XVI.
XVI.
A primás. Ujabb csalódások. Az «összeesküvés». Házkutatás márcz. 3. 1860. Széchenyi hirtelen halála ápril 8. 1860. Hirlapok ez eseményről. Bonczlelet. Kemény Zs. necrológja.
SEJTELMÜNK lehet ezek után, hogy a bécsi rendőrség, nem annyira az ártatlan röpiratírók fészke ellen (bár ezt sem szerette) indított háborút, hanem külföldre is kiható veszedelmesb terveknek remélte felfedezni, vagy összefogni szálait, mikor a beteg Széchenyi döblingi «menedékhelyét» támadta meg, s hirhedett házkutatását 1860. márczius 3-án megtartatá.
Ez esemény, melynek előidézőit tán sajnálni igen, de igazolni aligha fogja a jövőkor, mindenesetre fordulópontot képez Széchenyi élete alkonyán, s kétségkívül sietteté annak bár előre látott, tragikus befejezését.*
Ha jól vagyunk értesülve, a rendőrség e szánalmas fellépésének pár nap mulva még egy ismétlése is volt. Egyébiránt az első támadás tiszteletében Falk Miksán kívül Kecskeméthy, és az épen felérkezett, már lesben tartott, Hollán Ernő, továbbá Kiss titkár, s gr. Zichy Géza is részesültek.
Leírását ismét csak Falkra, mint legközelebb állóra kell bíznunk.
Bérkocsikon oda hajtatott vagy 24 hivatalnok s rendőr; körülállották a tébolydát, mintha valami ellenséges vár cernirozásáról lett volna szó. Reggel 7 órakor belépett Széchenyihez Felsenthal tanácsos, az expeditio vezére; a grófot már iróasztalánál találta. Ez őt előkelő gavallér módjára fogadta, udvarias, előzékeny volt, de egy pillanatig sem hagyta a rendőrtanácsos urat megfeledkezni arról, kivel van dolga. Mikor Felsenthal úr a könyvtár felé fordult, Széchenyi kedélyesen vállára tette kezét, mondván édes uram, ön bizonyosan tiltott könyveket keres itt; nos, meg akarom kímélni a fáradságtól, s megmondom, hogy mindaz a mit itt lát, tetőtől-talpig tilos, mert a mit az önök censurája megenged, az sokkal haszontalanabb holmi, hogysem pénzt adnék ki érte. Egy dobozt a tanácsos ki akart nyitni, s mert zárva volt, kérte a kulcsát. De ez nem jött elő. Úgy látom, mondá, erőszakkal kell kinyitnom. Azt nem teszik, szólt Széchenyi pillanatnyi felháborodással: ez a doboz nőmtől egy emlék s szavamat adom, nincs benne semmi. Különben, látva a tanácsos úr megütődését, folytatá: ám vigye el magával s nyittassa fel annak módja szerint, «természetesen az én költségemre» . S a rendőrtanácsos csakugyan el is vitte. – Az első perczben, úgy látszott, folytatja Falk, Széchenyi nem helyez semmi fontosságot e dologra; csak később gondolkodott felette s kezdett mindinkább nyugtalankodni. – Szerencsétlenségre tizenketted napra bekövetkeztek az ismeretes márcziusi zavarok Pesten, népdemonstratio, a katonaság lőtt, egy ifjú ember (Forinyák) elesett, temetése csak növelte az elkeseredést. Sok minden újra az 1848-ki eseményekre emlékeztetett. Széchenyi egészsége ez időtől fogva szemlátomást rosszabbult; szívdobogásai ismét gyakrabban jelentkeztek, folyvást egyhangúbb lőn, majd mitsem evett már, stb.
