XV.
XV.
Times (Rónai). Independence belge (Falk). Kölnische Zeitung (Szarvady). Külföldi és bécsi lapok. Röpiratok. Hollán Ernő. Kecskeméthy. Egy jóslat. Gasser szobrász. Arczképek. Fiai neveltetéséről.
NEM minden ironia nélkül jegyzi meg Falk,* hogy a «Blick» rendkívüli sikere által felbátorítva, egész erővel hozzáfogtak a közvéleménynek bel- és külföldi sajtó útján leendő meghódításához. Az angol Times-be szánt czikkeket Széchenyi Béla vitte ki s Rónay közvetítette, az Indépendence belge-nek Falk rendes levelezője lett, a Nordnak Kecskeméthy Aurél, a Kölnische Zeitungnak Szarvady Frigyes volt dolgozótársa, velünk tartotta Weser Zeitung, Hamburger Nachrichten, sőt tért engedett a semleges augsburgi Allgemeine Zeitung is, valamint aristocrata szempontból a bécsi Vaterland, democrata szempontból a Wanderer, melynek Falk belső munkatárs volt, s végre tárgyilagosságának szigorú megtartásával, az Ostdeutsche Post. Önként értetvén, hogy a magyar szellemben tartott számok mindannyiszor lefoglaltattak, de az érdeklődők által annál mohóbban olvastattak. Kissé veszedelmes volt e játék, mert a rendőri beavatkozás ritkán maradt el, s a hivatalos zaklatásokon kívül, jókora pénzbírságokra, sőt személyes letartóztatásokra is nyitott biztos kilátást. Minden 3–4 hétben egy-egy politikai röpirat hozta új izgalomba a kedélyeket; természetesen mindig az anonimitás leple alatt. Ezeket borítékuk színei után nevezték el s adták kézről-kézre. Volt egy Zöld könyv (Zur ungarischen Frage), volt Lila könyv (Offenes Schreiben an Se Majestät), volt Vörös könyv (Die Lebensfrage Oesterreichs), stb. Az utóbbinak Kecskeméthy Aurél, az elsőnek Hollán Ernő, a középsőnek maga Széchenyi volt szerzője gyanánt hiresztelve. Szükséges tehát egyelőre ezt kissé bővebben ismertetnünk, utóbbra hagyva ama másik, bár korábban megjelenteket.
Összeesküvés a döblingi tébolydában cz. alatti, rendkívül érdekes közleményében. Pesti Hirlap 1879. decz. 28. 357. sz.
Valószinű, hogy Széchenyi a már ismertetett híres «Blick»-en egyidejűleg, de régebben is, Bach kormányra jutása óta pedig folyvást dolgozott. Ezt tekintette, mintegy taktikából, a gyűlölt rendszer ellen intézett támadása zömének, s azért tartá legnagyobb titokban is, míg a döntő pillanat elérkezik; kisebb művei, vagy az ő szellemi és anyagi támogatásával elvbarátok által irottak, csak mintegy oldaltámadások, kirohanások voltak egykori «megént és újra megént» utóbb már megbánt, de most újra elővett elve szerint, az ellenség folytonos kifárasztására, gyengítésére czélozók.
Az egy nyomtatott ívre sem terjedő (lilaszín) röpirat egyenesen ő felségéhez van intézve s e szóval kezdődik Euere Majestät? Kiindul onnét, hogy az 1856-ban huszonnégy magas állású magyar által aláírt folyamodvány, valamint az egy év mulva benyújtott második is, figyelemre méltatva nem volt, s így kénytelen a nyilvánosság útjához folyamodni, hogy ő felségét a veszélyre, mely mindinkább fenyegetővé válik, figyelmeztesse.* Most Magyarország, úgymond, egy senki birtoka (res nullius), mely az első foglalónak esik martalékul. Népeket, úgy mint egyes embereket vagy érdekeik és gyengéik, vagy pedig szellemi felsőbbség által lehet meghódítani. A népek gyenge oldalai az ő szokásaik, erkölcseik, ragaszkodásuk nyelvök, nemzetiségök és történelmökhez; mind ezt nem lehet az új divatú «civilisatióért» cserébe adni. Megbocsáthatatlan önhittséggel s gyermekies könnyelműséggel akarnak most, úgymond, egyszerre mindent, a mi a magyar előtt szent volt, összedönteni s a romok fölé egy új épitményt (Neubau) emelni, a nélkül, hogy az egy nagy lélek, valami XIV. Lajos, nagy Fridrik, vagy I. Napoleon alkotó szellemét mutatná fel, melynek kedveért lemondva minden egyébről, legalább egy erőteljes, gyors és olcsó mintaszerű közigazgatást vártunk. De minő keserves csalódás! – Vázlatát adja a belügyeknek, mert úgymond, a külügyi politika hová vitte a birodalmat, minő nyomorult szerepre kárhoztatta, azt a legújabb események úgyis eléggé kitüntették.*
Az 1857-diki petitio 127 aláirói közül soroljunk fel csak néhány nevet: A primás után, Pálfy hg, Apponyi, Jósika, Károlyi, Szögyény, b. Eötvös József, Zsedényi, Szécsen, Mailáth, Wenckheim, Ürményi, Orczy, Zichy N., Ráday, Ghiczy K., Erdődy, Festetics, Bethlen, stb. A kérvény nem fogadtatott el, sőt nem volt hiány a jóakaratú figyelmeztetésben, hogy aláirói fejökkel játszanak.
