VI.
VI.
A pestis pusztítása Heidelbergben. Molnár megérkezése. A Casimirianum. Az intézeti élet. Molnár fölvétele. Insége. A goselbachi nevelősködés. A hitelezők zaklatása. Fabricius Tamás levele. Meghivás a sárospataki lectori állásra. Nagytállyai István levele. Molnár hazaküldött levelei. Betegsége. Levél Debreczenből. Fabricius pénzküldeménye. Molnár fogadalma. Ájtatossága. Fabricius tanácsa. Kirándulás Kreuznachba. Újabb pénzzavarok. Fabricius halála. Utazás Zweibrückenbe. Hazaindulás. Lavingen, Bécs. Pozsony. Megérkezés Szenczre.
A NÉGY HÓNAPIG tartó bolyongás után újra fölébredt Molnárban a vágy, hogy félbeszakadt tanulmányait folytathassa. Azon városok közül, melyekben megfordult, vagy több-kevesebb ideig időzött is, Heidelberget tartotta olyannak, hol a református irányzat megerősödése s az egyetemmel kapcsolatos gazdag alapítványok miatt az egyetemi pálya folytatására kilátása lehetett. Reménységét egy különös ok is erősítette.
Az 1596. évben a keleti dögvész látogatta a rajnamelléki vidéket, mely két éven át dühöngött s folyton terjedve, még azon év július közepén Heidelbergben is teljes erővel kitört.* Mérges daganat s pokolvarhoz hasonló kiütések lepték el a testet, melyek néhány nap alatt az életerőt egészen felemésztették. Az általános rémületben, a ki csak tehette, menekült előle. A választó-fejedelem Bajorországba vitte családját; a tanulók nagy része a félelem miatt szétfutott vagy Kölnbe és Duisburgba menekült; az előadásokat a következő év húsvétjáig be kellett szüntetni. A tanárok egy része egy csapat tanulóval szintén elhagyta a várost s Ladenburgból várta, míg a veszély elmulik. Csak nyolcz tanárnak volt bátorsága, hogy családjával együtt «a mindenható atyaúristen szárnyainak árnyékában» keressen oltalmat s ott maradjon a városban. Más alkalommal már menekültek egyszer, mikor a vallás miatt kellett ezt tenniök. A honmaradottak között volt Tossanus, a theologia, Smetius, az orvostan tanára és Kimedontius, a ki szept. 22. óta az egyetem rektorát is helyettesítette. Mert ez is elmenekült, hiába mondta ki az egyetemi törvény: «A rektor a pestis idején Heidelbergben tartozik maradni, mivel Heidelberg városán kívül nincs heidelbergi egyetem.»*
Utoljára 1574 szeptember végén pusztított a pestis Heidelbergben, de ekkor csak rövid ideig tartott. Megelőzőleg, közel 200 éven keresztül látogatta különböző időközökben, úgy hogy az egyetemnek a pestis idejére vonatkozólag külön szabályzatai voltak. TOEPKE, Die Matrikel dr Universität Heidelberg 1386–1662. I. Einleit. 35–41. l.
Idézett h. 36. l.
A nyolcz rettenthetetlen közül a halál épen a főt, Kimedontiust szemelte ki áldozatul. Októberben meghalt fia, alig öt hét múlva rá felesége, november 28-án őt is kikisérték felesége s fia mellé.*
U. o. II 185–186, 191. l.
Molnár épen e napon érkezett meg Heidelbergbe s belépése rossz omennel kezdődött, ő is ott volt a gyászkiséretben.
A még ezután is tovább dühöngő járvány, melynek nagyságáról fogalmat nyújthat az, hogy nyolcz hó alatt 1200 ember halt el a városban, az ott maradt tanulók számát is megtizedelte. Az elhaltak, valamint az elmenekültek helye a Kázmér-kollégiumban (Casimirianum), melynek János Kázmértól építtetett új palotáját* csak öt évvel azelőtt avatták föl, üresen állott s így könnyen teljesíthető volt a Molnár kérelme, hogy ide fölvétessék.
Előbbi neve Dionysianum volt. «Iam Casimirianum Collegium vocatur, quia ex auspiciis ac sumtibus principis Casimiri fuit instauratum et anno 1591 Calend. Decembr. Academić in possessionem missum.» HAUTZ-nál Gesch. d. Univ. Heidelberg. II. 130–4. l.