Márczius vége felé Thierry rendőrminiszterhez írt, kérte vissza a dobozt, egyúttal látogatásra hívta meg. A dobozt visszaküldték egy levélke kiséretében, melyben Thierry a meghívást elég nyersen visszautasítja e szerencsétlen frasissal: «A tébolyda ezentúl megszünt excellentiádra nézve asylum lenni». E percztől fogva Széchenyi egész lényében a változás külsőleg is látható volt. (El volt telve a félelemtől, hogy erőszakkal hurczolják el vagy elteszik titkon láb alól.) Nagycsütörtökön este utolszor voltam nála Hopf kanonokkal. Egyébről, mint a házmotozásról s annak lehető következményeiről nem is lehetett beszélnünk. Tíz óra után b. Babarczy alezredes jött s mi elbúcsúztunk. Feltünő szeretettel, gyengédséggel bánt velünk, az utolsó szoba küszöbéig elkisért, ott jó darabig utánunk nézett. A függő lámpa megvilágítá sápadt arczát. Fájdalmas mosoly ült ajkán; a bozontos szemöldöktől árnyékolt szemeiben két nagy könycsepp rezgett; Adieu kedveseim! kiáltott utánunk, aztán megfordult, – s mi utólszor láttuk.
A mily lélekemelő volt a látvány, hogy osztályok és hitfelekezetek érdekei háttérbe nyomulnak a közös hazafiság és alkotmányos érzület előtt, s hogy e téren, a közös elnyomás alatt önzetlen kezet fognak s egynek érzik magokat az emberek: a beteg Széchenyire ez is csak lehangoló hatással volt. Bomlás jeleit látta mindenben, s felfordult világ volt előtte, hogy erős conservativ férfiak, minő p. o. egy Zsedényi is, lázadókká válnak s üldözés tárgyai lesznek.
Barátja b. Hübner rövid minisztersége s gyors lelépése is kedélyének csak oly hullámzásával járt, mely pillanatnyi fellobbanások után mindent újra fekete színben láttatott vele.* Egyik legsúlyosabb csapás, mely váratlan érte, régi jó barátja b. Jósika Samu egykori erdélyi kanczellár elhunyta volt, ki utolszor nála ebédelvén, hirtelen lett rosszul, látszólag egy szarvasgomba élvezetétől, melyből Széchenyi, különben is rossz emésztésű gyomra miatt, véletlenül nem evett …
Unni kezdem (?) az életet, írja aug. 24. 1859. Paur barátjának. És: kivált erkölcsi tekintetben nyomorultan vagyok. Vérben látom (ismét?) hazánkat. Wenn keiner nachgibt, so entsteht Todtschlag. Decz. 6. Jövőnk sötétedik. Decz. 25. (Muz. Kézirattár.)
Széchenyi hirtelen halálának híre (vasárnap, ápril 8. 1860.) gyorsan elterjedt a városban.
A csapás váratlan érte mindazokat, kik a nagy beteg látszólagos javulásához s valamely kedvező politikai fordulatra leendő közvetett befolyásához reményeket kötöttek. A legrokonszenvesebb bécsi lapok egyike, a Wanderer az esetet így írja le: «Már egy hét óta észrevehető volt búskomorságának fokozódása, keveset beszélt, s még legkedvesebb hozzátartozóit is nem szivesen látta. Fantaziája mindig zordon képekkel foglalkozott s a jövőt a legfeketébb színben láttatta vele. Kebelbarátja: Jósika* halála teljesen megtörte a 70 éves aggastyánt. Már öt nap óta nem is evett, kedvencz tárgyait, a sok órát, chronometert, melyeket maga szokott felhúzni, valamint kedves galambjait, melyeket maga szokott az ablakon át etetni, elhanyagolta. Szombaton, mostoha fia, gr. Zichy Henrik meg látogatta s leírhatatlan nyomott hangulatban találta. Nejéhez két nappal előbb így szólt: «Napjaim meg vannak számítva.» Őrzőivel is az öngyilkosság különböző módjairól beszélgetett. Mindez azonban, mint régóta roncsolt kedélyének kifolyása, már megszokott dolog volt s nem gerjesztett különös figyelmet. Szombaton este, ott lakó titkárával, Kissel sakkozott, s majd minden játszmát megnyert. Ez fél 11-kor elindulván, a gróf Béla fia után tudakozódott vajjon bizonynyal eljön-e Bécsbe? A felelet igenlő volt. Ezután őrzői eltávoztak. Nevezetes, hogy a beteg egyedül hált az öt szobás lakásán! Éjfélig hallották le-fel járkálni; azután csend lőn … Reggel az őrzők majd fél óráig zörgettek, s szokás ellen nem nyittatván meg az ajtó, hívták az orvost. Behatoltak a lakásba: a harmadik szobában, ismert gondterhes nagy karosszékében, melyben máskor kényelmesen nyújtózni szokott, ült most összezúzott koponyával. Szörnyű látvány! A halott egészen fel volt öltözve, tehát nem is feküdt le ágyába. Eszköze szörnyű tettének egy kurta csővű, de erős kaliberű pisztoly volt, vízzel töltve, (?) két őrének máskor a hó végén szokta béröket kiadni, most előre kifizette (?) őket; ez sem volt nagyon feltünő. Leviszik Czenkre, ott a családi sírboltban fog a «legnagyobb magyar» nyugodni, izgalmas és Magyarország történetében korszakot alkotó élete után».
