III.
III.
1847/8-iki országgyűlés. Administatori kérdés. Vukovár-fiumei vasút. Bemutatás. Országgyűlés megnyitása. Kir. előadások. Kossuth vezérszerepe. Karzatok és utcza. Somssich Pál. Titkos szavazás. Hunkár. V. Felirati vita. Adó kérdése. Széchenyi orsz. közlekedési javaslata. Lónyay Menyhért. Kormány-combinatiók. Szentkirályi M. Batthyány L.
ELÉRKEZTÜNK a végzetes 1847–48-diki országgyűléshez. Soha oly nagy készülettel, oly nagy reményekkel, országgyűlésnek nem nézett elébe a nemzet; s az éles pártellentétek daczára alig nyittatott meg egy is oly kedvező körülmények között.
Századok óta, mondja egy szemtanú,* Magyarország trónján szelidebb szívű, jobb indulatú uralkodó nem ült, mint 1848-ban. Századok óta a magyar nemzet királyához hívebb és őszintébben ragaszkodó nem volt. A birodalmi kormány élén nemzeti érdekeinkhez simulóbb s befolyásosabb miniszter nem volt, mint épen ez időben; a magyar kormány sem közeledett soha azelőtt annyira a nemzet kivánalmaihoz (s tegyük hozzá: nem bírt annyi nyomatékkal), mint épen 1848-ban. Márcziusban még a trónhoz törhetlen hűségről szónokolt maga Kossuth is, áprilban, (az új alkotmány szentesítése után) még a hála és ragaszkodás megható jelenetei közt találkoznak s válnak el egymástól Pozsonyban a dinasztia s az ország képviselői: s ime, Kossuth mondásaként «a márcziusi sympathiák juliusban gyűlöletté változnak», szeptemberben nyakig forradalomba merülünk!
KOVÁCS LAJOS: Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve. (1889.)
A nagy mozgalomhoz, békés átalakulásunk biztos kilátásához kötve volt remények füstbe mentek. Ingyen kell vala hozzájutnunk a szabadság aranyálmai valósulásához; háború, bukás, csalódások, vezeklések hosszú sora lett belőle.
Ezt az utolsó pozsonyi országgyűlést, melynek csak főbb mozzanatait fogjuk ismertetni s mely úgy Széchenyi pályafutásának, mint a régi táblabiróvilág uralmának véget vetett, a történésznek két, egymástól merőben különböző szakaszra kell osztania. Első és nagyobbik fele a rendes alkotmányos fejlődés, az átgondolt munka napjait, – második, a rövidebbik, amannak elsöprésével, a geniális rögtönzés, a dicső mámor perczeit foglalja magában.
A küzdelem a két párt közt, melynek vezéreiül Széchenyit és Kossuthot kell elfogadnunk, komoly, noha látszólag csak a modor és a teendők egymásutánja felett folyó, a győzelem sokáig kétes; majd ide, majd oda hajló volt. Az eredmény ilyenkor a parlamenti történelem tanusága szerint többnyire egy, mind a két felet nagyjában kielégítő compromissum szokott lenni. Alig lehet kétségünk az iránt, hogy, ha a váratlan külesemények közbe nem jőnek, itt is az lett volna. A kormánypárt, bármennyire szidták is Apponyit, felkarolta a kor kérdéseit, hajlandó volt a szabadelvü reformra, csak az erőszakos felforgatás ellen kivánt biztosítékokat; az ellenzék viszont ezeket a biztositékokat megadni kész volt, Kossuth philippikái daczára is, nem vonta többé kétségbe a kormány jó akaratát, csak a régi kényuralmi s beolvasztási iránynak lehető fölújítása ellen tiltakozott.
Senkit sem lephet meg, ha pl. báró Eötvös Józsefnek Széchenyihez 1847 decz. 4-én irt levelében e sorokat olvassa: «Őszintén kimondom, hogy én az országgyűlés eddigi (még alig egy havi) menetével tökéletesen megelégszem s azt nagy részben a helyes tapintatnak tulajdonítom, melylyel eddig felléptél. Választásodnál az ellenzék soraiban kevesen voltak, kik annak egész fontosságát átlátták, vagy ha átlátták, annak örültek. Én elméletileg tisztán meg voltam győződve lépésed jó következéseiről s a tapasztalás, a mint látom, igazolta nézetemet» – – «puszta fellépésed, mennyire engesztelé a kedélyeket! Az, hogy a kormányhoz tartozol, s mint kormány embere a követi táblánál ülsz (ezt ugyan a levéliró az ő parlamentáris elméleténél fogva, logikai következtetésképen fogja reá; ő maga, mint láttuk s látni fogjuk, tiltakozott ellene) – biztosítéknak látszik, hogy a kormány alkotmányellenes úton haladni nem fog s a dühös megtámadás, melyhez készülének, higgadt ellenzéssé szelidült. Bár a kormány – a birodalmi kormányt értem, – okulna e tapasztaláson s végre belátná, hogy hatalma óriási lesz hazánkban, ha az alkotmányosság szükséges voltáról meggyőződik!»* – – «Ha meggondolom, hogy három év előtt az összes ellenzék még a sérelmi téren mozgott (tudjuk, hogy ezt Széchenyi mennyire nem helyeselte) s hogy én, ki politikánknak más irányt akartam adni, félig bolondnak, félig árulónak tartattam (??) s hogy most az adresse-discussio csaknem egészen azon téren mozgott, melyet kijeleltem, némi megelégedéssel tekintek multamra s némi reménynyel a jövőbe» stb.
E levelében Eötvös kimerítően tárgyalja a városok szavazatának s szabadelvű rendezésének kérdését, melyre véghetetlen nagy súlyt fektet s melynek eddigi kezelésére nézve, úgy látszik, egyik féllel sincs megelégedve.
Az úgynevezett administratori kérdést, melyet Apponyi nem gondolt ki, de mint elődeitől öröklöttet czéljaira felhasznált, valamint a vukovár-fiumei vasútat, Kossuthnak évek óta rögeszméjét, mindkét fél józanabbjai mesterségesen felfújtnak s inkább alkalmas párt-manoevrenek, mint valódi országos érdeknek nézték.
Széchenyinek, ki addig öt dietán át mindig csak a főrendi háznál szerepelt, bele kelle még tanulni új, követi szerepébe. Illő szerénységgel tevé azt. Szállását azonnal elnevezték «Hôtel Wieselburg»-nak, élczczel jelölve meg az új góczponthoz kötött reményeket. Következtek a szokásos tisztelgések s hivatalos látogatások. Követtársával, Krónerrel tevé meg ezeket. Elmentek Kossuthhoz is, kit e figyelem nagyon meglepett s őszinte nyájasságra kötelezett; nejét ezúttal nem láthatták. Apponyi «nagyúri méltósággal» fogadta őket, hisz nem feledheté hivatalos állását, melynek ezt a látogatást köszönheté. Később eszébe jutott a már kész királyi előadásokat, Széchenyivel is közölni; ezt az elkésett figyelmet Széchenyi, ki hivataláról akkor már lemondott, nem nagyba vette: egy pontjának, mely felett korábban alkudoztak, elejtését pedig neheztelte is. Ez egy határozott összegnek a Tisza szabályozására fölvétele lett volna, a mely hiánynak pótlása azonban, az országbiró kijelentése szerint Széchenyi «finom tapintatára» s nevének erkölcsi súlyára bizatott. Ferdinánd király, kinek hódolatukat szokás szerint a többiekkel együttesen bemutatták, Krónerhez fordúlt, mint a megyének, melyet ketten képviseltek, egyúttal alispánjához. Az udvari ebéd után pedig az uralkodó család majd minden tagja kitünteté ugyan (mert személyesen ismerték), de egynek kivételével, a ki véletlenül épen Ferencz József főherczeg volt.
132. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
(Rohn 1858-iki kőnyomata után. Ernst Lajos úr gyűjteményéből.)
A november 7-ikére kitűzve volt országgyűlésre, a három megjelenési nap leteltével, 11-én a királyi udvar is megjelent.
A vágy, ez alkalommal magyarul szólaltatni meg a királyt – úgy írja már idézett szemtanunk – anynyira fokozódott a beavatott körben, hogy szinte babonás hittel ragaszkodtak hozzá. De Ferdinánd király teljesen gyakorlatlan levén a magyar nyelvben, ez némi bajjal járt. A közvetítést István főherczeg vállalta magára. Együtt tanulták be a lehető rövidre szabott mondókát, de ő felsége annyira elégületlen volt kiejtésével, hogy letett a kísérletről: hiába erőlködöm, nem megy. Másnap, nov. 12-én a megszabott órában, a primási palota dísztermében, fényes kísérettel, megtörtént az ünnepélyes megnyitás. Nagy meglepetés várt a mély titok beavatottjaira s magára István főherczegre is. A főkorlátnok szokás szerint előadta a felség kegyes szándékait és ezeket fejtegető indokait. Utána megszólal trónjáról a király s ezeket mondja magyarul: «Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatják. Fogadják bizodalommal». A hatás leírhatatlan volt.* Sokan könnyekre fakadtak.
Lásd: KOVÁCS LAJOS idézett könyvét. I. k. 227.