Olyan intézet volt ez, mint a straszburgi Vilmos-kollégium: benne egyetemi tanulók különböző alapítványokból lakást és élelmet nyertek. Az intézet tagjainak egy része a babérkoszorú és a mesteri czím elnyeréséért küzdött; a kik e czímet már megszerezték, ha theologiát hallgattak, még öt évig, ha orvostant vagy jogtudományt, négy-négy évig maradhattak még a kollégium kebelében s így nem csuda, ha Molnár törekedett utána. Az intézet fegyelme és vallásos szelleme is természetével és hajlamaival megegyező, noha nagyon szigorú volt. Minden reggel az öt órai harangszó után sorra kopogtattak a tanulók szobája ajtaján s házi istenitiszteletre gyűltek össze. Zsoltár éneklésével kezdték s imádsággal végezték, közbül egy, a kire a sor került, egy fejezetet olvasott föl a bibliából; így volt délben az ebédnél s este is, a midőn az intézet kapui már 8 órakor bezáródtak.
Reggel imádkozás után, még mielőtt előadásra mentek volna, az intézeti nevelők (regens) az egyes tantárgyakból kikérdezték őket. Ez ellenőrzés még a templomba menetelre is kiterjedt, hogy meggyőződjenek, nem maradt-e el valaki róla; kérdéseket intéztek a növendékekhez, hogy mit beszélt a lelkész, s a ki felelni nem tudott, az nap nem kapott ebédet. Nem volt szabad elmulasztani a vitatkozási gyűléseket és szónoklati gyakorlatokat sem, s hozzá is kellett szólni a vitatott kérdésekhez.*
A Casimirianum statutumait (1591. évből) egész terjedelmében közli HAUTZ, idézett műve II. köt. függelékében. Urkunden XXXIV. sz. a.
A tanuló szabadságát teljesen megkötő ilyen intézkedésekhez, melyek ezeken kívül még a ruházkodásra, magaviseletre, társalgásra s az életnek mindenféle mozzanatára kiterjeszkednek s minden legkisebb eltérést büntetnek, hozzá szokott Molnár már Straszburgban s nagyon boldognak érezte magát, midőn decz. 4-én tudtára adták, hogy egy theologiai alapítványi helyre fölvették.*
Naplójában decz. 3-át ír, TOEPKEnél (II. 187.): «Wurde bereits am 4. December 1596 in das Casimirianum aufgenommen ad stipendium theologicum.
Úgy képzelte, hogy az önfentartás gondjától megszabadult egész addig az ideig, míg tanulói pályáját be nem fejezi s ebben a hitben irattá be nevét a következő (1597.) év jan. 22-én az egyetem rendes hallgatói közé. A hirneves orvos Smetius Henrik kezébe tette le a szokásos esküt,* a ki már ekkor öreg ember volt s az elmenekült rektor helyettesítését is csak unszolásra fogadta el, azt hozván föl okul, hogy az ilyen koruakat a régi rómaiak a hídról szokták ledobni, mint a kik a közügyek vezetésére már alkalmatlanok.*
Az egyetem anyakönyvébe nevét így vezették be: Albertus Molnarus, Zenziensis Hungarus 24. Jan. gratis. A beirást tanúsító bizonyítványt lásd a M.-Okmánytárban.
TOEPKE i. m. II. 187. l.
Molnár öröme, melyet az intézetbe fölvétel miatt érzett, még most korai volt, az a reménye sem vált be, hogy a létfentartás gondjaitól menten tanulásnak szentelheti minden idejét. Egy részről az intézeti ellátás a járvány ideje alatt, mely még ezután is tartott, nagyon elhanyagolt és hiányos volt, a tanulók gyakran fáztak és éheztek: de még kellemetlenebb meglepetést hozott reá a husvét,* midőn a tanárok és az elszéledt tanulók tömegesen visszatértek az elhagyott intézetbe. Az is visszajött, a kinek helyét ideiglenesen Molnár foglalta el: most ezt ennek át kellett engedni s így ő ismét lakás és élelem nélkül maradt. Oly váratlanul és minden előkészület nélkül érte e csapás, hogy akkor nap, a melyen elvesztette ellátását, annyija sem volt, a miből ebédet vehessen magának.
Ez évben márcz. 25-ére esett.
