VI.
VI.
159. KOSSUTH SZÓNOKOL A NÉPNEK.
(Cserna Károly rajza után.)
Elveszett irományok. Deák. Babarczy. «Mi lesz belőlünk magyarokbul.» Zsedényi ellenjegyzése. Kihágások Pozsonyban. Apponyi. Szécsen. Sztratimirovich. Legf. kézirat april. 7. az államadósság ügyében. Széchenyi a maga tárczájára 8 milliót kér és kap. Országgyűlés berekesztése. Szentesítés. Ferencz Károly fhg. nyilatkozata. Ministerek Pestre mennek. Itt folytonos izgalom. Zsidók elleni mozgalmak.
KÉTSÉGET sem szenved, hogy Széchenyi, fölvett szokásához képest, a következő napon, márczius 19-én, naplóinak egy újabb kötetét kezdette meg. Ezt az utolsó kötetet – ha ugyan az utolsó volt – egyelőre elveszettnek kell tekintenünk; de nem mondhatunk le a reményről, hogy a döblingi iratokkal együtt, valamikor az is napfényre fog kerülni.* Tartalma hazánk legválságosb perczeit, békés átalakulásunk csalékony mámorát, melyben Széchenyi, tudjuk, éppen nem osztozott, az erre gyorsan következett keserű csalódásokat, a véres tusa lehető kikerülésére tett gyenge kisérleteket, s végre a Magyarország ellen minden oldalról feltornyosuló veszélyeket, melyek elhárítására Széchenyi megtört ereje már tehetetlennek mutatkozott, foglalná magába. Föl kell tennünk, hogy mint miniszter is, az ő napi elményeit, közvetlen benyomásait, növekvő aggályait, rémlátásait, kétségbeesését, egyetlen meghitt barátjának, amaz elzárt könyvnek, kebelébe rejtegeté: először megrögzött szokásból, melyről nem oly könynyű lemondani, másodszor lelki szükségből, hogy legyen legalább egy tanúja küzdelmeinek, vigasztalása szenvedéseinek. Hivatalos foglalkozásai hagytak időt erre neki, mert a közigazgatási szervezkedés, fegyverzörej s pártdüh között lassan haladhatott s mert ő maga, Kossuth által s a mögötte tömörülő forradalmi párt által mindinkább háttérbe szorítva s tétlenségre kárhoztatva látta magát. Sőt tán útjokban is állott.
Az eddig tett lépések sikertelenek voltak; az összes iratok állítólag «elvesztek» az 1860 márczius 3-án Döblingben tartatott végzetes házkutatás után. Az elveszést, aligha csalódom, hogy nem betű szerint, hanem csak egyelőre s a kutató memoireírók számára kell értenünk.
1848 márczius 23-án, tehát már befejezett tények után, felérkezik Pozsonyba – barátai unszolására – Deák, ugyanazon kötelességérzettől s szintoly kevéssé vérmes reményektől eltelve, mint Széchenyi. Zala megye két követe, Tolnay és Csuzy, versenyzett egymással, hogy helyöket neki átengedjék. Czifra szavak helyett azonnal egyszerűen hozzászól a napirenden levő ősiségi kérdéshez.
Márczius 25-én Babarczy, volt erős conservativ követ felhívja az illetők figyelmét a dolgok új rendje ellen itt-ott megindult s veszélyessé válható izgatásokra. Erre Kossuth nyomatékosan válaszol: a rendfentartás lehetőségére kettő kivántatik. Egyik, hogy az országgyűlés missióját befejezvén, szétoszoljon. Mikor az egész ország forradalmi állapotban van (!), nem jó, ha létezik testület, melyhez követeléseket lehessen intézni, melyeknek vagy engedni kénytelen, vagy magát ellentétbe teszi a mozgalommal. Másik: Bécsben értsék már meg, hogy ha a miniszterium hatásköre minél előbb tisztába nem hozatik s a törvény nem sanctionáltatik, lehetetlen lesz a rendet s a trónt magát is megmenteni.