A jelenvoltak nem mindenike emlékezhetett vissza az 1825-iki kibékülésre és könnyekre. E kevesek közül való volt Széchenyi, kinek lelke előtt, mialatt a terem egy szegletébe csendesen félrehuzódott, a haza újabbkori történetének és ezzel szorosan egybefonva saját életpályájának annyi megható emléke vonulhatott végig! – Naplójában e szép sorokat olvassuk: «Minden csupa enthusiasmus. Sokan sírnak. Én magamba zárkózva, csendesen élvezem a nemzetem újjászületése feletti gyönyört; magam is járultam valamivel hozzá» .
A királyi előadások, melyek Metternich tudtával, sőt részben kezdeményezésére szerkesztettek, a következő tizenegy pontból állottak:
I. Nádorválasztás.
2. Katonaélelmezési és szállásolási ügy. (Hivatkozással kész bizottsági munkálatokra.)
3. A szabad királyi városok (kerületek, egyházi rend, stb.) szavazata.
4. Városok, községek rendezése.
5. Birtok biztonsága. (Ősiség. Telekkönyv.)
6. Örökváltság. (A jobbágyi viszony megszüntetése, méltányosság szerint, a tulajdoni jog tiszteletben tartásával.)
7. Kereskedés, ipar felvirágoztatása. (A Magyarország és az ausztriai tartományok közötti vámviszonyok rendezése. Hivatalos adatok e czélra.)
8. Közlekedési eszközök. (A Helytartótanács hatáskörében. Középponti vasút. Tiszaszabályozás. Fiume stb.)
9. A Részek egyesítése (1836: 12. t.-cz.).
10. Büntető codex s javitó rendszer. (Előmunkálatokkal.)
11. Kincstári előlegek (chablonszerü) visszafizetése.
Ha e programmot, a megyék többsége által elvben már elfogadva volt közös teherviseléssel, évenkinti (azaz permanens) országgyűléssel, egy önálló országos pénztár alapításával, ezzel kapcsolatos kormányfelelősség elvével s végre a közoktatási téren folyamatban volt munkálatokkal kiegészítjük: úgy még tán marad ugyan valami kivánni való p. o. sajtószabadság, parlamenti kormányzat és miniszterium, népnevelés és népképviselet stb., de egészben véve alig mondhatjuk, hogy a közelégületlenség valamely erőszakos kitöréseire, s fokozatos és békés átalakulásunk keresztülvitele végett, nagyon rá lettünk volna szorúlva egy kis forradalomra, akár a párisi csőcselék, akár az e téren még ujoncz bécsi aula és utczai népség segítségére.* Váratlanul, kéretlen jött később e segély, melyet elutasítani magunktól volt Széchenyi tanácsa, két kézzel megragadni volt Kossuth politikája. A nemzet ez utóbbihoz állott. Meg is adta az árát!
PETŐFI hires gyujtó versének: «esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk» prózára fordítva, semmi értelme nincs. Itt semmiféle rabság, melyből csak erőszakos módon lehetett volna felszabadulnunk, nem létezett.
Kossuth érezve, de féltve is hatalmát, mindjárt az első kerületi ülésben magához ragadja a szót. Minden felszólalása, bár mellékesnek látszó tárgyban is, világosan érezteti, hogy a vezér szól. A mit mond, az meg van mondva; a mit mellőz, az letűnik. Ha azt mondja: szavazzunk, el kell állni a szótól. Ez a tér az övé; még ha semmibe venné is akár ellenfeleinek, akár félénkebb párthíveinek aggályait s halk ellenvetéseit.
Megindultak, már alakulás közben, a pártértekezletek is. Széchenyit e pálya kezdetén ujoncz létére két eszme ragadja meg. Egyik az a kelletlen lenyügözése az egyéni vélemények szabadságának, melyet az előleges értekezletek gyakorolnak.; másik az ifjúság s a karzatok türelmetlensége, beavatkozása. Mind a kettőben elnyomást, zsarnokságot lát, mely ellen nemsokára nyilt ülésben erélyesen fel fog szólalni s addig is az önállóbb pályatársak körében, pártszínezet nélkül támaszt, szövetségeseket keres, talál is. Érzi, látja, hogy Kossuth magával ragadja a tömeget; ő a mérsékeltebb intelligentiára számít. Egyenetlen mérkőzés lesz; de nem dicstelen.
Az első kerületi ülés november 10-én tartatott. Mit legelőzetesebben kelle napirendre tűzni, az a nádorválasztás volt, mielőtt bármi egyéb részletet, vagy épen a sérelmeket vitatni kezdenék s a jó egyetértés, az oszlatlan lelkesedés foszladozna.
Kossuth, ki Pest megyében első tolmácsolta nagy ékesszólással az új nádor iránti közérzületet s még a szokásos candidatiónak mellőzésével is különösebben akarta iránta való figyelmét tanusítani s ügyes műfogással őt az ellenzék számára mintegy előre megnyerni, most sokkal higgadtabbnak, sőt egészen lehültnek látszék. Nem helyeslé, hogy a követi tábla, mielőtt még csak önmagát is rendezné, már a nádorválasztásba akar elegyedni; de ha már ezt teszi, legalább ehhez is némi meggondolással fogjon hozzá. Kérdést intéz az elnökséghez, vajjon meg van-e már a nádori esküminta magyar fordítása s erre Olgyaytól igenlő választ kapván, hosszabb beszédben előadja a nádori eskü történetét 1790 óta s végül felolvastatja úgy a latin, mint a magyar szöveget. Ez megállapíttatván, harmadszor is felszólal, «ragyogtatja phraseológiáját» s István főherczegre sok szépet mondva, a ,családi kötelékben néha a rendeltetés jóslatát’ véli ugyan észlelhetni, de nem feledi azon várakozásának is határozott kifejezését, miszerint a leendő nádor nem egy pártnak, hanem a nemzetnek lesz embere stb. Beszédével mindvégig leköti hallgatói figyelmét s tolmácsa lesz a többség akaratának, miszerint a kijelölést magában foglaló levél felbontása előtt történjék meg közfelkiáltás útján a választás. Ez csak az előjáték volt.
Másnap 11-én az első országos ülés tartatott meg, hol az új személynök, Zarka mutatá be magát s tett elég jó benyomást.
Harmadnap, 12-én volt az országgyűlés ünnepélyes megnyitása s a nádornak a javaslott módon megválasztása. Ferdinand király a választást azonnal megerősítette. Neki bátorodva s első sikere feletti örömétől eltelve, ismét magyarul e szókat intézte hozzá: «Kedves öcsém. Kövesse hivatalában atyja példáját!»
Az ünnepélyt követő királyi lakomán, a redoute-teremben, Kossuth követtársa, Szentkirályi Móricz mondott fényes felköszöntőt «a magyar nemzetiség hajnali csillagára, a deli és reményteljes ifjú főherczeg Ferencz József ő fenségére». A hangulat a lehető legjobb volt. Nem ártott ennek, sőt emelte az összes főherczegek (Lajos főhg kivételével) díszes sorában az összbirodalom akkori két támaszának, Metternich hg. és Kolowrat gr. minisztereknek is jelenléte. Bécsbe visszatértök a rossz idő miatt egy napi halasztást szenvedett (nov. 17.).
Mindenki érezte, hogy nagy reformok küszöbén áll az ország. A Rendek haladék nélkül hozzá is láttak a munkához.*
Az augsburgi Allgemeine Zeitung ez időben már jóakaró figyelmet kezdett szentelni Magyarország ügyeinek. Többek közt örvendetes tudomásul vette, hogy az első kerületi ülések egyikében a sajtó ügye tárgyaltatott s az előleges censura eltöröltetése egyhangulag kimondatott. A nálunk nagyon olvasott lapnak egyik szorgalmas levelezője Pulszky volt.
Somssich Pálnál, előbb Somogy megye, most Baranya követénél, kit, helytartótanácsosi állása daczára, közéletünk emberei közt első sorban illetett meg a «szabadelvü conservativ» nevezet, november 15-én követi értekezlet tartatott, melyen Széchenyi megtette az ülésterem rendezése, illetőleg a karzatok fékezése iránti indítványát. A másnapi kerületi ülésben meleg pártolóra talált Szentkirályiban, ki Kossuthnak egy «mennydörgő» szónoklata után felállott, s a tomboló ifjúság ellen fordúlva, «kérte, követelte, parancsolta» a hallgatást s a tanácskozások félbe nem szakítását. Tett is hatást, mint mozgalmas időkben szokás, hamar elenyészendőt; de Széchenyit e bátor fellépésével nagyon lekötelezte, ki nem is késett elismerésének azonnal kifejezést adni.
133. ZARKA SZEMÉLYNÖK.
Az ellenzék kebelében, melyet Kossuth a lehetőleg gyűlöletesé tett (általa Kreishauptmanoknak nevezett) főispáni helyettesek rendszerével tartott izgalomban, egy olyforma áramlat támadt, hogy Apponyi lépjen le s Széchenyi legyen kanczellár, mit Kossuth sem ellenzett volna, magánkörökben nyilatkozván, hogy a kormány valamennyi emberei között Széchenyit tartaná még legelfogadhatóbbnak; ugyanígy nyilatkozott Eötvös Széchenyihez ez időben irt számos leveleiben;* de volt némi mozgalom oly irányban is, hogy Apponyit (ki különben kész volt helyét átengedni), támogassák, ha kiviszi az évenkénti országgyűlést Pesten. Széchenyi értesülései szerint erre a közvetítésre gr. Andrássy Gyula, Szemere és Szentkirályi lettek volna hajlandók, de nem bírtak Kossuthtal; Batthyányról pedig rég tudva volt, hogy Apponyit «gyűlöli», még pedig, úgy mondák, «jobban, mintsem szereti a hazát».
