynak az országgyűlés számadás nélkül.
Mintegy megérezte, megjósolta ebben is a forradalmat követő időszak érzületét, midőn minden törvényes formák mellőzésével léptették életbe a különben igazságos egyenlő adózás elvét.
Ő maga e kiadást csak 14.682,000 frtra számította, André statistikai adatai nyomán. A mi kataszterünk munkálatai (1850-től kezdve 1886-ig) tíz-tíz évi időtartamot, s mintegy 46 millió forintot vettek igénybe, s még sok kivánni valót hagynak. L WEKERLE min. Emlékiratát.
V. ö. Dessewffynek akkor nagy hatást tett X. Y. Z. könyvét.
106. LONOVICS JÓZSEF.
(Ehrenreich egykorú metszete után. Országos Képtár.)
További fejtegetéseiben szándékos hallgatással mellőzi az eszközlésbe veendő országos munkálatok sorrendét, sőt felsorolásukat is, jól tudva, hogy ezek iránt mennyire szét fognának azonnal ágazni a vélemények s óhajtások. Csak mellesleg emlegeti a fiumei vasútat és kikötőt, mint nem legelsőt a teendők között; az országos földhitelintézetet is, – mely még oly sokáig váratott magára, – inkább a sorok közt hagyva olvastatni. Mindezeket, majd ha anynyira érik a dolog, a kiküldendő országos választmányra bízta.*
A czikksorozat, mint könyv megjelent ily czím alatt: Adó és két garas. Gróf Széchenyi István. Budán, a m. kir. egyetem betűivel. 1824. V. ö. gr. Sz. I. Hirlapi Czikkei. II. k.
Írt azután Széchenyi «Magyarország kiváltságos lakosaihoz» czímzett két Nyilt levelet; az elsőt és terjedelmesebbet Czenkről ápril 13-án 1844 keltezve, melyben még mindig csak általánosságokban mozogva, magára a fizetési elvre fektet minden súlyt; a másodikat, részletekben is bővelkedőt, Pestről julius 6-dikán 1844. Az elsőben még nagy reményeket köt az együtt ülő országgyűléshez, mely a javaslat előleges tárgyalása végett egy országos választmányt is nevezett már ki.* Az eredetileg kért két garast (holdanként) azonban már felére, egy garasra szállítva le, a bejövendő összeget csak mintegy három millióval irányozza elő, nehogy «Curtiusi önfeláldozást» látszassék honfitársaitól várni; megérinti azonban, mint sürgős feladatokat, korlátlan vizeink szabályozását, négy vagy öt reáltanodát, s közlekedési ügyünk rendezését átalános egységes terv szerint. «Istenemre esküszöm», – mond meleg pathoszszal, – «hű lelkületem s hazafiságom szeplőtlenségét e hazában fejedelemtől lefelé az utolsó ügyefogyottig, kétségbe hozni senkinek sincs joga.» – «Ti pedig, kik élni fogtok, mikor én már nem leszek többé, kiket soha tévútra nem vezettem, sőt elég lelkülettel bírtam, néha még útatokba is állani, fogadjátok e sorokat rokonkebellel s hajoljatok tanácsomra; ha pedig nem, emlékezzetek meg legalább őszinte szavaimra, – adja Isten, hogy ne legyen későn!»
Majláth György országbiró elnöklete alatt tagjai voltak: Károlyi Gy., Andrássy Gy., Vay M., Apponyi, Szécsen, Zichy F., Batthány L., Wenckheim B., Bezerédj, Szentkirályi, Ghiczy, Zsedényi, Klauzál, Beöthy stb., negyvenen felül.
A második nyilt levélnek lényeges tartalmát a már működő országos választmányhoz benyújtott előterjesztése (mondjuk exposéja) képezte, melynek már részletekre is, nagy discretióval kiterjedő, összesen tíz pontjait, kellő rövidséggel ide kell iktatnunk. Ezek tulajdon szavaival: I. Két vagy három millióra rugó mindenkor kész cassa, vagyis disponibilis pénz. II. Budapestnek árvíztőli megóvása s minden módoni kifejtése. III. Budapestből kiindulva 4–6 közlekedési sugár az ország határaig. IV. Az aldunai munkák folytatása s bevégzése. V. A magyar tengerpart. VI. Öt reáltanoda. VII. Lónevelés. VIII. Vizek szabályozása. IX. Megfizetése annak, mivel tartozunk.* X. Ápolása minden megkezdettnek, vagy fennállónak, a mi nem emelkedhetik virágzó létre.* Mintegy másodsorban kiterjeszkedik némely irányelvekre s fölveti a kérdést, vajjon nem kellene-e a jobbágyság örökváltságának elősegélésére és a nagyobb-kisebb földbirtokosok gyámolitására is gondolni?
A kincstári előlegek.
Béga- és Ferencz-csatornák, múzeum, színház, Ludovicea, Váczi őrültek háza.
Mielőtt az országgyűlésre felment volna, élénk részt vett a fővárosi mozgalmakban. Rendetlenség, visszaélések harapództak el a közpénzek kezelése körül: ezek megszüntetésére külön ellenőrző bizottságot indítványozott, melynek maga is tagja lett. Érdeklődött a városi közigazgatás minden ága, a tömérdek intézetek belügyei iránt, melyek érdekeit szóval, tettel s többnyire anyagi áldozatokkal is előmozdítani igyekezett. Érvényesítette befolyását a követutasitásoknál s végre a választásoknál. A kormány ezúttal meg akarta előzni szabadelvűségben az országos rendeket, s a helyhatóságoknak szabad elhatározására bízta, hogy az eddigi divattól eltérve, nem a választott polgárság testülete által, melynek Széchenyi is tagja volt, hanem a polgárság tágabb köréből számosabb választók hozzájárulásával is válaszsza országgyűlési képviselőit. Így legalább eleje vétetett azon szemrehányásnak, hogy a városi követek csak a tanács küldöttei és a polgárság érdekeit nem képviselik. Egy féllépés volt ez is előbbre: Széchenyi az ő sikerei közé számította azt, biztos kilátással vigasztalva magát s a legszebb alkotmányos joggal most először élő (52) új választókat a nemsokára nyerendő szélesebb hatáskörre is. A választói jognak a tömegekre is kiható szélesbítését azonban s az ez irányban a lakosság körében nyomban megindult izgatást nem helyeslé, sőt ellene foglalt állást.*
L. gróf Sz. I. Beszédei. V. ö. Pest város magyar és német szövegű jegyzőkönyveit.
