IV.
IV.
141. HELYTARTÓSÁGI ÉPÜLET BUDÁN.
(Mühlbeck eredeti felvétele után.)
Párisi zavargások híre. Kossuth indítványa márcz. 3. Széchenyi ellene. Széchenyi hattyudala. Bécsi forradalom márczius 13., 14., 15. Metternich bukása. Vívmányok. Alkotmány.
A PÁRISI zavargások hírére első, a mi Bécsben ingadozni kezdett, természetesen a börze volt. Ostromolni kezdték a bankot a papirpénz beváltásáért. Pozsonyban egy conservativ követ, a győri Balogh Kornél, első adott szót a lábrakapott nyugtalanságnak. Márczius 1-jén több indítvány jelentetett be. Schnée a cholera, Bernát a népképviselet, Kossuth az örök-váltság kérdését sürgeté, Hunkár a felkelő nemes hadsereg, a régi insurrectio egybehivását látta időszerűnek, Balogh pedig küldői meghagyása folytán a metalliqueok árcsökkenése (91%) alkalmából Magyarországnak egy netaláni újabb devalvatiótól megóvása iránt tett nem annyira indítványt, mint interpellatiót. Nem gyanította mi fog ebből kinőni. Ez volt a vadcsemete, melybe Kossuth mesterfogással egy egész új korszakot, az önálló magyar miniszterium rózsaágát oltotta be, mely forró légkörben rögtön megfoganva s nekibokrosodva, oly dús viránynyal s annyi keserű tövissel lepte meg az országot. A másnapi conferentián, minden egyéb tárgynak, saját indítványainak is félretételével, ezt kivánta, mint legégetőbbet fölvétetni illetőleg beleolvasztatni saját nagyhorderejű, regenerationális eszméjébe, nem kis meglepetésére kétségkívül Eötvösnek, ki az óra ütését meghallva, csak most sietett az országgyűlésre, hogy rég érlelt, de oly kevés pártolásban részesült eszméinek minden várakozást felülmuló gyorsasággal életbeléptetésénél legalább jelen lehessen. Nem oly sietséggel mozdult ki kehidai visszavonultságából, minden elhamarkodásnak született ellensége, Deák. Széchenyi, bár a centralisatiónak régi s nálunk első apostola, de a parlamenti kormányzatnak, mint szerinte meddő elméletnek, nem nagy barátja, s legkevésbbé tartva ily nagy kérdések megoldására a mámor perczeit alkalmasoknak, tőle telhetőleg s egymaga ellene szegült. Ezzel egész múltjának tartozni vélt.
142. BALOGH KORNÉL.
Itt volt az igazi váló-út hazánk két nagy államférfia, itt hazánk múltja és jövője közt. Melyik vezetett volna rövidebben, kevesebb áldozattal a czélhoz? Erre a forradalom utáni első szomorú napokban, azután tíz év mulva a kiegyezkedés peripetiái között s végre a kivívott, akár fél, akár egész sikerek utáni elbizakodás újabb napjaiban, más-más választ lehetett s lehet ma is nálunk hallani. Akkor bolondnak tartották (s tartanák kétségkívül ma is) Széchenyit, ki tétlenül akarta bevárni (nem, sőt biztosítani) a normális nyugalom, a rend és csend helyreállítását, hogy azután majd kellő megfontolással tanácskozhassunk ősi alkotmányunk átalakulásáról, nemzetünk újjászületéséről, s hogy ne látszassunk csellel vagy erőszakkal kicsikarni mindazt, a mihez különben jogunk van s mit az idő, ha bevárni tudjuk, érett gyümölcsként fog ölünkbe hullatni. Széchenyi intő szava kiáltó szó volt a pusztában. Leverték őt Bónis, Pázmándy, Andrássy Gyula (az egyetlen, ki magasabb szempontból fogja fel ügyeinket!!); melléje senki sem állott, s végre: «megadta magát, nehogy olajat öntsön a tűzre!» … Így történt, hogy az új alkotmány, a márczius 3-iki kerületi ülésben, egy szó ellenmondás nélkül, nagy lelkesedéssel, Kossuth szónoklatának varázsa alatt elfogadtatott. Szintoly rohamosan keresztülhajtatott az másnap 4-én az országos ülésben s küldetett át rögtön a felsőházhoz, hol azonban egy kissé megakadni látszott. Leírhatatlan volt az öröm, az ujjongás, de nyomban fenyegetővé is vált a közönség magatartása a netalán ellenkező vagy habozó mágnások irányában. Mig a haza egész légkörét megreszketteté a nagyszerű diadal szerteszáguldó híre, mig a conservativek nagy része, bevallva tévedésüket, hamut hintve fejükre, siettek megnyerni a nemzet bocsánatát, mások a királyi szentesitéstől függeszték fel jövendő magoktartását: Széchenyi e jellemző sort igtatá naplójába: «Az ostobaság el van fogadva!» … Nem tartalmát gondolta, hanem keresztülvitele rögtönzött módját. Előre látta a bekövetkezendő visszahatást!
143. PÁZMÁNDY DÉNES.
(Eybl 1842-iki kőrajza után.)
Kossuth előtt különben éppen nem volt közömbös, hogy az egész mozgalmat, a mig lehet, a törvényes formák medrében tartsa meg s hogy a világ előtt visszautasítsa magától, a mig reájok nem fog szorulni, a féktelenkedő forradalmi elemeket. Fölötte jellemző e tárgyban tartott nagy beszédének mérsékelt hangja s loyalis indokolása. Midőn felhívta az ország rendeit, hogy az események magaslatára emelkedjenek, felsőbbségének érzetében egyúttal az erő mérsékletét akarta feltüntetni s aranyhidat nyitni az áttérő ellenfélnek. «Egy fiatal herczeg áll előttünk», mond, Ferencz Józsefre czélozva, «ki első megjelenésekor megnyerte svmpathiánkat és mi engednők trónját szétszaggattatni?» – «Nem lehet ott megelégedés, hol absolut uralkodás van. A habsburgi ház második megalapítója az leend, ki ezen absolutismusnak véget vetend.»* – A felelősség iszonyú súlyát hárítva mindazokra, kik e válság perczeiben netalán az országgyűlés feloszlatását eszközölnék ki, (ellenfelét Széchenyit épen ezek közé sorolhatta) az osztrák bankról, melynek zavarai mulók lehetnek, az önálló magyar pénzügyre térve át, felírást indítványozott ő felségéhez, az ausztriai népeknek is adandó alkotmány, de minekünk mindenesetre attól független, önálló s felelős miniszterium iránt, mely önállóságunk s szabadságunk megóvására folytatott háromszáz éves küzdelmeinknek(!) egyszer valahára véget vetne s a trón és nemzet megszilárdítását, megerősödését vonná maga után.
A jóslat teljesült. Magát az eszmét elég korán s nem egyszer pendíté meg Metternich megcsontosult conservatismusa ellenében Széchenyi. Tüzetesen fejtegeté az előző országgyűlésen Perczel Mór, mint Tolnamegye követe.
A főrendek első meglepetésükben, egyelőre abban kerestek menedéket, hogy – ne tartsanak ülést. A nádor Bécsbe ment, utána mentek azon zászlós urak, kiket a helyettes elnöklés tiszte megilletett; felhívták, bizony későn Széchenyit is.
«Bon jour citoyen», üdvözlé őt régi jó barátnéja, Metternich herczegnő. – «Merci, délicieuse sansculotte», felelt reá Széchenyi. Pedig egyiknek sem volt nagy kedve és oka tréfálódzni.
Kossuth azalatt odalent mennydörgött a nemzet óhajtásait ismét megakasztani törekvő főrendek ellen. «Vagy tánczolni mennek Bécsbe», mond márczius 8-án (még farsang volt!), «vagy conferentiázni. Első esetben nem gátolhatják, hogy az itt maradók ne határozhassanak; második esetben megmutatják, hogy hivatásukat nem fogják fel», stb. Barsban már Apponyinak, mint honárulónak fő- és jószágvesztés végett pörbe fogatását is indítványozták.
