V.
V.
149. JELENET A BÉCSI FORRADALOMBÓL.
Országgyűlés küldöttsége Bécsbe márczius 15–17. Első magyar ministerium. Széchenyi naplóinak félbeszakadása. Pesti forradalom. Sajtószabadság. Tizenkét pont. Petőfi. Jókai. Vasvári. Kovács L. Küldöttség a pozsonyi országgyüléshez. Kossuth válasza. Az országgyűlés menjen-e Pestre? Birodalom súlypontja.
SZÉCHENYI, mint láttuk, híven régi vezéreszméjéhez, Budapesten központosítani minden állami hatalmat, még a hajón egy legfelsőbb királyi kéziratot indítványoz, következményeiben végzeteset, melylyel István nádor a király alteregójának neveztessék. (Meg is történt.) Kikötnek a Jägerzeilén, hol tömérdek nép ünnepies hangulatban várja s mint megváltókat üdvözli. Kossuth természetesen a nap hőse, minden szem rajta függ, virággal, koszorúval hintik el, az extasisban levő bécsiek, olaszok, lengyelek s főleg a nők, karolgatják, ölelgetik, diadallal hurczolják a Károly főherczeg fogadóhoz. Tudják s hálás elérzékenyüléssel hirdetik, hogy ő az, a kinek szabadságukat, újszülött alkotmányukat köszönhetik, mely az ő merész kezdeményezése nélkül tán még sokáig az idők méhében szunynyadhatott volna. Most diadalát s a régi kormányzat végleges bukását teljesen befejezettnek látták.
A függő nagy kérdések, melyekben a legelőrelátóbbak sem láthattak tisztán, az európai helyzet, az osztrák tartományok külön viszonyaik, a német egység, e mellett Magyarország különállása, közjoga, mind olyan dolgoknak tüntek fel, melyek majd magoktól elintéződnek. A Munsch fogadóból Széchenyi és Batthyány együtt mennek István nádorhoz. A helyzetet előnyösnek látják: a miniszterium meglesz. Az ellenzék folyvást bizalmatlankodva valami cselszövénytől tart, s el van határozva: félsikerrel most az egyszer be nem érni. Van ide s tova járás-kelés, még késő éjjel is. István nádor, ki úgy látszik, folytonos izgalomban él, küldi őket a nagy népszerűségnek örvendő Kolowrathoz, nem tudva biztosan, hogy miként viselje magát Lajos főherczeg irányában, kit (15-én) Széchenyi is fölkeres, de szinte semmi elhatározásra nem talál elkészültnek. Ez a főherczeg mintegy középen állt, az erélyes közbelépést képviselő (Albrecht és Vilmos) és az engedékenységre hajló uralkodó s Ferencz Károly főherczeg és ennek neje Zsófia főherczegnő közt. Előrelátása fontolgatóvá, habozóvá tette; noha Metternich épen az ő kezébe volt kénytelen lemondását átnyujtani. Az ellenzékiek, most «jobban, mint valaha», szorítják a dolgot s őrjöngnek a felett, hogy Bécs, az alig lecsillapodott nagy város még forradalmi lázban ég. Kossuthnak egy szavába kerül, hogy a Burg, mint egykor a párisi bastille, ostrommal vétessék be.* A déli órában a magyarok (bécsi lapok stílje szerint többnyire: die Magnaten) küldöttségileg teljes díszben előbb a nádorhoz, azután a királyhoz mennek. Függőben van minden; Lajos főherczeg még sokáig nem tágít; Esterházy herczeg, mint aféle angol parlamenti kormányzathoz* s azt körülhullámzó népies mozgalmakhoz szoktatva levő nem-ujoncz diplomata, puhítja meg végre s okaival «megnyugtatja lelkiismeretét». E nagyúri közbenjárót, kinek rég megjósolta, hogy nagy szolgálatot fog egykor hazájának tehetni, Széchenyi most a Kohlmarktra viszi, hol a nagy sokaság tapsai és üdvözlései közt, Kossuthtal összeölelkezik. Itt a kulcsa a herczeg rövid magyar miniszterségének, mely a történelemben később vajmi kevés nyomot hagyott. A Burgban azalatt megérlelték a dolgot: Engedni a pillanat kényszerűsége alatt; majd később a körülményekhez képest …
Irásai az emigratióból.