Ez akkor volt, mikor Kossuth egy kétszázezer főnyi hadsereg felállítását merte igérni III. Napoleonnak abban a perczben, melyben csak egy vörös nadrágost (értsd: 30,000 embert) szállít ki a magyar tengerpartra. (Iratai.)
Elősorolja ezután a kormányzat minden sötét oldalait, a gépezet nehézkességét, az idegen hivatalnokok seregét, a «földkóstolókat» zsandárokat, a mindenbe beavatkozást, monstre-tabellákat, a magában véve jó újításoknak is fonák felfogását, még az igazságszolgáltatásnak is felforgatását s a közbiztonság teljes hiányát, stb. Rámutat a birodalom megromlott hitelére, pénzügyeire, a szeszgyártás és czukor főzés hanyatlására, a törvénytelen közvetett és közvetlen adók súlyos voltára, s behajtásuk zaklató módjára, mely a lakosokat tönkre teszi s tömeges kivándorlásra készteti. Az egymásnak ellenmondó rendeleteket: Ordres, contreordres, desordres!
Így sem Magyarország, sem Ausztria nem boldogulhat.Csak egyetlen egy módja van a rákfene orvoslásának, még mielőtt késő lenne.
S ez abból áll: térjen vissza felséged a jog terére, állítsa vissza a magyar alkotmányt s uralkodjék a pragmatica sanctio szellemében, azon törvény szerint, melynek erejénél fogva ül mostan is a trónján.
Ne féljen az osztrák-német politikusok agyrémétől (bete noire) a separatismustól, se a recriminatióktól.
Magyarországnak nincs oka, s nem fekszik érdekében, hogy elszakadjon. Minden egyéb nemzetiségnek a határokon túl van támpontjok; a frankfurti parlament, Petersburg, Bukarest, Turin, még Belgrád is oly mágnesek, melyek milliókat vonzanak magokhoz; de a magyar egyedül áll Európában, s tudja, hogy létele és nemzetisége Ausztriával szövetkezve van legjobban biztosítva, jobban mint akár elszigetelt önállóságában, akár szomszédjaihoz való csatlakozásában. Ha Felséged megtagadja az országnak alkotmányát és nemzetiségét, ellenségeinek karjaiba hajtja azt; míg a történelem tanúsága szerint Ausztria soha sem volt erősebb, mint mikor Magyarországgal jó egyetértésben élt. Miként lehet ezzel az örökös tartományok érdekeit és alkotmányos kormányzatukat összeegyeztetni, az aránylag könnyű kérdés s jól megoldva, a monarchiát ismét az 1848. előtti magaslatra és hatalmi állásra fogja emelni. A czélra vezethető módok és eszközök megjelölését egy külön egybehivandó «notablek» gyűlésére vélné bízhatónak.*
Ez embryóból fejlődött ki utóbb a «Verstärkter Reichsrath» eszméje, s a vele tett nem egészen sikertelen kisérlet.
De a jogalap helyreállítása az egyedüli mentő horgony. E komoly intelemmel végzi: Isten ne adja, hogy Felséged egy végzetszerű ,trop-tard’ ismétlődése által a X. Károly vagy Lajos-Fülöp sorsát érje meg.
Aláírva mint ő felsége leghivebb engedelmes alattvalója G. F. Deczemberben 1859.
Ha az aláírás nem, melynek két betűje alatt akár egy György, akár egy Felix vagy Ferencz, stb. lappanghat, de tartalma, főleg a szeszgyártásra vonatkozó részlet, mely fontos mezőgazdasági iparágnak Széchenyi, emberbaráti szempontból határozott ellensége volt,* – megczáfolja a föltevést, hogy ez irat egyenesen Széchenyitől eredett; valamint stílje és fenyegető hangja kizárni látszik gr. Z. Henrik némelyektől hiresztelt szerzőségét is. Mint adalékot azok számára, kik a kiegyezés történelmét megirni lesznek hivatva, elég érdekesnek tartjuk.
