XVIII.
XVIII.
Pesti requiem. Benedek. Scitovszky primás. Az akadémia. Gróf Dessewffy Emil. Az Akadémia rendkivüli ünnepélyes ülése. Eötvös emlékbeszéde. Szász K. Arany ódái. A nemzeti casino emléklakomái; serlege. Az érczszobor. Pulszky. A gyász könyve. Emlékünnepélyek. Széchenyi-szoba.
A. M. T. AKADÉMIA által ápril 30-án rendezett nagy requiemet, mely egy nemzeti ünneppé nőtte ki magát, s melynek egyik kiváló mozzanatát a főhadparancsnok, b. Benedek táborszernagy megjelenése és részvétele képezte,* a Pesti Napló (máj. 1.) a következő, történelmi érdeküvé vált sorokkal örökíté meg.
Benedek magyarbarát érzelmeiről volt ismeretes, s egykor közte és Mészáros közt ingadozott a választás a magyar hadügyminiszterségre, mely e két nevezetes embernek mily különböző életirányt jelölt volna ki! Fata …
Budapest ma tartá meg a legnagyobb magyarért a gyászünnepet, melyet a magyar Akadémia érte, mint alkotójáért rendezett.
Azaz nem is az akadémia rendezte, csak alkalmat szolgáltatott, hogy megtartassék; és nem is Budapest tartá meg, de Budapesten az egész ország.
Közelről és messziről, magából a hazából és a haza határain túlról, azon magasztos mohósággal, mely már bűnt fél elkövetni, ha nem eléggé siet, gyülekeztek össze Pesten a nemzet fiai és leányai, ujólag és félre nem ismerhetőleg tanúságot teendők azon világtörténelmi tényről, hogy mindenben, a mi a hon közös érdeke, minden különbség nélkül osztatlanul egyek, és a kinek a hon érdeke volt minden érdeke, azt egyenlő lelkesedéssel, egyenlő hálával kegyelettel zárják emlékökbe.
Az egész haza ünnepelt ma Pesten, Budapest pedig csak azt bizonyította, hogy méltó helye az ünnepnek. Hogy a pest-belvárosi nagy templom, hol az ünnepélyes gyászmisét maga Magyarország herczeg-prímása a legfényesb segédlet mellett végezte, be nem fogadhatta az egybesereglett népet, azt mondani sem kell; de a künn maradtak is, mintha templomban volnának, födetlen fővel állottak. Hogy némi képet nyujtsunk a megjelent sokaságról, csak azt említjük, hogy a templom egész környéke, az előtte levő nagy piacz és Duna partja, továbbá a városház tere s az ide nyiló utczák mind sűrű tömegtől voltak ellepve. A nép számát 8000-re becsülik. Ezen ezrek közt maga a közönség tartotta fenn a rendet, s nem történt semmi zavar.
Magában a templomban az Akadémia tagjain kívül az elhúnytnak két fia, a magyar főurak, a hölgyek válogatott koszorúja s valamennyi társulat, intézet, egyesület képviselői foglaltak helyet. A hatóságok sem maradtak el s Benedek táborszernagy úr is jelen volt.
A templom gyászlepellel volt bevonva s csak a gyertyák és fáklyák töméntelen sokaságától, meg a nyitva álló főkapuból kapott világosságot. A falakon és ravatalon a Széchenyiek czímere díszlett: «Si Deus pro nobis, quis contra nos.» A főoltártól lefelé, egészen ki a Duna partjához, a fáklyások kettős sora képezett utczát. Azt mondják, hogy összesen ezer fáklya lobogott.
A szertartás bevégződvén, az Akadémia testületileg a plébánia-épületbe vonult, élén az elnökökkel. Hódoló tiszteletét és köszönetét mutatá be az ország főpapjának, ki jelenlétével a gyászünnepély nagyszerűségét még jobban emelte. Az Akadémia első elnöke Dessewffy Emil gróf következő szavakkal tolmácsolá az akadémia, mondhatjuk a haza érzelmeit:
«Főmagasságú bibornok úr, országunk herczeg-primása!