Vegyük figyelembe, hogy míg egész európai continensünk ingadozott s nap nap után más-más pontjairól hallottunk utczai kravallokról, véres jelenetekről. aggasztó (illetőleg buzdító híreket, az egy Albion, az alkotmányosság ez ős hazája,. maradt nyugodtan, rendületlen régi alapjain. Ellenben első volt, ki az Orleansok bukása után sietett elismerni a franczia köztársaságot.
Széchenyit, ki Eötvössel a Matschakerhofban szállásolt, ágyából verték fel: menjen rögtön István főherczeghez. Gyorsan felöltözik: töltött ágyúk s égő kanóczok közt lopódzik be a Burgba, hol István főherczeg, Eszterházy Pál, Batthyány Lajos és Kossuth azzal fogadják, hogy «Megvan!» t. i. a királyi szentesítés.
Márczius 17-én, míg a bécsiek mintegy befejezésül halottaik ünnepélyes temetéséhez készültek,* a magyar küldöttség, dolgát mintegy elvégezve, már visszasietett Pozsonyba, hol a Dunaparton roppant néptömeg üdvözli s kiséri a Zöldfához, melynek erkélyéről a győztes Kossuth ismét egyikét mondja ama fenkölt beszédeknek, minők barátot, ellenséget magokkal ragadva, könnyen átsuhannak a legsúlyosabb helyzetek nehézségein, aggályain. A dicsőség mindig velök jár; a siker nem mindig.
Nem volt több 11-nél, 7 szekéren, kiket a közkórház udvaráról kikisértek. Különben az áldozatok számát 46–48 halottra (köztük nők is) és vagy 500 sebesültre teszik.
150. FERENCZ KÁROLY FŐHERCZEG.
(Ő Felsége Hitbizományi könyvtárából.)
A mi azalatt Pesten történt, a mit röviden azonnal el fogunk mondani, az mindössze itt számba alig jöhet.* Kossuth maga sokat tartott reá, hogy e tüntetés tényezőként ne szerepeljen. Azt az álhírt, hogy a Rákos mezején 80 ezer főnyi fegyveres nép áll Jókai és Petőfi vezérlete alatt, alig volt valaki, a ki mesének nem vette. Sokan, többek közt még Kovács Lajos is, azonnal Pestre akarták levinni a dietát; ezt az eszmét is Kossuth buktatta meg: Széchenyi, úgy látszik, szerette volna. Egyik régi vezéreszméjénél fogva, miszerint a magyar kormányzat súlypontját Budapestre kell áttenni, visszatetsző volt előtte, hogy most – habár csak átmenetképen! – a bécsi légkörben döntötték el, a minek Pozsonyban s viszont Pozsonyban fogják eldönteni, a minek Budapesten kell megtörténni.
Az ott szerepelt politikai nevezetességek egyike, jó humorral nevezte el később parapli forradalomnak, mert épen eső esett.
Kérdés: az országgyűlés ura lett volna-e a mozgalomnak, vagy hasonló szomorú jeleneteknek színtere, minők Párisban pár óra alatt megdöntötték a juliusi monarchiát?!
Széchenyi, neki neki bátorodva, perczenként új erőt vél ugyan magában érezni; de vissza-visszaesve régi feketelátásaiba, azoktól sehogy sem bír szabadulni. «Megakadályozhatja-e valami a teljes felbomlást?» kérdi csüggedve önmagától. Majd nejéhez fordul: barátkozzék meg a gondolattal, hogy végök közel van; erősítse lelkét, legyen méltó önmagához, imádkozzék s Istenbe vetett bizalommal nyugtassa meg magát. S országszerte hány ily érzékeny családi jelenetnek volt csak Isten a tanúja!
A permanens ülések, csoportosulások, fáklyás-zenék zajában, a vezérből lett közember, a veteránból újoncz, példát adva is, követve is, nem késik egyik polgári kötelességét teljesíteni s beiratja magát, a törvény hozatalát megelőzve, a nemzetőrségbe, melynek épen egyik mostoha fia, a buzgó ellenzéki gróf Zichy Ottó lett ezredesi minőségben tényleges parancsnoka.