Lásd a Selyemrül írt röpiratát és czikkeit. 1840.
193. HOLLÁN ERNŐ.
(Marastoni rajza után.)
Hollán Ernő, volt 1848–9-ki honvédezredes, a péterváradi kapitulatio után, szülővárosában Szombathelyen telepedett meg. Itt ismerkedett meg gr. Széchenyi Pállal s általa a már ismét politikát üző Széchenyi Istvánnal.* Döblingbe tőle meghivatván, a legszivélyesebb fogadtatásban részesült. (Szeptember elején.) Tiszteletét birta, bár terveik részleteinek beavatottja nem volt s velök szolidaritásban nem is állott: a magyar és osztrák államférfiak ama szűkebb körének, mely akkor Széchenyi körül gyülekezett, s osztozván az uralkodó politika iránti bizalmatlanságban, conservativ alapon a dolgok új rendjének, s különösen Magyarország megnyugtatásának, s a birodalmi közös érdekek összeegyeztetésének sokféle terveivel is foglalkozott, reményeivel is táplálkozott. Gr. Rechberg külügyminiszter érdeklődött az ügy iránt legmelegebben; ismételve felkérte Széchenyit, hogy nézeteit az általa is forrón óhajtott kibontakozás megfogható s elfogadható módjai iránt kissé szabatosabban formulázza vagy formuláztassa. Hasonló érzülettől volt eltelve Hübner is. Tartózkodóbb volt Schmerling osztrák igazságügyminiszter, ki Széchenyit ez időtájban látogatásával tisztelte meg. Hollánnak az akkori helyzetre vonatkozó egy magánlevelét Széchenyi, testvérbátyja Pál közvetítésével megolvasta s úgy el volt tőle ragadtatva, hogy szerzőjét magához kéretve, eszméinek tovább fűzésére, illetőleg az első negativ résznek egy positiv másodikkal kiegészítésére, kérve kényszeríté. Így az eddig inkább mértani és katonai tanulmányokkal foglalkozó, bár szélesebb látkörű ifjú államférfiú, szerényen mentegetődzve bár, nem utasítá el az őt különben «megdöbbentő» feladatot, s egy meg nem nevezett nagy úrhoz intézett, de esetleg szélesebb körnek is szánva volt emlékiratban két (különböző keltű) nyilt levél alakjában fejezé ki nem anynyira saját nézeteit, mint azokét, a kiknek akkor legtöbb s egyedül volt kilátásuk az osztrák centralisatio várt és előrelátott bukása után döntő befolyáshoz juthatni a birodalom sorsának intézésében.* A röpirat, melynek sajtó alá bocsátásáról, a magáninformatiók sikerébe nem bízó Széchenyi Lipcsében gondoskodott,* alig több két nyomtatott ívnél, s a következő, igen biztató franczia jeligét viseli: Le bon sens, la logique des événements, le droit, finissent toujours pas triomfer.* Tartalma nem sokat különbözik az előbb ismertetett s egyenesen Széchenyinek tulajdonított röpiratokétól; csakhogy sokkal higgadtabb, kecsegtetőbb modorban van tartva, mi azonban nem gátolá annak szokott módon gyors elkoboztatását s gyanított szerzőjének éber figyelemmel kisérését. Abból indul ki, hogy a jelenleg létező állapotok egyenes ellentétben állanak mindazzal, a mit az ország népessége ohajt, s hogy ezt semmi más mint a régi jogalap visszaállítása ki nem fogja elégíteni. Oly korban, úgymond, melyben még az orosz kormány is azt az elvet hirdeti, miszerint első sorban a népek érdekei állanak s csak másodsorban az uralkodóházaké! Kifejti aztán, hogy az ország egyhangú kivánata nem áll ellentétben a birodalmi egység érdekeivel, sőt hogy Magyarország különválása sem az európai államok közrendébe nem illenék be, sem akár alkotmányosság, akár nemzetiség tekintetében előnyt nem nyujtana. Hivatkozik Eötvösnek akkor nagy hatást tett, később sok félreértésekre alkalmat adott híres röpiratára az osztrák birodalom hatalma és egysége biztosítékairól.* Kiemeli az egykori megyei önkormányzat előnyeit, közigazgatás, közszellem és olcsóság szempontjából, sőt azt követendő mintául az osztrákoknak is ajánlja; jól megjegyezve, hogy a régi kiváltságos rendszer visszásságait fentartani vagy újra behozni senki sem kívánja. Sürgeti végre, habár egy (elkerülhetetlen) átmeneti octroy közvetítésével, az országgyűlés egybehívatását, a területi épséget, a magyar nyelvet, koronázást, szóval: a restitutio in integrum keresztülvitelét, ha nem is épen a 48-iki, de a kor igényeihez mérten reformált 47-diki alapon; különben a pragmatica sanctio, mint örök időkre érvényes kétoldalú szerződés (pactum conventum) értelmében. Áthidalása volt ez Deák nagy politikájának, előhirnöke a «jogfolytonosság» amaz elvének, melynek karöltve az idézett jelige három tényezőjével (józan ész, események hatalma és jogosság!) végre mégis diadalra kelle jutnia. E diadalt Széchenyi nem érhette meg. Hogy előkészítésében részt vett, s a haza körül szerzett régi érdemeit ezzel is megtetézte, az előadottakból eléggé kiviláglik.