«Minden lehető emberek közt senkinek kezében nem látnám a hatalmat (szivesebben), mint a tiédben. Adja az ég, hogy e kivánat mentül előbb teljesüljön.» (Jan. 7. 1848.)
134. SOMSSICH PÁL ALÁÍRÁSA.
135. BÓNIS SAMU.
(Eybl 1848-iki rajza után.)
Míg ezek a coulissák megett történnek, Széchenyi szavát a november 15-iki kerületi ülésben hallottuk először egy mellékesnek látszó kérdésben, a felirati bizottság megválasztása módjának kérdésében. Széchenyi titkos szavazást kivánt s ez alkalommal kijelenté, hogy ő egyik párthoz sem számítja magát s szívesen és keserűség nélkül meghajol a többség előtt, csak igazi alkotmányos többség legyen. Erre Bónis el nem engedheté neki azt a figyelmeztetést, hogy ő, mint megyei követ, utasításhoz levén kötve, most már oda fog tartozni, a hová küldői parancsolják. Majd egy apró szóváltása támad Hunkárral, kiszolgált insurgens kapitánynyal, most Veszprém megye ellenzéki követével, a ki katonásan oda veté, hogy ha baj is a pártoskodás, ő áll elibe s nem fog attól sem megijedni. Felel viszont Széchenyi. Maga is örül annak, hogy pártok vannak, mert ha nem volnának, ezt tespedés jelének venné, két nagy párt működését egy jó angol ollóéhoz hasonlítja; csakis a vad pártdüh ellen beszél s vannak kérdések, melyek iránt hazafias érzéssel egyetérteni s összetartani kötelesség. Egyébiránt a személyes bátorság, melyet a felszólaló hánytorgatott, olyan kelléke minden férfinak, mint a bőre, s így azzal nincs mit dicsekedni; ámbár – a valót megvallva – Győr elől egyszer mégis bizony mind a ketten szépen megszaladtak. Felpezsdül erre a bántott hadastyán: ,Régi dolog az’, csapja oda támadójának, de ő, magáról mondhatja, hogy ott is megállta helyét, míg a gróf, nagy urak szokását feledve, lovat sem váltott, hanem egy paripán nyargalt el egész Komáromig. Erre viszont Széchenyi felindulva bizonyítást kér, nem enged kollegájának kizárólagos privilegiumot a bátorságra s magára nézve megjegyzi, hogy nem is lovon, hanem csónakon ment akkor Komáromba.* Az elnökség közbeszólása vet véget e mulatságos, de nem egészen parlamentáris csetepaténak. A karzat ezúttal s még másnap is, 19-én, Hunkár ellen, Széchenyi mellett volt. Felváltva pisszegettek s éljeneztek. Széchenyi önmaga ellen segített pisszegetni, mi a nevetőket részére vonta, majd nyilván kezet fogott Hunkárral, mi aztán egy általános örömzsibajjal fejezé be az intermezzót.
V. ö. I. kötet 35. stb. 1. Fontos küldetése volt, melyet dicsőségesen végzett el.
136. HUNKÁR ANTAL.
(Eybl 1848-iki kőnyomata után.)
Kevésbbé jókedvű volt az alatt Apponyi, kit, ,hogy meg ne haljon’, mint egy párthíve mondá, Széchenyi kétes segélyének kelle megmenteni. E segély, mint látni fogjuk, abból állott, hogy a positiót félig előre fel kelle adni s másik fele sem volt, a bár kissé megfogyott többség ellenében sokáig tartható. A válaszfelirati vita tűntette ezt fel, mely nagy szabásokban s feszült várakozás közt indult meg végre november 22-én, s tartott egy hétnél tovább (deczember 1-ig az alsóháznál, megannyi ideig a felsőháznál (deczember 4–11-ig), hogy aztán oly szokatlan véget érjen, minővel csak egy Kossuth genialitása és energiája lephette meg az országot. Meg kell azt fővonásaiban ismertetnünk.
A hosszas tárgyalás rövid kritikáját Széchenyi naplója, magára nézve nem kedvező módon, e pár sorban adja «Somssich, tisztességesen, Kossuth, dagályosan. Én – nyomorultan. Jobb lett volna hallgatnom. Összezavartam sokat, triviális voltam, tréfálództam; de a közönség nem volt oly hangulatban. Ez volt hattyudalom. Látom az arczokon, hogy nem tetszett.» – «Időm lejár!» –
Az első indítványt, mint az alakulandó új, szabadelvű-conservativ vagy közvetítő párt vezére, Somssich Pál tette meg. Beszédét azzal a sokszor használt szónoki frásissal kezdé meg, miszerint: ,alkotmányos kifejlődésünk korszakának nagyobb momentuma még nem volt a mostaninál’. Azok közé tartozván, kik az ellenzék soraiban érdemelték ki első babérjaikat, nem téveszté szem elől, mivel tartozott ő maga s tartozik a haza mind a két nagy párt hazafias törekvéseinek. «Tagadhatatlan érdeme» így szólt, «az ellenzéknek azon cselekvőség, melylyel annak idejében fel tudta ébreszteni a nemzet figyelmét, szembe mert szállani százados előítéletekkel s a töretlen útat be kezdte járni a reformok ismeretlen mezején; de elvitázhatatlan érdeme viszont a conservativenek, hogy századok alatt erős gyökeret vert institutióknak rázkódtatások nélkül nem történhető rögtöni változtatásába bele nem egyeztek, köz- és magánviszonyokat kiméletlen szétszaggatástól megóvtak s ez által az reformkérdések megoldása időt nyervén, a rögtönzéseket meggátolták s így tették lehetővé a békés átalakulást. N Visszapillantást vetve az utóbbi idők történeteire, megvilágítja a királyi előadások egyes pontjait s miután ezek «már magokban elegendő zálogul szolgálnak arra, hogy a kormány alkotmányos kifejlődésünket óhajtja s hogy már nem a vajjon, hanem csak a miként van kérdésben» – egy olyan válaszfeliratot inditványoz, melyben köszönet fejeztessék ki a magyar megszólalásért, a nádorjelölésért, a nemzet óhajtásainak már kész törvényjavaslatokba foglalt előterjesztéseért, azon igérettel, hogy ily üdvös munkába azonnal bele fognak bocsátkozni s végre azon kérelemmel, hogy az előleges és egyéb sérelmek orvosoltassanak, mely utóbbiakra a felírás után tüstént egy országos választmány küldessék ki.
137. SOMSSICH PÁL.
(Barabás Miklós 1851-ben készült kőrajza után.)
Jó hatást tett e beszéd; de utána nyomban Kossuth Lajos szólal fel. Nézetei az előtte szólótól a válaszfelirat «egész philosophiájára nézve, lényegesen különböztek». Ha Baranya követe összhangzást lát a kormány és a nemzet között a teendőkre nézve, ő ezt az összhangzást «csak némely tárgyak kijelölésében látja, de lát ezen tárgyak elintézésének irányára nézve olyan végetlen különbséget, minő az alkotmányos és absolutisticus irányzat között van». Hosszú beszédét, mely teljesen leköté a közfigyelmet, részletesebben ismertetni itt nem tartozik feladatunkhoz. A válaszfelirat alapjául a következőket indítványozta:
1. Köszönet kifejezése s készséggel hozzáfogás a munkához.
2. A királyi előadásokban foglalt tárgyaknak a nemzet óhajtásaival találkozása.
3. Óhajtás, hogy a többit is oly összhangzással végezhessék s azért loyális őszinteséggel megjelölése az akadályoknak.
4. Ezek legfőbbike az, hogy az 1790. 10. t.-cz. még mindig nem lett valósággá: a nemzet nem bír azzal az önállósággal, mely joggal megilleti.
5. Másik az, hogy sarkalatos sérelmeink még nem orvosoltattak, kivánataink nem teljesültek.
6. Az 1836. 21. t.-ez. végrehajtva nincs. T. i. az ú. n. Részek (Kővár, Közép-Szolnok, Kraszna és Zaránd megyéknek) az anyaországhoz visszacsatolása. Vallás- és váltó-törvényeink a határőrvidéken még ki sem hirdettettek.
7. A kormányhatalom egyoldalú terjeszkedése
a) adminisztrátori rendszer behozatala;
b) Kapcsolt részek (Horvátország) önkéntes rendezése.
8. A nehézségek nem az Ausztriávali szövetséges viszony természetéből, hanem a birodalombeli kormányrendszernek hazánk alkotmányosságától eltérő irányából erednek.
9. Évenkinti országgyűlés Pesten.
Ezekkel jelölvén meg a készítendő felirat főpontozatait, beszédét egy hatályos apostrophfal fejezi be. Fölveti a kérdést, vajjon a kormányt igazán constitutionális és nemzeti kormánynak lehet-e nevezni? E kérdésre nemmel felel, mindaddig, «míg az 1790. 10. t.-cz. valósággá nem lesz. Hogy a kormánynak erősnek kell lennie? Nem tagadja; de felelős legyen! «Biztosítsa ő nekünk a szabadságot; és mi biztosítjuk neki az erőt és a rendet. – Ne gondolja senki, hogy nem tudnánk olvasni az idő jeleiben. Mi otthon hagytuk az agitationális tér szenvedelmeit, (?) de érezzük állásunk felelősségét és méltóságát is. – Viszonozza loyalitásunkat a kormány hasonló loyalitással, emelje fel magát a kornak és saját hivatásának magaslatára.»