Elcsüggedten ünnepelte a Szentlélek-templomban a húsvét ünnepét s midőn a templom ajtói is bezárultak előtte, elment a paphoz s elpanaszolta neki szomorú helyzetét. A pap megszánta s öt garast adott neki, hogy vegyen rajta valamit ebédre. Majd könyvei megérkeztek Straszburgból a Kügler-családtól s ezeket adogatta el s ezek árából tartotta fenn magát.* Közbe nem hagyott föl a reménynyel, hogy a Kázmér-intézetbe is újra bejuthat. A tanulók csak lassan szállingóztak vissza s előre lehetett látni, hogy ha majd az véget ér is, több hely fog betöltetlenül maradni. Úgy is volt. Ápril 7-én újra helyet kapott az intézetben.* Nem volt ugyan ingyenes hely, tizenöt forintot kellett érte fizetni, de azt nem kellett rögtön letenni s Molnár remélte, hogy időt nyerve, ez összeget majd összegyűjti. Alkalom erre csakugyan nemsokára kinálkozott. Goselbachból felszólították két gyermek tanítására s ezért félévre négy forintot igértek neki. Készségesen elfogadta. Az iskolai év úgyis csak lassan vette kezdetét. A tanárok nagyobb része csak márczius 30-án tért vissza s ápril 3-án küldték szét a fölhivást, mely a többi tanárokat és tanulókat is visszatérésre szólítja föl, de így is a rektor* csak május derekán érkezett vissza* s Molnár az előadások felől bátran vállalkozhatott magántanításra, attól elég szabad ideje maradt. Ápril 11-én kezdte meg Goselbachban a tanítást s kitöltötte a szerződött félévet. De egyéb jövedelme nem volt s a tizenöt forintot e miatt nem gyüjthette össze, pedig a hat hó elteltével az intézet gazdája (oekonomus) is megintette a fizetésre.
M.-Okmánytár: Levelezések 1596 decz. 26.
Napló id. h.
HEYMANN.
TOEPKE II. 187.
Szorongatott helyzetében elhatározta, hogy svájczi ismerőseihez utazik le pénzt kölcsönözni, a kik olyan nagylelküek és bőkezűek voltak vele szemben s egyszersmind írt straszburgi ismerőseinek is: e két helyről remélte, hogy összegyül annyi, hogy a négy forintot tizenötre egészítheti ki. Útra is kelt s bekopogtatott hozzájok. Nagyon szivesen látták, déltől estig etették, itatták s a vidám társaságban elfelejtette, vagy elő sem merte hozni a kölcsönzési ügyet s így a nélkül ment haza, hogy a kivánt összeg meg lett volna. E miatt nagy aggodalmak között szomorúan zárult be rá nézve ez év, melynek utolsó napját a «bölcsészek hóval fedett útján» magánosán sétálva töprengés között töltötte, keresve, de nem találva utat és módot, hogy szorult helyzetéből szabaduljon. Aggodalma nem annyira a tartozás nyomasztó érzése, mint azon tudat miatt volt, hogy ha azt egy bizonyos határideig ki nem fizeti, elveszíti alapítványi helyét az intézetben s ismét nyomornak néz elé. Az ó év aggodalma és izgatottsága átment az új évbe (1598) is, a kilátás most sem változott. Reggel a gond miatt már négy órakor ébren volt, hasztalan keresett az ellen az áhítatoskodásban menedéket s hiába énekelt zsoltárokat három nyelven is: magyarul, latinul és németül, még mikor templomba ment is, hiába igyekezett azon, hogy kedvelt papja Tossanus beszédét áhítatosan végig hallgassa, prédikáczió alatt is újra meg újra eszébe jutott a pénz, csak akkor felejtette el egy kevés időre, midőn templom után honfitársát Tököly Istvánt látogatta meg, hogy boldog újévet kívánjon neki. Megnyugtatólag hatott kedélyére, hogy e magyar főúr két óra hosszant elbeszélgetett vele s beszélgetés után megajándékozva bocsátotta el.
17. TOLNAI FABRICIUS TAMÁS NÉVALÁÍRÁSA.*
Tolnai Fabricius Tamás levele 1598 jul. 1. Olvasása: «Thomas Fabricius Tholnen(sis) Pastor Eccl(esi)as Patachien(sis)». (Eredetije u. o. 41. sz.)
Az alatt, mig Molnár Heidelbergben remény és kétség között hányatott, már írták Magyarországban a levelet, amely belé újra életkedvet volt hivatva önteni s a mely a jövőre nézve is kilátást nyitott meg előtte. Ha a postai közlekedés nem lett volna annyira nehézkes s nem kellett volna hónapokig várni, mig valaki Magyarországból Heidelbergbe utazik, a kitől a levelet el lehessen küldeni, a kiállott aggodalmaktól Molnár jórészben meg lett volna kímélve.