Széchenyi őt csakhamar annyira megkedvelte, hogy hozzá intézett bizalmas leveleiben többnyire édes fiának, nejét szeretett Anti leányának nevezgette. (1859.) Utolsó bús napjait nem kis mértékben megkeseríté, hogy társaságuktól (valamint egyéb jó barátaitól is) el volt zárva. (Részleteket l. KÓNYI, Deák F. beszédei II. k.)
Szerzőnek a miniszterrel való találkozásáról érdekes részleteket l. KÓNYI, Deák F. beszédei II. köt.
Zur ungarischen Frage. Eine Denkschrift von einem ungarischen Patrioten. Leipzig, 1859.
A józan észnek, az események hatalmának, a jognak végre mindenkor győzni kell.
Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs. Lipcse, 1858–9. Jeligéje egy Guizotból vett idézet: Un peuple a beau renier son passé, il n’est pas en son pouvoir de l’anéantir ni de s’y soustraine stb.
Az «Emlékirat» az osztrák miniszterekre megtette ugyan hatását, de begombolództak s a kérdést levenni látszottak a napirendről. Így lett belőle «röpirat», melynek szintén Lipcsében kinyomatását s a nyilvánosság elé. vitelét Széchenyi vállalta magára. A mindig éber «democrata» kormány figyelmét ez sem kerülheté el; sietett azt a tiltott és elkobzott olvasmányok kitüntetésében részesíteni. Pedig nagyobb baja is volt ennél: a protestánsok ügyével!
Munkánk egyik czélja levén Széchenyi irói munkásságáról lehető teljes képet adni, nem hagyhatjuk említtetlen a «Daguerreotypen von einem ungarischen Edelmanne» czímű elmefuttatást, mely csak annyiban viseli magán a Széchenyi szellemének bélyegét, a mennyiben nyomós mondásait vagy szeszélyes ötleteit ismételgeti. P. o. Centralisatio: csak egy ember, ki a közjó iránt érdeklődik, de a kinek rosszul segédkeznek a nem érdeklődők ezrei, míg a kormányzottak milliói őt vonják feleletre minden egyes nem érdeklődő közeg hibáiért. Centralisatio: egy ember, a ki ezer szálat tart kezében, de nem láthatja s nem is itélheti meg, mi történik azok végeinél, s mégis magára vállal Isten és világ előtt minden felelősséget. Centralisatio: egy felső akarat, a mely ha még oly erős is, elgyengül a szálak végein, melyektől a végrehajtás függ. Helyhatósági alkotmány: Saját házában maga uralkodik, szükségleteiről maga gondoskodik, megbecsüli az érdemest. Tisztviselők nyilvános felelőssége, határoznak magok az érdekeltek, nem pedig a ténta, toll és papir mellett nagyranőtt jövevények. Aztán nyugtalan főknek foglalkozást ad otthon, a helyi ügyekben, az Uralkodó mint egy Isten, a legmagasb és utolsó tekintély, … kívüle és felette áll a törvénynek, mint – kegyelemosztó. A nemesség. Gyermekeknél már rég felhagytak a jártató szalaggal; ha egyszerűen s szabadon a földre ültetik, hamarabb megtanulnak járni és sokkal ügyesebbek lesznek: a nemességnél ezt eszközli a nyilvánosság. Octroyált alkotmány: annyi mint egy octroyált dynastia, nincs törvényes talaja, nem gyökerezik az erkölcsökben, nem csügg hagyományokon, nem gerjeszt tiszteletre. Támadjon csak egy percznyi elégületlenség, mindenki kész azt egy ujabbal felcserélni. Ausztria természetes alapelve: egység a sokféleségben és szoros elkülönítése a heterogen elemeknek. Az egységet egy képzeleti összeolvasztásban keresni annyit tesz, mint egymásra uszítani az embereket, s aztán a veszekedőknek közibéjök állani, a mi ritkán lehet kényelmes helyzet. Magyarország. Mindenütt reformok, változások, új dolgok után áhitoznak az emberek: csak Magyarország akarja az ő törvényeit, régi jogát; egyedül Magyarország conservativ. Azután az osztrákok felé fordul, s elismeri bár, hogy sokban előbbre vannak, de viszont ők is beismerni kénytelenek, hogy 1. mi fentartottuk ezer éves alkotmányunkat oly viszontagságok közt, miktől ők megkimélve maradtak; de 2. minket csak tizenegy év óta kormányoznak pátensekkel és parancsokkal, holott ők törvény és parancsolat közt még különbséget sem ismernek. 