B. Jósika Samu, volt erdélyi kanczellár, legőszintébb tisztelőinek egyike, Metternich kedves embere. († márcz. 28. 1860.)
A Presse szerint, mely lap politikájának irányával folytonos ellenkezésben állott, egész Magyarország hat heti gyászt fog ölteni nagy halottjáért.
A megdöbbenés különben nemcsak Magyarországon, hanem Bécsben is átalános volt. Az Augsb. Allgem. Ztg melléklapja, egy meleg hangon írt életrajzát közölte. Megtartva mindvégig tárgyilagosságát, ápril 20-ki számában az elhúnytat mint egy szellemes, magas tehetségű, s mindenek felett igazán nagy magyar hazafit magasztalja, kinek szive csak Magyarországért dobogott s ki nevét örök emlékű művek által tette halhatatlanná. Ezért az egész nemzet egyhangúlag siet emléke iránt tiszteletét tanusítani; noha, – kérdőleg teszi már hozzá, – nem vegyül-e e kegyeletes érzelmek közé, a még alig betakart sír felett már ébren levő politikai pártszenvedély? Voltak a nagy férfiúnak hibái és gyengéi is, de ezekről hallgat, azt követve, hogy de mortuis nihil nisi bene. Sokan, úgymond, politikai martyrt látnak benne, áldozatát a márczius 3-diki szigorú eljárásnak, melyre állítólag sokféle, osztrákellenes, hirlapi czikkekkel, s nemrég egy sokat olvasott röpirattal (T. i. a Blick) adott alkalmat, stb. Lesznek tán, kik viszályszításra, konkolyhintésre (?) használják fel nemes árnyékát!?
A jó Goergennek is kijutott a gyanusításokból s vádakból. Megtámadták alapok; nagy vizsgálat indíttatott ellene. Úgy látszik, a bécsi rendőrség, melyet a közvélemény az öngyilkosság erkölcsi szerzőjének nézett, szeretett volna legalább is bűntársakat keresni magának.
Az Oestreichische Zeitung, nyilván igaztalanul vádolta Goergent, úgy is mint orvost, úgy is mint a beteg házigazdáját. Ha a doktor, – így ir a nevezett hivatalos lap, – a gróf betegségét mint öngyilkossági maniát ismerte fel és jelölte meg, akkor kötelességében állott az őrület e határozott nemét a maga kifejlésében és érvényesülésében megakadályozni, az eredmény pedig az volt, hogy betege az intézet falai közt lőfegyvert tudott magának szerezni,* s ezzel magát, minden ellenőrzés, minden szolgálat eltávolítása mellett, ki is végezte, még pedig úgy, hogy kimulása jó darab idővel később vétetett észre, megtörténte után. Dr. Goergen felhívta ugyan a grófnak tőle távol lakó hozzá tartozóit, hogy szedjék el tőle az ily szándék kivitelére szolgálható eszközöket, de maga semmit sem tett, még a legegyszerűbb elővigyázati rendszabályokat sem alkalmazta, hogy azokat reá nézve hozzáférhetetlenekké tegye. Az ő gyógymódja annyiból állott, hogy betegének mindent megengedett, állítólag oly czélból, hogy az életet előtte kedvessé tegye. E kezelés meghozta a maga gyümölcsét, stb.