S e sorral végződnek (márcz. 18.) majdnem epigrammszerűleg gróf Széchenyi Istvánnak birtokunkban levő naplójegyzetei, melyeket lehetőleg saját szempontjából, de egyúttal részhajlatlan tárgyilagossággal is megvilágítva, e munka megírásánál legbiztosb kalauzúl véltünk felhasználhatni.*
A m. t. Akademia, mihelyt alapítójának nagybecsű irodalmi hagyatékát megkapta, kiadványai közt első sorba tette Széchenyi sajátkezű Naplóinak ismertetését. (1884)
151 A MATSCHAKERHOF-SZÁLLODA BÉCSBEN.
(Duschek rajza után.)
Félreismernők az idők szellemét, ha figyelmen kívül hagynók az úgynevezett pesti forradalom történetét. Szerencsére ez a mámor nem tartott sokáig, nem hagyott mély nyomokat fejlődésünk stádiumában. E mozgalom beolvadt az általános nagy nemzeti mozgalomba, elfogadta, kelletlen is, de helyes ösztönből, a korlátókat, melyeket a nemzet vezérei, maga Kossuth és barátai szabtak elébe. Meghajoltak azon érv előtt, hogy a mérsékletben is van erő, sőt nem ritkán több, mint a túlhajtásban. Páris példája, hol két nap véget vetett egy népszerűtlen uralomnak, gyújtólag hatott nálunk is az ifjú kedélyekre. Az emberiség egy új boldog korszakának hajnalhasadását üdvözölték a történtekben s egyenként a világszabadság előharczosainak, hőseinek képzelték magokat. Csak akarat, gyors elhatározás bátorsága kell hozzá, – úgy hitték, hirdették – s most vagy soha nálunk is sikerülni fog az, a mi másutt sikerült. «Hah!» – kiált fel Petőfi, ki a meglepő híreket Veszprémben vette, – «ki tudja mi nem történik, míg én haza érek! Nélkülem kezdődjék a forradalom?* A törvényes formák ilyenkor nem sokat nyomnak a latban. Első a fennállónak, jónak, rosznak felforgatása; a rend majd azután magától helyreáll. Pozsonyban az országgyűlésnek mintegy árnyékában a Hollinger-kávéház volt az ifjúság gyűlhelye, Pesten a Pillvax. A régi kör, melynek kedélyes bankettjén nemrég Vörösmartyt Széchenyivel koczintani láttuk, fölvette az «Ellenzéki kör» nevét s ezzel politikai clubbá változva, vezetni kezdé a mozgalmat; természetes, hogy hamar túlszárnyalva látta magát. Párisban s utána egész Francziaországban a reformlakomák érlelték meg s betiltásuk után kifakadásra vitték a forradalmat. A hatóságok ellentállása, nemzetőrség, nemzeti képviselet alsó- és felsőháza, ministerium, municipalitás, mint hasztalan gátjai az áradatnak, álomként tűntek el: a nép, az utczai nép s a fiatalság került felül, mint uralkodó hatalom, önnön soraikból egészítve ki magát s Ledru Rollin elmélete szerint minden megbizatás nélkül, átvéve a kormányt, felelősséget. Új emberek tüntek fel; a régiek áradozó szónoklatokban fejezték ki hódolatukat az új hatalom előtt, itt-ott ha sikerült becsempészve a mérséklet, a humanitás valamely kis diadalát, p. o. a nálunk is oly népszerű Lamartine, a halálos büntetésnek politikai vétségeknél eltörlését, mely határozat a nagy forradalom rémjeleneteinek visszatérését volt meggátolandó. Buzgón olvasták mindenütt ama 89-diki nagy forradalom történetét, külön a Girondistákét is, mely könyvben Széchenyi a haramiák dicsőítését látta; de látták kívüle mások is, fájdalom, nem azért, hogy elrettentő példát vegyenek róla, hanem hogy utánzandó eszményképeket alkossanak belőle. Az a franczia költő, ki a «guillotine Anakreonja» czímét érdemelte ki magának, csak előfutója volt a mi magas szellemű, de ekkor folyvást a rajongás őrületében élő Petőfinknek.* Míg Irinyi az államférfiút adva, formulázta tizenkét pontban a nemzet követeléseit, melyek egyike sem kerülte volt el már a pozsonyi országgyűlés figyelmét, azalatt Petőfi, magával ragadva Jókait is, megírta a Nemzeti dalt, mely a hirtelen felszabadúlt sajtónak első termékeként, ezer meg ezer példányban terjedett el az országban s kiszorított minden hymnust, szózatot. «Talpra magyar!» «Most vagy soha!» Petőfi számtalanszor elszavalta s nemsokára énekelték mint egy magyar marseillaiset. Első hallatára valaki a tömegből felkiáltott: «Vigyük censurára, azután nyomassuk ki!» Erre nagy lárma keletkezett: «Nem ismerünk többé censort, vigyük egyenesen a nyomdába.» A sajtószabadságnak e tényleges életbeléptetése, mely semmi erőszakkal nem járt, a békésebb hajlamú polgárokat annál kevésbbé nyugtalanítá, mert a censura nálunk soha sem volt törvényes intézmény, csak kormányzási rendszabály, melyet inkább csak tűrtek, mint elismertek a nemzet képviselői. A szabadelvűbbek bitorlást láttak benne, míg a conservativek szükséges oltalomnak nézték; volt idő, midőn alkalmilag még jó szolgálatot is tett. Ez a lépés tehát magában véve nem volt oly veszélyes, hogy igazolta volna a közhatóságnak, különösen karhatalomnak valamely gátló közbelépését. A tizenkét pontnak népgyülésben egyhangú elfogadása, esős időben, oly csendesen s nyugodtan folyt le a Pesti Hirlap szerint, hogy még sétabotok is alig voltak láthatók.