Most került a szólás sora Széchenyire. Beszédét, melynek mostoha önkritikáját már előrebocsátottuk, egész terjedelemben birja bár az olvasóközönség; jellemzőbb helyeit itt is ki kell emelnünk.*
L. Gróf Széchenyi István Beszédei (1887). A Magyar Tud. Akadémia kiadása. II. köt.
Nem örömest szólal fel oly szónok után, kinek ajkait maga Hermes nyitá meg az ékesszólásra; a kedélyek is egy kicsit (!) fel vannak ingerelve, a hőség is szerfelett nagy a teremben, mint követ, utasításokhoz is van kötve, melyek tán magának sem tetszenek, (?) elszigetelve érzi magát, vénül is már, s örökös ismétlésekbe esik, összefüggés nélkül beszél stb. Csalatkoznak, úgymond, kik azt várják, hogy ő itt Pest megye követével (t. i. Kossuthtal) valami kakasviadalt fog kezdeni, hogy aféle jó izlésű spectaculummal mulattassa a magyar közönséget, miszerint két egyén, kinek mindegyike meglehetős adag velővel bír, egymást itt con amore vagdalja, körmölje. Ő Pest megye t. követének hazafiságát és loyalitását soha kétségbe nem vonta … A kérdés csak a «miként» körül forog. A fejedelem loyális, látja, hogy nem akarunk egyebet, mint magyarok lenni és ime magyarul szólt hozzánk. Most ismét látni fogja, hogy csak alkotmányosak akarunk lenni és pedig azért, hogy magunk is erősödjünk, trónját is erősítsük. De, ha az adresse úgy megy fel, mint Pest megye követe javaslá, félő, hogy csak keserűséget szül, mert a közbirodalom államférfiai még nem látják át eléggé, hogy a monarchia külön országainak napsystemához kell hasonlítnia, hol a planeták egy nap körül forognak ugyan, de saját tengelyeik körül is stb. Beszédének egy jó része különben a Pesten tartandó évenkénti országgyűlés meleg pártolásának van szentelve s ebben is eltér a conservativ programmtól.
E beszéddel, mint láttuk, maga Széchenyi legkevésbbé volt ugyan megelégedve; hatása azonban minden irányban, különösen Apponyiékra igen nagy volt. Apponyi maga kész volt nem csak a szót, hanem saját helyét is Széchenyinek engedni át s a november 24-ki pártértekezleten felkérte, hogy nyujtsa be formulázva, közvetítő indítványát, melyre többséget szerezhetni alapos kilátás mutatkozott.
Másnap, a november 26-diki kerületi ülésben, Somssich szép beszéddel tette le mintegy a fegyvert, lemondva, közeledési szándokának bizonyításául, saját eredeti indítványáról s őszintén csatlakozva a Széchenyiéhez. Széchenyi ez alkalommal majdnem két óra hosszat beszélt, saját eredeti modorában ugyan, de komolyabban s szónoki emelkedettséggel. Kijelenté újra, hogy ő egészen önállónak, sem az ellenzékhez, sem a conservativ párthoz nem tartozónak tekinti magát, senki által (kivéve Moson megye rendeit) ide küldve nincs, holmi levélhordó szerepre hivatást nem is érez magában, utasításainak (!) minden esetre lesz némi elasticitása, a kormánynak pedig titkait nem tudja, de jó érzelmeit és hazafias törekvéseit ismeri: azért ne nézzék őt valami embryo-miniszternek stb. Borsod megye követéhez fordulva, ki azt mondá róla, hogy ,megnyerte őt Moson megye, de elvesztette a haza’, kérdi, vajjon mindazokat, kik az ellenzékhez nem tartoznak, a hazára nézve elveszetteknek tekinti-e? Ez szomorú dolog volna; de nem! ő ezt nem hiszi. Kiben istenség szikrája van, magas vagy alacsony helyen jót tehet, csak előtte álljon mindig a magyar név becsülete. Ő is ezen iparkodik s hiszi, hogy követi pályája végén el fogják róla mondhatni, hogy ha hasznot nem tett is, de kárt sem tett. Nem vonja ő kétségbe, hogy a pesti indítvány is loyális téren áll; de más kérdés: vajjon statusbölcseségi téren is áll-e? S erre ezerszer nemmel felel. Figyelmezteti Kossuthot – mint ellene intézett röpirataiban is oly nyomatékosan tevé – a reá váró nagy felelősségre, miután a közbizodalom leginkább ő benne központosul s a jelen országgyűlésnek talán (?!) legnagyobb factora ő leend. Nem elég, úgymond, loyálisnak lenni; meg is kell nyerni a csatát. – – Sokat gondolkozott ő, míg elhatározta magát, ő ki első kezdett a reform töretlen útján járni, s mindig a haladásra buzdított, hogy most a mérséklet mellett agitáljon. Tudta, hogy ily lépés által eloszlatja azt a nimbust, melynek árnyában a népszerűség pajzsán szintén felemelkedhetett volna egy kis rövid pünkösdi királyságig; de ennél többre becsülte megnyugtató öntudatát stb. Fel olvasta azután javaslatát, melyről igazán mondhatta, hogy «lényegben a pestitől alig külömbözik s attól csak alakjára nézve tér el», s «éljen a haza! éljen a király!» felkiáltással végezé felszólalását.*
Moson m. rendei oly lelkesedéssel csüggtek rajta, hogy mindig készek voltak utasításaikat az ő magasabb álláspontjaihoz mérten módosítani, vagy azoktól való eltéréseit utólag jóváhagyni.
Kossuth, kinek szintén elég ,mondani valója’ lett volna, érezve, mint mondá, az ,idő becsét’ – (de mi hozzá tehetjük ismerve jól a pártok statistikáját) – most már a vita befejezését, a szavazást sürgette.
A Széchenyi felirati javaslata átvette a Kossuthéból a régibb s újabb sérelmek kissé általánosabb fölemlítését s a legújabban is feltünt oly jelenségeket, «melyek a nemzet alkotmányszerető keblében féltékenységet s aggódást ébresztenek», átvette a Pesten tartandó «évenkénti országgyűlést», a parlamentáris kormányzatnak akkor divatos formuláját, Széchenyinek különben egyik legrégibb eszméjét; sőt átvette az 1790. 10. t.-cz.-nek is megemlítését, oly fordulattal, hogy ennek értelmében a törvényhozás és végrehajtó hatalom között szükségelt összhangzás könnyebben kieszközöltethessék.
A dolog lényege ily módon meg levén mentve, félő volt, avagy remélhető, hogy megunva a szavak felett való czivódást, a többség hozzá áll.
A másnapi szavazás, a november 27-diki kerületi ülésben eldöntötte az ügyet. Moson mellett volt 23 szavazat, Pest mellett 26. Kossuth három szavazattal győzött.
Kimondatván a többség, Kossuth megragadta a gyeplőt s nyomban indítványozá, hogy most már, miután a haladás alkotmányos iránya’ el van fogadva s ,fő szükségül’ kimondva, lépjünk azonnal a cselekvés mezejére s fogjunk hozzá a szükséges előkészületekhez. Egyszerre négy választmányt hozott javaslatba ú. m. az igazolási, városi, sajtó és horvát ügyben. Úgy látszott, hogy pihenést sem akar engedni.
Végezzük be röviden a válaszfelirat történetét.
Az országos ülés rendesen csak hitelesíteni szokta a kerületi ülés határozatait. Az elnöklő személynök megteszi hivatalos észrevételeit, melyek tisztelettel (vagy tisztelet nélkül is), meghallgattatván, egy dörgő ,maradjon’ felkiáltás szokta befejezni a formaságot. Széchenyi még itt is tett egy utolsó kisérletet, hogy az ő békítő s közvetítő politikájának valami kis rést törjön. Az országos ülés deczember 1-én tartatott meg. Zarka személynök előadja szerényen, majdnem félénken a maga ellenvetéseit, az 1790. 10. t.-czikkre megjegyzi, hogy az soha inkább valóság nem volt, mint most.* Széchenyi e tárgyban harmadszori felszólalásakor feldicséri azt a válaszfeliratot, melynek ellenében az ő javaslata éppen megbukott volt, s azt a vallomást teszi, hogy «ha az eddigi felirások sorát áttekintjük, ennél férfiasabb s mind a mellett kimélőbb hangulatut egyet sem találunk». Ez bók volt Szentkirályinak, kinek mint kerületi jegyzőnek, tisztében állott a Kossuth indítványa alapján szerkezetbe foglalni a feliratot, úgy hogy látszólag ez az ő műve volt. Széchenyi tehát, miután az ő javaslata kisebbségben maradt, most hozzájárult ehhez is, csak «némely csekély módosításokat» nyujtott be, melyeket Szentiványi fogalmazott, azon reményben, hogy ha mindkét fél egy keveset áldoz, a czél elérhető lesz a dolog meritumának kára nélkül: nem az levén itt a feladat, hogy egyik párt a másikat legyőzze, hanem hogy egymáshoz lehetőleg közeledjünk stb. Támogatja, kissé önkéntelen, egy-két conservativ követ! Somssich azon kijelentéssel, miként őt egyik szöveg sem elégíti ki s hogy az évenkénti országgyűléshez semmikép sem járulhat hozzá szavazatával. Végre belemenydörög Kossuth, «mint zsarnok» lép fel a félénkek közt, s véget vetve az üres szóharcznak, kimondatja a többség határozatát. Ez a többség most már csak egy szavazatból állott. «Ha én győztem volna így», mondja Széchenyi, «mily odium esnék reám!» – «Különben úgy kell a kormánynak: nem csak a sérelmekért, hanem bárgyuságáért is lakol.» Szegény Apponyi! Hogy’ tarthassa magát, majd ha elérkezik a zivatar, mely még csak a távol nyugoti láthatáron felhődzik észrevétlenül?! …
Ez a híres sarkalatos törvény magyar forditásban így hangzik. «– – ámbár a trónöröklés rendje a fels. ausztriai ház női ágát is megilleti, Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel együtt szabad államot (regnum) képez, mely egész törvényszerű kormányzatára nézve (odaértve bárminő törvényhatóságait) semmi más államnak vagy nemzetnek alárendelve nincs, hanem saját önállósággal és alkotmánynyal bír s ennélfogva azt saját törvényesen megkoronázott királya s így ő királyi szent felsége is, valamint utódai Magyarország leendő királyai csak saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig a többi tartományok módjára bírhatják és kormányozhatják.» (Hivatkozás a korábbi 1711: 3. és 1741: 11. törvényczikkekre.)