A magyar Akadémia igazgató-tanácsa, s összes tagjainak élén és annak nevében jövök eminentiádnak leróni hálaköszönetünket. Azon kellemetlen hírre, hogy eminentiád egészsége gyengélkedik, már el valánk készülve letenni azon reményről, hogy egy nagy magyarnak a katholika egyház magyarországbeli feje fogja megadni azon végső tisztességet, melylyel az egyház fiainak kimultát megtisztelni szokta. Azonban ezen reményünknek nem lehetett nem teljesülni. A katholika egyház az egység hármas, erős talapzatán áll, a hitnek, reménységnek s szeretetnek egységén. Ezen nagy és örök elveket ezen egyház magyar pásztorai egészen átvitték az egyháznak a hazáhozi viszonyaira, és ezért egyek ők a hazával az ügyeink igazsága iránti erős hitben, egyek a honszeretetben, egyek a hon jövője iránti reményükben. Nem lepett meg tehát bennünket eminentiád, csak új tapasztalással gazdagodtunk; gazdagodtunk azzal, hogy a katholikus egyház magyar főpásztorai minden körülmények közt össze tudnak olvadni a közérzülettel, hogy hinni, szeretni, remélleni és érezni tudnak a hazával és tudnak vele sírni is ha kell. Egy újabb indokot fűzött ezzel eminentiád azon számosakhoz, melyeknél fogva szeretjük és tiszteljük eminentiádat; egy újat azokhoz, melyeknél fogva velünk együtt buzgón óhajtja a haza, hogy a nagy Isten kisérje eminentiádat áldásával minden útjaiban, és mindnyájunk örömére sokáig boldogul éltesse.»
E beszédet a jelenlevők szívből fakadt és sokáig tartó élénk éljenzése követé, melynek lecsendesültével, Magyarország főpapja meghatott hangon körülbelül ekként szólott:
«Jól mondá a tisztelt szónok úr, hogy nem lepett meg senkit megjelenésem, mert nem csak mint az Akadémia egyik tagja, hanem mint a magyar kath. egyház méltatlan főpásztora is, kötelességemnek tartám megadni a végtiszteletet a nagy halottnak s imádságomat az önökével egyesíteni. Igaza van a tisztelt szónok úrnak, hogy mi egyek vagyunk a hitben, egyek vagyunk a szeretetben, egyek a reménységben. Tudom, hogy a haza tőlem, és méltán, – sokat vár. De ha annyit nem tehetek is, mint a mennyit tenni óhajtok, legyen meggyőződve akaratom őszintesége felől. És a kik ezen alkalommal is biztosítanak szeretetök felől, tartsanak meg ezentúl is szeretetökben.»
E beszéd alatt, melynek mi a legszorosabb kivonatát közöljük, sok szemben fakadt fel a köny s mindenki szívből élteté a magyar nemzet érdemes fő lelkipásztorát. Ő eminentiája a jelenlevőket a legnyájasabban üdvözlé s Széchenyi Béla és Ödön grófokat atyai csókjaival illeté.
Ez alatt a közönség a templomból kitódulván, most a nép összpontosulásának közepévé az egyház előtti tér lőn.* Miután a tódulási mozgalom némileg megszűnt s a tömeg annyira a mennyire megállapodott, a «Szózat» zendüle meg, hogy maga a szózat szavaival éljünk: «Százezrek ajakán» .
Ma eskütér a neve s dicső királyunk megkoronáztatásának emléke van hozzá kötve.
A Szózat után kis szünet mulva a «Hymnusz» első verseit dallá el a közönség, ennek végeztével pedig a plébánia épülete felé fordulván, a mennyire még előhaladhatott, közeledék s szűnni nem akaró harsány éljenekkel üdvözlé az ország herczeg-primását, ki is egy ablakon megjelenék s áldást oszta a beláthatatlan sokaságú népnek.
Többen a közönség részéről föl is menének s e rögtönzött küldöttség szónoka körülbelül így szóla:
«A legmélyebb fiui hódolattal járulunk legkegyelmesebb főpásztorunk elé, midőn bár érezve szavaink gyengeségét, tolmácsolni kivánjuk tiszteletteljes lelkesedésünket eminentiád irányában, ki egyesítve imáit a mienkkel, ez által nemcsak velünk közösen mutatá ki a nagy Széchenyi István emléke iránti igaz tiszteletét, de minket azon lelkesítő meggyőződésre is vezérelt, hogy a mi honfiúi érzelmeink íme főpásztorunk atyai szivében is viszhangra találnak; minél fogva fogadja kegyesen eminentiád a mi legalázatosabb hódolatunkat azon biztosítással, hogy mi egyaránt a vallás rendíthetetlen hívei s a nemzet hű fiai vagyunk s lenni soha meg nem szününk! Mely érzelmeink között kérjük eminentiád kegyes atyai áldását, – azon őszinte kivánságunk mellett, hogy a mi legkegyelmesebb főpásztorunk a haza javára sokáig éljen.»