Apponyi még nem adá meg magát, sőt, Széchenyi ez időre vonatkozó jegyzeteiből azt lehet sejteni, hogy ez alkalommal még őt is «en grand seigneur» fogadta. Sokaknak oda fent meg volt a rögeszméjök, hogy mind e bajnak voltakép mégis csak Széchenyi az oka. Metternich kijelenté, hogy mig ő lesz miniszter, addig semmi sem lesz constitutióból, felelős miniszteriumból és bárminemű «concessiókból».* Igen, de a trónörökös főherczegnek erre azt a megjegyzést tulajdonították, hogy: de hát vajjon örökké miniszter marad-e Metternich!?
Minden engedményt gyávaságnak tartott. «Wenn es nicht anders geht, so muss man an der Bresche sterben», mondá Flahaut franczia követnek; de szavát nem váltá be. (Lónyay M. naplója)
Széchenyi úgy látszik akkor még hajlandó lett volna akár mint kanczellár, akár mint teljhatalmú királyi biztos az ügyek élére állani s belevetve magát a recsegő, sülyedő dereglyébe, a mozgalmat a válság amaz első pillanatában, midőn mindenki fejét vesztette, egészen más irányba terelni, mint melybe Kossuth terelte volt. Föltételeit is formulázta.* Ezek lettek volna:
Meg kell jegyeznünk, hogy hivatalos adat erről nem áll rendelkezésünkre; csak töredékes naplójegyzetei s a forradalmi párt czélzatos fenyegetőzései vezetnek ily következtetésre.
Tízezer forint azonnal kifizetve, s ötezer forint havonként. (Ne essék valaki tévedésbe, ez összegbe még a Tiszaszabályozás is bele van értve, melyet Kübeck makacsul megtagadott.)
Folyó kiadások megtérítése felszámítás szerint.
Szent István rend nagy keresztje. (Hozzátennünk felesleges, hogy nem személyes hiúságának kielégítése, hanem hivatalos állásának jelzése forgott szóban.)
Legfelsőbb kézirat Széchenyi tollbamondása szerint. Teljhatalom. (!)
Minden kinevezés tőle függjön, minden hivatalnok neki fogadjon szót.
Minden segédeszköz, a katonaság is rendelkezésére álljon.
Ellenparancs ne jőjjön, mig vissza nem hívják őt magát.
Titoktartás.
Hat hónap alatt országgyűlés.
Viszont – desavouálhatják: ott a feje, családja, birtoka!
Sokan megdöbbenve, s tán ellenszenvvel fogják e sorokat olvasni; egyet meg nem tagadhatni tőlük: a férfias bátorságot. István főherczeg – nem támogatta: ő már súlyegyent vesztett. Széchenyi azt a gyanút vetette reá, hogy «rivalizál vele!» …
A bécsi Casinóban Széchenyit, mint a helyzet emberét ünnepelték. E kényelemszerető, most kissé megrezzent úri körben Széchenyi az eszmék egy apostolaként vált ki s így nyilatkozott: «Az én hivatásom nem a palotákban, az élvekben s kényelemben élés, hanem az, hogy befogva legyek, vonó állatként a terhes szekérbe. C’est ma gloire. Ha ki tudom rántani a sárból, szívesen áldozom életemet. C’est digne de moi!»
De az ingadozó bécsi kormány nem ragadá meg e mentő eszközt.
Ott minden csupa kapkodás, csupa tétova volt, senki sem tudta mit akar. Metternichet kivéve; de neki lejárt már ideje. Hívei mind hátat fordítottak neki, mint egy sokáig bálványozott hamis istennek.
Eszterházy Pál herczeg előtt, kit a maga sodrából semmi sem vett ki, a már Pozsonyba visszakészülő Széchenyi, kit a titkos conferentiákra hol hívtak, hol nem hívtak, ily szókra fakadt: «Majd csak akkor fognak belém kapaszkodni, mikor egy halk de hatalmas szózat az súgja fülökbe: már késő!» (Trop tard) – «Becsületesen felajánlottam magamat» így folytatja önmagához, «mosom kezeimet!» … Nem lehetett akkor még tudni: a forradalom kerül-e felül vagy a reactio!
10-én Széchenyi visszament Pozsonyba. Lajos főherczeg, Bécsben a legfőbb hatalom kezelője, azt írta neki s izente általa a szintén visszatért István nádornak, hogy a felirat felküldését minden áron megakadályozzák. Elodázása s másra hárítása volt ez a felelősségnek, minővel a politika terén, válságos perczekben, elég gyakran találkozunk. Párisban végzetesnek mutatkozott. Három nap mulva Metternich leköszönt. A derék Melanie herczegnőnek, ki férjével egy bérkocsiban menekült a fővárosból, pár nap alatt bő alkalma volt, a sülyedő hajót elhagyó patkányokról, szomorú tapasztalásokat gyüjtögetni. «Magasabb hatalmaknak engedek», mondá a bukott minister, «vajha ne mondják utánam, hogy távozva magammal elvittem a monarchiát.»* (A régit bizonynyal; de hamvaiból új Phönix fog támadni!) Vissza fogunk térni e mondásra.
M. hinterlassene Schriften; aus dem Tagebuch der Fürstin Melanie.
Az általános zürzavarnak közepette Széchenyi most már egészen önálló magyar szempontra helyezkedett.
«Minden attól függ, mely útra térünk», így nyilatkozott Kovács Lajos előtt. «Az egyiken hazánkat alig sejtett hatalomra és nagyságra emelhetjük; a másikon igen kétes jövő örvényébe sodorhatjuk.»
«Az események kényszerűsége kezünkbe adja sorsunk irányát, csak megérteni tudjuk: az uralkodó okvetlen karjainkba veti magát s mi leszünk tényleg a birodalom súlypontja.» «A másik úton ellenben» (t. i. a forradalmin) «a népek a követelésben, az uralkodó az engedésben nem fognak határt ismerni. De bizhatunk-e ily vívmányok állandóságában?» stb. Ő tehát, tekintve belviszonyainkat, melyek a «régi magyarságot» tövestől felforgathatják, egy olyan feliratot indítványozott, mely szerint a trónokat fenyegető fergetegek közepette «félretéve egyéb gondjainkat, mint egy ember gyülekezzünk a trón körül s annak védelmére egész erőnket felajáljuk» stb. Kovács Lajos a mondottakat (4 pontban) rögtön formulázta. Aláírói (név szerint: Szentkirályi Móricz, Somssich, Bernáth, Say, Bachó, Daróczy, Osztroluczky, Szumrák, Kállay, Gábriel, Milkovics, Egry, kiadták róla a bizonyítványt, hogy az márcz. 2-án délután vegyes conferentián előterjesztetett. De senki által sem pártoltatott.*
Gr. Sz. I. közéletének három utolsó éve. II. k. 45. Az érdekes okirat eredetije az akadem. Irattárában. (Mellékelve mint Függelék.)
Metternich leköszönése az Apponyiét is maga után vonta. István nádor nyomban tudatta ezt Széchenyivel, ki azalatt a már elfogadott felirat szövegének is némi enyhítésein törte fejét, míg Kossuth éppen annak még határozottabb magyarázatát adni látta szükségesnek. Mit Pesten kifeledettnek tartottak, az beleértettnek nyilváníttatott: népnevelés, népképviselet, nemzetőrség, esküdtszék, vallásegyenlőség, sajtószabadság. Kossuth erős kézben tartotta a gyeplőt s el volt határozva magát túl nem szárnyaltatni. Perényi Zsigmond figyelmezteté Széchenyit, hagyjon fel akadékoskodásaival, ha nem akar «vasvillát a hasába». A nádor is értésére adta, hogy a felirat felküldését most már megakadályozni nem lehet s hogy más mentő eszközt nem lát, mint Kossuthot és Batthyányt felkérni a rend helyreállítására. Gyorsan fejlődtek ezután az események, melyek részletesebb ismertetése, a mennyiben nem közvetlen Széchenyi személyére vonatkoznak, most feladatunkon kívül esik.
144. LAJOS FŐHERCZEG.
(A Hitbizományi Könyvtárban levő eredeti után.)