3. Nálunk van honszeretet (patriotismus), míg ő nekik erről tiszta fogalmuk sincs. 4. Itt vannak rendek, ott legfölebb csak névszerintiek; itt van egy nemzeti papság, van önérzetes polgárság, van hazafias, erőteljes parasztság. 5. Van kész municipális szervezet, s kellő emberek hozzá. 6. Nálunk az uralkodó személye szent, s ezen monarchikus érzület átalános és öntudatos, míg ők a bureaucratia járma alatt még nem is gondolkodhattak arról, vajjon ők royalisták-e vagy sem? – Az ellenzék, melylyel itt a kormány találkozik, az uralkodóra nézve csak örvendetes lehet, mert conservativ természetű; s boldog az a fejedelem, kinek mai napság olyan népe van, mely még hévvel csügg valamin! – – A magyar kérdés, – mert így kell azt már neveznünk, – nagyon egyszerű vagy nagyon bonyolódott. Most még van idő! … Isten segíts, s világosítsd fel a fejedelmet!
Kecskeméthy, ki hivatalánál fogva, mint censor az akkori időszaki és röpiratirodalomban teljesen tájékozva volt, ily olvasmánynyal, főleg «tiltott» könyvekkel mindig bőven ellátta Széchenyit, s tanúja volt örömének, a hányszor egy jó adag borsot törtek (régi híres phrasis szerint) a németnek orra alá.* Természetes, hogy a maga munkáját is sietett pártfogójának kezéhez juttatni. E ma már meghaladott álláspontú munkácskának a magva az volt, hogy ellentmondott minden octroy-nak, mely lenne bár a legszabadelvűbb, csak olyan ellenszenvvel fogadtatnék, mint a protestans egyházi ügyben (szept. 1.) kibocsátott pátens, mert jog és törvény Magyarországon csak az, mit fejedelem és ország közösen és szabadon állapítanak meg. Széchenyinek «kimondhatatlanul tetszett» az előtte bár «ismeretlen» (?) szerzőnek e munkája s azonnal több példányt kért belőle, hizelgő szójátékkal a bok-(sör) és bookra (könyv), hogy azt nyomban az angol szigetnek (forditás és ismertetés végett) megküldhesse.*
A hivatallal való visszaélés vádját vonta magára, mely később sem lőn neki megbocsátva.
Hozzá írt levelében, jan. 3. 1860.
194. KECSKEMÉTHY AURÉL.
(Egykorú metszet után.)
Ez időtájban Széchenyi már úgyszólván nyilt házat vezetett. Sűrűn látogatták régi és új barátai, elnézték különczködéseit, vagy érdeklődtek irántok s nem egyszer el voltak ragadtatva élénk társalgásától, ötleteitől, szelleme felvillanásaitól. Meglepte többek közt egyszer látogatásával József főherczeg is.* Külsejére ismét gondot fordított, fölvette az akkor divatba jött magyar öltözéket, pongyola és kényelmes kiadásban, bő házi nadrágjához a sárga kajla papucs kissé törökös jelleget mutatott, fején, mert hőségei voltak, színes papirszeletekből font sipkákat viselt, (miket bolond sipkáknak nevezett) korán reggel kelt, (álmatlanságban úgyis folyvást szenvedvén, hidegen fürdött télen, nyáron; a kertre nyiló valamennyi ablakait feltáratta, s úgy sétált szobáin végig, egy csészébe vetett apró golyócskákkal jelölve meg fordulóit, hogy aztán kiszámíthassa, hány fél vagy egész mérföldet járt napjában. Csak egyszer vagy kétszer sikerült őt fiainak a szabadba kicsalni, egy ugró