Az intés időszerű, bár elég fenyegető volt. Batthyány Lajos, mint miniszterelnök, az ülésben felolvassa az általa immár megalakított (vagyis kiszemelt) magyar miniszterium névjegyzékét. Széchenyi nevénél nagy lelkesedés tör ki. Kossuth hivatkozva választóinak adott, esküvel erősített azon igéretére, miszerint semminemű kormányhivatalt soha nem vállal, vonakodását jelenti ki. Felel reá közhelyeslés közt követtársa, Szentkirályi azon természetes magyarázattal, miszerint az ily igéret arra vonatkozik, hogy igahúzó ló nem lehet, de kocsis igen, a ki a gyeplőt tartja. Széchenyi márczius 27-én teszi közzé a Pesti Hirlapban, utolsó szép vezérczikkét, melynek czíme: «Mi lesz belőlünk magyarokból?» Erre felelve így szól: «Bátrabbak, merészebbek, kikkel magasb hatalmak látszanak szövetségben lenni, rövid napok alatt oly alapra fekteték hazánk jövőjét, melyet velem együtt mi hangyamunkások tán soha (?) vagy csak generatiók után lettünk volna képesek megalakítani; mely alapon bizonyosan felvirul fajtánk, ha csak nem vagyunk önmagunk iránt hűtlenek, és ha nem döfjük saját magunk a megsemmisítő gyilkot keblünkbe». – «Legyen hazánk a szabadság és rend olyan őre, minő volt hajdanta, mint a kereszténység védfala.» Okát adja, miért lépett be a miniszteriumba, de sajnálja, hogy nem inkább mint egyszerű napszámos mehet jó példával elő. Hisz: «Közkatona sorban állni s kitüntetés nélkül gyakorolni a polgári erényt néha ép oly dicsőséges állás és szintoly szent kötelesség, mint állani a dolgok élén!»
160. BABARCZY.
(Az Országos Képtárban levő könyomat után.)
Kossuth is most már sürgeti a miniszterium véglegesítését és az országgyűlésnek, mely feladatát immár megoldotta, feloszlatását, hogy a népképviselet alapján választandó új nemzetgyűlésnek adhassa át helyét.
Pesten már azt indítványozták, hogy az ottani választmány (!) hívja össze a nemzeti Conventet, minthogy a pozsonyi országgyűlés már úgy sem képes a benne helyezett várakozásnak megfelelni. A józanabbak mégis csak a királyi válaszok, illetőleg szentesítések bevárását ajánlották s vitték nagynehezen keresztül.
Márczius 28-án végre megjő a várt jóváhagyás, még az oktalanul gyűlölt, bár legtisztább szándokú Zsedényi ellenjegyzésével. Némi fentartások, az államadósság aránylagos viselésére, a honvédelemnek a pragmatica sanctióval összeegyeztetésére s a magyar miniszterium hatáskörének (miként az imént Kossuth maga sürgeté) tüzetesb meghatározására nézve, mikre bizonnyal szükség lett volna, csak visszatetszéssel találkoznak.
Batthyány hivatkozik István főherczegre s állását köti hozzá, hogy ő felségének adott szava beváltassék s Magyarország egy igazi és teljes független, felelős miniszteriumot kapjon.
István főherczeg szavát adja, hogy a magyar miniszterium észrevételeit nem csak fölterjeszteni, de érvényre emelni is fogja. Állását köti ő is ehhez.
Arra a hírre, hogy Bécsben a két tárczát, a pénzügyit és a hadügyit, semmikép sem akarják megadni, lázas nyugtalanság terjed mindenfelé. A lapok izgató czikkeket hoznak. Fenyegetődznek, hogy a nemzet ily kijátszását, megcsalatását tűrni nem fogják. A nemzet vérét áldozta a pragmatica sanctio egyik részeért; most ugyanazt fogja tenni, ha kell, másik részeért. («P. H.» márczius 28.)
Kerületi ülésben Kossuth mennydörög, a bécsi intriguák, a nemzettel űzött könnyelmű játék, Lajos főherczeg jogtalan beavatkozása, stb. ellen. Nem fogja tűrni a nemzet jogainak legkisebb megnyirbálását. Fenyegetődzik, hogy Apponyi és Jósika, Erdély «méltatlan kanczellárja» proscribáltatását fogja kivánni, míg a bukott kormány egy gyanuba vett másik hivatalnokának nevével (W.) még ajkait sem akarja megfertőztetni. Ily beszéd bizony nem szolgálhatott a szakadás megakadályozására. Míg Pesten, a Fillinger kávéház, az ifjúság gyűlhelye «Forradalmi csarnok» nevet vesz fel, s jelszó: «Fegyverre!» Azalatt Pozsonyban márcz. 29-én éjjel egy bősz tömeg, nemzetőröktől segítve, a bukott rendszer híveit, (Zsedényit, Wirknert) lakásaikon halálra kereste, szerencsére nem találta, de ártatlan bútorokon s ágyneműeken töltötte ki boszúját, Széchenyi (kinek Zsedényi régtől fogva tisztelője s barátja volt), e sajnos kihágás ellen másnap az ülésben felszólalt. «Ha ilyenek történnek», mondá, «úgy semmi se ment meg bennünket a polgári háborútól. «A haza szent nevére óva intett ily túlcsapongásoktól.* Pártolta nyomban Deák, hangsúlyozva a rendet és törvényességet, mint a szabadság első biztosítékait.