Novemberben írta Tolnai Fabricius Tamás sárospataki ref. lelkész azt a levelet, melyben, mint Molnár gondolta, «várakozásán és érdemén kivül», a sárospataki iskolánál újabban megüresedett tanári (lectori) állást fölajánlotta neki.
«Hallottam – így szól a levél – az onnan most hozzánk visszaérkezett atyafiaktól, milyen állapotban forgolódtál közöttük és micsoda nagy buzgóság hevít, hogy közös hazánknak szolgálhass; ezek miatt részint szánalom, részint különös szeretet fogott el mindjárt irántad. Ez az oka, hogy elmém arra adtam, hogy a mennyire tőlem telik, rólad gondoskodjam.»*
M.-Okm. Lev. 1597. nov. 12.
Elmondja azután, hogy az idő rövidsége miatt pénzt és hivatalos meghivó-levelet nem küldhetett, de mihelyt értesíti, hogy elfogadja a felajánlott állást, mind a kettőt küldi. Mi lesz ott a tiszte, azt a Tököly István nevelőjétől megtudhatja, de siessen az elhatározással, mert tavasz kezdeténél tovább az állás betöltésével nem várhatnak.
Egy másik levélből azt is megértjük, hogy Nagytállyai István volt az a jóakaró barátja, a ki ügyében a sárospataki lelkésznél közbenjárt s annak figyelmét reá irányozta.
Most, midőn buzgólkodásának sikerét látta, szintén levelet irott hozzá: «… Hogy kegyelmedet el ne felejtsem több dolgaim közét, megértheti kegyelmed az Tamás uram (t. i. Fabricius) leveléből, mint forgattam legyen az kegyelmed dolgát az mostani utamban, mely ha kegyelmednek tetszik, ugy vagyon, hogy az munka nagy, de mindazáltal tisztességes és következendő dolgaidnak előmenetelire igen hasznos lészen, ha kegyelmed felveszi ezt a munkát, az pataki kollégaságot, mely nem csak mostan, de még ennek előtte is tisztességes hivatal volt. Azért én az kegyelmedre hagyom, ha akaratja kegyelmednek, mihelt ir Kegyelmed, mindjárást kész költséggel értetik kegyelmedet, mind könyvek szerzésére és útaidnak elegedendő véghezvitelére. Ennél én jobb állapatot kegyelmednek soha nem reménlek jövendőben, ha Magyarországnak szegény nyomorult állapatjában akar velünk együtt kegyelmed türni.»*
U. o.
Molnár válasza, melyet e levélre adott, elveszett, de azon levélből, melylyel Fabricius az ő két levelére felelt, kivehetjük, hogy az állomás elfogadására késznek nyilatkozott, oly feltétellel, hogy csonka egyetemi évét szabad legyen befejeznie.
Ismét hosszú idők teltek el várakozás közepette, hónapokon keresztül hiába várt az igért meghivó-levélre és pénzre. Kénytelen volt másfelé fordulni levelekkel, írt Kassára Pap Ferencznek, egykori tanítványának, Ambrosius késmárki papnak.
Aggodalmát, a mire sivár anyagi helyzete elég okot szolgáltatott, otthonról érkezett rossz hírek növelték. Nagytállyai előbb említett levelében atyjáról is írt, hogy «a gondok miatt nagyon megvénhedett s kezd világtalanodni és siketedni».
Iskolai pályája ezalatt a rendes mederben folyt tovább: husvét vasárnapján sor szerint reá került a prédikálás s a Kázmér-kollégiumban az intézet növendékeinek ő mondott latin nyelven beszédet a feltámadásról, melyen a héber nyelv tanára is jelen volt.
Ápril 2-ikán küldte el Molnár Fabriciusnak irott levelét, elérkezett május s hiába várt, nem kapott semmi választ. A «kellemetlen hitelezők» pedig mindinkább zaklatták: mit tehetett egyebet, nem győzte tovább kiállani s június elején, hogy tőlük szabaduljon, Straszburgba ment. Pünkösd ünnepére érkezett oda s régi ismerőseivel Büschweiler faluba is kirándult. Templom után elpanaszolta nekik szorongatott helyzetét; megkönyörültek rajta s hat Fülöp-tallért raktak össze számára, igy csináltak neki pünkösdi örömöt. «Vigan tértem vissza Heidelbergbe – írja Naplójában – s kielégítettem azon hitelezőimet, a kik leginkább zaklattak».