FERENCZY ZOLTÁN: Petőfi életrajza. 1896.
L. FERENCZY ZOLTÁN. «A legmagasztosabb, legfinomabb érzések e dalnoka nem ajánlkozik-e (a királyok ellen) lant és kard eldobásával, hóhérnak! … . . Igazolja Széchenyi jóslatát a politikai fanatizmusnak őrjöngésig leendő fokozódásáról, mely utóbb is vérbe fulaszt minden szabadságot.
152. JÓKAI MÓR.
(A költő által 1850-ben készített rajz után.)
153. A FORRADALMI CSARNOK.
(Cserna Károly rajza után.)
E manifestum szövege a következő volt:
Mit kiván a magyar nemzet?
Legyen béke, szabadság és egyetértés!
1. Kivánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését.
2. Felelős ministeriumot Budapesten.
3. Évenkénti országgyűlést Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereget.
6. Közös teherviselést.
7. Úrbéri viszonyok megszüntetését.
8. Esküdtszéket, képviseletet, egyenlőség alapján.
9. Nemzeti bankot.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unio Erdélylyel.
Végül: Egyenlőség, szabadság, testvériség! (Pesti Hirlap, 1848 márczius 17.)
Kissé vastagabb dolog volt a városházához vonulás, a tömegnek itt betódulása a tanácskozási terembe, a vezetőknek a nép nevében felszólalása s a 12 pontnak rögtönzött elfogadtatása. Szepessy polgármester, Rottenbiller alpolgármester, Kacskovics főjegyző eszélyesen csatlakoztak a mozgalomhoz s mindent aláírtak. A fegyveres beavatkozás felelősségét természetesen sem a politikai, sem a katonai hatalom kezelői (Almásy, Zichy F., Lederer) nem merték koczkáztatni. Megalakult nyomban (mind párisi mintára) egy rendre ügyelő választmány, melynek tagjai 60-ig egészíttettek ki.* Hogy az egykori párisi bastilleostromnak is legyen, bár nagyon szelid utánzata, egy küldöttség ment fel Budavárba s meglepve a védtelen helytartó-tanácsot, kiszabadította fogságából az egyetlen politikai foglyot, népies és socialis iratok elég ártatlan szerzőjét, Tancsics (Stancsics) Mihályt s diadallal lehozta a városba. Befejezte a nagy napot, az emlékezetes (évenként megünnepelt) márczius tizenötödikét egy színházi ünnepély, a Nemzeti dal, Szózat és Hymnus s még egynehány magyar dal eléneklésével. Egy küldöttség volt a főváros kivánatait úgy a pozsonyi országgyűlés, mint a király elébe fölviendő. Másnap az éj beálltával nagyszerű világítás mellett a Landerer és Heckenast-féle nyomdaszemélyzet díszmenete; Petőfinek, ki népszerűsége tetőpontján állott, folytonos éljenzése, ünneplése. Ő maga magát az ország első emberének, egy világra szóló nagyságnak tartotta. Különben is szeretett vele dicsekedni, hogy a szerények közé nem tartozik; egy perczig (mint Lamartine) szinte a helyzet urának képzelhette magát. Valóságos rendeleteket adott ki, melyeknek mindenki engedelmeskedett. Az Ellenzéki kör ablakaiból fáradtan, rekedt hangon ismétlé fogadását, hogy mindig a szabadság zászlaja alatt fogják látni. Életével váltotta be e fogadását: valósította – előre megírt csodálatos jóslatát.*
Egressy a szinész, Gyurkovics, Irányi, Irinyi, Kacskovics, Klauzál, Molnár, Nyári, Petőfi, Rottenbiller, Staffenberger, Tóth J., Vasvári, Jókai, Emődi stb.
«Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! – – – Ott essem el én, a harcz mezején – – S holt testemen át fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva …» stb. (1846.)
154. NÉPGYŰLÉS A NEMZETI MUZEUM ELŐTT.
(Egykorú metszet után.)
Az alatt, mig ezek Pesten történtek, az országgyűlés nagy küldöttsége Bécsben végezte dolgát s meghozta három nap alatt az első független magyar miniszteriumot. Megfejtetlen hagyattak mindazon kényes kérdések, melyek a kitörendő belháború, a politikai reactio, egy általános conflagratio csiráit rejték magokban. Ezek temették, annyi «legjobbjaink» után, aránylag rövid harcz alatt, hazánk s korunk egyik legnagyobb költőjét is a kozákok patkói alá.
A pesti választmány azonban folytatta működését, mint valamely konstituált hatalom, sőt erkölcsi hatásánál fogva még egy fokkal magasabbra is emelkedett, mert a törvényhozás tárgyalásait és határozatait fölülbirálta s helyeslését vagy rosszalását nem késett lehető nyomatékosan nyilvánítani. Hogy ez nem történt az ellenvéleményűekre gyakorolt nyomás, illetőleg fenyegetések nélkül, az önként értetik. De ellentállásra a szabadság e mámorában nem is találtak. A Pozsonyban sebtén hozott, Szemerének tulajdonított új sajtótörvény nagy ellenszenvekbe ütközött, meg is égették a városház- (most szabadság-) téren Vasvári férfias ellenzése daczára. Az e kérdéssel a diétán foglalkozó alválasztmány elnöke éppen Széchenyi volt. Pulszkynak, ki ez ügyben futárnak vállalkozott, sikerült a kedélyeket lecsillapítani s az események nyugodtabb bevárására hangolni (márczius 25.).
155. TÁNCSICS MIHÁLY.
E napokban fordult meg a fővárosban Széchenyi legjobb barátja, Kovács Lajos s egészen el volt ragadtatva az itten látottaktól. Széchenyihez, kinek aggályait régóta ismerte s optimismusával oszlatni igyekezett, márcz. 20-án így ír: «Consummatum est! Itt a legnagyobb rend uralkodik. A forradalom hősei a legerélyesebb támaszai a rendnek, ők űzik a zavargókat s szigorúbbak, mint a bécsi rendőrség. Az öröm, a végbevitt munka büszke érzete ül minden ember homlokán. Azok, kiknek gyarló szenvedélyeitől féltünk, élén állanak a rendfentartásnak, egy az érzés, egy a hang, mely jelszóvá vált: ,Ne szennyezzük be a dicső napokat!’ Nincs itt mitől félni, mozgásba minden város, nagyobb helység az országban, de még csak pálczát sem visz senki magával. Petőfi előtt emeljük kalapunkat. Az egyik legnagyszerűbb embere az országnak. A mily varázserőt fejtett ki az izgalom előteremtésében s áthatott verseivel, szónoklataival mindenen, úgy uralkodik most a rend felett. Eleinte ellene is támadtak a szenvedélyesebbek, pecsovicsnak, árulónak kiáltották; mindhiába: ő most bálványa a népnek! «* «Be kár, hogy Excellentiád nem tanúja, sok jó órákat s derültebb érzelmeket nyerne annyi aggodalmakért» stb.
KOVÁCS L. Levelei az Akademia levéltárában.
De e sorok írója még végére sem ért, már elborult a láthatára s egészen más színben látja a dolgokat. «A koczka vetve van», – így ír este 9 órakor, – «a diéta késlekedésével nullificálta magát, a miniszterium (mely még alig alakult meg …) lehetetlenné vált». – – «Istenért, kegyelmes uram, maradjon ki belőle! Mint becsületes emberek, kötelesek vagyunk a miniszteriumot a rend érdekében pártolni, erősítni, támogatni, de teszszük ezt a siker minden reménysége nélkül, mert a dolgok természeténél fogva egyáltalában buknia kell.»