A főrendeknél, kiknek hozzájárulása nélkül a felirat fel nem mehetett, deczember 4-én, Szerencsy volt személynök, most k. főpohárnok, tette meg az ellenindítványt s tartott a szónoki torna-ünnepély azon hó 11-ig. Hitték tán, hogy ismét oly hosszas izenetváltások lesznek, mint voltak máskor az alsó- és felső-tábla közt, míg végre egyik fél is engedvén, a másik is, valami medius terminust találnak ki. E számítás ezúttal gazda nélküli volt: Kossuth vasakaratába ütközött.
A deczember 17-én tartatott kerületi ülésben, míg Széchenyi Pesten volt mindenféle közügyekkel elfoglalva, Kossuth eddig hallatlan eljárással a főrendi izenet ellenében a felirat letételét indítványozta s vitte keresztül. Nagy beszédében erős színekkel festé a kormánynak az utolsó három év alatti egész magatartását, a többségnek minden áron megszerzésére irányzott törekvéseit, a sajtó monopolizálásától kezdve, az administratori rendszeren keresztül egész a pártalakításig Budán; majd éles philippikával fordult a főrendek ellen, kik a nemzet óhajtásainak a királyi trón elé jutását akadályozzák: kijelenté végre, hogy ő semmiféle feliratra többé nem szavaz. «Kimondottuk itéletünket, azt vissza nem vonjuk, azt ki nem mondottá isten sem teheti.» – Most már felveszi a keztyűt a gravaminális politika terén; indítványozza a sérelmek tárgyalását, fenhagyva a loyalitási érzelmeknek minden egyes kérdésnél lehető kifejezését. –
Az alsóházban a válaszfelirat szövegének első felolvasása után, azonnal szőnyegre hozatott az adó kérdése. A conservativek, s velük Széchenyi is, e körül igen sok megfontolni valót láttak. Az ellenzék és Kossuth erőltették s kivitték legalább elvi eldöntését.
Széchenyi kelletlen tűrve a pressiót, kétfelé osztályozta az embereket: azokra, a kik valósággal fizetni fogják az adót s azokra, a kik csak lármáznak mellette. Baj lett ebből. Másnap kénytelen volt szavait magyarázni s megadni ellenfeleinek azt az elégtételt, melyet Kossuth, mint merő kötelesség teljesítését vett tudomásul. Ezen fölül kapott elég vágást tőle, hogy saját eszméibe szerfelett szerelmes stb., s végül a kérdések sorrende sem úgy állapíttatott meg a mint ő, hanem a mint győztes ellenfele akarta.
November 30-án az első kérdésre: akarnak-e a rendek résztvenni a házi adó terhében? igent mondott 29 megye, 5 kerület, az egyházi rend s a városok; nemet 18 megye, s Horvátország; két megye nem szavazott. A második, még semmikép meg nem érlelt kérdésre: akarnak-e résztvenni a hadi adó terhében? volt 15 igen, 33 nem és Horvátország. A harmadik kérdésre, Széchenyi régi kedvencz s féltett eszméjére: akarják-e hogy a hon sürgetős szükségei fedezésére országos pénztár alakíttassék? 42 igen felelt s csak 6 nem, s egy tartózkodott a szavazástól.
Széchenyi, egy kis erkölcsi vereséget szenvedett ugyan s Kossuth említett kicsinylő szavaira «arczába szökellt a vér; de magába fojtotta érzelmeit»: az eredménynyel azonban nem lehetett oka elégületlennek lenni, s őszintén mondhatta el ama szavait, miszerint: «Magyarország jövendőjét soha rózsaszínűbb állapotban nem látta!» …* Nagy többség állott megette, legalább egy főkérdésben. Sőt deczember 6-án, egy öngyilkossági töprengések közt töltött éje után, bár látszólag mellékes kérdésben, megérte azt is, hogy a többség, Kossuth és Szentkirályi ellenében még egyszer mellette nyilatkozott. Az örökváltság, a házi adó és az országos pénztár kérdéseinek «együttes» tárgyalása s nem kerületi, hanem országos választmányra bizatása (t. i. a főrendek hozzájárulásával is) ment határozatba. «Első győzelem», jegyzi fel Széchenyi Naplójában: «Fel kell használni!»
Erőltette magára e mondást, melyet naplójegyzeteinek majd minden sora megczáfol.
Míg eme tárgyalások folytak, magán- és félhivatalos körökben bizonyos nyugtalan mozgás, nyüzsgés támadt. Sokan unni kezdték Kossuth zsarnokságát, s egy szabadelvü középpárt szükségét hangsulyozták. Tartattak titkos összejövetelek, nem hiányoztak a gyanusítások, a sugdosások, megbízható s kétes barátok, titkos vagy nyílt ellenfelek elmés csoportosításai, furcsa mende-mondák, apró cselszövények. Apponyi leléptetése, Széchenyinek helyébe ültetése, a többségnek egy ily kormány számára, vagy itt az előleges értekezleten vagy lent a megyékben megszerzése s biztosítása, esetleg még Kossuthnak visszahivatása is stb. a legkülönbözőbb árnyalatú politikusok közt ismét komolyan szóba hozattak. Wirkner azzal állt elő, hogy ha csak többség kell, ezt «megcsinálni» nem oly nehéz feladat; mások ismét hiresztelték, hogy Kossuth, ki sógoráért Meszlényiért gyászt öltött, megunta már a politikát, s ott hagyva az országgyűlést, végkép vissza akar vonulni a közélettől. Széchenyi maga senkiben sem, önmagában sem bízva, saját hypochondriájával küzd, közel halálát sejti s csakugyan ágyba kerül s egy hétnél tovább vörhenyben fekszik.
«Követtársaim nagyon elhanyagolnak», írja ez unalmas napokban Széchenyi, «a veres himlőm vagy politikám szaga tartja-e távol őket?» …
Megkészült azalatt utolsó könyve: az országgyűlés elé terjesztett javaslata a magvar összes közlekedési ügy rendezéséről, mely Kossuth egyik kedvencz eszméjét, a vukovár-fiumei vasútat bukással fenyegette.* Ez a javaslat voltakép a derék Kovács Lajos munkája volt, ki azt Clark Ádám és Tasner segítségével pár hét alatt (február 1-ig) összeállította. Széchenyi tartalmával azonosítva magát, reá írta nevét s a «felséges hazához» czímzett ajánlatát.
Nem csak erkölcsi megsemmisüléssel látta magát Kossuth fenyegetve, anyagi állása is komoly veszélyben forgott. (Falk: Gr. Széchenyi István és kora.)
Míg a közönség ezt mohón tanulmányozta s kik saját szemüvegén át birálgatta, nyugtalan hírek érkeztek Olaszországból. A pápai trón árnyékából indult ott ki a mozgalom; Pio nono arczképeit viselték mellükön tüntetésszerűen a milanói delnők; Carlo Alberto, félig menve, félig menetve, állott élén az ügynek, melynek kimenetelét senki sem sejthette, de vagy aggódva vagy reménykedve leste mindenki.
Metternich úgy fogta fel a helyzetet, hogy öt-hat hónap mulva nagy események várhatók; de «Magyarországra» jegyzi meg Széchenyi, «senki sem gondol!». – A bécsi államférfiak erősen hasonlítottak a struczmadárhoz, mely, ha vihar közeledését sejti, fejét homokba dugja el. Annyi hét hozta meg és pedig saját talajukon, a nem várt meglepetéseket, a mennyi hónapot adtak a bekövetkezhető nagy eseményeknek.