A herczeg-primas erre nyájasan így válaszolt:
«Örülök a fiatalság e lelkes érzelmein, s kivánom, hogy önök valóban a vallás és nemzetiség elveit mindig összeegyeztessék; mert így sem a vallás, sem a nemzet soha veszélyeztetve nem lehet.»
Erre a nép az «Angol királyné» felé indula, hol Széchenyi Béla és Ödön grófok szállva voltak, a szálloda körül megállapodék, megint a Szózat első verseit éneklé s miután néhányan fölmentek s a grófoknak a közönség érzelmeit rövid beszédben tolmácsolták, az ablakban megjelenő grófokat szűnni nem akaró éljenzéssel üdvözlé.
Ezután a sokaság szétoszlék.
Ekkor három negyed volt egyre. A reggeli 8 óra óta talpon levő nép azonban csak alig-alig bírt haza vonulni s a város utczáin estig folyvást hullámzott a sokaság.
Az iskolák és boltok e nap zárva voltak. Az ablakokból, erkélyekről gyászlobogók és fekete leplek lengettek, főleg nagy számmal és kitünő díszszel rendezve a váczi utczában. A városházán is ki volt tűzve a gyászlobogó.
Délután 5 órakor az Akadémia rövid gyűlésben ülvén össze, az elnök gróf Dessewffy Emil jelentést tőn a herczegprimásnál történt tisztelgésről; jelenté egyszersmind, hogy az igazgató-tanács az Akadémia indítványát elfogadta s kész a Széchenyi-emlék ügyének élére állani; jelenté végül, hogy ő az igazgató-tanács nevében már írt a nagy gróf özvegyének. Ezután a titoknok felolvasá az akadémia részéről küldendő levelet. Az elnök azon indítványa, hogy az Akadémia ez nap (bár osztályülésnek kellett lenni) semmi egyébbel ne foglalkozzék, csak Széchenyi emlékezetével, közhelyesléssel fogadtaték. Ezután a jegyző fölolvasá Szász Károly l. tagnak e napra írt költeményét, melyet közakarattal kinyomatni határozának. Elhatározák végül az elnöknek a herczeg-primáshoz intézett beszédét s ennek válaszát jegyzőkönyvbe igtatni.
Végre elérkezett az Akadémiának várva-várt nagy ünnepe, melynek leírását ismét a Pesti Napló, a nemzeti közérzületnek ékes beszédben és bölcs hallgatásban akkor leghívebb képviselője hasábjairól veszünk át. Megjegyzendő, hogy az ünnepélyes közülés ekkor kivételesen két napig tartott. Az első nap két elhúnyt jelesünk emlékének (Kemény Dénesnek … és Széchenyi egykori kebelbarátjának b. Wesselényi Miklósnak) volt szentelve; a második nap kizárólag Széchenyi számára tartatott fenn.
«A magyar Akadémiának, – nem, – a magyar nemzetnek történelme – írja nevezett kútforrásunk – egy fényes levéllel, a mai nemzedék egy nagy emlékkel, irodalmunk két remekkel lett gazdagabb.
A magyar Akadémia okt. 13-án a gyásznak örömünnepét ülte meg: a mély gyásznak legmagasztosabb örömünnepét. Mert míg Széchenyi halála mély gyászba sülyeszté az országot, életének tanúsága a legmagasztosabb örömre gerjeszti.
A muzeumi díszterem szűk volt a sokaságnak, mely a komor őszi idő ellenére a testvérfőváros minden részeiből összetódult. Benn pedig a főváros, az ország szine sereglette körül a dicsőültnek mellszobrát. Kiket nevezzünk meg? Azokon kívül, kik a tegnapi ülésen is jelen voltak, a kik között Bartakovics Béla nemes alakja is ujolag tündökölt, legyen szabad csak gr. Batthyány Lajosnét, gr. Széchenyi Bélát és Ödönt, Zsedényi Edvárdot a kecskeméti. casino küldöttségét megemlítenünk. A közönség ezeket, valamint más népszerű férfiait a hazának, Deákot, Károlyi Istvánt és Györgyöt, Danielik kanonokot, stb. megjelenésökkor hosszas éljenzéssel fogadta.
