XIX.
XIX.
Széchenyi végrendeletei. Wesselényi. Crescence. Walhalla. Egy utolsó levele. – Zárszó.
MÉG NÉHÁNY szóval meg kell emlékeznünk Széchenyi végrendeletéről. Annál kevésbbé mellőzhetjük ezt, mert közhit szerint végrendeletében minden ember többé-kevésbbé vissza szokta tükrözni egész jellemét, gondolkodásmódját, a halállal szemben komolylyá, őszintévé válik, s olyan, a milyen emléket akar magának emelni utódai emlékezetében. Kivételt e tekintetben Széchenyi sem képez; sőt legszebb példa gyanánt idézhető.
A két országgyűlés, az 1825–7. és 1830-ki közti időben, mialatt első műve (a Lovakrul) már közkézen forgott, második nagyobb szabású műve pedig (a Hitel) készülőben volt, 1829. november 29-én történt, hogy jó barátait a nemzeti casinóban összehivogatta, s azzal a kéréssel lepte meg, hogy írnák alá mint tanúk az ő végrendeletét. Szívesen megtették, azzal az őszinte óhajtással, hogy a tény életbe léptetésére még nagyon sokáig kerüljön a sor; nem hiányoztak ezúttal sem a rossz élczek, mik minden különczködésnek látszó lépését vagy ötletét rendesen kisérni szokták. Föl sem veszi őket. Lám mondja, ha egy hetven éves vén korhely váratlan s végrendelkezés nélkül hal meg, s mindent legnagyobb confusióban hagy hátra, azt nem nevetik, sőt, mivel hogy úgy szokás, egészen rendben levőnek találják.
Ez okiratnak tartalmát nem ismerjük; de gyaníthatjuk, hogy a többi utána következő intézkedéseknek alapját vetette meg.
El levén határozva, korábbi balsikerei és Crescence iránti rajongása miatt, nőtlenül maradni, egyik birtokát, a csokonai urodalmat, két testvérbátyjára ruházta át, bizonyos évi járadék kikötése mellett. Ezt később, mikor már nős és családos ember lett, megbánta; s a szerződés visszavonása vagy változtatása végett valami tárgyalások voltak is, de eredményre nem vezettek, s a testvérek közti jó egyetértést szeretetet nem rontották meg.
1833-ban, már első dunai útja után, különben a kolera utófájdalmai közt, Pozsonyban az országgyűlés alatt (ápril 27-én) ismét egybegyüjté ismerőseit, szokottnál nagyobb számmal, s a társadalom szinte minden rétegeiből, egy újabb, terjedelmes végrendeletének hitelesítése végett.* Ezen végrendeletén Czenken, csendes visszavonultságban, több napokon át dolgozott. (Ápr. 6–9. 1833.)
Aláírták, mint együtt egy időben jelen volt tanúk: Szegedy Ferencz, Marich István, Czindery László, b. Jeszenák János, Bernáth Zsigm., Baloghján., gr. Kollonits Max., b. Mesko Jak., Dubraviczky Sim., Somsich Mikl., gr. Károlyi Lajos, Csapó Dán., b. Podmanitzky Laj., Majthényi László, gr. Andrássy György, Niczky Józs., Vay Ján., Eötvös Mih., Péchy Fer., Bezerédj Istv., Siskovics Józs., Költsey Fer., Pázmándy Dén., gr. Károlyi Gy., Borsitzky Istv., Ürményi Fer., Beöthy Öd., Ocskay Ign., gr. Waldstein Józs., gr. Szapáry Mikl., G. Esterházy P., gr. Schwarczenberg K., gr. Waldstein Ján., Bertha S.
Török János ennek az érdekes okiratnak néhány kiváló pontját később (1860-ban a Széchenyi-szobor javára) sajtó útján közzétette. Jellemző ama máskor is többször kifejezett óhajtásának ismétlése (2-ik p.), hogy holtteste felbonczoltassék, ha lehet Angliában, de ha ez szerfelett alkalmatlan lenne, itthon. «Vágassátok ki keblemből szívemet» (testvéreinek szól) «és füröszszétek égett borban. Hadd lássa, kinek tetszik, azon szivet, mely rendszerint kínos görcstől összezsugorodva epedett, midőn Hunniának nyomorult álláspontját, a magyarnak elkorcsultát, szinte mindenben érezte, s csak akkor tágult rövid örömökre, mikor egy szebb jövendőnek sejdítése villámlotta azt néha keresztül, testem pedig tétessék nemzetségünk kriptájába.»
Egybehangzik ezzel, mikor helybeli plébánosától eskü alatt igéretet vesz, hogy annak idején szivét ki fogja melléből vétetni, s a nélkül temettetni el.