Volt valami a levegőben. A magyar ellenzék, nem értve annak hivatalos képviselőit s gondolkodóbb részét, hanem vak szenvedély és ösztön által vezérelt zömét, ez s bálványozott vezére Kossuth át- meg át voltak hatva közelgő végleges győzelmük előérzetétől. Minden kérdést élére állítottak, mindenből pártkérdést csináltak, minden közvetítő kisérletet előre szinte lehetetlenné tettek s eszközül használták ellenfeleik megfélemlítésére, elnémítására a karzatot. A parlamentarismus őszinte barátjainak ma lehetetlen megütközés nélkül olvasni az akkori hirlapi és magántudósításokat amaz utolsó pozsonyi országgyűlésről. Az úgynevezett hallgatóság, mely nevének épen ellenkezőjét művelte, mint egy szervezett jakobinus-csapat lépett fel, mely erkölcsi élet és halál felett rögtönitéletet tart s itéletét áldozatjain fölebbezés nélkül azonnal végre is hajtja. Minden tiltakozás e zsarnok hatalom ellen hasztalan volt; sokan nyiltan kijelentették, hogy ez egy rossz kormányzásnak egyedüli ellenmérge s hogy mindaddig, a míg szabad sajtónk nem lesz, a karzatok, illetőleg utczai tömegek féken tartását követelni sem lehet. Bónis ezt az illetéktelen beavatkozást mentegetve az Irásra hivatkozott, melyben meg van írva, hogy sírni kell a sírókkal és nevetni a nevetőkkel stb. Azt hinné valaki, hogy sem gyorsírók, sem országgyűlési naplók, sem hírlapok nem voltak; pedig mindenki szabadon olvashatta a legtulzóbb ellenzéki szónoklatokat s kedvére lelkesülhetett mellettük.
A zsibongó tömeg, már az ülés megnyilta előtt, elfoglalta a helyeket, s azzal mulatta magát, hogy az egyenként belépő pecsovicsokat pisszegéssel s mindenféle gúnyos megjegyzésekkel, az ellenzékieket pedig buzgóságukhoz mért hangosabb, vagy csendesebb éljenzésekkel üdvözölte. Gr. Dessewffy Emil, kinek erkölcsi bátorságát oly nagyra becsülte Széchenyi, finom hajlongásokkal s kezével szórt bókokkal szokta ironice viszonozni az ily durva köszöntéseket, míg némelyik, az ellenzéki nevezetességek közé furakodva, mintegy ezek védszárnyai alatt keresett s talált oltalmat ellenük; a daczosabbaknak az elnökséghez intézett bátor felhivásaik a rend és csend, vagyis a szólásszabadságnak helyreállítása iránt többnyire eredmény nélkül hangzottal: el. Valóban nem csekély erkölcsi erőnek, hazafiságnak tanusága az, hogy utóbb a válság napjaiban az ilykép lábbal tiport, vesszőt futtatott conservativeknek vajmi kis töredéke szegődött csak a reactióhoz, legnagyobb része pedig a nemzethez állott.
138. IX. PIUS PÁPA.
(Metzmacher metszete után.)
Egy pártkérdés sem vert fel akkora port, mint az úgynevezett administratori rendszer. Mai napság alig fogja védni valaki, s szabadelvű szempontból nem is lehetne védni az örökös főispánság intézményét. Puszta czímnek tekintették ezt már akkor is s mellette egy igazi megyefőnöknek, főispáni helytartó czíme alatt működését igen egyszerű, természetes kisegítőnek tartották. De a kormány a kivételt szabálylyá próbálta tenni s emeltyűt csinált magának belőle hatalma megszilárdítására. Ez el nem kerülheté a mindig éber ellenzék féltékenységét, mely az új sérelemből nem kevésbbé hatalmas pártfegyvert kovácsolt magának. Hálásnak mutatkozott e tér s Apponyi megbuktatására felette alkalmatosnak. Mind a két fél összekeverte a jót a roszszal. Ma már csak gyenge ellenzésre talált s ha nemzeti egységünk, államiságunk eszméje mindenkinél felette állana a pártoskodási hajlamoknak, úgy bizonynyal még kevesebb vagy semmi ellenzésre sem talál vala azon elv, miszerint a kormánynak erősnek kell lennie, s az immár felelős központi hatalomnak kell, hogy minden megyében megbízható közege, képviselője legyen.* Ezt akarta Apponyi; de akarta a nélkül, hogy a kormányfelelősség elvét is elfogadta volna. A főispáni hivatal, melynek oly fontos történelmi múltja van, akkor már nem hivatal, hanem puszta méltóság volt: Apponyi ismét olyat akart, mit az újabb kor, szabadelvűség szempontjából szintúgy, mint a közigazgatás érdekében hangosan követelt s ellenmondás nélkül érvényre is emelt: hogy az a megyefőnökség, bármi czím alatt, ne puszta méltóság és sinecura, hanem, határozott teendőkkel s személyes felelősséggel (t. i. felfelé) járó, nemcsak néhány magasabb ranguaknak fentartott, hanem minden hivatottnak hozzáférhető s megfelelő díjazással is ellátott valóságos hivatal legyen. A kor megérlelé ezt a kérdést. De akkor épen ez a díjazás, az országnak egy fizetett hivatalnoksereggel mintegy elárasztása, tevé oly gyűlöletessé s merőben kivihetetlenné a kisérletet. Kossuth reájok ragasztá az osztrák Kreishauptman csúfnevet, mely rajtok ragadt s nem volt az a gyalázat, mint ez áldozatokon úton-útfélen el nem követtek. Szeretett ezzel, valamint a többi divatos jeligékkel saját elmés modorában vagdalkozni Zemplénnek akkori fiatal követe, gr. Andrássy Gyula is, az egyetlen, kiről Széchenyi azt tartotta, hogy «tán magasabb szempontból fogja fel a politikát». Az új Kreishauptmanoknak titkos vagy hallgatag utasításuk volt, hogy megyéikben a kormánynak valamikép többséget szerezzenek; természetes, hogy ezzel az eszközöknek nem mindig legfinnyásabb válogatása, a hivatalos nyomás sokféle nemei s esetleg tán fizetéseik felhasználása is mintegy vele járt. Ez a körülmény aztán megzsibbasztá a kényesebb természetű conservativek erélyét, köztük Széchenyiét is, a kormány e rendszabályának védelmezésében. Nem sokat használt Apponyinak, mit Somssich Pál egy nevezetes védbeszédében fel is hozott, hogy voltakép nem is Apponyi ténye, hanem hivatalelődjéé volt az, mint a ki még az illető rendeletet aláírta volt: Apponyinak kelle ez örökség fejében minden áron nyakát szegni. A mi Széchenyit illeti, őt a megvesztegetés, az aljasság minden neme fel szokta bőszíteni. Emlékezünk reá, miként deponálta egykor hídrészvényeit.* Csak nem rég Bécsben, Rothschild azon tanácsára, miként érdeklődjék bizonyos anyagi vállalatokban a várható nyereség szempontjából is, nagy felháborodással jajdult fel, hogy «még ilyet is meg kelle érnie!» – Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a szőnyegen forgó nagy pártkérdésben Apponyit elhagyá s csak arra inté, hogy mondja el a meaculpát, s küldjenek le Bécsből egy «declaratoriumot», mely aztán az egész ingerültségnek véget vessen. E végett a nádor is felutazott Bécsbe – kivel különben ott egyéb fontosabb megbeszélni való is lehetett – s kész vívmánynak tekintették a királyi leiratot, melynek feladata volt az égető kérdést szépen eltemetni. Nem oly simán ment az.*
Ma már nem érjük be ily ellenőrzéssel; az egész közigazgatásnak államosítása lett a jelszó. Az önkormányzat régi módozatainak védői, ósdi, elmaradott emberek.
Lásd gr. Széchenyi István Naplói 415. 1. és Hirlapi czikkei. I. k.
E sérelmet békésen elintézni, mondja a helyzetet találóan jellemezve Horváth M., annyit tett, mint Kossuthot kibuktatni vezéri állásából. Huszonöt év II. k.
139. GRÓF DESSEWFFY EMIL.
(Grimm kőrajza után.)
Ez az úgynevezett rescriptum declaratorium némileg az örök emlékezetben élő 1825-dikire emlékeztetett s az öregek hasonló hatást reménylettek tőle. Az uralkodónak egy elhibázott kormányrendszerrel való szakítását kelle a legengesztelőbb módon kifejeznie, a nélkül, hogy a legmagasb bizalom részeseit egyenesen pellengérre állítsa. Itt nem is az alkotmány sarkalapjainak visszaállításáról, hanem csak félreértések kimagyarázásáról s a kormány legloyálisabb czélzatainak tisztába hozataláról volt szó.
Apponyi nem késett alárendelni büszkeségét hazafiságának s az ellenzék legjobbjaival megegyező azon forró ohajtásának, hogy az országgyűlés, melyhez oly sok remény volt kötve, ne oszoljon szét eredmény nélkül. Az ő és Zsedényi ellenjegyzésével január 30-án kelt királyi leirat, mely az alaptörvények (1790. X.) és főleg a nemzetnek szivéhez forrott megyei önkormányzat iránti tiszteletnek egy emlékjele, legalkalmasb eszköznek látszott e czél elérésére. Ghiczy Kálmán volt ellenzéki követ, most nádori itélőmester a február 6-diki kerüleli ülésen olvasta fel azt.