Széchenyi naplójegyzetei ez utolsó napokban a szokottnál is ziláltabbak; majd minden sor lelki izgatottságáról tesz tanúságot; apró betűi, a rövidítések megfejtése után is, helylyel-közzel szinte olvashatatlanná válnak. Mindazonáltal olvasóinknak legjobb szolgálatot vélünk tenni, ha e pár lapot lehető hű szószerinti fordításba mutatjuk be, és pedig egész pongyolaságában.
Márczius 13-án. – – Nálam esznek Majláth Gyuri és Szécsen. Még egyszer a Judexhez* és Főherczeghez. Bécsben kiütött – ki nem lehet számítani, hogy most mi fog történni!!!
Közbeszúrás; És B. Lizihez. Itt Montenegro a bécsi kravallról – kissé nagyítva.
A gőzhajó conductor tartóztat, belépve beszél: 3–400 ifjú ember«Le a kormánynyal, a Judex, Tárnok etc. mind gazemberek».* Le az aristocratákkal, le minden mágnással.
Közbeszúrva: Engemet egészen kihagytak.
SZÉCHENYI NAPLÓJÁNAK UTOLSÓ LAPJA.
(Eredetije az Akadémia birtokában.)
145. BÁRÓ PERÉNYI ZSIGMOND.
(Grimm kőrajza után.)
Nálunk Erdődy Leopoldine stb. kik B. Lajoshoz vacsorára.*
Közbeszúrás: Hallom, javaslatom nem megy. Egy szót sem akarnak engedni. Passivitásba esem.
14-én. Egészen össze vagyok zsugorodva. Szemrehányást teszek magamnak. Tegnapelőtt nyugodtabbnak, hidegebbnek kellett volna lennem. Főhg minket – Esterházy Pált is – conferencziára hivat.
,Metternich hgnek le kell mondani. A város a diákok hatalmában van stb. Nem kellene-e B. Lajost és Kossuthot megkérni (!), hogy a rendet fentartsák? – Felirási iratnak fel kell menni – stb. Kerület. Kossuth, Andrássy Gyula már túl vannak szárnyalva, Madarász, Just, Pázmándy által.* Én szivből beszélek. Tetszik nekik. 3 órakor mágnások és rendek táblája. Izenet keresztűl megy. (!) Borzasztó nagy gőzerővel. A katlan el nem pattan … . mert az auditorium akarata mindenben hajszálig teljesűl’.
Széljegyzet: Ezek teljes sajtószabadságot akarnak és az ifjuság fölfegyverzését.
Ebédelek Z. Henriknél. Vigan vagyunk. Mesko mama és Irén Bécsből érkeznek, … hol minden compromittálva, de csendben van. Fáklyás zene* 1. a főhg Istvánnál, azután Kossuthnál... a kit a Zöldfa vendéglő erkélyén, elegáns dámáktól környezve, ünnepelnek. Német polgárok németűl üdvözlik fent Kossuthot, s ez németűl felel. – Megyek Z. Felixhez, hol sokan gyülekeznek s nagy a szomoruság. Felvidítom őket (mintha magam jó kedvű volnék!). Whistezünk.*
Közbeszúrás: Vegyesen jurátusok és polgárok, Kossuth B. Lajost akarja premiernek.
Előbb Sajtóválasztmány nálam.
15-én.* Az egész egy rosz álomnak látszik előttem! Oh szent Nemezis! – Egy lengyel, és Kossuth hozzák be a gyújtó anyagot az országba! Az első talán Sobiesky egy utóda … a másik megkínozva és bolonddá téve és … (törlés).
Közbeszúrás: Májbajommal czudarul. Ma úgy látom, Magyarország teljes felbomlásnak indul. Hamar végzek.
«Szegény Metternich! A Ferencz császár rendszere, melynek ad absurdum kellett vezetni, buktatott meg- téged.» Mi a teendő? B. Lajost és K-t kell soutenirozni! – stb. Némuljon el minden gyűlölet, minden ellenszenv, minden személyes ambitio! – Gátolni nem fogom őket. Szolgálni fogok-e velök! Az, egészségi állapotomtól függ! – Este Z. Felixnél.
Ferencz-Károly gőzösön Bécsbe. Én egy hosszú tollal! Lelkesedés! Akár egy méhkas! A ,heréket kiölik’. C’est le fin de l’histoire. Egy handbilletet indítványozok, melyet … a császár írjon alá. Egyszerű az: ,István az én alter egóm.’ Elfogadják. Kérdjük egymástól: ,Minő lesz a légkör Bécsben? Zászlókkal, üdvlövésekkel fogadnak. Inkei Sándor, Orosz, stb. mint deputatio Kossuth és B. Lajos elébe. A Jägerzeilen kiszállunk. Az egésznek rebellio kinézése van. Kossuthot többször virágokkal koszorúzzák az exaltált bécsi nők, lengyelek s olaszok átkarolják. Én Kossuthnét viszem kocsin, a ki egész testében reszket. Miután Kossuth diadalmenetben EH. Carl (hôtelbe) ér, B. Lajossal Munschba megyek ebédelni. Aztán mindjárt vele István főhghez. Mivelhogy a bécsi légkör, B. és K. véleménye szerint kedvező volt, a kézirat felvétetik. Felelős ministerium, és Batth. mint premier. – – Én ellene támadok, főleg B. neve ellen, mert a császári házat megakarom a lealázódástól kimélni, mely, ha energia volna bennök, még szakadásra is vihetne. De rögtön gyanusítottak.* B. és én mentünk a főhghez. Én voltam az előadó. Ő megijedt, s Kolowráthoz utasított bennünket. Ez kitűnő jó hatást tett reánk. B. Lajos Kossuthoz; én István főhghez, hogy holnap Lajos főhggel érintkezzünk. Mikor K-hoz érek, mindent nagy izgalomban találok. – – Reggel egy levél Zs.-től. ,Most még jobban kell szorítani a dolgot’, mondják Bónis és Bernát Zsig. (vastag törlés után:) megcsalt. – Aludni? Én nyomorúltan … Epe-köveim! –
16-án. Lajos főhgnél. – Lótás-futás. Reám egyik sem hallgat … Ebéd Lajosnál. Előbb Pálnál. E. Vinczénél is. Ez, egészen aristocrata. Indignatiójában mintegy megszünik keresztény nő lenni, s az egész bajért engem okoz.* Ellenem nagy elkeseredésben hagyom ott. ,Hát én vétkes vagyok e mozgalmakban? – Én azt hirdettem: tatarozzátok ki az ódón házat, tisztítsátok meg a salaktól, mely körűl veszi stb. Az illetők ezt nem tették … Kossuth et Co – pedig jobbnak látták azt felgyújtani!’
16-án. Lajos főhgnél. – Lótás-futás. Reám egyik sem hallgat … Ebéd Lajosnál. Előbb Pálnál. E. Vinczénél is. Ez, egészen aristocrata. Indignatiójában mintegy megszünik keresztény nő lenni, s az egész bajért engem okoz.* Ellenem nagy elkeseredésben hagyom ott. ,Hát én vétkes vagyok e mozgalmakban? – Én azt hirdettem: tatarozzátok ki az ódón házat, tisztítsátok meg a salaktól, mely körűl veszi stb. Az illetők ezt nem tették … Kossuth et Co – pedig jobbnak látták azt felgyújtani!’
Közbeszúrás: S ez annyira ment, hogy W. Béla végre így szólt: ,Hagyj mindent a maga útjára, mert még leszúrnak’.
Más széljegyzet: ,Oly csend és rend volt … Senki sem lopott‚ így szólnak és örülnek rajt! Én megijedek attól … mert azt mutatja, hogy még a tolvajok sem számítanak, hanem már ezek is fanatizálva vannak!
Esterházy Zsófia, Széchenyi régi barátnéja.
Keresnek. – Gyula és Z. felbőszítenek. Bolondul örülnek annak, hogy Bécs – ég! Ismét István főherczeghez stb.