Az élet iszonya sokszor annyira uralkodott rajta, hogy az élve eltemetés, s a koporsóban lehető újra ébredés gondolatával gyötörte el magát, s az indus Nirvána örök nyugalmat adó boldogsága után sóhajtozott. Tudjuk, hogy az öngyilkosság réme, egész életén át, még pedig kora ifjúságától kezdve végső lehelletéig, válhatlan kisérője volt.*
Lásd: Gr. Széchenyi I. Naplói Hit és Kétségbeesés cz. fejezetét.
Egészen egyéniségéből kifolyó volt tehát a túlvilági dolgokról való egykori, sőt folytonos elmélkedése és a muló földi lét emlékének az utódoknál lehető megörökítéséről való gondoskodása, mely később a Valhalla eszméjét sugallta neki. Hazai intézményeinkre, akadémiai alapítványának megerősítése mellett, (14. p.) a Magyar színháznak 10,000 frtot szánt, de oly halmozott kamatoztatással, hogy ez a tőke 200,000 frtra növekedjék fel, ugyanily módon egy lapdaházra, (mely alatt általában gymnastikát értett) 4000 frtot, (16. p.) a nemzeti casinónak, hogy saját házában lehessen, egy 250,000 forintig felszaporítandó alapítványt, (17. p.) az emléklakoma serlegére 1000 aranyat, mely túlnagy összeget később megfelelőbb arányra (= 200 #) szállított le. Hozzáteszi azonban, hogy ha ezen társaság (t. i. a casino) felbomlana vagy elaljasodna s oly tagokat is tűrne kebelében, kik a becsület legszorosabb értelmében jól nevelt emberek közé nem valók, akkor a tőke (20,000) valami más honi, vagy ha az többé nem volna, valami emberiségi tárgyra fordíttassék.
Az emlékserleg sugalhatta Fáy Andrásnak, a casino egyik igazgatójának, hogy indítványt tegyen, miszerint az egylet tagjai szóval vagy írásban valamely emléktárgynak az egylet javára végrendeletileg leendő hagyományozására kötelezzék magokat, (1835.) mi akkor élénk viszhangot keltett, de azóta, úgy látszik, feledésbe ment.
Nyolcz év mulva, mikor már az imádott Crescence boldog férje volt, s gyermekei is lettek az említett végrendeletet egy toldalék-végrendelettel egészítette ki, illetőleg megváltoztatta. Ebben holt testével még kegyetlenebbül bánik. Szivét vegyék ki, fejét pedig vágják le, nehogy, habár csak egy pillanatra is, még egyszer felébredjen az életben. Korábban tett alapítványait (16., 17., 18. p.), változott körülményei folytán, visszavonja; azonban leplezetlen kifejezést ád azon titkos óhajának, hogy a létesítendő magyar Valhallába tegyék nyugalomra, de csak hitvesével együtt, kinek «lelke tisztulását» köszönheti. «Mert», így folytatja, «ő szerettette meg velem az erényt, s neki fogom köszönni üdvözülésemet. Hála neki! Hiszem Istenben, hogy ismét meglátjuk egymást a soha nem hervadó szeretetnek virágai közt, s az idők véghetetlenségében egymásnak élni fogunk.» E végrendelete végrehajtójává barátját gróf Teleki Józsefet teszi. Pesten, decz. 15. 1841. Tanúk: Bertha Sándor, Kacskovics Lajos és Török János.
Közben történt meghasonlása legrégibb, legmeghittebb barátjával, Wesselényivel. Ez szélsőségekre hajlandó indulatos ember volt, s különösen a bécsi udvar és kormány irányában egyenesen az ellenkező úton járt, mint Széchenyi. Ferencz császár őt magához hivatta, de megtéríteni nem birta.* Heves és kiméletlen föllépésének tulajdonították a bécsiek még a császár halálát is, s természetesen rossz szemmel néztek Széchenyire is, kinek egykori barátsága Wesselényivel szinte közmondássá vált. Az egykori rokonszenv azonban, a politika sivár küzdterén, szinte ellenszenvvé változott: egymást kölcsönösen gyanusították, s a jó ügy, bár akaratlan, ellenségének nézték.
Egy könnyekig megindító jelenet játszódott le köztük. (Május elején 1833. Sz. napló.)
Széchenyi első, legelől ismertetett végrendeletében többi közt ez állott: (20. p.) «Wesselényi Miklós barátomat köszöntöm és kérem fogadja el tőlem három Manton dupla fegyveremet, zsebórámat, és az asztalomon fekvő kis halálfejet, s minden írásaimat, napló-könyveimmel együtt, melyeket esze és kedve szerint használjon».