Gr. Sz. I. Beszédei. 570.
Este Deák, Széchenyi és Eötvös táviratilag Bécsbe hivattak.
Márczius 31-én, királyi leirat érkezik ezúttal, minden ellenjegyzés nélkül, István főhghez intézett levél alakjában. A kedélyek csillapulnak. A miniszterium megalakul.*
Az első magyar miniszterium teljes, fényes névjegyzéke ez: Gr. Batthyány min.-elnök, Szemere Bertalan belügyi, hg. Eszterházy Pál a király személye körüli, Kossuth Lajos pénzügy, gr. Széchenyi István közmunka, Mészáros Lázár honvédelmi, b. Eötvös József vallás- és közokt., Klauzál Gábor földművelési, Deák Ferencz igazságügyi miniszter.
Civillistára és a «közös költségek» quótája fejében, egy átlag adatik, «erga imputationem». A mikéntnek kifejtése a jövő országgyűlésre hagyatott.
Kossuth, kinek csak az imént «mint egyszerű polgárnak kezébe volt adva a dinasztia sorsa» s most is csak tőle függ, hogy az a resolutio elfogadtassék, vagy «folyjon a polgárvér» nem akar, mondja: oly «alávaló» lenni, hogy koczkáztassa ezt, mert «a ki szükség nélkül polgárvér kiontásához nyúl, oly bűnt követ el, melyet Istennek minden átkai nem boszulhatnak meg eléggé.»
Ápril. 1-én az országgyűlés mindkét háza, Széchenyi indítványára díszmagyarba öltözve, átmegy a Grassalkovics-palotába tisztelkedni István nádornál; szónokuk ismét Kossuth. E tisztelgés után a nádor szemlét tart a nemzetőrség felett.
Az örömhírt Pestre viszik Perczel Mór és Farkas Károly. Itt folyvást még a közbiztonsági vagy közjóléti választmány, párisi minták szerint (comité du salut public) önnön magát a szükséghez képest kiegészítve, őrködik a rend és közbiztosság felett. Nemzeti szín és veres zászlók, szalagok, tollak (az úgynevezett flamingók) Lengyelország felszabadítása: csupa forradalmi jeligék és jelvények mindenfelé.
Kerületi ülésekben azalatt érdekes viták folytak a megyei közigazgatásról, melyekben Széchenyi is részt vett Kossuthtal egyetértve, a ki esküvel fogadá, hogy a mely perczben az országnak municipális szabadsága nem lesz, megszűnik annak polgára lenni, – ő is a municipiumok fenmaradása s a miniszteriális kormányzattal összeegyeztetése mellett van.*
L. gr. Sz. I. Beszédei. 572. l.
Április 5. Apponyi egy férfias nyilatkozata jelent meg a lapokban. Lemondása után nem fog soha alattomosan áskálódni, sőt magánéletben tenni fogja mind azt, mire becsület és polgári hűség kötelez. Hasonló, jellemének becsületére váló nyilatkozatot birunk gr. Szécsen Antaltól.
Ápril. 7-én érkezett meg a királyi leirat a miniszterek végleges kineveztetésével. E bizalmi tény tehát felülről, az «ősi erényre» támaszkodva, az alulról nyilatkozandót megelőzte s viszonzást várt, érdemelt volna is. A hangulat a legjobb volt, csak el ne rontották volna!