«Folytonos királyi gondoskodásunknak» – úgymond általuk a király – «sokkal lényegesb részét képezi kedvelt Magyarországunk őszintén ohajtott és szeretve ápolt java és virágzása, semhogy azok között, mik erre bármely irányban hatást gyakorolhatnak, figyelmünket elkerülhették volna azon aggodalmak s különféle eszmék, melyek a megyei kormányzás körében a múlt országgyűlés óta intézkedéseink, nevezetesen a fenforgó kivételes körülmények által igényelt számosabb főispáni helytartók kinevezése folytán több törvényhatóságokban a kedélyek eléggé nem sajnálható felingerlésével, sőt több helyt magának a közigazgatásnak nem csekély hátramaradásával és atyai szándokunk teljes félreértésével keletkeztek. Ezek annál fájdalmasabban hatottak atyai szivünkre, minél számosabb példáit adtuk uralkodásunk első pillanatától fogva, hogy az ősi alkotmánynak s ennek szilárd oszlopait tevő megyei szerkezetnek szeplőtelen megőrzéset, úgy a hazai törvényeknek s ezek közt az 1790-iki sarkalatos X. t.-czikknek is sértetlen fentartását, megszeghetetlen királyi tisztünknek tartjuk s ennék erősebb s mélyebb azon meggyőződésünk, hogy midőn az érintett intézkedések által egyedül a közigazgatás és józan kifejlesztés tekintetében szükségelt hatályos megyei s országos kormányzás üdvös sikeresítésére czéloztunk, a végrehajtó hatalom törvényes köre legkisebb részben sem lépetett át. Neveli ama méltó fájdalmunkat azon tapasztalás, hogy az érintett módon ébredt féltékenység s azon balvélemény, mintha a hazai törvények által szentesített megyei szerkezet és kormányzói rendszerrel az 1723: LVI. t.-czikkel ellenkező megváltoztatása czéloztatnék, a kedélyek nyugalma és a bizalom csökkentésével nemcsak több törvényhatóságokban még folyvást létezik, hanem már jelen országgyűlés folyamatára is oly káros hatást gyakorolni látszatik, melynek következtében az annak köréhez tartozó komoly feladatoknak általunk legélénkebben ohajtott eredménydús megoldása tetemesen megnehezíttethetik» stb.
E nehéz napokban Bereg megye követének, Lónyay Menyhértnek, most már Széchenyi buzgó hívének jutott nevezetes szerep. Ő tevé meg a közvetítő indítványt a sérelem elejtése s a leiratban való megnyugvás kifejezésére. Az elhamarkodás, szószegés, hitehagyottság, honárulás, minden nemének vádjait szórták reá s Szemerével párbajt kelle vívnia, míg Kossuth a haza szent nevére kérte, álljon el ,gyilkos’ szándokától, hagyja ott a többséget, mely ez egyszer amoda fordult, s szavazzon először is a békési pótindítványra, mely e sérelemnek legalább felújíthatását fentartotta, azután pedig a gömörire, melynek épen a megbuktatása volt czélba véve s oly váratlanul keresztül is véve. Mindössze egy szónyi többséggel! A győztes pártnak Kossuth mérges sarcasmussal ,sok szerencsét’ kivánt. Széchenyi ellenben megfogadta, hogy Lónyayt védeni fogja, ha kell, «vérével is». Az ingerült vita, a hallgatóság folytonos féktelenkedései között, több napon át tartott. Széchenyi Kossuthot a kalapácshoz, de Batthyányt a fuvóhoz hasonlítja. Ez utóbbit, úgy sejdíti, hogy párbajban fogja (még pedig pisztolyával hosszú szakállára czélozva) megölni.* A február 8-diki eseményeket, melyek egyike ma már bizonynyal igen kisszerűnek fog tetszeni, nem hagyhatom említetlenül. Somssichot, kinek conservativ elvei daczára a közönség kegyében mindig némi kiváltsága volt, ez egyszer a karzat teljesen félbeszakítá. Az elnökséghez fordult tehát s követelte a csend helyreállítását, hozzá téve, miként «ő azt hiszi, hogy Pest megye követével (Kossuthtal) az eszmék terén megvívni dicsőség s föl nem teheti róla azt a gyávaságot, miszerint érveinek érvekkel czáfolása helyett, a hallgatóság lármáját s tetszését használja fel ellene fegyverül.» Egy akkori fanatikus tudósító szerint, a szónok e kemény szavait másfél percznyi mély csend követé, de aztán újult erővel tört ki a zaj és lárma, melyet csak Kossuth föllépte volt képes lecsillapitani. «Midőn a kormány alkalmas vagy alkalmatlan volta felett itélünk», mondá Kossuth, «ez igazán nagy és fontos pillanat: azért, uraim, csendet kérünk!» Erre ismét roppant éljenzés támadt és Somssich folytathatá beszédét,* melyre akkor hevenyében gr. Andrássy Gyula felelt. Ez volt a nap egyik eseménye. De nagyobb izgalmat szült a másik.
L. Naplóit. Ellenkezőleg gyakori összekocczanásaik daczára egymás barátságát keresték.
Ez egykori jelesünk emlékezetét szerfelett korán adja át feledésnek a hálátlan utókor. A vihar elvonulta után írt híres röpirata (Das legitime Recht Ungarns und seines Königs 1855.) lényeges befolyással bírt a magyar alkotmány visszaállítására.
Kossuth egy óráig tartó pathetikus beszédje alatt pillanatnyi csend támadván, a karzaton valakinek kezében vagy zsebében egy darab czukorka durrant el. Később kitudódott, hogy Almásy Dénes volt az a ki szerencsére, csupa ellenzékiek környezetében, tréfából vagy vigyázatlanságból ezt a merényt elkövette, melyet természetesen egy Kossuthra czélzott, de el nem sült pisztolylövésnek tulajdonított az «orgyilkost» kiáltó bősz sokaság. Már idézett tudósítónk szerint: a hullámok a hatalmas, meg nem döbbent szónok intésére medreikbe visszatértek, a zajt mély csend váltá fel, melyben a szónoknak érczhangján előadott szavai átrezgék a szívek legbensőbb húrjait: «Túl vagyunk már azon, hogy mellünknek feszített szuronyok előtt kellene tanácskoznunk, nem élünk már oly időket s egy törvényhozónak, ha mindjárt ágyúk lennének is mellének irányozva, még sem lenne szabad megijednie, nem egy hasztalan kapszli vagy papirpattantyú szétpattanására» – Nevetés lett a vége. Ez ülésekben Széchenyi betegsége miatt részt nem vehetett. Újabb alkudozások eredménye, Kossuth és a két Lónyay közt, a három különböző indítványnak összeegyeztetése lett olyan szerkezetben, hogy azt majd a főrendek is elfogadhassák.
Sűrűn értekezett ezalatt István nádor is az ellenzéki követekkel.
140. SZEMERE BERTALAN.
(Eybl 1843-iki kőrajza után.)
Bizalmatlanul nézi ezt Széchenyi. «A csata.., így írja,. «el van veszve. Az ellenzék fejünkre nőtt. Batthyány a rombolás dämona (?) és Kossuth az enthusiasta, (!) kezükben tartják az országot. Adja Isten áldását reá. Az én szerepem,. úgy látom, már le van játszva!»
Nem tudhatta, mi vár még reá.
Somssich a helyzetet így fogta fel: Vagy el kell oszlatni az országgyűlést, vagy megalkudni Kossuthtal. Szerinte Kossuth, kivel akkor sűrű érinkezései voltak, belevonható lett volna egy alakítandó magyar miniszteriumba; de kész volt esetleg egy forradalom előidézésére is. (Febr. 9.) A kormány Bécsben és Budán elvi s opportunítási ellentétek közt hányatva, ide s tova ingadozott … «A 84 éves Radetzky s a 73 éves Metternich, ezek a mi mentő horgonyaink!?» Kiált fel (Febr. 19.) a «bárka sülyedését» látó Széchenyi. Annak idején eleget integette őket.
Széchenyi szobájában csendesen dolgozgatott ugyan; de csak február 28-án jelenhetett meg ismét egy kerületi ülésben. A közönség éljenekkel s néhány pisszegéssel is fogadta. Előtte való nap találkozása volt Kossuthtal, kinek titkos nagyravágyását jól sejdítette ugyan, de «bámulatos színlelő tehetségét» csak utóbb ismerte fel. Miután úgy az örökös tartományoknak adandó alkotmány, mint a magyar kormánynak bármi czím alatt önállóbbá tétele már ekkor közbeszéd tárgya volt, Széchenyi egyenesen felhívta Kossuthot, fogjon vele kezet, s vállaljon akár az ő akár más valaki elnöklete alatt hivatalt. Ezt Kossuth ravasz szerénységgel visszautasítá, mivelhogy ő hivatalnoknak épen nem született, engedelmeskedni, alkalmazkodni nem tud, ő szegény ember volt s mindig az fog maradni, még követi napidíjait sem vette fel, s szolgálni még akkor sem fog, ha, a mit különben nem remél, egy egészen független önálló magyar miniszteriumunk lesz. Beismeri, hogy ez hiba; de hát neki ez a természete. Legyen Széchenyi az elnök, Deák, Wesselényi ülnökök stb. Igen, Kossuth még febr. 27-én nemcsak az egy ily módon alakulandó magyar kormány támogatását igérte meg, de többi reformigényei is oly szerények voltak, hogy p. o. a nemesség által a házi pénztárba fizetendő 600,000 frttal, a felállítandó országos pénztárba is ugyanannyival a nép eddigi terheltetésének meghagyása mellett beérte volna: csakhogy egyszer már kezdjük meg! «Vajjon igazat beszélt-e?» kérdi magában utólag Széchenyi. «Vajjon nem ültetett-e fel?» «Ez az ember (Kossuth) nem alszik, nem eszik, csontig lesoványodik: egészen benne van a forradalmi fanatismus lázában!» …
Az eredmény nemsokára megmutatta, hogy Kossuth bármennyire csalódott is számításaiban, kezdettől fogva nagyobb meggondolással és nyugalommal fogott hozzá a maga feladatához s tétovázás nélkül, merészen tartott egyenesen czélja felé. Voltak neki is csüggesztő pillanatai; de nagyravágyása és boldog optimismusa mindig felülkerültek s erejét az akadályok edzették.