Széchenyinek az Akadémiában utóda, b. Eötvös József, a szószékhez állván, a közönség ünnepélyes csendje közben kezdé meg, de utóbb a lelkesedés kitörései által számtalanszor és hosszasan félbeszakíttatva, mondá el emlékbeszédét. (Ez itt következik.)
– –
A szónokot a költő, de a lelkesedést csak újabb lelkesedés váltá fel. Arany János szavalá költeményét, melyet nyomtatásban is osztogattak a közönség közt. Dessewffy zárszavában: – – «A szellemi emléken túl érczszobor fogja Széchenyit mint emberi alakot örökíteni, itt a haza közepén, azon fővárosban, melynek sorsát ő szívében hordozta. Ott fog állani a Duna partján, Budával szemközt, legjelentékenyebb alkotásainak, az Akadémia, a lánczhíd, a mindinkább élénkülő dunai gőzhajózás mozgalmának közepette. És ez érczszobor néma nem leszen, ha azt oly ivadék fogja körülállhatni, mely ha a hogy ormára tekint: dagadó kebellel ismételhesse Széchenyi jelszavát : ,Él magyar, áll Buda még!’ és ha égnek mereszti szemeit, felkiálthasson: «Uram, a nagy ébresztőt mint kegyelmet adtad, – de mi azt megérdemeltük!»
– –
Ismét éljenek sokasága, ámenek dörgése, aztán pillanatnyi csend! – – Ime feláll a közönség, megzendül a Szózat, és zeng és zeng, mint buzgó imádság ezrek ajakán.
Utána ismét éljenek harsogtak a haza kedvenczeiért, kifogyhatatlanul.
Az éljenek sorát gr. Dessewffy Emil fejezé be ezzel: «Éljen a haza!»
Méltóbban nem lehete berekeszteni.
Hazánk székhelyén a dicsőültnek szívéhez legközelebb állott két intézet, a nemzeti casino és a M. Tud. Akadémia a Széchenyi-cultus mintegy leghivatottabb letéteményesének tekinti magát, s egy alkalmat sem mulaszt el, e hivatásának feltüntetésére s ivadékról-ivadékra áthagyományozására.
A nemzeti casinónak 1864 január 30-án Szentiványi Károly elnöklete alatt tartatott közgyűlésén: (140 tag jelenlétében) felolvastatott (4. p.) Széchenyi István grófnő ő excja és gróf Széchenyi Béla és Ödön ő mlgaiknak a n. casinóhoz intézett levelök, melynek kiséretében néhai gr. Széchenyi István végrendeleti kivánságának eleget téve, elküldik azon emlékserleget, melyhez a dicsőült azon óhaját kötötte, hogy a serleg a casino legjobb magyar borával töltve, emlékére évenként üríttessék. Felolvastatott egyúttal a választmánynak e tárgyra vonatkozó javaslata, mely az évenként tartandó Széchenyi-emléklakoma napjáúl egy oly évnapot, mely a nagy férfiú nyilvános pályájának valamely nevezetesebb tettét jelöli, kitüzetni, s az emlékbeszéd mondására b. Wenckheim Béla tagtársat felkérni indítványozza. A közgyűlés erre jegyzőkönyvi határozatkép mondotta ki: hogy a n. casino intézete e díszes mívű serleget örök időkig oly becses kincse gyanánt őrzendi, melyre mint az egylet dicső nevű alapítójának végrendeleti megemlékezésére a késő utódok is hálás kegyelettel fognak tekinteni; továbbá, hogy e serleg a casino legjobb magyar borával töltve, évenként egyszer, a közgyűlés hetében tartandó ünnepélyes lakoma alkalmával, a dicsőült emlékére legyen ürítendő; s végre hogy a n. casino-egylet köszönete a nagybecsű emléket átküldő n. mlgu grófnénak és grófoknak, a közgyűlési határozat tiszteletteljes közlése mellett, levél útján legyen kifejtendő. B. Wenckheim Béla, a választmánynak a közgyűlés által egyhangulag osztott felkérésébe, az emlékbeszéd mondását elvállalván, az idei első ünnepélyes lakoma megtartására febr. 1-e, – a folytatólagos és hitelesítő közgyűlés napja azon okból tüzetett ki, mert a casino tagjai közül ez idő szerint legtöbben tartózkodván Pesten, a czél, hogy ezen emlékünnepélyben minél többen vehessenek részt, e napon legjobban van elérve .*
Az egylet eredeti jegyzőkönyvéből, Deák Fer. gyengélkedése miatt, meg nem jelenvén, levélben mentette ki magát, s Szentiványi helyette vitte az elnökséget.