12 órakor deputatióval István főhghez, – s utána a császárhoz. – Kínos látvány! … Az este félelem és reménység közt. – Ha Kossuth akarja, elpusztítják a Burgot … Lajos fhg nem akar engedni. – Esterh. Pál hg meglágyítja, s lelkiismeretét megnyugtatja. Ezt viszem a Kohlmarktra Kossuthoz. Megölelik egymást, Esterházyt fölemelik, Kossuthot azután diadalban körülhordozzák. Eötvös Pepi éjféltájban jő haza. Matschekerhofba; én később. Lefekszem, egy óranegyed múlva: menjek Zs. főhghez … Gyorsan felöltözöm … Ágyuk s égő kanóczok közt stb. suhanok be a Burgba! – Istv. főhg kijelenti Esterh. Pál és Kossuth előtt, hogy ,megvan!’ – Megyünk a casinóba: B. Lajost ünneplik.
17-én. A finale Kossuthnál kifőzve. – Én nem ártom magam semmibe. – Bernáth Zs. majdnem az egészet elrontja. Örül és dicsekszik vele, hogy a magyar ifjuság letette Czapkát (a bécsi polgármestert), mert pecsovics, és hogy a katonákat kezdi csábítani.
Megyek Eötvös Pepivel a gőzhajóhoz, a Kaisermühlennél. – Pozsonyban a Zöldfa előtt, egy roppant méhraj. Kossuth nagyszerűen beszél. Találom Crescence-ot, megyünk Felixhez. Én jó kedvben, – noha betegen. Bensőmben egészen higgadt és nyugodt vagyok.
18-án. Rosz. éjem. Minden sötét lett körülöttem, a hajó sülyedését érzem. – Belép Kovács Lajos, Pestről érkezve. – Ujra megvigasztalva érzem magam. Ez a jó ember, mindig örömet hoz a házba. ,Az istenért, le Pestre a dietával!’ – Megyünk B. Lajoshoz. Ez Pestre akar. K. azt mondja: kinevetik! … Conferentia. Kossuth és comp. elhatározzák, hogy az országgyűlés Pozsonyban marad.* Mindent elkövetek, hogy B. Lajost és K-ot rábírjam. Végre úgy tartjuk: tán István főhg menne? Ezt sem akarják.
Betoldás: A szent Nemesis mindenben mutatkozik. A bécsi légkörben határozzák el, mi lesz jó Pozsonyban, tehát természetesen Pozsonyban kell eldönteni, mi lesz jó Pesten.
Kovács és Dániel vannak nálam. Ez nagyon tetszik nekem.
Hogyan állnak a próbakilátások?
Megakadályozhatja-e valami a teljes felbomlást?!
Crescences-szal őszintén beszélek. A mi végünk talánm közel van. Békülj ki ezzel a gondolattal! Légy erős, magadhoz méltó. Imádkozzál Istenhez, s addig nyugodtan és vidáman légy!
Megakadályozhatja-e valami a teljes felbomlást?!
Crescences-szal őszintén beszélek. A mi végünk talánm közel van. Békülj ki ezzel a gondolattal! Légy erős, magadhoz méltó. Imádkozzál Istenhez, s addig nyugodtan és vidáman légy!
Permanens ülések. – Fáklyás zene. – Beiratom magam a nemzetőrségbe, melynek ezredese Z. Otto lett. Cr-zal Z. Felixnél. E – (törlés) csipős.*
S itt a Naplóknak vége szakad.
Széchenyi, márczius 14-kén, a főrendi s vegyes ülést megelőzött ama nevezetes ülésben elmondá mintegy politikai hattyúdalát: hazafias aggályainak adva újra kifejezést az átalános mámor közepett.* «Sokan örülnek, sokan búsulnak», – így szólt a döntő pillanatban is, – «ő nem tudja magát elhatározni, örüljön-e vagy búsuljon. Annyi probabilitás van arra, hogy Magyarország egy szebb jövendőnek indul elébe, mint arra, hogy önmagában s magával küzdve végóráját éri. (Ellenmondások.) A gyógyszer kezünkben van. Neki régi kedves ohajtása, hogy Magyarország saját tengelye körül forogjon, mert e nélkül oly progressio lehetetlen, milyen után ő sovárog. És azon hihetőség, hogy ez most megtörténhetik, örömmel tölti el szivét. De az aggasztja, hogy a szomszédság tűzre lobbant s mi magyarok saját szalma körülményeink közt, oly közel vagyunk a tűzhöz. Vagy reform, vagy anarchia, ezek közt kell választani. Azon nagy előnynyel bírunk a szomszédok felett, hogy alkotmányos vágásokhoz szoktunk, míg nekik csak most kell azokba okulniok. Nemzetünk feladata, hogy az alkotmányos kifejlésnek basisa, a dynastiának pedig támasza legyen; most az ideje, hogy szűnjék meg provinczia lenni, most lehet anyaországgá. – – Most mindenek felett rendre van szükség s nincs senki, a ki jó viselete által benefactorává ne lehetne a nemzetnek, de nincs is senki oly kicsiny, ki az ellenkezővel ne árthatna, – – ne feledjük, hogy pártok és casták nincsenek, legyünk bizalommal egymás iránt, szóljunk mint magyarok és hazafiak» stb.*
Tunc etiam fatis aperit Cassandra futuris, ora (dei jussu) non unquam credita … Teucris.
L. Sz. I. Beszédei.
Szavaiból kiértették, mit egész eddigi múltja is elég hangosan hirdetett, hogy szakadást nem óhajt ugyan, sőt retteg tőle, de ha választania kell, ő a haza és a szabadság zászlójához fog állani, nem mint vezér többé, hanem mint közvitéz: alárendelve hiúságát a közügynek. «Szívből szóltam», jegyzi fel naplójában, «s tetszett nekik beszédem!» Bizonynyal nem a beszédet, hanem a beszélőt illette s nem jelenének, hanem múltjának szólt e nagy elnézése vagy önkénytelen hódolata egy folyvást örömittasságban élő s vezetőitől egyre feltüzelt sokaságnak. Többi közt nagy határozottsággal nyilatkozott ez ülésben gróf Andrássy Gyula minden félrendszabályok ellen.
A Felirat egyértelmű elfogadását Pozsonyban nagyszerű fáklyás zenével (semmibe véve az erre nézve még fennálló tilalmat) ünnepelték meg; a díszmenet előbb István nádor lakása elé, aztán a Zöldfa vendéglő terére vonult, melynek erkélyéről Kossuth, «elegáns dámáktól körülvéve» a Batthyányt, már mint leendő miniszterelnököt mutatá be az ujjongó közönségnek. Német polgárok tisztelkednek; Kossuth németül felel nekik.
Mindez egy «rossz álomként» tűnik fel Széchenyi borongó elméje előtt, «teljes felbomlásnak» látja indulni az országot, a birodalmat; régi baljóslatai gyors teljesülésétől rettegve, keserű humorral kiált fel: «Nous avons vendu e pays pour deux Louis». (Batthyányt és Kossuthot értve a két Lajos alatt, kik miatt szerinte elvesztettük az országot!)
De nyomban összeszedi magát s számot vet ez időszerinti kötelességeivel, teendőivel. «Mit kell tennünk?» kérdi; s felel reá: «Istápolnunk kell Batthyányt és Kossuthot.» Megy tehát velük, a míg ereje bírja.
Egészségének azonban, melytől kormányba lépését függeni látja, hogy teljes felbomlásnak induljon, bizony már nem sok kellett. Attól, hogy a hivatalnak, melyet az országgyűlés előtt már tényleg viselt, czímét is fölvegye, fölmenthető alig volt. Az országos közlekedési ügy vezetésére hivatottabb tehetséget, akkori készületlenségünket is tekintetbe véve, bizonynyal nem találhattak volna.
A híres feliratot egy díszes országos küldöttség vitte fel márczius 15-én Bécsbe.
Indulás elött még reggeli 8 órakor egy «Elegyes ülés» tartatott, melyben a helyzetnek megfelelő, elég fontos határozatok rögtönöztettek, úgymint közös teherviselés az adómentesség megszüntetésével (mit Széchenyi is örömmel üdvözölt), a városoknak nem mint külön kasztnak, hanem képviselet alapján azonnal jogosítása; az úrbériségnek állami kárpótlás mellett megszüntetése, sajtószabadság, esküdtszék, vallásszabadság teljes viszonyossággal; népnevelés, évenkénti országgyűlés, Erdély egyesítése stb. Mindez az általánosságban mozgó felirat helyes értelmezése gyanánt; az általános elvek kimondása után a codificatio későbbi időkre halasztatván.