«Végrendeletemet», így írja tovább naplójában (1835 máj. 15.) «1833 ápril 27-én (a fent ismertetett pozsonyi kelet) megváltoztattam, s ezt a pontot már akkor, miután becsülésemben sülyedt, kihagyatni akartam; de mégis meghagytam. Május 2-diki codicillusomban azonban beírtam, hogy ,Végakaratom 20-dik pontját … kitörlöm!!!’ – A végrendeletben azonban az a 20-dik pont mégis kiírva maradt. Megérdemelte volna tőlem oh! az a szerencsétlen, a ki oly nagy gyászt hozott hazánkra. – – (Az akkor megindított politikai pereket s ezek évekre kihatott következményeit érti). – Mai nap mégis, miután igen rosszul éreztem magam, azt a 20-dik pontot csakugyan kitörültem.»
Hamu alatt lappangó tűz volt. Az egykori szeretet helyett már a gyűlölet tüze; de még lobbot nem vetett: idő kelle hozzá.
A magyar Pantheon, vagyis «Üdvlelde» eszméjét a Kelet Népében pendíté meg először; majd külön füzetben behatóbban, és saját személvére nézve, az álszerénységnek félretételével is tárgyalja. Nejének pedig, ismételve, ily idézetre méltó örök emléket szentelt:
«Honunk körülti fáradozásaimnak öszvege károsnak, hasznosnak fog-e mutatkozni, tudja a mindenható Isten. Annyit azonban mégis sejtek: tán nevem is birálat alá kerülend.» – «Nem számolok én ily kitüntetésre, jóllehet megvallom, és ugyan miért szégyenleném azt megvallani, – nem sóvárogtam soha és nem is fogok sóvárogni más földi jutalom után, mint hazámfiainak, vérrokonimnak egy kis méltánylatáért.» «Ha azonban mégis számos tévedéseim egykor pillanatig felejtve lennének és azon kevés mag, melyet véletlenül elhinték, mások által ápolva, hasznos gyümölcsökké virulna és ez tán nékem tulajdoníttatnék és így hamvaim is érdemeseknek tartatnának azok tetemei közt örök békében nyughatni, kikben több volt a hon- mint az önszeretet, s kikben több vala a lélek mint a pára: akkor …» (Tovább nem írja, kiesik a toll kezéből, de mégis némi utalással, megirandó végrendeletére.)
202. GRÓF SZÉCHENYI EMLÉKSERLEG A NEMZETT CASINÓBAN.
A végrendeletben, mellékletül a Toldalék-végrendelethez e sorok állanak:
– – «esedezem, tőlem ne tagadják meg, helyezzék hű élettársam, jobb felem, tiszteletreméltó feleségem tetemeit hamvaim mellé. Mert ő vala az, ki már akkor is felfogta őszinte vágyamat és nagyobbszerű eszméimet: Szolgálni a Hont, mikor, közfelhevülési pillanatokon kivül, legalább azon körökben, melyekbe én valék helyezve, alig volt egy hő kedély is, mely megértett s egy kissé méltatott volna, de általában a legtöbb egy felhőkben repdeső különcznek, sőt egy mindent magának feláldozó hiúnak színében jelentem meg. Ő volt az, kinek szép lelkéből mindég erőt és szilárdságot merítettem; mert ő soha sem tudott kétkedni őszinteségemen, mikor félreismerve, fel nem fogva anathemát kiáltott ellenem a vakhév, sőt nem egy nemes kedély fordult tőlem kétkedve el, s ilyes vajmi erősen rágódik az életen; – Ő volt végre az, kiben a legmagasztosabb germán költőnek asszonyi ideálját felleltem, mely szerint nem pipere és divathajhászat, vagy éppen politikai beleavatkozás és a pártok feltüzesítése és végre egészen vakká tétele, mire annyi asszony oly irtózatosan hajlandó, a hölgynek magasb tisztje; de a nő csak úgy felel meg magas hivatásának, csak az által lesz a mennyei lakosok legremekebb műve, ha valamint a férj Szabadságért vív, úgy küzd az asszony illemért. És ez hölgyem hű képe.* Üdv és hála azért neki! Hamvai pedig, ha életében vala angyalom, tetemeimtől se legyenek soha is, bárhova kerüljenek is azok, elkülönözve; mert ő lesz végre az, jól tudom, ki habár az egész világ is elhágy, hűn és bennem bízva, rólam nem kétkedve fog állani mellettem. Pest, május 16-án 1843. Gr. Széchenyi István m. k.
Visszaemlékezés ifjukori kedvencz költője Schiller Würde der Frauen czímű szép költeményére.
Politikai végrendeletnek vehető, egy barátjához, csak pár nappal halála előtt (április 2-án 1860) intézett levele, melynek szövegét (németből magyarra áttéve) ide iktatjuk.