S azóta nem mult el ez évforduló, hogy derült vagy borús napokon, s kisebb vagy nagyobb körben, egy-egy választott szónok tolmácsolása mellett, az áldomást meg ne tartotta volna. Az ünnepi szónoklatok bár a napi lapokban azonnal nyilvánosságra hozatva, – utóbb b. Liptay Béla buzgóságából egybegyűjtve, szépen leírva, külön díszkötetben őriztetnek, s egykor tán a hazafias kör beléletének jellemzéséhez adalékúl szolgálhatnak.*
Az eddigi szónokok sorrende: B. Wenckheim Béla (febr. 1. 1864.), Szentiványi Károly (kétszer), gr. Waldstein János, Laczkovics József (kétszer), gr. Károlyi György (háromszor), Mailáth György (háromszor), Beöthy Ákos, gr. Apponyi Albert (kétszer), gr. Péchy Manó, Zichy Antal, Jókai Mór, gr. Széchenyi Pál, (gr. Dessewffy Aurél nem jelenhetett meg), b. Radvánszky Béla, gr. Keglevics István, gr. Széchenyi Béla, gr. Tisza Lajos, gr. Károlyi István (háromszor), b. Liptay Béla (nem jelenhetett meg), gr. Zichy Géza, gr. Zichy Antal, gr. Zichy Jenő, Szemere Miklós. A nevezettek közt tizenkét beszédnek szövege hiányzik. Egyes lapokat stilszerű kezdőbetűk s az illetők családi czímerei ékesítik.
A billikum egy ambrasi minta után, az özvegy grófnő módosításaival készült remekmű. «Borura derű.» «Si Deus pro nobis, quis contra nos». «Nem halt meg, a ki honfitársainak emlékezetében él» jeligékkel és Széchenyi műveinek czímeivel ékeskedik. Rajzát adjuk.
A billikum egy ambrasi minta után, az özvegy grófnő módosításaival készült remekmű. «Borura derű.» «Si Deus pro nobis, quis contra nos». «Nem halt meg, a ki honfitársainak emlékezetében él» jeligékkel és Széchenyi műveinek czímeivel ékeskedik. Rajzát adjuk.
A M. T. Akadémiának egyik első gondja volt, nagy alapítójának hátrahagyott iratait s évek hosszú során át vezetett naplóit, melyek tulajdoni joga, végrendelete szerint hű titkárát, Tasnert illette, magához váltani mi gr. Lónyai Menyhért elnök buzgósága folytán, nemzeti aláírás útján, sikerült. (1890–93.) Megbecsülhetetlen forrása adatainknak, s nyomdokainkon tovább menő szerencsésebb kortörténelmi – és léklektani buvárainknak.
Az érczszoborra megindított aláírás várakozáson felül sikerült. Ott áll az emlék a Duna partján, nagy alkotásai közepett Deákéval szemben, ki az általa megkezdett nagy műnek, melyet ő csak romba dülve bírt látni, felélesztője, folytatója s befejezője lett.
A leleplezés nagy és díszes közönség s ennek élén József főherczeg, mint a király személyének helyettesítője, jelenlétében 1880 május 23-án ment véghez, s tán megjegyzésre méltó, hogy valamint az emlékbeszédet (okt. 13-án) nem vak imádója, sőt ellenében egykor Kossuthnak bátor védője, b. Eötvös József mondotta el, úgy a szoborleleplezés ünnepén is a köztisztelet tolmácsáúl egykori ellenfele, Pulszky Ferencz lépett fel. Őszinte volt mindkettőnek hódolata, egyúttal régi adósságnak lerovása, s tán, ha igazat akarunk mondani, egy neme a vezeklésnek, mely sorainkban alig egypár év előtt oly általános volt országszerte, mint divatját multa politikai könnyelműség s hazafias elbizottság visszaeséseire hajlandó napjainkban.*
A szívemelő szertartás részleteit s az emlékmű keletkezésének s létrejöttének egész történetét 1. Budapest székes főváros törzskönyvében 1895. K sz. 144620 frtba került.