A küldöttség tagjai közt az alsó tábla 26 küldöttén kívül (10 megyei, 10 városi, 4. egyházi és 2 kerületi) a főrendi tábla részéről Lonovics püspök, Rajacsics karlowiczi érsek, ifj. Majláth Gy., gr. Batthyány Lajos, b. Wenckheim Béla, gr. Teleki László, stb. voltak (13-án) a főherczeg nádornak majdan vezetése alatt.* Sokan csatlakoztak önkéntesen hozzájuk; délután 4 órakor egy második hajó indult az ifjusággal.
Az akkori lapok szerint jóval nagyobb számmal voltak a küldöttség tagjai. Mutatványul iktassunk ide egy érdekes névsort: Ghiczy K., Bernáth Zs., Szemere B., gróf Andrássy M. és Gyula, Szentiványi K., Schnee, Gábriel J., Radics M., Darvas P., Bükk Zs., Bónis S., Bohus J., Papszász, Biró, Babarczy, Rónay, Mannó, Kállay, Tomcsányi, Kossuth L., Szentkirályi, Asztalos, Révay, Dessewffy Jób, Tarnóczy, Olgyay, Ruttkay, Justh, Kubicza, Rakovszky, Pázmándy, Széchenyi I., Madarász, Vidos, Hunkár, Csúzy, Somssich, Horváth, Szabó M., Gaal E., Tolnay, Josipovich, Fogthűi, Máriássy, Forgách, Daróczy, Házmán, Háder, Hergesell, Martiny, Pitroff, Rényei, Komlóssy, Tóth Lőrincz, Sztanaszky, Károlyi I.
Argonautáinkat a kissé lassú menetű «Ferencz-Károly» gőzös 10 órakor indulva szállította fel Bécsbe, hozni is onnét, vinni is fel oda a szabadság rég áhított aranygyapját. Csak egy ember van köztük, kit a syrén-hangok el nem szédítettek s ki nyilván csak azért megy velük, hogy vagy szavával, vagy puszta jelenlétével is mérsékelje veszélyessé válható buzgóságukat. Az érdekes epizód részleteit személyes benyomásaival együtt a fentebb közlöttekből ismerjük bár, röviden fogjuk még tán némi kiegészítésekkel újra egybefoglalni.
A POZSONYI KÜLDÖTTSÉG MEGÉRKEZÉSE BÉCSBE 1848 MÁRCIUS 14–15 KÖZTI ÉJJELEN.
(Ernts Lajos úr gyűjteményéből.)
De mielőtt azt tennők, szükséges egy futó pillantást a Bécsben történtekre is vetnünk.
146. RAJACSICS KARLOVICZI ÉRSEK.
Előre volt látható, hogy a párisi forradalom könnyű és teljes győzelme Európaszerte gyújtani fog s hogy Németország egy nagyobb városa sem marad e láztól ment, mely mindenütt utánzásra fogja csábítani a könnyen mozgó ifjúságót, a tűrhetlenné vált korhadt állapotok megdöntésére bátorítni a higgadtabb gondolkodókat, s végre bölcs engedékenységre, vagy ha nem, ügy vele született gyávasága és tétlensége leplezetlen kimutatására felszabadítni a hatalom gépies kezelőit, a hivatalban levők járomnyögő bús seregét. Metternich ezt előre látta, de bízott saját ügye, kipróbált rendszere győzhetetlen voltában s legkevésbbé sem számítva saját környezete által gyorsan bekövetkezett cserbe hagyatására, a veszélyt, mely jőni fog, kicsibe vette. Még anyagi erőről sem gondoskodott, mely az esetleges utczai zavargásokat elnyomja. A franczia júliusi dinasztiát amúgy is mindig csak «árnyékkirályságnak» nézte, sőt a legitimitás bitorlójának, mely szerinte minden alapot nélkülözve, az első szellőnek kell hogy bábjátékává legyen. Neje pedig régi ellenszenvei nyomán kárörvendve kiáltott föl: «Boszuló Nemezis, mily szigorúak és igazságosak a te végzéseid!»* Mikor még évek előtt a nemes Lafayette halála hírét vette, megbotránkozott rajta, hogy a Moniteur dicsőítő nekrológot szentelt e férfiú emlékének. (1834.) Kolowratban, bár őt, mint talentumot egy közönséges bureaucrata színvonalánál magasabbra nem becsülték, mégis a rossz (t. i. újító) szellem titkos szítóját látták s Kübecknek évek óta sürgetett indítványát, az állami háztartásnak nyilvánosságra hozatala iránt mindannyiszor makacsul visszautasították. Mi Metternichnek legtöbb gondot szerzett, az a sajtó szabályozása, vagyis elnyomása volt, még pedig lehetőleg egyforma szigorral széles Németország egész határán, sőt azon túl is, meddig az európai szárazföldön befolyása érvényesült. Megengedé ugyan elméletben, hogy jól meg kell különböztetni az alapos tudományos munkákat az izgató röpiratoktól s hirlapoktól; de nagy súlyt fektetett reá, hogy a német államok egyforma sajtószabályokkal, már akár preventiv, akár repressiv természetűekkel lássák el magukat. S azért annak idején üldözés alá vette és vétette mindenütt a tanárokat, egyetemeket, a torna-egyleteket, Burschenschaftokat, melyek Bécsben különösen a legszigorúbban tiltva valának. S bár utóbb ő maga egy bécsi tudós társaságnak alapítója lett s nagy gonddal és részletességgel sajátkezűleg dolgozta ki annak alapszabályait; a gyakorlatban a legújabb időkig az a különbség az alapos, komoly irodalom és izgató publicistika közt szinte észrevétlenné vált.* Sanda szemmel nézte ama kisebb német udvarokat, (Bajor, Baden, Württemberg stb.) melyek szívesen látták magukat mérsékelt szabadelvű parlamentektől (Rotteck és Welcker iskolájából) környezve s loyális czélzataikban támogatva. De a szegény bécsiek csak irigy szemmel nézhettek úgy ezen vérükbeli, mint szövetséges magyar szomszédaikra, kiknek mégis aránylag számbavehető jogaik, illetőleg kiváltságaik valának. Külföldi lapokat is csak lopva, szerencsésebbek különös kedvezésből olvashattak. Csoda-e, ha mindenütt, a hová az újabb események benyomásai alatt szabadabb légkör hatott be, a népesség örege és nagyja, úgyszólván első lélekzetvételre a sajtó felszabadítását és a censura eltörlését követelte. Mint járni kezdő gyermek, félve, tapogatózva tették hozzá a többit, mikről legtöbbjüknek alig volt világos fogalmuk, mint: constitutio, nyilvánosság, esküdtszék, nemzetőrség stb.
Hozzuk emlékezetbe a jellemző adomát, melyet e büszke nő maga örökített meg naplójegyzeteiben. Egy fényes estélyen (s ilyeneket nagyon kedvelt a nagyszépségű s pompaszerető úri hölgy) ragyogó diadémszerű fejékkel jelent meg, s mikor St. Aulaire gróf, Lajos Fülöp követe, azzal a bókkal lépett elébe, hogy hisz ez egy egész korona, csípősen azzal válaszolt, hogy ez a korona az övé, s ha őt nem illetné, bizonynyal nem is tenné a fejére. Ez a czélzás a bitorló Orleans-házra, átcsúszott az akkori franczia lapokba, s a diplomatáknak is, komolylyá válható jegyzékváltásra adott alkalmat.
A bécsi tudós társaság alapszabályai nagyban különböznek a magyar tud. Akademia alaptervétől és szabályaitól. (Függelék.)