Sajátságos, hogy a házkutatás alkalmával a rendőri tisztviselők egy pisztoly elvittek, de ennek a párját ott hagyták.
Goergen elég jól megfelelt magáért. Nincs oka, úgy mond, a nyilvánosságot kerülni; sőt közzé is tette a betegnek nehány levelét,* melyek az ő diagnosisának, valamint methodusának csak igazolására szolgálhattak. Szakértők itélete csak helyeslő lehetett. Bizonynyal nem csekély érdeme van abban, hogy az előre látott szomorú vég oly későn, (szinte 12 év mulva) annyi derült pillanatok közbevetésével, s csakis újabb erőszakos megrázkódások után s látszólag váratlanul következett be.
Függelék III. sz. a.
Az ily alkalmakkor mindig felmerülő czélzatos mendemonda, egy politikai titkos merényletről, csak rövid ideig tarthatá magát; ellenben egy félig nyilt kölcsönös szemrehányás mintegy a levegőben lappangott, egyrészről az orvosok és másrészről a politikusok közt. Ezek gondatlansággal vagy épen bűnrészességgel vádolták amazokat, a kik viszont a lelki beteg öreg embernek a napi politikába való újabb belevonatást s az ezzel járó izgalmat jelölék meg a visszaesés okozójául.
Goergen, ki nem volt politikus, de nem is oly szolgalelkű kufár, minőnek látszott, egy képzelt nagy összeesküvés előmozdításának gyanújába véve, s anyagi existentiájában is megtámadva, – esetleg intézetének bezáratásával fenyegetve látá magát, s kénytelen volt védekezni úgy, a mint az akkori körülmények közt lehető volt. Igazságtalan dolog volna a mai viszonyok és nézetek, de tán az előbbre haladott psychiatria mértéket is alkalmazni reá. Büntető perének, melyhez váratlanul jutott, végét nem érte meg; az idézés kézbevétele után nem sokára meghalt.
A Wanderer szerint a hivatalos obductio hétfőn délben (9-én) ment végbe.
Adataink kiegészítéseül, illetőleg helyreigazításul is közöljük a bécsi Medicinische Wochenschrift bonczleletét. A lövés a jobb szem bal szögletébe volt irányozva és a koponyatetőt egészen elrombolta balfelől, lenyúlván egész az állkapczáig. A koponya darabjai a szobában szétszórva hevertek, az agyállomány részint a bal orczát födte be, részint a falakra és bútorokra tapadva találtatott; az agytömegben mint lőanyagot apró sörétet leltek; mind a két szemgolyó szemgödrükből kidudorodott. A tüdők vértelttek és vizenyősök. A szívállomány petyhüdt és mállékony (mürbe). A rekesz alatt a gyomor nyákhártyán ülve egy cseresnyenagy fibroid (rostos daganat) volt. A jobb vese megnagyobbodott, alsó fele számos diónyi, tojásnyi zacskódaganatokkal rakott. A két oldali szabad sérveken kívül más rendellenesség nem találtatott. A bal kéz a lőportól megfeketítve volt. Az agyvelőt, szétfrecscsenése miatt, természetesen nem lehetett vizsgálat alá venni; egyéb testibajai, (máj- és lépdaganatok, lágyéksérvek, stb.) eléggé ismeretesek valának.