Gróf Széchenyi Béla, atyja és nagyatyja nemes lelkületének örököse, kinek közleményeink nagy részét is köszönnünk kell, nem elégedve meg a dicső elhunytakor az ország minden részeiből beérkezett részvétlevelekért maga és Ödön testvére, valamint özvegy édes anyjok nevében, a hirlapok útján közzétett köszönetét, 1885. Budapesten, ápril 8-án Széchenyi gyász czím alatt egy vastag díszes kötetet adott ki s látott el megható szép bevezetéssel, s az elismerés és kegyelet egybegyüjtött nyilatkozatait mindazon hatóságoknak, egyházaknak, intézeteknek, egyesületeknek s magánosoknak is, kik bánatuknak, részvétüknek ez alkalommal kifejezést adtak, hálás tisztelettel megküldötte.
A Tasner örököseivel való kiegyezés sikerülvén, s az Akadémia és általa a közönség a nagy halott hátrahagyott irományainak végleges birtokába jutván, élénk rokonszenvvel találkozott ez újabb áldozatkészségre való felhívás (febr. 2. 1890.), melynek eredménye az akadémia palotájának utcza felőli szegletén egy bronzba öntött emléktábla beillesztése lőn, mely amaz 1825. nov. 3-ki történelmi nevezetességű jelenetet örökíté meg, midőn Széchenyi az országgyűlés egyik kerületi ülésén ezt az ismeretes nagylelkű ajánlatát, t. i. egy évi egész, jövedelmének felajánlását tette, melylyel a ma is virágzó intézet alapját veté meg. Ez emléktábla, a talentumos ifjú Hollós szobrász sikerült műve, szokott ünnepélyességgel 1895. jun. 15-én lepleztetett le.
201. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉRCSZOBRA, HÁTTÉRBEN AZ AKADÉMIÁVAL.
Évek mulva (október 5. 1895.) b. Eötvös Józsefnek fia s magas állásának és nemes érzületének is örököse, a M. T. Akadémiának mostani elnöke, Széchenyi születésnapja egy-egy évfordulójának méltó megörökítésére indítványt tett, hogy a dicső hazafi nagy alkotásainak e legelsőbbike a M. Tud. Akadémia, lehetőleg évenként egy-egy emlékünnepet rendezzen, még pedig osztályonként sort tartva, mely a nagy államférfi mindenre kiterjedő munkásságának más-más képét tárná a hálás utókor elé, kiemelve a saját köréhez közelebb eső téren azóta tett haladást s közvetve bizonynyal az ő merész kezdeményeinek köszönhető mai eredményeket. Egy évtizedekre, mondhatjuk, századokra kiható munkásságnak hasznosítására, egy ezekben folyvást élő nagy elme tiszteletben tartására szebb és alkalmasabb módot kitalálni alig lehetett. Az e czélnak szánt első értekezést, mely egy igazán költői panegyris, az Akadémia I. (nyelv- és széptudományi) osztálybeli tagjának Beöthy Zsoltnak köszönhettük ily czím alatt: Széchenyi és a magyar költészet. (Január 15. 1893.) Követte ezt a II-ik (jogi és államtudományi,) osztály részéről Vécsey Tamás: Széchenyi és a magyar magánjog czímű dolgozata. (Nov. 4. 1894.) Ezt felváltotta a III-dik (mathematikai és természettudományi) osztály nevében Lipthay Sándor műve: Gr. Széchenyi István műszaki alkotásai. (Nov. 3. 1895.)
Az elfogulatlan olvasó nem tudja elhatározni: melyik szakma állott közelebb a nagy férfiú szelleméhez, s bámulva fogja kérdeni, lehetséges-e egy rövid emberélet alatt, melynek jó nagy része a testi és lelki kínszenvedések martalékáúl esett, és sötét börtönben eltöltöttnek vehető, – annyit felkarolni és jótékony eredményre vezetni?! Ha valami, bizonynyal csak a véghetetlen szeretet, a teljes önfeláldozás lehetett erre képes.
Oh! ne feledjünk oly hamar.
Legújabban, okt. 5-én 1896. ugyan az Akadémia mindig éber főtitkára indítványára határozatba ment egy külön szobának a nagy alapító összes munkái, iratai, s a reá vonatkozó ereklyék állandó megőrzésére leendő berendezése. Egyelőre is becses emlékek szép számmal a nemzeti muzeumban őriztetnek, mely dicső atyjának, Széchenyi Ferencznek, köszöni lételét. Nemzetünk ez egyik első jótevője várja még életíróját s tartozó hálánk lerovását.