Az első mozzanat egy meglehetős conservativ, minden esetre igen loyális testületből, az osztrák iparegylet (Nieder-Östreichischer Gewerb-Verein) kebléből indult ki, melynek legmagasabb pártfogója az uralkodó háznak a trónhoz legközelebb álló tagja, Ferencz Károly főherczeg volt. Ugyanis az ő és Kolowrat jelenlétében márczius 6-án tartatott havi ülésben Arthaber indítványára egyhangúlag fogadtatott el egy politikai tartalmú felirat, mely az épen márczius 13-ára egybehíva volt tartományi rendek gyűléséhez intézve, ezt a reformok megkezdésére, illetőleg a régi kormányrendszerrel való szakításra volt sarkalandó, hangsúlyozva, hogy csak a nyilt őszinteség egyrészt, másrészt pedig a legszorosabb csatlakozás a közös nagy német hazához lesz képes a megingatva levő bizalmat ismét helyreállítani. Ezen első adresse komoly, mérsékelt és hűséges dinasztikus érzülettől áthatott hangja annyira megnyerte az elnöklő főherczeg tetszését, hogy ez kisérőjével együtt meleg köszönetet mondott érte.
Hasonló, de tán élénkebb mozgalom volt a kiváló férfiakból álló jogász-egylet (Politisch-juridischer Leseverein) kebelében, hol már 1841 óta Bach János és Sándor – a később nálunk oly hírhedetté vált miniszter – vittek nagy szerepet, s kitűnő jogtudósok, magasb birósági tagok, előkelő ügyvédek, egyetemi tanárok a régi rendszer gyökeres átalakítását, az államháztartás nyilvántartását, ellenőrzését, az összes tartományi gyűlések egybehivatását, első sorban (Schmerling) a sajtó szabaddá tételét s megfelelő sajtótörvényt, széles alapon nyugvó képviseleti rendszert s mindenféle elméleti és gyakorlati dolgokat tettek megbeszéléseik tárgyává, mindig óvatos távoltartásával a még éretlen hevesvérű tanuló ifjúságnak s az e mögött féktelenkedő nyersebb elemeknek. Volt e mellett egy Shakespeare-club, melyben írók és művészek találtak egyéni buzgalmuknak és hiúságuknak megfelelő tért. Itt tette meg a költő és szinész Bauernfeld a nagy petitio iránti indítványt, melyet aztán Bach Sándornak kellett szabatosan formulázni. Itt már a fentjelzett vezéreszméken kívül, egy osztrák összalkotmány (Gesammtverfassung) eszméje is felmerült, mely később, félreértve és túlhajtva, a monarchia mindkét felére annyi bonyodalmat és gyászt hozott, s szerzője nevét – nálunk a leggyűlöltebbek egyikévé tette.
Ezekre mintegy válaszúl szolgálhatott egy márczius 10-én kelt szigorúan conservativ császári manifestum, melyben az uralkodó, természetesen Metternich diktálása után s egészen ennek stilusában kijelenti először is, hogy a Francziaországban történteket azon állam belügyének tekinti s nem szándékozik semmikép bele avatkozni; egy váratlan megtámadás esetében azonban tudni fogja kötelességét s gondoskodni fog róla, hogy Ausztria befelé erősnek, kifelé pedig biztosnak és tiszteltnek érezze magát. A jog védelmét s az állam intézményeinek fentartását annak hangsúlyozásával ismeri feladatának, miszerint a fenálló jogrend felforgatására irányzott törekvéseket, melyek az Istentől megáldott birodalmat zavarba dönthetnék s bármily ellenségének könnyű prédájává tennék, hatalmában álló minden eszközökkel el fog nyomni. Reményli, hogy ebben birodalma hűséges Rendei, s minden osztálybeli alattvalói, kik a törvényes rend szeretetét szivökben még megóvták s ama veszélyek számbavételét felfogni képesek, melyeket ily mozgalmas időkben az ellenkező eljárás okvetlen maga után vonna, támogatni fogják.
Maga Metternich már márczius 2-ika óta szorgalmatosan s nagy titokban értekezett a Berlinből ez alkalomból ide menesztett Radovitz követtel, a birodalom határain túl követendő egyöntetű eljárás felett. Még amaz emlékezetes márczius 13-án is tanakodtak, mely miniszterségének utolsó napja volt, midőn az utczáról felhangzó lárma, a Ballplatz palota küszöbéig ható áradat figyelmezteté őket munkájok felesleges, vagyis megkésett voltára. Minden fenyegetésnek, gúnynak, szidalomnak czéltáblája a már bukottnak tekintett egykor oly mindenható miniszter volt. Jellemző, hogy a porosz államférfiú megrökönyödésére Metternich nagy lelki nyugalommal azt válaszolta, hogy oda künn a rend és béke helyreállítása nem az ő «ressortjába» tartozik! Lássák azok, a kikre ez bízva van.
A diákok, ú. m. az egyetem jogász- és orvos-, valamint a polytechnikum növendékei előtte való nap az aulában nagy gyűlést tartottak. Ezt már 7-dike óta holmi korcsmákban, zajos szavalati és írásbeli stilgyakorlatok előzték meg. Most már voltak vagy kétezren, s kezdték erejöket érezni. Nagy lelkesedéssel elhatározták egy ú. n. Sturm-Petitio szerkesztését, melyet személyesen fognának előbb az egybegyűlendő tartományi rendekhez, azután magához a császárhoz benyujtani. Ezt népszerű tanáraik, Hye és Endlicher, azzal háritották egyelőre el, hogy majd inkább ők fogják a tanuló ifjúság nevében a kérvényt illető helyeken átnyujtani s méltányos és jogos kivánataikat tolmácsolni. Minden rendzavarás nélkül, csendesen, de további tettekre készen, oszoltak szét.
Majdnem egyidőben gyűléseztek többfelé s gyöjtöttek ezer számra aláírásokat kereskedők, polgárok, a városi értelmiség körében, lényegben megegyező, bár csak általánosságban mozgó kérvényekre. Külön mozogtak a könyvkereskedők, Arthaberrel élükön, mint a kik az osztrák censura lealázó igáját első sorban érezték. Tisztelkedvén Lajos, János, Ferencz Károly főherczegeknél, sőt még Metternich és Kolowrat minisztereknél is, ez utóbbi közvetítésére ő felsége színe eleibe is bocsáttattak. Különben nem nehéz volt ama napokban az udvarhoz bejuthatás. Egyesek és küldöttségek könnyen nyertek kihallgatást s kaptak a helyzetnek megfelelő, egészben keveset mondó válaszokat, igéreteket. Elvben mindennek elfogadása s a részleteknek és kivitel módjainak külön bizottságok útján később leendő megállapítása igértetett.
Következett a három emlékezetes nap, márczius 13., 14. és 15-dike. A bécsiek örök büszkesége, a szabadságbarátok, az idealisták szemében, kik a váratlan fényes eredmény dicsőítésében, versben, prózában versenyre keltek. Hivatkozva, egy kis szemhunyorítással, a durva csőcselék állítólagos távolmaradására, s hallgatással mellőzve a külvárosok egészen másnemű mozgalmait, hol rablás, pusztítás, gyujtogatás voltak (Fünfhaus, Wieden, Gumpendorf, Mariahilf stb.) napirenden, – az igazság tiszta diadalát, egy «gentlemanek forradalmát», az értelmiség felszínre vergődését s méltóságos magatartását látták s híresztelték ország s világszerte.* Metternich ellenben – saját párthívei előtt mintegy igazolva magát – félrevezetett diákok, a társaság legfurcsább rétegeiből kiemelkedő néhány zavaros fő s a világ helyzetével teljesen ismeretlen polgárok szereplési viszketegének tulajdonítja az egész eseményt, melynek gyakorlati vezetésére s munkába vételére aztán idegenek (különösen lengyelek stb.) vállalkoztak. De vegyük sorba:
A bécsi forradalomnak egész irodalma van. Különösen érdekesek az Augsb. Allgem. Ztg. azon időbeli tudósításai. Mi Springer, és illetőleg Metternich autografiája adatait tartjuk aránylag legmegbízhatóbbnak.