E legnagyobb gondtól egyidőre ismét megszabadulva, könnyebb szívvel viselte a betegséget is, mely több mint két évig ágyba szegezte, annyival is inkább, mivel magyar tanuló-társai, kik akkor meglehetős nagy számmal, 12-en voltak az egyetemen, pénzzel ellátták, hogy a szükséges gyógyszereket beszerezze.
Ez idő alatt a Jób könyvét olvasgatta, a kiről úgy találta, hogy némileg azt is hasonló betegség sújtotta; azonkívül sürgető leveleket írt haza, Kassára, Patakra, szüleihez, testvéreihez; ajánló-levelet írt egy haza utazó barátja részére s a Kügler levelével vigasztalta magát, a ki az összeköttetést vele ezután se szakította meg s mihelyt betegségéről értesült, nem késett soká a vigasztalással. Ekkor kapott Debreczenből is levelet egy ott tanuló rokonától, szenczi Szijgyártó Lukácstól, melyben az is keservesen panaszolkodik, milyen nagy nyomorusággal kell küzdenie: az iskola 45 tanulója közül alig kettő-háromnak van nála rosszabb dolga, még szolgagyermeket sem kapott, a ki legalább szobáját rendben tartaná; könyvei sincsenek, ezeket legalább használatra küldhetné Molnár neki stb.
Végre mire felgyógyult, az óhajtott levél és a várva-várt pénz is megérkezett. A levélből megtudta a késedelem okát is. Az öreg lelkész beteg volt, szélhűdés érte s e miatt levelét is mással iratta; a pénz összeszedése is időbe került, nem volt még sem egyházi, sem iskolai pénztár, a miből azt fizethették volna, úgy kellett azt összegyűjteni innen-onnan a buzgóbb hívektől, Pap Ferencztől és másoktól. Mikor már együtt volt az igért összeg fele (50 forint), akkor sem küldhették egyenesen: Késmárkra vitték Ambrosius Sebestyénhez, hogy a mikor Tököly Istvánnak pénzt vagy levelet küldenek, azzal együtt küldjék föl ezt is Molnárnak. A mindenre kiterjedő figyelem talált még más nehézséget is: a lengyel és magyar forintot bajos lett volna Heidelbergben használni vagy beváltani, tehát elküldés előtt beváltották egy késmárki polgárnál arany pénzre: mindez időbe került, úgy, hogy október lett, mire Heidelbergbe érkezett. Egy este hét óra tájban épen vacsoráját költötte el, a mikor a pósta bekopogtatott hozzá s átadta a pénzt s a «legkellemesebb feleletet».
Minő örvendetes meglepetés volt reá nézve e segedelem, melyről már azt kezdte hinni, hogy végleg el is marad, s hogy milyen kellemes változást idézett elő kedélyállapotában, egy fogadalmából sejtjük, melyet nem sokkal ezután tett. Vallásos érzülete sokáig kereste a fogadalom tárgyát, mig végre megtalálta. Egy vasárnap Tossanus az fejtegette, hogy «mikor istennek fogadást teszesz, ne halogasd annak megadását.»* Hazamenve, bibliaolvasásba merült el s ekkor nyitott be hozzá az intézeti szolga azzal az izenettel, hogy a gazda a bor árát kéri* s ezután nem hitelez neki tovább borral, mivel hallotta, hogy újabb pénzküldeményre Magyarországból egyhamar nem lehet kilátása. «Ó hitetlenség és irigység! – kiáltott fel – mintha bizony nem lennének még Magyarországon kívül kegyes emberek, a kiknek jótéteménye által az ilyen adósságtól megszabadulhatok.!) Másik napon három orvosdoktort avattak föl s a fölavató beszédben Smetius a kar dékánja egy bibliai hely alapján a bor különféle fajait és hasznait fejtegette. A szolga megelőző napi figyelmeztetése s a beszéd hatása alatt felfogadta, hogy három hónapig egyáltalán nem iszik bort.
Napló, 1598. decz. 14.
HAUTZ, II. 438.
Ez az adat mellékesen vallásos érzületén kivül azt is sejtetni engedi, hogy, a miről a heidelbergi egyetemi tanulók különben is híresek voltak, a bort ő sem vetette meg s a mellett, hogy az intézeti gazdától néha ebédhez bort is rendelt, talán olykor-olykor honfitársaival el-elmulatott egy heidelbergi vendégfogadóban …
A küldött pénzt különben beosztotta s mig benne tartott, nyugodt, megelégedett életet élt, a mit Naplója is bizonyít, melybe a következő (1599) újév napján ezt írta: «Dicsőség legyen a legkegyelmesebb Jehovának, ezt az új évet örvendetesebben kezdettem el, mint minden eddigit, a melyeket Heidelbergben töltöttem.»