A beszentelés (a döblingi plébánia templomban) oly egyszerűen végeztetett, hogy egyszerűbb már nem lehetett volna. A rendelet, hogy a temetési szertartás 24 órával hamarabb tartandó meg, mint a hogyan eredetileg határozva volt, oly későn érkezett, hogy az elhúnytnak Bécsben levő barátjai közül is keveset lehetett még idejekorán a változásról értesíteni. Így történt, hogy a döblingi kis templom alig telt meg félig; valami 50–60-an gyűltek egybe, különben majd kivétel nélkül Magyarország főnemességéből. Így Andrássy Gy., Barkóczy L, Dessewffy E., Szécsen A., Waldstein, Wenckheim, Zichy F. és Henrik, Aczél, Babarczy, Lonovics, Szögyény, Zsedényi. Az elhunytnak legközelebbi rokonai természetesen mind jelen voltak. A falakra függesztett czimerképen kívül semmi egyéb pompa nem volt látható. A koporsó egyszerű kereszttel volt diszítve. Fél egyre a templomba hozták a koporsót s a helybeli lelkészek haladéktalan beszentelték; az egybegyültek erre még valami negyedóráig csendesen imádkozva együtt maradtak, azután némán elszéledtek, s csak a hintók hosszú sora és czifra bérruhás inasok, – mert az urak magok legegyszerűbb magyar öltözetben jelentek volt meg, – tanuskodik arról, hogy az előkelő osztály tagja volt.
A hivatalos (kétfejű sassal, magyar czímer nélkül ellátott) Budapesti Hirlap, mintegy a napi események keretében szentel nagy halottunknak egy necrológot. Gróf Széchenyi István meghalt! Lehet-e magyar, ki e haza utolsó négy évtizedi történetéről tudattal bír, hogy e hírre meg ne döbbenjen? Hiszen nem nagyítás azt mondani, hogy Magyarország utolsó 40 évi története nagyrészt gróf Széchenyi István életirata is. – – Gróf Széchenyi István a magvar nemzet jelenkorának jó szelleme volt. Ezt el nem ismerni annyi volna, mint a történetet megtagadni, stb. – Hány gondolkodó magyar kiáltott fel azóta: oh! bár mindig reá hallgattunk volna! Milyen szépen megvolnánk most egymás mellett mindnyájan! – – Gróf Széchenyi István sírjánál egy gyászérzelem uralkodik, egy utolsó sóhajjá leng össze a magyar nemzet méltó fájdalma: Áldás a nagy férfiú poraira! (Ápril 11.) Fekete szegélynek, gyászkeretnek nyoma sincs. Különben kivonatban adja a bécsi lapok (O. D. P.) közleményeit.*
Felelős szerkesztője a lapnak Nádaskay Lajos volt.
Utóbb helyreigazításul az Ö. Ztg után közli, hogy a gróf tragikai tette végrehajtásához nem vízzel, hanem golyóval töltött pisztolyt használt. (A löveget a bonczolásnál meg is találták szétzúzott agyában, mint a Presse írja, s ez okból lehetetlen is volt agyának rendes vagy beteges állapota iránt alapos vizsgálatot tenni.) A gróf egyszerű szürke házi kabátjába volt öltözve és családjához egy búcsúszót sem hagyott hátra. Továbbá megczáfolja a lap a szolgák fizetéseik előre történtnek mondott kifizetését, minthogy ezeket (két felügyelőt) mindig az intézet fizette. A felügyelet szigorítása nagy gyengédtelenséggel járt volna, ez ellen a gróf mindig erősen tiltakozott, s ingerültségét az csak fokozandotta, stb.
Utóbb közli Goergen nyilatkozatait a Morgenpost után, a levelekkel, stb.
Egy vasárnapi tárczaczikkben Bulyovszky Gyula érdekes párhuzamot ir Széchenyi és Kazinczy közt, azon alkalomból, hogy a nagy férfiú halála oly közel következett azon napok után, melyekben a haza egy másik jeles fiának, Kazinczynak százados emlékét fölelevenítette.