«Mondja meg Deáknak s a többi jó barátoknak, azt a hatalmas befolyást, melyet a közvéleményre gyakorolnak, ne hagyják felhasználatlan, míg a vihar oly nagyra nem nő, hogy az ő szavukra nem fognak többé hallgatni, úgy mint az enyémre 1848-ban nem akartak hallgatni. Ha a birtokos nemesség nem áll élére a mozgalomnak, mely immár a közszellemet magával ragadja, úgy az emigratió az országra egy vérfürdőt hoz, aztán megcsalja és elárúlja.* Az Ausztriával már 300 év előtt kötött házasság talán nem volt szerencsés, de egy szerencsétlen házasságból is születhetnek erőteljes magzatok, ha pedig elválnak a házasfelek, úgy egyiknek sincs utóda, sem jövője. Magyarország csak Ausztriában (olvassuk helyesebben: Ausztriával) állhat fen; osztrák karok ugyan össze szoríthatják, de szláv karok bizonnyal agyon szorítják. Ne csalogassák magokat külföldi segély reményével! Anglia soha sem fog vért ontani idegen szerencsétlenségért, ő csak saját szabadságaért ad árt, s azért Magyarországnak, minden szép frázis és sympathia daczára segítségére nem lesz. Oroszország a nemzetiségi elv győzedelmét Lengyelország határain nem tűrheti. Én a kibékülést javaslom az 1847-diki alapon, a kellő és hasznos változtatásokkal, a nélkül, hogy megalázni kivánják azt a császárt, a kit mint királyt nagynak akarunk látni. Deák és társai jól megfontolva a nemzetiségi igényeknek lehető méltányos korlátokat fognak szabni. Máskép rövid idő múlva oly embereket látunk az iszapból fölemelkedni, s a mozgalom vezetésére vállalkozni, a kik csak az 1848-nak (tán 1849-nek?) megújítását s véres folytatását akarják. Nem hazafi az, aki ezt be akarná várni. Magyarország fenállása nem 1848 óta, hanem 1000 év óta datálódik. Ha Magyarország Ausztriát végső harczra hívja ki, ez a külföldnek minden engedményt meg fog adni, minden erejét összegyűjti, s Magyarországot départementokra* fogja felosztani. Akkor pedig Finis Hungariae.»
Ez arra mutat, hogy Kossuthnak Klapka által Cousa fejedelemnél tett lépéseiről volt értesülve. (Jancsó: Szabadságharczunk.)
Gondolom provincziákat értett, megannyi kisebb Kronlandot.
Sajátságos és valóban megdöbbentő, hogy hazánknak nemzetiségi területekre feldarabolása mind a két szélsőségnek, mely közt szinte két évtizeden át hányattatánk, a forradalomnak és a reactiónak – leplezett vagy bevallott végczélját képezi. A szélsőségek találkoztak. Középen lehet csak az igazság.
Deáknak, ki az üzenetet hihetőleg megkapta, volt bátorsága – «várni»! Egyik út a birodalmi tanácsba, másik a Dunai confoederatióba vezetett. Unus homo nobis cunctando restituit rem … . Széchenyi megtört lelkének nem volt meg az az ereje, az a bátorsága. Csak hazája vesztét látva, nem tudott várni. Ismét utált teherré vált előtte az élet s ellöké azt magától.
Daczára annak, hogy még három hónappal az előtt így írt Bertha Sándornak: Jövőnket tekintve én mindezek daczára most világosságot látok. Wo die Noth am Höchsten, ist die Hülfe am Nächsten (Majláth III. 685).
Vajha az ő «martyriuma», önfeláldozása, tragikus halála megváltott volna bennünket, (hogy ismét már idézett publiczistánk szavaival éljek,) «az álpróféták varázshatalmától», s azon még mindig tartó elvakultságunktól, mely a «chauvinista politikát, nagy követeléseket a hazafisággal elválhatlanúl azonosítja», míg az önmérsékletben rejlő, erőt, életképességet s előrelátással párosult igazi hazafiságot lenézni, becsmérelni vagy gyanúsítni szereti.
A válságnak végére még nem értünk. Siettetni azt bizonnyal nem áll érdekünkben.
–
Midőn e könyvet, bár több mint tíz évi munkásság eredményét, kezemből kiadnám, csak azon töredelmes vallomás kiséretében tehetem azt, hogy annak hiányait, tökéletlen voltát nálamnál jobban senki nem érzi.
Gyarló kisérlet, tapogatódzás ez is, mint többi idevágó dolgozataim, melyek után jobbat, tárgyához illőbbet, hivatottabbaktól várhat a nagyjaink iránti kegyeletet szívében megőrző közönség.
203. AZ AKADÉMIA EMLÉKÉRME.
(Schneider Ignácz vésése.)