Márczius 13-án, hétfőn, már kora reggel megteltek az utczák. Az ifjúság különösen nagy számmal, a tartománygyűlés uriutczai palotájához s annak udvarába tolongott, s így a folyosókon s ablakokon át közvetlen érintkezésbe léphetett a tartománygyűlés szabadelvűbb tagjaival, elnökeivel, tisztviselőivel. Ezek, az eddigi szokástól eltérve, nem ünnepélyes felvonulással, hanem egyenként, s mintegy lopózva gyűltek össze s foglalták el, ha lehetett, szokott helyeiket. Az udvarban egy kút s a mellett bárminő magasb pont rögtönzött szószékűl szolgált, de az erkély sem maradt elzárva, melyről minden nyelvű eddig ismeretlen szónokok buzdító beszédeket tartottak a zajgó s folyvást éljenző közönséghez, mely más politikai pártprogramm nemlétében, főleg a Magyarországból érkező hirlapokat s első sorban Kossuth (márcz. 3-iki) nagy beszédét olvastatta fel sokszor ismételve magának, s örömittasan lelkesült mellettök, reá adva pontonként a maga szentesítését és sürgetve haladéktalan érvényesítését.
Az ülés megnyittatván, felolvastatott a Rendek egy már kész felirati javaslata, de mérsékelt hangja miatt visszatetszést szült, sőt (némelyek szerint) azonnal széttépetett. Mások szerint a széttépve visszadobás sorsa a diákok feliratát érte, melyet ezek a terembe betolakodva, személyesen nyujtottak át, azzal a követeléssel, hogy a Rendek azt küldöttségileg vigyék nyomban ő felsége elébe s azonnal tudassák, a helyben bevárandó választ is. Azért idáig semmi rend- és csendbontás nem történt, hacsak, mint egy tudósító írja, a rendre és csendre intők folytonos lármája és piszszegései annak nem vehetők. Tétlen, unalmas perczek következnek. Végre feláll egy bátor szónok, (Burián) s Metternich letétetését, s mint hűtlen tisztviselőnek, hazaárulónak, perbe fogatását követeli. Ezt a népszónokot, ki e perczben a közérzületnek volt tolmácsa, rögtön vállra emelik, s diadallal hurczolják a Ballplatzra az udvari kanczellária elé, hol a közkivánalmat még nyomatékosabban ismétlik, nem mulasztva el közben az császár és uralkodó ház gyakori éljenzéseit, s a hagyományos alattvalói hűség és szeretet többé-kevésbbé őszinte kifejezéseit, melyek különben is az egész mozgalmat kezdettől végig jellemezték. Eközben egy álhír terjedt el az országház tájáról, – (s ki nem tudja mily nagy szerep jut forradalmakban, a kedélyeket folytonos izgalomban tartó álhíreknek, mendemondáknak! …) hogy a gyülekezet néhány szájasabbjai, de még a képviselőház némely szabadabbelvű tagjai is, elfogva s őrizet alá helyezve vannak. Bizonyítékúl vétetett a kapuk egyikének elzáratása. Erre neki mentek az ülésteremnek, össze-vissza törtek minden bútort, ablakot, lámpát, s olyan kis jelenetet rögtönöztek, minő a párisi Tuilleriák s corps legislativ ostromlóinak sem vált volna szégyenére. Utána beverték a Stallburg, a rendőrség és a büntető törvényszék ablakait. Erre a Freyung-téren, majd a zsidópiacon is, sortüzelés hallatszott. A katonaság, szoros fegyelmet tartva, békén tűrt mindent, de végre is, mikor kövekkel kezdték dobálni, az élükön nyargaló Albrecht főherczeget pedig egy erős dorong érte s karján megsebesítette, parancsnoka commandójára tüzet adott. Vér folyt tehát. Tizenöt halottra, s vagy ötven sebesültre (közte gyermekek és nők) becsülték az áldozatokat. Egyes tudósítók, nem látva semmi okát a karhatalom alkalmazásának, nem késtek a «brutale Gewaltthat» stb. szólásmódokkal, míg mások ellenkezőleg örvendetes tudomásul vették azon körülményt, hogy a kirendelt (olasz) katonaság a mozgalommal összejátszva készakarva magasan lőtt s így a csak pár lépésnyire álló nagy tömegből alig esett el egynél több áldozat. A jóságos Ferdinánd császár azalatt kiadta a parancsolatot, hogy a népre lőni nem szabad s közbeszéd szerint szokatlan erélylyel utasítá vissza ellenkező véleményű környezőit.* De akármint viselkedett is a katonaság s akármily jó vagy kétes híreket hoztak is az udvari «conferencziából» az egymást felváltó küldöttségek: mindezeknél nagyobb hatást tett s a kedélyeket városszerte megnyugtatta azon este felé elterjedt örömhír, hogy Metternich lemondott. Ez az egy szó mindent magába látszott foglalni: feladását a régi rendszernek, szabadságot, alkotmányt.
«Bin ich Kaiser oder nicht?» – És közmondássá vált mondása: «Auf meini Ungarn las i nit schiessen.» … (?! )
Metternich, mindenkitől elhagyatva, nem vette s nem vehette lelkére a további vérontást, melybe egy mindenkitől tarthatatlannak elismert s végre saját maga által is megmenthetetlennek látott gyűlölt kormányrendszer fentartása vagy (mert már meg volt bukva) visszaállítása került volna. Egy mellékterembe félrehuzódva, rögtön megírta lemondását a következő szavakkal:
«Legkegyelmesebb uram! Egy lépésre látom magam kényszerítve, melynek indokolására nézve lelkiismeretem kötelez, hogy Felséged előtt őszinte gyónást tegyek. Érzelmeim, nézeteim, elhatározásaim egész életemen át mindenkor ugyanazok valának, ezek oly megrögzött hatalmak, melyek bennem soha sem fognak kialudni. Egy mottóban fejeztem ki azokat, melyet utódaimnak örök emlékűl és utánzásúl hátrahagyok. Az én jeligém: Erő a jogban! Hogy én ehhez úgy magán életemben, mint nyilvános hatáskörömben mindig hű maradtam, az iránt megnyugtat lelkiismeretem s habozás nélkül kimondom, tetteim bizonyítják. Egy magasb hatalom előtt hátrálok meg, mely fölebb áll magánál az uralkodónál is. Legbensőbb jó kívánatim kisérik s fogják mindig kisérni Felséged szentséges személyét, a trónt mint a birodalom legbiztosabb támaszát, valamint ennek jólétét. Méltóztassék, legmagasb uram, érzelmeimnek e nyilvánítását, lemondásom pillanatában, mint legmélyebb tiszteletem kifejezését kegyesen fogadni. Bécs, márczius 13-án 1848. Metternich.»
Lajos főherczeg előszobájában, mely inkább egy klubgyűléshez, mint fejedelmi lakhoz hasonlított, mintegy búcsúzóúl megjelenvén, mikor a jelenvoltak egyike szánalomból vagy lovagiasságból, most lemondásával tanusított «nagylelkűségét» magasztalgatá, e bókot határozottan viszszautasította s egyúttal alkalmat vett magának ama neki tulajdonított mondásra is reflectálni, mintha távozásával magával vinné a monarchiát. Ficquelmont szájába adták később a különben találó megjegyzést, melyet a válság perczében ő maga tett. «Sem az én vállam, sem bárkié nem elég erős arra, hogy egy monarchiát magával vigyen el. Ha birodalmak eltűnnek a föld színéről, ez csak azért történhetik, mert önnön magokat feladják.»
147. ALBRECHT FŐHERCZEG.
(Ő Felsége Hitbizományi könyvtárából.)
Neje, a többször említett Melanie herczegnő ily lemondásra épen nem gondolt, sőt kész volt ura oldala mellett meghalni: most, sokféle izgalmai s keserű csalódásai után keresztényi megadással szedte össze ismét lelkierejét. – Bálványozott férje, az ő tanusága szerint, e nagy nap után, az igazak álmát aludva, («nach einer edel vollbrachten That») oly csendes éjszakát élvezett, minőben rég, vagy tán soha sem volt része: bukásában «nagyobbnak látszott mint valaha» ….