versenyök és egy a Fertőbe szánt kerekes fürdőkocsi megszemlélésének ürügye alatt. Gyorsan visszavonult. «A természet oly szép, mondá: én nem illem a keretébe!» Reggeli előtt és után írt, olvasott, sokszor éjfélig, szeretett egyetmást felolvasni belőle; fiai, Béla, Rezső és Géza szorgalmas irnokai voltak; mindent tudott, mindent ismert, mi sajtó alól az egész világon kikerült; minden magyar könyvet vagy nyomtatványt meghozatott magának; nem hagyta olvasatlan az Üstököst, és a Bolond Miskát. Az osztrák kormány baklövéseit nyilt kárörömmel vette rovásra, s ujjain számítgatta a perczeket, melyek biztosra vett bukását megérlelik. Ilyenkor furulyája búsmagyar nótáit, víg csárdásra fordítá, sőt csoszogó lábaival még tánczlépéseket is utánzott.* «Meglássátok», jóslá egyszer 1860 elején, «Ferencz Józsefből még a legalkotmányosabb fejedelem fog válni; nem könnyen ejt el egy rendszert, de egyéni nézeteit fel tudja áldozni minisztereinek, ha bizalommal van irántok». Meghittei körében tréfákkal fűszerezte kis ebédjeit és vacsoráit, melyek menü-jét maga állította össze, sajnálva mindig, hogy már csak elméletben lehet gourmand s nem gyakorlatban is. Ünnep volt, ha nejét vendégül fogadhatta, felöltve violaszin bársony attiláját, elébe sietett a lépcsőn s kezét megcsókolván, gavallérosan karját nyujtva, vezette fel. Első látogatásakor azonban ölelésétől vissza huzódva, térdre borult előtte, s zokogva mondá: nem vagyok én méltó tehozzád. Hasonló jelenetnek volt tanuja egyszer Erdődy Sándor, mikor Pál bátyjával együtt meglátogatták, mely utóbbinak ellenében különösen bűnösnek vallá magát. Ama búskomor napokban (még 1850) adta ki fiai nevelésére nézve azt az utasítást, hogy ne kínozzák őket se görög, se latin nyelvvel, hanem olvastassák velök Kempis Tamást, s a Szentírást, (de kellő magyarázattal!) leginkább pedig németűl tanuljanak, mert a magyarnak úgyis már vége van, – s aztán adják őket katonának, mert ma csak erőszak és öldöklés uralkodik a világon, tehát védhessék magokat. Különben szivökre köti a szűz életet, mérsékletet, egyszerűséget, jótékonyságot, stb. Béla fiának első irói kisérleteit (Lapok a lovászat és vadászat köréből 1856. 19. sz.) sem vette nagyba, s figyelmeztetni kelle, hogy legalább ne szegje kedvét. E fellegek lassanként s idő multával oszladozván, látszólag derült napfény sugározta be a komor hajlékot; de csak látszólag, mert hamar s mintegy váratlan ismét borúra fordult az és sietteté a szenvedőnek tragikus végét.
Széchenyi buzgóbb látogatóinak névjegyzéke (orvosain, tisztjein és családja tagjain kívül) betűrendben, körülbelől ez volna: Andrássy Gy., Apponyi L., Babarczy A. és J., Batthyány hg., Bethlen L, Danielik, Dessewffy Emil, Erdődy, Esterházy M, Falk M., Frankenburg, Grassalkovics hgné, Gyürky, Hollán E. és neje, Hopf, Horváth, Hübner, Jósika S., Károlyi Gy., Kecskeméthy, Kovács L., Lonovics, Mailáth Gy., Nákó, Orczyné, Pálfy-Daun, Schlick, Török J., Waldstein, Wenckheim B., Zichy Edmund és Jenő, stb.
Majd egy Lear, majd egy Dávid királyt lát benne meghatott fantasiával Kecskeméthy A.
195. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN UTOLSÓ TALÁLKOZÁSA BÁRÓ JÓSIKA SÁMUELLEL DÖBLINGBEN.
(Ernst Lajos gyűjteményéből.)
196. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
(Rohn kőrajza után.)
197. SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS CSALÁDJA.
(Peski Ede rajza Ernst Lajos gyűjteményéből.)