A levélíró s elvbarátai, a Pesti Hirlap csoportja, felette szükségesnek találták volna, hogy az országgyűlés haladéktalan tegye át üléseit a kormánynyal együtt Pestre, helyeztesse be magát a forradalom közepébe s legyen annak urává, vezetőjévé. (?!) A vidék is mozgott. Nem hiányoztak egyes megyék, nagyobb városok részéről a csatlakozásnak, sőt hódolatnak és engedelmességnek kifejezései az immár Párist utánzó Pest városa, vagyis az ország e központján székelő, e czímmel meg is tisztelt s azzal is élő «forradalmi választmány» iránt. Visszafordították az egykor mindenható bukott Metternich mondását: «Ein Land muss vor allem regiert werden.» «A miniszteriumra mi vár?» – kérdi tovább idézett forrásunk. – «Szembe áll vele egy forradalom, melyet ki nem elégített s az időt, hogy vele megalkudjék, elszalasztotta«. «Szembe áll vele a megbuktatott aristocratia, egész dühével, mely természetesen szövetkezik a kisebb nemességgel, – szövetkezik magával a forradalommal, boszúból.» «A megyékben a megsértett municipalismus lesz a zászló, s több ilyenek.» – «De hátha még felülről recolligálja magát a hatalom, szítja a belső tüzet s az ellenforradalom gyümölcseit azután ő szedi le?» – Képzelhetni, hogy mindezek baráti kéztől jövő tőrszúrások voltak Széchenyi különben is szorongatott szivébe. A hosszú epistola még nem ér véget. «Batthyánynak» – úgymond – «a forradalommal vagy meg kell vívnia, vagy megalkudnia». De a módját a megvívásnak vagy megalkuvásnak nem tudja. Sem ő, sem barátja, Kemény Zsigmond, kinek különben tudtával voltak e sorok írva. Gyönge vigasztalásul veti oda, hogy parasztlázadástól ez idő szerint ugyan nem tart s így tömeges mészárlásoktól sem fél, de a dolgok természetes fejlődésében fekvőnek látja, hogy nyakvesztés vagy guillotine el nem maradhat. «Kapjon erőre a forradalom, melynek élén ifjú, elszánt s bizony forradalomra termett emberek állanak, de ismeretlen nevek. Ezek szemben a régi tekintélyekkel csak úgy állhatnak meg, ha azokat láb alól elteszik egy vagy más úton. Ez a forradalom logikája.» – Széchenyihez intézett végső szava pedig újra: «Istenért, ne lépjen a miniszteriumba!»
156. VASVÁRY PÁL.
(Magyar Mihály kiadásában megjelent kőnyomat után.)
Széchenyit e levél s ehhez hasonló intelmek kétségkívül megerősítették abban a szándokában, hogy a kormánynak s az országgyűlésnek az ő természetes súlypontjára, a fővárosba áthelyezését siettesse. S mivel éppen Kossuth volt az, ki ezt a rögtöni áthelyezést, bármennyire követelték is a pesti forradalmárok vagy óhajtották, bizonynyal őszintébben a rend barátai, – határozottan ellenezte s egyúttal elég erélyesen tiltakozott az ellen is, hogy Pest város Páris szerepét próbálja játszani: volt oly pillanat, hogy Széchenyi neve odalent ismét jobb hangzásúvá lett a «pecsovics» a «táblabiró» Kossuthénál, kit mérsékeltebb híveivel együtt Petőfi a lágyszivű Lafayettekhez s félakaratú Girondistákhoz hasonlítgatott. Maga kezdettől végig jacobinusnak játszotta magát. Ily minőségében nem tudta, nem akarta elhitetni magával, hogy forradalmunk vérontás nélkül fejeződjék be. Barátait, kik ily hitben éltek, gyermekes rajongóknak nézte, vagy mint gyávákat lenézte. «Ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, de semmi sem lesz belőle!»
157. PETŐFI SÁNDOR.
(Barabás 1845-iki kőrajza után.)