Ugyancsak április 7-én, a magyar miniszterium végleges kineveztetésével egyidejűleg legfelsőbb kézirat ment István főherczeghez, egy «a nemzet nemes gondolkozásmódjának megfelelő» nyilatkozat kieszközlése végett a birodalom hitelének és védképességének érdekében, hivatkozással a «dicső magyar nemzet régi nagylelkűségére», s a béke és bizalom fentartásának szükséges voltára, megemlítésével, ha egyszer szóba kerül, a kért összegnek is, mely az akkori államadósság kamatjának egy negyed része, évenként tíz millió lett volna! Mily olcsó áron volt megszerezhető Magyarország békés újjáteremtése! …
A lapok s az utczai közvélemény azonban tüstént ellene foglaltak állást. Kitünőségeink, egyelőre, bölcs hallgatásra kárhoztatják magokat.* Mint Kemény mondja: «Hatalmasaink féltek a népszerűtlenség töviskoszorújától.» Az egyetlen Széchenyit látták elég nagynak annak viselésére. Méltósággal, megadással viselte is, amig idegei birták!
Egy régi ismerősömtől hallottam az adomát, hogy Ferencz császár és király, mikor neje M. Ludovica megkoronáztatása végett Pozsonyban mulatott, a magyar koronát, mely szokás szerint közszemlére kitéve volt, kezébe vette s mintegy súlyát mérlegelve, a koronaőrnek azzal a megjegyzéssel adta vissza: hogy ez az ő legkönynyebb koronája, mert semmi adósság nem terheli. Deák bizony elég későn, szinte húsz év mulva, mondá el híres mea culpáját. (Decz. 14-én 1867.) Azelőtt ily nagy teher elviselésére Magyarországot képtelennek tartotta.
Ápril. 8-án Ujvidékről egy szerb küldöttség jelent meg «a ház sorompói előtt». Simán ment. De mikor Sztratimirovics Kossuth előtt a «külön terület» követelésével lépett fel, ez merészen odaveté neki a választ: «úgy hát a kard döntsön köztünk».
Április 10-én este fél hat órakor megérkezik ő felsége Ferdinánd király egész kíséretével. Félnyolczkor fogadja az országgyűlés tisztelgő küldöttségét.
A király válasza ez volt: «Örömmel jöttem hozzátok, mert kedves magyar népemet most is olyannak találom, mint mindenkor tapasztaltam; azért kívánva kívánom a hű rendeket magam körül látni».
A királyné, szokás szerint, latinul válaszolt.
Megjelent a küldöttség Ferencz Károly és Ferencz József főherczegek előtt is. Az előbbinek válasza így szólt: «Kedvesen veszem az országos rendeknek e jeles küldöttség által nyilvánított üdvözletét. Úgy tartom, hogy minden, mit e nemeslelkű nemzet és ennek nemzetisége dicső felvirágzására csak óhajtani lehetett, ezen törvényczikkekben, melyek szentesítése ünnepében részt vehetni különös nyereségemnek tartom, bőven föllelhető. Senki a magyar névnek dicsőségét nálamnál jobban nem kivánhatja. Mit is e jeles küldöttség által az országgyűlés egybegyült rendeknek válaszképen jelentetni kérek».
161. SZTRATIMIROVICS.
(Eredetije az Országos Képtárban.)
Még az nap este tíz órakor, a primási palotában, megtartatott az utolsó «vegyes» ülés, és szokott ünnepélyességgel véghezment, az ezen igazán korszakalkotó országgyűlésen hozott harminczegy törvényczikknek szentesítése. Ferdinánd király beszéde ez alkalommal a következő volt: «Hív magyar nemzetemnek szívből óhajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is. A mit tehát ennek elérésére tőlem kívánt, nem csak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked, kedves öcsém (t. i. István főhg. nádornak) s általad az egész nemzetnek, úgy mint kinek hűségében leli szivem legfőbb vigasztalását s gazdagságát».
Kitörő, kételyt, aggályt elnyomó lelkesedés kísérte e bár alig hallott szavakat.
István főherczeg felelt: «Nagyobb örömmel nem tölthette volna el Felséged» stb.
A karzaton hallgatták a királyné és a főherczegek.
Másnap délben 1 órakor ő felségeik elhagyták Pozsonyt.*
Pesti Hirlap. Apr. 14. 1848. Hozzá teszi: «Soha fejedelem őszintébben szivesebb, bensőbben kedélyes fogadtatásában nem részesült». E lap szerkesztői ekkor Gsengery és Kemény voltak.
Az új magyar miniszterium komolyan hozzáfogott a munkához.