Az említett derültebb napokba esik a gróf ismeretes mellszobrának elkészülése Gasser szobrász által. A grófné, ki ezzel is ujolag kiérdemelte az utókor háláját, nagy fáradsággal s finom tapintattal tudta erre férje beleegyezését kinyerni, ki különben úgy a művészet, mint saját énjének is megbecsüléséből boldogabb időkben gyakran és szívesen adott alkalmat «porhüvelyének» rajzónnal, ecsettel, vésővel való sokféle megörökítésére. «Mire való, mondá most, egy oly lénynek többszörösítése, ki maga is ráúnt magára». A bemutatott művész egyénisége, eredeti, geniális modora, az élesen körvonalozott természeteket mindig kedvelő grófnak megnyerte tetszését és bizalmát. Munkához fogtak augusztusban 1858.* Az élő modell fel s alá járkált tréfásan a szobában, mig a szobrász puha anyagából a fejvázlatot mintázni kezdé, szemei előtt a fal árnyékában megvonuló grófnénak, honnét az szeliden egy-egy pillanatnyi megállapodásra integeti férjét, ki viszont néha könyes szemmel, szemrehányólag tekintett reá, mintegy kérdve: ha vajjon érdemes-e a fáradságra az, a mihez hozzá fogtak. Az agyagnak időnként szükséges befecskendése láthatólag úgy hatott reá, mintha élő alakját érintené. Néha szemügyre vette a készülő munkát, s majd fájdalmas, majd gúnyos kifejezéssel nézgetett reá, míg a művész az ily hangulatokat mellőzve, a lehető legkedvezőbbeket leste el s örökíté meg, a családtagoknak is élénk részvéte mellett, gipszben, mely után az eléggé ismeretes fehér márvány mellszobor, már csak igen csekély utánigazítással, mintegy lopva készült el. Azok, kik e csupa szellem arczot még ereje teljében látták, alig fogják az átváltozott, zord szakálba rejtőző öreg ember alakjában azt felismerni, ki százak és ezerek legjavát ragadta egykor lelkesedésbe, s tiszteletet parancsolt bármely ellenfelének is.
Mint szemtanú dr. Guszman.
198. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN MELLSZOBRA GASSERTŐL.
(Falk Miksa tulajdona.)
«A ki e zömök ember fejét csak egyszer is látta», – így ír e napokban róla a bécsi Presse, – «az mindig maga előtt fogja látni. Széles, redőkbe vont homloka, fekete fürtöktől körülvéve, komor tekintete, bokros, összenőtt szemöldöke, epés kinézése, sárga, szinte rezes színe, erősen hajlott orra, széles szája, gúnyos kifejezésű, blazirt mosolya, erős, előre nyomúlt álla, mindez a Magyarországon valaha élt jelesek közt megjelenését felette érdekessé, jellemzetessé tette». E vázlatos képben a fekete fürtöket őszbe borúlt s hátrafésült gyér hajzatra, az előrenyomuló állat fogatlanra, s a zömök alkatot is görnyedezőre kell kiigazítanunk.
Az utólagos ülésekre, végső simítás végett, nem tudta magát már elhatározni, zavartnak mutatkozott és türelmetlennek házi nyugalmának ismételt megháborgatása miatt.
Hívebb arczképet nyujt képzeletünknek Kemény Zsigmond mesteri tolla. «Széchenyi erős, de nem athletai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, izmos, edzett karral és közép-nagyságú napsütött kezekkel. Orczája miatt, mely széles és eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbbé sem volt hajló. Arczbőre sötétsárga, rézvörös szinezettel. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont; felső része, a nagyszerűbb intellectuális erők helye, oly domború, oly teljes és széles átmérőjű, minő igen ritkán található. E göndör fekete hajjal körözött méltóságos, de sötét homloknak jellemét kiegészítette a sűrű, nagy szálú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöld, mely annyira komor és annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élczeket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának mondá … Sötétszürke szemei nem voltak lelket áthasító, megkövesztő, leigéző élüek … de tekintete majd fürkésző, a kebel titkait átkutató, majd andalgó, borúlt, a szellemélet és eszmevilág tévegeibe merülő. Orra vastagtövű, merész hajlású és tág nyilatú volt. Sűrű, nyirott fekete bajusz takarta a középszerűnél nagyobb száját. Álla rendkívüli erélyt tanusító, erős, csontos, széles és tömör, … az ajkszögleteken a gyúnyor és fásultság kinyomatával. Egyenesen tartott derék, elegáns, de kiválólag kényelmes öltözék, melynek divatszerűségéhez többnyire valami bizarr és felötlő vegyül: ezek együtt teszik a jellemzőt Széchenyiben azon gyéren előforduló perczek alatt, mikor sem elméje, sem érzése nincs felhangolva. – – *
Az ismertetett rajzot még érdekesebbé teszi a párvonal, melybe Wesselényivel, Batthyány Lajossal, Telekivel és Görgeivel állítja, stb. L. KEMÉNY ZSIGMOND tanulmányai Kiadta Gyulai Pál. I. k. A Széchenyi arczképével különböző alakban, több kevesebb sikerrel foglalkozó művészek (illetőleg sokszorozók) névjegyzéke: Amerling, Barabás, Daffinger, Ehrenreich, Einsle, Ender, Eybl, Grosz, Hoffman, Haske, Kriehuber, Osterlamm, Pollák, Kohn, Schönberg, Schuler, Senefelder, T. Trentsensky, Vahot J., Werfer stb.