Az özvegy gyászjelentése így szólt:
Gróf Széchenyi Istvánné, született Seilern Crescentia grófnő, csillagkeresztes és palotahölgy, maga és fiai Béla és Ödön nevében, vigasztalhatatlan szívvel jelenti felejthetetlen kedves férje s illetőleg atyjuk, nagyméltóságú Sárvári és Felsővidéki gróf Széchenyi István Ő cs. kir. Apostoli Felsége val. belső titkos tanácsosa és aranykulcsosa, több jeles Rendek vitéze, Egervár, Pölöske, Szt-György várának örökös kapitánya s a magyar tudós társaság igazgató tagja f. hó 8-án, hőn szeretett hazája s nemzete javának s dicsőségének szentelt tett- és áldásdús élete 68-ik évében, Döblingben, váratlanul* bekövetkezett gyászos kimultát.
Kihagyva egy korábbi szerkezet kifejezését: «agyszélhűdésben».
Az üdvözültnek hült tetemei Magyarországban Nagy-Czenken a nemzetségi sirboltban fognak ápril 12-én délesti 4 órakor ünnepélyes egyházi szertartással eltakaríttatni.
Az engesztelő sz. mise-áldozatok a fennevezett egyházban, valamint Bécsben a Skótok templomában s hasonlóan a magyar családi jószágok anya-egyházaiban f. április 26-án 10 órakor fognak megtartatni.
Bécs, ápril 9. 1860.
A Pesti Napló ápril 10-ki számában Kemény Zsigmond a következő, feketén berámázott, sorokkal tolmácsolta a nemzet gyászát.
Az, kit pályatársai «a legnagyobb magyarnak» neveztek, nincs többé. Gróf Széchenyi István meghalt.
E gyászhír nemcsak a Kárpátoktól Ádriáig fog hangzani, de egész Európát a bottniai öböltöl a Malapánig s onnan a Szent-Vinczent fokig bejárván, átkel az atlanti tengeren s mindenütt résztvevő és bánatunkat értő keblekre találva, utánneszével még azon partokat is halkan megérintendi, hol korunk polgárisodásának minden hódítmánya néhány áruraktárból, vakmerész gyarmatokból s a hittérítő által kitűzött egyetlen kereszt vagy föltárt egyetlen bibliából áll.
Mert a hány ember ismeri nemzetünk nevét, ismeri a Széchenyiét is. S ki ne tudna valamit dicsőségünk, vagy legalább szenvedéseink történetéből.
De midőn nagy halottunkról a külföldi hírlapirodalom necrológjai már készülnek: ugyan mit mondjunk mi a fájdalom elzsibbasztó behatásai közt ő róla, kinek valamint üdvözült lelke a mennyek országába, szintúgy áldott emléke, – ha a magyar ki nem hal, – a haza szent földjén örökké fog élni.
S miért szóljunk épen most felőle valami emlékeztetőt, holott a milliók szeméből egymás után fakadó köny hatalmasabban beszél, mint a nyelv és toll; – holott a ki a honfibú e jogos adóját letörli pilláiról és arczáról, hogy körül tekinthessen, bármi irányban oly tárgyakra, emlékekre és benyomásokra talál, melyek hirdetik: Ime itt van Széchenyi kezének és lángeszének nyoma!
Mert ő ama kiváltságos hivatású egyének közé tartozott, kikről a kőtől, a fától, az átalakított anyagtól kezdve, a legmagasb szellemi vívmányokig, minden tanúságot tesz, s kiről a dicséretekben fukarkodás mellett is el lehet a latin költővel mondani: te facta loquuntur, rólad a tettek beszélnek.
S beszél is róla országunk szélén a Vaskapu megszelidített örvénye s a nevét viselő szirtút; beszél a Duna lánczhida és füstölgő gőzöseinek tömege; beszél az első kapa és ásó, melylyel ő kezdette meg az általa vezetett Tiszaszabályozás művét, s beszél a 140 mértföldnyi ártér, mely azt, hogy sás és nád helyett gazdag kalászt és kövér legelőt teremtett, leginkább neki fogja köszönni.