Mihelyt a miniszterium megalakult, a pesti forradalmi választmány elveszté létjogát s fel is oszlott. Kik tovább akartak volna menni, nem találtak többé visszhangra; Petőfi s dicsvágyaikban kielégítetlen maradt társai kénytelenek voltak megadni magokat s példát adni az engedelmességben, a polgári erények legelsőbbikét gyakorolni, mely a törvény tiszteletében s a többség akarata előtt való meghajolásban nyilvánul. Megmentették a nemes önmegtagadás látszatát. Hamu alatt lappangó tűz volt az.
Széchenyi nem hitt neki. De érezte, hogy visszahuzódnia s mintegy odavetni a gyeplőt nem szabad, míg a véres háború elkerülésére, a rend fentartására, az ellentétek kiegyeztetésére legkisebb kilátása lehetett. Ha félreáll, a mozgalmat ugyan nem tartóztathatja, de rosz irányba terelését akaratlan elősegítheti s egész élete végczéljával ellenkező szolgálatot tesz a haza, a szabadság ellenségeinek. Ezért nem tehette, mit mások könnyebben megtehettek, hogy megkimélje személyét netalán bekövetkező jobb időkre.
Annak az ülésnek is, melyben a pesti küldöttség az ő kérvényével megjelent, éppen Széchenyi volt sor szerint egyik elnöke. Házszabály nem volt, mely az ily forradalminak nevezhető jeleneteknek elejét vette volna.
A déli 12 órakor (márczius 19.) tartatott kerületi ülésben, nagy éljenek közt belépett a küldöttség s megállva az elnöki szék mellett, megbízott szónoka Hajnik Pál a következő beszédet mondotta:
«Felséges haza!* Magyarország szivének, a minden érdekekben testvérileg egybeforradt Budapest összes lakosságának bizalma részesít bennünket a szerencsében, a felséges haza előtt küldöttekül megjelenhetni. A legközelebb Budapesten kifejlett s még mindig folyamatban levő események a felséges haza előtt már tudva vannak; nagyszerűek azok mind eredményben, mind azon tekintetnél fogva, hogy a kifejlett mozgalmak közepette a rend és közbátorság, a törvényhatóságok tekintélye és rendes működése egy pillanatig sem sértetett meg; felséges királyunk, az uralkodó család iránti bizalom s hű ragaszkodás pedig mindenütt, mindenfelé a leghangosabban nyilvánult. Küldetésünk czélja a f. márczius 15-diki, Magyarország történetében örökké fenmaradandó napon, az egybeforradt öszszes lakosság által egyértelműleg elfogadott petitiót a felséges hazának bemutatni, arra kérvén mély tisztelettel küldőink nevében, miszerint kérelmünket, mint hazánk jövendő boldogsága s felvirágzásának egyedüli zálogát magas pártfogása alá vevén, annak az egész haza által közösen óhajtott sikert minél előbb megszerezni kegyeskedjenek. Küldőink megbízásából e kérelemhez csatoljuk még a pesti egyetemi tanuló ifjúság kivánatait, melyek az eddig elhanyagolt tanítás s tanulás ügyét tárgyazzák. Az ifjuság kérelme ez, mely a márczius 15-ike óta kifejlett forrongások közepette a legdicsőbb elszántsággal s önfeláldozással, az összes lakossággal kezet fogva azon működött, hogy a rend, személy- és vagyonbiztonság minden féktelenség ellen biztosíttassék s minden erejét arra fordítá, hogy a szabadság diadalünnepe vérontás színpadává ne fajuljon. Méltányolják a tanuló ifjuságnak ezen kivánatait a kor igényeit megértő tanárok és az ügy iránti rokonszenvből azt aláírásaikkal hasonlóul magukévá tették.» Mély tisztelettel köszöné meg ezután a szónok, hogy a Karok és Rendek a küldöttséget testületileg fogadni méltóztattak s magokat és küldőiket kérelmükkel pártfogásukba ajánlják.
Olvasóink tudják, hogy úgy a «Felséges haza» megszólítást, mely a nemzetnek a koronával egyenjogú souverainitását fejezi ki, mint a fővárosnak egybefoglalt «Budapest» elnevezését Széchenyi hozta legelőször divatba.
AZ ELSŐ MAGYAR MINISZTÉRIUM.
Székely Bertalan kőnyomata után Ernst Lajos gyűjteményéből.