Széchenyi volt az első, ki még ápril 5-én, tehát végleges kineveztetése előtt bemutatta a közlekedési miniszterium teendőiről szóló javaslatát.
Tíz millióra kért hitelt, melyet, mint mondá, oly országnak, melynek «még adóssága nincs» (!), könnyű lesz előteremteni. Ha pénzt nem adnak, hát csak tovább pipázhat, s terveket készíthet a jövőre, mint eddig. Madarász, az új ellenzék leendő vezérszónoka, tüstént ellene szólt, s «fitymálgatta» a javaslatot, mely Bernáthban is ellenzőre talált. Védelmébe vette Deák, «nem mint miniszter, hanem mint Zala megye követe». A vita még másnap is, meg 7-én folytattatott; megmozdultak a vidéki érdekek, míg sokféle «belekottyanások» után (Sz. nem szerencsés szójátéka) vasútakra 8 millió, vízszabályozásra 2 millió végre megszavaztatott; és ez, 8-án a főrendeknél is, erős ostrom után, folytatólagos esti ülésben, keresztülvitetett. (Mint ezen 18,8-iki országgyűlésnek XXX. törvényczikkelye.)
Széchenyi fentebbi nyilatkozatából, mely hosszú beszédek kíséretében történt, kettőt kell következtetnünk. Egyik az, hogy Széchenyi, teljes önmegtagadással, egészen komolyan vette feladatát, bizott a dolgok új rendjének, ha túlhév el nem rontja, megállásában s e bizalmat másokban is megerősíteni igyekezett; másik, hogy a birodalmi államadósságban való részesülés megtagadásában, mely napirendre nem kerülhetett, ő is olyan vétkes, mint akár minisztertársai Deák és Batthyány.* Még kevésbbé tette volna még maga Deák is, az utolsó leiratban hivatkozással a magyar nemzet nagylelkűségére csak mintegy mellékesen felhozott közös védképesség érdekében például azt a nyilatkozatot, melyet legújabban egy kitünő ifjú publicistánk is az 1867-iki kiegyezkedés aktáiból idézett.* Ez akkor pusztában elhangzott szó lett volna.
Ez alkalommal mondá az új kormányrendszerre vonatkozólag azt a kaczagásra fakasztó élczet a hausherré lett szabóról, ki nem sejdítette előre, mennyi költségbe verte magát. (Hab nit gwusst, dass soviel kusst.) Bizony «Galgenhumor» volt ez a vidámság.
Aug. 8. 1868. Deák Ferencz így szólt: «Tekintse bár végig akárki a törvényeket és országgyűlési iratokat, látni fogja, hogy teljes önálló független külön magyar hadsereg létezésének nyoma sincs azokban. Sőt még az 1848-iki törvények is említik ugyan e szót: «magyar hadsereg», de arról, mint önálló független külön hadseregről sehol sem rendelkeznek. S hivatkozom a t. ház tagjaira, hogy olyan önálló független külön hadsereg 1848-ban is csak akkor jött tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő felsége seregeivel együtt, hanem ellenök küzdöttek. (Ifj. gróf ANDRÁSSY GYULA: Az 1867-iki kiegyezésről. Budapest, 1896.)
Előtérbe állították a rideg jogosság szempontját; háttérbe szorították a józan politika követelményeit. Nem osztoztak az átalános mámorban, de ez sodorta őket. Széchenyi régi jóslatai akkor mentek teljesedésbe, mikor ő maga megczáfoltaknak hitte azokat; hinni akarta. Csak rövid ideig. Annál súlyosabb lőn visszaesése.
Április 15. Batthyány, Kossuth és Széchenyi Pestre érkeznek. Nagy lelkesedés fogadja őket. Hozzá látnak, mindenik a maga körében, a szervezkedéshez. Kormány óriási többségre támaszkodva; ellenzék bizva a forradalmi szenvedélyek szívósságába. A Márczius tizenötödike czímű lap megkezdi üdvtelen működését; jeligéje: «Nem kell táblabiró politika». A városi tanácsot leteszik, Rottenbiller, Kacskovics és Szász M. kivételével. Macskazenék, utczai zajongások napirenden. Polgárság a zsidók ellen; Nyári védi őket: a nemzetőrségből mégis kizáratnak. Erős következetlenség a szabadság, egyenlőség és testvériség fennen hangoztatott jeligéivel, melyet e hitfelekezetű polgártársaink magatartása semmikép sem igazolt.