Az okszerű gazdaság, a nemesített lótenyésztés évkönyvei nem fognak hallgatni érdemeiről. S minthogy az egyesülési és vállalkozási szellem az ő geniusának, e varázsvesszőnek érintései által ébredt fel és új meg új siker árán birta rá az egész nemzetet a tevékenységre s toborzá a haladás büszkén fentartott és diadalmas zászlói alá; nem csoda, ha az ő nevének lesznek hirdetői saját kezdeményein, saját bevégzett vállalatain kívül még azoké is, kik tőle és példája által nyertek ösztönt és irányt, s ha a pesti casinón és lóversenyen kívül az alagút, kikötő, a gazdasági egyesület s az anyagi gyarapodást és szellemi összpontosítást eszközlő számos más intézeteinek is létezésökkel és közrehatásukkal eléggé érthetőn, eléggé elragadón tolmácsolják azt, hogy ki volt Széchenyi s mit vesztettünk benne.
Az országgyűlés terméből is hatalmas benyomások, nagy kezdeményezések tanuskodnak mellette, melyek, hogy a nemzedékkel együtt, mely őt hallgatá és bámulta, el ne enyészszenek, már átadattak a történészetnek s hűn őriztetnek általa.
A ki csak nemzeti fejlődésünk ügyfolyama által érdekeltetik, tudni fogja, hogy az 1840-ki országgyűlésen a hivatalképességnek a haza minden fiaira kiterjesztése Széchenyi nyilatkozata által nyerte ama széles alapú és szabályozott szerkezetet, mely az újabb irány az ó rendszeren diadalmaskodó gyökeres haladás teljes, és szeplőtelen kinyomata volt.
Tudni fogja, hogy a szabad birtokszerezhetési jog az ő meleg és elragadó szónoklata nélkül az 1840-ki vívmányok legfényesebb eredményeként nem tünt volna elő s hogy a közteherviselés elvét 1844-ben október 28-án a mágnások táblájával Széchenyi fogadtatá el.
Azonban a törvényhozás terén legnagyobb következményű az ő első fellépése volt.
Ki ne emlékeznék az 1825-ki országgyűlés történetéből november 3-ára, midőn egy fiatal mágnás, midőn egy alig ismert kapitány a Hessen-Homburg huszárezredből a magyar Akademia alapját letette s a közszellemen kívül nemzetiségünk leghűbb őrét és tudományos fejlődésünk leghatékonyabb előmozdítóját – hogy érette örökké áldassék neve! – életre hívta?
Oh! nagy halott, rólad a tettek beszélnek; de mégis, úgy tetszik nekünk, hogy legszónokiabban irodalmi munkásságod óriási eredményei által.
Az anyagi és szellemi újjászületésre hatván mindakét irányban egy-egy önálló, de egyszersmind összeható elv lebegett szemed előtt, mint vezércsillag.
Reformterved egyik sarkpontja volt: «a szabad és biztos birtok»; másik: «a magyar faj biztosítása és nemesebb kifejtése». Amaz az országnak vagyonosságot szerzett volna, emez pedig az évezred óta megszerzett országot örökre biztosította volna számunkra.
Jelszavad, melyet – hogy soha el ne feledjünk – első és legdöntőbb hatású politikai munkádban kihirdettél, így hangzott: «Sokan azt mondják a magyar volt; én azt hiszem a magyar lesz».
Mi Árpád nemzetének minden egyes tagja, állhatatosan hiszünk a jósigébe, s oh! bár te ne feledted volna el azt a megpróbáltatás egy rövid, de sötét perczében!»
A kegyelet emez őszinte és megható kifejezéseihez érdekes hozzá állítanunk, két, egymással merő ellentétben álló olyan államférfiú nyilatkozatát, kik legnevezetesebb kortársai s mindegyik más szempontból egy életen át elvi ellenségei voltak.