Másnap aztán megírta búcsúzó leveleit Miklós orosz czárnak és Frigyes Vilmos porosz királynak, kik nálánál nagyobb tekintélyt nem ismertek; elveit csak egyikök vette át örökül s fejlesztette tovább vas következetességgel. Elment hivatalába, átadta az ügyeket ideiglenes helyettesítőinek, stb. Taaffe grófnál ebédelvén, hideg búcsúzások közt, gyermekeiket egyelőre Eszterházy Ilona barátnéjuk gondjaira bízva, Hügel, Rechberg és Jósika segítségével egy bérkocsiba ültek s a Basteyon át Bretzenheimékhoz, onnét pedig a Jägerzeilen Liechtenstein Károly herczeg palotájába hajtattak; az öreget középre véve, kétfelől neje és Hügel mintegy testökkel védték, de különben a kényszer vagy «szökés» minden látszata nélkül, hagyták el a «háladatlan» és «saját érdekei iránt elvakult» Bécset.*
További útjai, saját elbeszélése szerint, voltak: kocsin Feldsbergbe (magán ügyei végett). Itt több napi tartózkodás után, vasúton Olmütz, Prága; postán Teplitz, Drezda. Kényelmesen vasuton Minden, s postán Arnheim, 8 nap mulva Amsterdam és Haag, s végre London. Minden egyéb, mese. (Álruha, tejes szekér stb.)
A császárnétól e nap még egy levél érkezett hozzá, melyben ez azt kérdi tőle, vajon czélszerűnek vélné-e Ferdinand leköszönését! …
A bécsiek azalatt, igaz, hogy saját helyi érdekeikről megfeledkezve, örömben, boldogságban úsztak, kivilágították mindenfelé ablakaikat, részint kénytelenségből is, mert a gázcsövek helyenként meg voltak rongálva, s míg a kifáradt katonaság a kaszárnyákba visszahúzódott, az ifjak azzal töltötték az éjt, hogy tömegesen a rendelkezésökre bocsátott fegyvertárba (az úgyn. Bürgerliches Zeughausba) rohantak, melynek rozzant és rozsdás felszerelését magok közt, úgy, a hogy lehetett, szétosztották s másnap már önérzetesen felelősséget vállalhattak a béke és rend fentartásáért, sőt a különben erősen mutatkozó anarchikus mozgalmak féken tartásáért is.
Márczius 14-dike volt a forradalom második napja. De már ezt á tegnapi vivmányok hivatalos megerősítése (a Wiener Zeitung s utczai plakátok utján) töltötte be. Sorakozott az újonnan alakult (egyelőre csak Bécs városára szorítkozó) nemzetőrség; s az ifjúság legióihoz csatlakozva mindenütt elfoglalta a katonai őrállomásokat; az egyetem udvara egy táborhoz hasonlított; vezérekül polgárok s tanárok szerepeltek; egészen más képet mutatva, mint a tegnapi sokadalom, vagy 12 ezer főnyi fegyelmezett sereg állott ki a síkra. Körülvették a még négy ágyú védelme alatt álló Hofkriegsgebäudét is, melyben az egész generalitás együtt volt. Várnak újabb hírekre. Mellesleg boltokról és kirakatokról letépik Metternich még ott feledett arczképeit, ostrom alá veszik a Rennwegen fekvő palotáját, melyet katonaság őriz, de ablakait s homlokzata herczegi czimerét nem mentheti meg. Örömmel veszik tudomásúl úgy Metternich leköszönését, valamint Lajos főherczegét és a leginkább veszélyben forgó Albrechtét s ennek elutazását, bizalmatlanul Windischgrätz herczegnek a haderő élére különben rövid ideig tartó állíttatását, s Hoyos grófnak a tényleg már működő s majd 50–60 ezerre számított polgárőrség vagy «nemzetőrség» parancsnokává neveztetését. Meglepik egy látogatással, nem épen barátságos szándékból, a Ligoriánusokat, a bécsi élcz ez állandó czéltábláit, kik jó képet vágnak a rossz játékhoz, úgy mint a katonaság is a kapuknál s egyéb őrhelyeken fraternizálni kezdenek a diákokkal. Szabadság, testvériség a jelszó, felelős miniszterium, sajtószabadság (nagy betűkkel a Juridischpolitischer Lesevereinnek körülhordott fehér zászlóin), továbbá egységes Németország, alkotmányos császárral, (itt-ott, de főleg Gratzban az Arndt híres Was ist des deutschen Vaterland dalának éneklése mellett) váltakozó hírek és hozzávetések az új kormány személyzetéről, (Metternich helyére az Olaszországból visszahivott Montecuccoli vagy Ficquelmont, vagy Colloredo? Pillersdorf a gyűlölt Sedlniczky rendőrminiszter, s Arthaber a nem kevésbbé megúnt Czapka helyett stb.) A nép szeretetében örökre élő II. József lovagszobrának feldiszítése, a fehér csokrok- és szalagoknak osztogatása, buzdító beszédek, falragaszok a «német testvérek» által mindenütt elért eredményekről, melyeken alul nekik (bécsieknek) sem szabad maradni, de túlhajtások által sem koczkáztatni a már elérteket, stb. Estére az egész város csendes, kivéve a külvárosokat, hol, sajnos, féktelenség üti fel fejét.
A harmadik nap, márczius 15-dike már csak befejezése volt a nagy munkának. Hajnalban ugyan még felhődzött az ég. Meglepetésről, elhamarkodásról, reactióról szállongtak nyugtalanító hirek, s nem hiányoztak új támadásra – még kiszegzett ágyúk ellenében is – való felhívások, fehér szalagoknak, csokroknak ismét vörössel felcserélései, s szónokoknak a művelt világ Bécsre feszített tekintetére való hivatkozásaik, melyek a megkezdett s félig kész dicső műnek abba nem hagyását most már a nemzeti becsület kérdésévé tették. Ez a pathos kárbaveszett s nem sokára derült ég alatt, egy egész látkört megaranyozó általános örömittasságnak, egy mindent magával sodró nagy diadalnak adott helyet. Sokan álomnak vélték, sírtak örömükben; hamis hírek voltak s a tegnapi események nyertek újabb hiteles megerősítést. Ferdinand császár, hozzá legközelebb álló testvérével, Ferencz-Károly főherceggel, s ennek. fiával, az ifjú Ferencz József főherczeggel nyitott kocsiba ült s végig jártak az ünnepi arczot öltő város utczáin. Leírhatatlan az a lelkesedés, öröm és hódolat, melylyel mindenütt fogadták és kisérték. Mélyen meghatva s teljesen kiengesztelődve tértek vissza a császári palotába.
148. HERCZEG WINDISCHGRÄTZ.
(Ő Felsége Hitbizományi könyvtárából.)
Mindez délben történt, s mikorra a magyarok jövetelét jelzették, már ki volt adva s az egész városban elterjedve a császári manifestum, melyet Ferdinand császár és király, gr. Inzaghi főkanczellár, Pillersdorf és Weingarten udvari kanczellárok ellenjegyzéseivel ellátva kiadott. Mint epilóg érdekes ellentéte ez ama prológnak, melyet Metternich tollából az imént közöltünk.
Szövege így szólt:
«Mi, első Ferdinand, stb. oly rendelkezéseket tenni határoztunk, melyeket hű népeink kivánságainak teljesítésére szükségeseknek ismertünk. A sajtószabadság, a censura megszüntetése adott nyilatkozatom által oly módon adatik meg, mint minden országban van, hol az létezik.
Birtokra és értelmiségi alapra épített nemzetőrség teszi már a szükséges szolgálatokat.
Hogy minden tartományi rendek (Provinzial-Stände) s a lombard-velenczei királyság központi gyűlésének tagjai a lehető legrövidebb idő alatt a polgári rend megerősbített képviselésével s a létező tartományi alkotmányokra való tekintettel, az általunk elhatározott hazai alkotmány szerkesztése végett egybehivassanak, a szükséges lépések már megtétettek.
Biztosan várjuk tehát, hogy a kedélyek meg fognak nyugodni, a tanulmányok ismét rendes folyamat szerint fognak menni, az ipar és békés közlekedés ismét fel fog élénkülni.
Ezen reményben annál inkább bízunk, mert ma önök között meghatva győződénk meg, hogy a hűség és csatlakozás, melyet századok óta szakadatlanul tanusítának Önök elődeinknek, s azt minden alkalommal kitünteték, Önöket még most is úgy lelkesíti, mint valaha. Kelt Bécsben, márcz. 15. 1848.»
A magyarok tehát már készre jöttek.
De az események részleteit s egybefüggését nem ismervén, félelem és remény közt kellett hányattatniok.