Mielőtt a végéhez elérnénk, nem hagyhatjuk említtetlen Széchenyi produktiv erejének amaz utolsó nyilvánulásait, melyek Falk mondása szerint, megannyi csalódást eredményeztek s leverőleg hatottak különben is beteg kedélyére.*
Széchenyi döblingi tartózkodásának harmadik stádiuma: a visszaesés ama kórállapotba, mely őt először (11 és fél év előtt) oda vitte. FALK: gr. Széchenyi István és kora.
1859. év szeptember 28-án ülte az ország primása, Scitovszky, az ő papsága 50-dik évfordulóját. Ámbár kineveztetése, alkotmányos értelemben nélkülözte a törvényesség alakiságát, az egész haza népessége, nemcsak a katholikus hitközség, várakozással s jó akarattal eltelve, függeszté reá tekintetét, s a romok közt még a régi Magyarország egy képviselőjét, oszlopát látta benne. Közel feküdt mindenkihez a gondolat, még tüntetés látszatával is ünnepelni meg e napot, s mintegy nemzeti ünneppé tenni azt. Első sorban hivatva látszék erre a főnemesség, különösen az a része, mely a forradalom hullámzásaitól távol tartá magát. Erre támaszkodva Széchenyi is föllelkesült. Tollat ragadott, s megírta egy ő Felségéhez ezen alkalommal intézendő felirat ama fogalmazványát, mely bár csak kézirati másolatokban jött forgalomba, nevét újra hiressé s országszerte népszerűvé tette. Az irat merész hangja azonban oly viszszariasztólag hatott az érdekeltekre, hogy azt, mint időszerűtlent, elvetették, sőt legtöbben, előre értesülvén, el se jöttek Esztergomba, nehogy alá kelljen írniok.*
Falk értesülése szerint a tanakodás fölötte nyolcz napig tartott.
E tervnek tehát még kevesebb sikere volt, mint egyelőzőnek, mely a m. t. akadémia ellen intézett csapást volt visszaverendő, de a melyet Dessewffy és Lonovics közvetítésével egy Deák által fogalmazott ildomosb fölirattal helyettesítettek. Széchenyi, mint egyúttal alapító, egy nyilt levelet intézett az akadémiához, melynek eredeti szövege e szavakkal kezdődik: A legczifrább szavaknak sincs hitele ott, hol tények bizonyítanak ellenkezőt, stb. Ez is csak másolatokban terjedt el kézről-kézre az országban, kelte Felső-Döbling No. 163. nov. 6. 1858.*
Falk után, közzé tette Mailáth III. k.
199. SCITOVSZKY JÁNOS.
(Egykorú metszet után.)
Szinte szalmaszálakhoz kapkodásnak kell vennünk két levelét, melyet állítólag Palmerstonhoz és III. Napoleonhoz intézett … Az előbbit, mint Ausztria legmegátalkodottabb ellenségét gyűlölték az udvari körök, minden forradalom (azaz: szabadelvűség) született pártfogóját látva s láttatva benne;* az utóbbinak pedig a népek felszabadítója rettegett szerepét nem ellensúlyozta szemeikben a társadalmi rendnek és világbékének tett vagy teendő szolgálatai. Ezekkel az urakkal összeköttetésben állni tehát minden esetre nyaktörő vállalat volt. Gyanujelek pedig, mozgalmas időkben, a hatalmasb fél kezében hamar tényekké válnak. «A hol találni akarnak valamit, – mondá keserű czélzással Széchenyi, – ott találnak is és találniok kell, mert máskép blamirozva volnának» … Széchenyi bizonynyal soha sem lehetett elfogultabb a mi jó Mészárosunknál, ki ez egyszerű sorban fejezte ki (Emlékiratában) nézetét: «Legyen Palmerston, legyen Derby, vagy akárki: – – John Bull egyetlen népet sem fog megszabadítani».
L. SCHWARZENBERG hg levelezését Helfertnél «L’ennemi irréconciliable de l’Autriche» stb. Annak daczára, hogy épen Palmerston, az angol alsóházban (jul. 21. 1849.) mindent a mi Ausztriának gyengítésére, csonkítására vagy egy másodhatalmi állásra való lealacsonyítására vezet, európai közszerencsétlenségnek nevezett; mikor egyúttal hő óhajtását fejezte ki, hogy a háború oly békés befejezést nyerjen, mely egyrészt Magyarország nemzeti érzületét kielégítse, másrészt Ausztriát megóvja a veszélytől, hogy egy második Lengyelországot, még pedig nagyobbat, rejtsen kebelébe.