158. HAJNIK PÁL.
Sokkal fontosabb, de sokkal tartalmasabb is volt az e beszédre adott válasz, melyet az elnökség helyett és a ház nevében nyomban ennek vezére, Kossuth Lajos, a Pesti Hirlap tudósítója szerint a következőkben fejezett ki:
Két körülményt emelt ki: egyik, hogy a testvérfővárosok lakossága hazafiúi indulattal buzog ugyanazon nagy érdekek, közjó, közszabadság, közdicsőség mellett, miket az országgyűlés is jelen missiójához tartozónak tekint; másik, hogy ugyanazon testvér fővárosi lakosság segédkezet nyújt fentartására azon rendnek, melyre a szabadság kivánatai támaszkodnak s mely nélkül bizonytalan a megkezdett munka sikere s azon dicsőség, hogy a mi másutt vérrel, az nálunk békés átalakulás útján eszközöltetik. E két magasztos hivatást látván Pestbuda fővárosában egyesülni, egyszersmind megjegyzi, hogy teljes hittel reményli, miként azon hely, melynek megyéjének köszöni követi székét, azon város, mely őt megválasztása alkalmakor a bizalom szavával üdvözölte, méltányolni fogja kijelentését, miszerint ő Pestet ugyan az ország szivének tartja, de mint törvényhozó utána nem indul; a magyar nemzet közös szabadságot, közös jogokat akar s e nemzet a magyarnak tizenöt milliója, az ország egésze, nem pedig akár egy város, akár egy casta. Reméli, osztoznak azon érzetben is, hogy itt csak az összes nemzet az, melyet illet az ország sorsáról itélni s hogy e nemzet elég erős és hatalmas eltiporni minden egyest, egyes castát s egyes municipiumot, melynek gondolata jöhetne ellene szegülni. A petitiókat illetőleg, épen mivel rendkívüli körülményeinkben rendkívüli fontossággal bírnak és szükséges, hogy a birodalom kapcsa, a törvényhozás és a főváros között minél erősebben álljon fenn, indítványozza, hogy azok a szokott formalitások alul kivétetve, a küldöttek jelenlétében azonnal felolvastassanak. Maga a felolvasás fog mindenkit meggyőzni, hogy a törvényhozó test már találkozott a nemzet s a főváros kivánataival. Egyébiránt az országgyűlés csak addig érzi magát hivatva az együttmaradásra, míg a nép javára az ország megnyugtatására a legszükségesebb törvények alapelveit lerakta, azután helyet fog engedni az összes nép képviselőinek.
Ennyiből is kitetszik, – mire méltán nagy súlyt fektetünk, – mily különbség volt a bécsi és a pesti mozgalom közt. Amaz, történelmi előzmények hiányában s jogi alapot nélkülözve, szinte kénytelen volt illetéktelen tényezők, nyers tömegek támogatására, sőt, mint láttuk, kezdeményezésére is bízni magát; míg a magyarok az alkotmányos életnek elméletében és gyakorlatában nőve fel, minden követelésöket írott jogok szilárd alapjára fektették s bízvást távol tarthatták magoktól bárminő hivatlan elemek beleszólását.
A lelkesedés azért is volt országszerte oly őszinte, a csatlakozók hozzáállása azért oly általános, mert mindenki jogosnak hitte az elért eredményeket s ha a kivitel rögtönzött módjai iránt merültek is fel, még pedig alapos kételyek: a dolog lényegére és igazságos voltára nézve pártok és vezérek, reformerek és conservativek közt alig volt eltérés.
A két nagy ellentét akkori nagy képviselői, Széchenyi és Kossuth még abban is találkoztak, hogy a birodalom súlypontját Magyarországban keresték és találták fel mind a ketten. Működésök, ha kiindulási pontjukat tekintjük, ugyanazon eredményt mutatja fel. Mikor Széchenyi a válságos percznek semminemű követelésre fel nem használását s a dinasztiának ősi hűséggel föltétlen egyszerű támogatását ajánlja: ezzel a monarchia súlypontját szintúgy Budapestre helyezi át; mint mikor Kossuth, az európai viszonyok kedvezményét felhasználva, a nálunk rég otthonos szabadság és alkotmányosság zászlaját Bécs utczáira plántálja át s közössé teszi, megosztja az osztrákokkal áldásait. A mit amaz elvként hirdetett, ez hallgatag egyetértéssel gyakorlatilag eszközölte. Kérdés: melyik út vezetett volna biztosabban a czélhoz?