Metternich így szól: «Ez az ember (ú. m. Széchenyi) abból a fából volt faragva, melyből a gondviselés nagy államférfiakat szokott teremteni. Egy hibája volt csak: szerfelett nagy szíve! Nagy szívvel ellátott államférfiak (l. Stadion – mindig szerencsétlenek. Én ezen emberhez (Széchenyihez) igazában soha sem tudtam nagyon vonzódni, mert diplomatának szerfelett érzékeny volt, közigazgatásra pedig szerfelett messzirelátó. A gondviselés elvétette dolgát,!? mikor ezt az embert létrehozta: egybegyúrt ellentétes anyagokat.» – – (Hinterl. Schr.)
Kossuth pedig ezt mondja: Széchenyi nekem személyes ellenségem nem volt, hanem az ügyé, melyet képviseltem s képviselek. Engesztelhetetlen ellenkezésben állott pártunkkal (Jósikához írja), elveinkkel, politikánkkal. Az ország szellemi ébredésének Prometheusa, anyagi haladásának teremtője volt s nemzetiségének istápa. Azért őt korunk legnagyobb magyarja gyanánt tisztelém mindig s mint ilyennek hódolok emlékének. Dúsan meg érdemli a nemzeti gyászt s mindent, mit egy nemzet nyujthat legnagyobb fia emlékének. De dicsőítését úgy vitte szét a világ-sajtó, mint azon emberét, ki zászlónknak leghatalmasabb ellensége volt; úgy állíttatott elő, hogy minden szerencsétlenség, mely hazánkat érte, oda vihető vissza, hogy a nemzet nem őt, hanem engem követett a válság órájában, – nem pedig oda, hogy ő visszavonást idézett a nemzet soraiba (? – ) akkor, midőn az együtt-tartás a magyart örökre nagygyá, dicsővé, szabaddá tette volna!» (Irataim.)
Visszavonást? A válság órájában?
Mily elfogulttá teszi az embert a szenvedély! E szavaknak csak akkor volna értelme, ha nem Széchenyi lett volna az, a ki tíz év óta mindent elkövetett, hogy a válság, melyet előre látott, be ne következzék? s még akkor van értelme, ha Kossuth, százszor meghazudtolva önmagát, utólag bevallja, hogy kezdettől fogva a szakadásra, a belháborúra, a monarchia felbontására törekedett.
A mi Metternichet illeti, ő olyan agyagból volt gyúrva, mely merőben képtelenné tette egy Széchenyi jelleme, «nagy szíve» felismerésére, megszeretésére. Ő nem hitte lehetőnek, hogy a ki akár a diplomatia, akár a közigazgatás terén nem áll tényleg az állam szolgálatában, az valami hasznos tagja lehessen az emberiségnek. Ő Széchenyit már rég hiúságtól elvakított, elveszett embernek nézte. (L. Szögyényhez írt levelét, stb.)
Mind a kettőtől mennyire eltér egy Andrássy Gyula felfogása, ki e részben nagyérdemű atyjának is hagyományát és elveit képviselve, a Széchenyi tragikumát abban találja, hogy: «ő volt azon magyar államférfiú, a ki legelőször akarta a nemzet összes erejét positiv munkában egyesíteni, ki ezért érezte fegyverzetünk tökéletlenségét, s a nemzet figyelmét először tudta a közművelődés nagy czéljai felé terelni. – – Szép terveinek keresztülvitelénél fönt legtöbbnyire hideg visszautasítással, lent bizalmatlansággal találkozott. Fönt (= Metternichék) nem akarták megtenni, a mit tehettek volna, mert féltek a nemzettől, a nemzet erejétől; lent (= Kossuthék) nem akartak hathatós eszközöket adni a kormánynak, mert féltek irányától. E legyőzhetetlen akadályokkal kellett Széchenyinek megküzdenie.
A forradalmat együtt csinálták ketten: Metternich és Kossuth. Egyik úgy mint másik, önbálványozásba merülve, nagyobbá lett más-más értelemben általa; a harmadiknak kelle áldozatúl esnie, ki a válságot előre látta, óva intett tőle, elkerülésének útját mutatta meg.