Az országgyűlés hátralevő napjainak története csakis Kossuth viselt dolgainak, majd mindent magával sodró diadalainak lajstromozásából áll; többi jeleseinknek már csak annyi szerep jutott, a mennyit ő épen jónak vélt reájok ruházni, vagy nekik átengedni.
Apró mécsek fellobbanásai voltak mindazon ovatiók, melyekben Szentkirályi a városok rendezésére vonatkozó terveért hosszas tanulmányok, fáradozások eredményeért, mind maga Széchenyi, az ő országos pénztára s közlekedési rendszerünk jól átgondolt javaslataiért, pártszínezetre való tekintetek nélkül időnként részesültek.
Széchenyi e nagyszabású terveinek oly buzgó pártolója volt Eötvös, hogy őt, barátaival (a Pesti Hirlap publicistáival) együtt ez időben Széchenyi föltétlen hívei közé kell sorolnunk. Daczára a bécsi kormány iránti közös ellenszenvüknek, a nyilvánosság terén, városban, megyében, megengedett műfogások (taktika) felhasználásával is előmozdították sikereit, készek kellő időben Kossuthtal és vakbuzgó követőivel szembeszállni. Idézhetünk ismét levelezéseikből nehány jellemzőbb helyet, p. o. «A fődolog előttem», – írja Eötvös 1848 jan. 16-án – «a közlekedési eszközök s azok igazgatásának törvényes megállapítása. Ez utóbbi valóban alkotmányos életünk első jelensége s mint olyan, minden lehető sérelmek és postulátumoknál fontosabb. Ebből következik, hogy minden erőnket s iparkodásunkat arra központosítsuk, hogy legalább ebben eredményt lássunk, Kovács közlé velem az országgyűlés elé terjesztendő véleményed főbb pontjait. Biztossá teszlek, hogy’ azokat nemcsak jóváhagyom (a 37 éves publicista beszél az 57 éves veteránhoz, de minden módon, mely tőlem s barátaimtól kitelik, elősegíteni is kész vagyok, még azon esetben is, ha bármi oknál fogva (értsd: Kossuth ellen) a leghatározottabb küzdelemre volna szükség» stb. Biztatja ezután tervének benyújtására, nehogy valamikép megkéssék s p. o. a vukovár-fiumei vasúttal eleibe vágjanak. Az utasításokat készítő megyei «Aranyszájú Szent-Jánosokat» igéri, úgy leverik parasztos szónoklataikkal, hogy felelni sem tudnak, s így a többi kérdéseknél is. (Ősiség, úrbériség, földhitelintézet stb.) Február 9-én (már az említett zajos ülés után) közli vele a Hirlapban a javaslatai irányában követendő eljárást. Mindenekelőtt 3–4 czikkelyben közölni fogják a munka kivonatát, kerülve mindent, mi ellenszenvet bármi részről is gerjeszthetne. Azután fognak csak annak a vukovárival való összehasonlításába ereszkedni stb. «A kérdés nem személyes, nem Széchenyi és Kossuth individualitása körül forog, hanem forog két terv körül, melynek egyike józan s czélszerű, másika ostoba». – – «K. most náladnál népszerűbb s azon elemek közül, melyek országgyűlésünkre befolyással bírnak, K. többeknek pártolására számíthat. Ha arra, hogy valaki Napóleon szerepét játszhassa, csak mamelukokra volna szükség,* K. imperatorságra számolhatna s a vukovári vasút jó manoeuvre lenne s úgy, barátom, megengedem, te veszítenél». – «Meg fogjuk mutatni terved felsőbbségét, polemizálni, agitálni mellette, de kerülve mindent, mi a kérdést a személyesség terére vonná» stb. Február 19-én vigyázatra int a bókok dolgában, hisz K. «már elég nagy piedestált csinált magának, nem szükség, hogy ahhoz mi is köveket hordjunk». Február 20-án még világosabban fejezi ki e kérdésben előrelátható diadalukat, mert: «hogy annak már első részében, a vonalaknak meghatározásában K. le fog győzetni, azt neki magának egész elhittségére volt szüksége, hogy előre nem látta, de még sokkal több nehézséggel jár az egésznek financziális oldala, – a politikai dolgok ezen legfontosabb részében K-nál európaszerte felületesebb pártvezér nem létezik» stb.* – Mily nagy lehetett, csak pár hónap mulva, csalódása, mikor látta, hogy épen ez a «felületes» államférfi volt kiszemelve a független Magyarország első pénzügyminiszterének.
Ez a tréfás, de találó jelző kiszivárgott a nyilvánosságra, divatba jött Debreczenben (1849) s azóta jó darab ideig fentartotta magát a magyar közéletben.
A m. t. Akademia irattárából.
E töredékek egybevetéséből is világosan kitűnik, hogy rendes viszonyok közt mind a két államférfi e szóban forgó s egyéb munkálatai, miknek hosszú sorát díszes nevekkel toldhatnók meg, nemcsak személyes tekintélyöket biztosítják, de egyúttal Kossuth merészebb terveit részint ellensúlyozzák, részint üdvösen kiegészítik vala. Ne feledjük a régi jó táblabiráknak a jobbágyi viszony megszüntetése s egy ama kor szabadelvű jogtudósait bámulatra indító büntető codex körüli rendszeres munkálatait is. A szorgalom és buzgóság, melylyel mind e közügyek akkor tárgyaltattak, párvonalba sem tehető a parlamenti bizottságok mai szakértőktől támogatott kényelmes működésével. Későn, korán, délelőtt, délután, sokszor éjjel is tartottak a sokféle tanácskozmányok s végre Somssichnak nyilt ülésben egy pár szabad napnak, nem ám pihenésre, hanem dolgozásra engedélyezéseért kelle felszólalnia. Hangyaboly, melyet annyi hozzá kötött reménynyel, dicsőséggel együtt széttiportak, szélnek eresztettek a márcziusi nagy napok!’
Szentkirályi, úgy látszik, megunva követtársa által elhomályosíttatását, lement megyéjébe s az a híre terjedt, hogy nem is szándékozik többé visszatérni a dietára, melytől eredményt alig vár. Az összes követi kar ekkor egy pártszínezet nélkül, mindnyájok neveivel aláírt meghivó levelet intéze hozzá, s első újra megjelenése az ülésben örömünnep lett az elnök, a többiek zajos tapsai és szivélyes üdvözlései közt, nyilvánosan megölelte s megcsókolta. (Február 18.) Híres törvényjavaslata a városok és szabad községek rendezéséről végre napi rendre tüzetvén, a nagy közönség és a követi kar folytonos figyelmetlensége s lármás társalgása közt, mint a rendszeres munkálatok többnyire szoktak s mi ellen egyes buzgók felszólalásai hasztalanok valának, szinte végig tárgyaltatott, de szentesítés alá már nem kerülhetett. Csak Kossuth közbeszólásai gerjesztettek itt is legtöbb figyelmet, ki egy-két fontos módosítványt szúrt közbe, p. o. a hitfelekezetek egyenlőségének s kölcsönösségének elvét, s az ú. n. «bevett» vallások szükségleteinek közköltségen leendő pótlását stb. A laptudósítók néha csak az illető szónokok száj- és tagmozgásairól tesznek kárörvendve is említést a folytonos zaj közepett. A czukorkák hajigálása olykor jégesőhöz hasonlított; e divat ellen a komolyabb követek sokszor tiltakoznak: úgy látszik, csak ama bizonyos «attentatum» csattanó hatása vetett neki véget.
Az administratori kérdés után legnagyobb izgatottságot szült a horvát kérdés. Kossuth (feledve Pest megye közgyűlésén egykor tett indítványát a társországoknak egészen maguk szárnyára bocsátása iránt) s vele az ellenzék akkor még csak «Kapcsolt részekről» beszélt, nem «Társországról»; míg a tudomány emberei a meghódított és alávetett részek elnevezését a történelmi Horvátországnak pedig, mint ilyennek, nem is a magyar, hanem a szomszéd török állam területén létezését mutogatták. Az egy Batthyány Lajos foglalt el e kérdésben társaitól különválva, magasabb, államférfiúi álláspontot, s míg a többiek Horvátországban a holt latin helyett a horvát nyelvnek használatát makacsul ellenzék, ő e szabadelvű concessio mellett harczolt s azon elvet állítá fel, hogy az államiság eszméje nincs a nyelvhez kötve, hanem egyéb, nem kevésbbé fontos tényezőkhez, épen úgy, mint ezt egykor József nádor előrelátó bölcsesége ama teremben hirdette volt. Hozzátevé Batthyány ama figyelmeztetést, mikép nemzeti nagyságunknak rosszul szolgálnak s a magyar állam határait vajmi szűkre vonnák azok, a kik csak a magyar nyelv elterjedéseig mennének vele stb. E kérdés is, de főleg tárgyalási módja, ügyesen felszított gyúanyagává lett a nemsokára bekövetkező fellobbanásnak. Jozipovics és Osegovics közt párbaj támadt miatta.