Életmódja különben a megszokottól nem igen tért el s kevés változatosságot mutatott. Csak akkor voltak derültebb napjai, ha otthonról levelet kapott, a hova írni soha sem mulasztotta el, mikor csak értesült, hogy valaki honfitársai közül haza utazik: vagy egy-egy régi ismerőse fölkereste, mint straszburgi barátja Kügler, aki már ekkor elvégezte az egyetemet s Speyerben joggyakorló volt s midőn a választó-fejedelem leányának keresztelőjére Heidelbergbe jött, Molnárt is meglátogatta. Máskülönben egészen beleélte már magát az intézet szellemébe, sőt buzgóságában még tovább ment, mint az a nélkül is szigorú szabályok megkövetelték s az áhítatoskodást ő még külön megtoldotta s rendesen egy órával előbb fogott az énekléshez és imádkozáshoz.
A magános áhítatosságon kivül vallásos érzületének az is bizonysága, hogy valahányszor templomba ment, mindanynyiszor följegyezte a végig hallgatott beszéd alapigéjét, a végig olvasott bibliai szakaszokat, ugy hogy erről Naplója segélyével jobban tájékozódhatunk, mint arról, hogy egyetemi pályáján micsoda tantárgyakkal foglalkozott, micsoda előadásokat hallgatott. Azt bizonyosra vehetjük, hogy oly irányban folytatta a tanulást, a milyen irányban Straszburgban megkezdte s készült a magisterségre. Azonkívül attól fogva, hogy Fabricius levelét és segélyét megkapta, tanulmányai tárgyait úgy válogatta meg, hogy a tanultaknak nemsokára elfoglalandó új állásában gyakorlati hasznát vehesse. Ezt ajánlotta neki Fabricius is: «Tudod, hogy a tanulóknak nem kell mindent össze-vissza tanulni, mivel annak semmi haszna nincs, lehetetlen is, hanem csak azt, a mi szükséges és a mi az életben valamely hasznos czélra vezet. Ezt tedd tehát kérlek, hogy neked hazatérésed után méltán kivánhassunk szerencsét s a tanuló-ifjúság is nagy haszonnal hallgathassa tanításodat.»
Márcziusban letelt fogadása, melyet szigorúan megtartott s ezután némileg kárpótlásul egy kirándulásra határozta el magát, a mitől eddig azért is tartózkodott, hogy folytonos kísértéseknek ne legyen kitéve. Egy barátja, Heysen Károly, rokonai látogatására Kreuznachba utazott s őt is felszólította, csatlakozzék hozzá útitársul. Hajón tették meg az útat a Neckáron Mannheimig s innen a Rajnán fölfelé északnak utazva, este hét órakor Gundersheimba jutottak el s itt töltötték az éjét. Reggel gyalog folytatták tovább az utat s még aznap elérték Alzeyt. Másnap Weltsteinba, innen pedig Siversheimba mentek, a hol a pap fogadta szíves vendégszeretettel, borral is bőven tartva őket. A két deák s körükben a lelkész is, jól érezte magát, úgy hogy rájuk esteledett, mire beszélgetésük az egyház-igazgatásról s több efféléről véget ért. Jókedvűen, félig mámorosan tértek vissza Weltsteinba. Másnap Molnár egyedül utazott Kreuznachba, hogy Heysen levelét átadja a falu diaconusának. Ez ebéd után elvezette a kis város kitünőségeihez, az iskolafelügyelőhöz, a rektorhoz, a városi medicushoz, megmutatta neki a templomot s «édes ozsona után» bocsátotta útjára. Visszaérkezve Weltsteinba, a hol barátja várta, mi hírt hoz, a lelkész családjával együtt újra Alzeybe mentek, a hova nagy vendégségbe voltak híva. Itt várta már őket Marcellides, sőt egy magyar deák, Szerdahelyi Mihály is, a Tököly István nevelője, a kit szintén meghívtak. A nagy vacsora és mulatás után, melyet még egy nappal meg is toldották, Molnár elbúcsúzott Heysentől, a ki itt maradt, vagy másfelé utazott tovább s egyedül kelt útra Heidelberg felé. Visszatérő útjában Neuhausen-ben időzött hosszasabban s innen, nyolcz napi távollét után (28-ikán) visszatért ismét Heidelbergbe.
*
Huszonnegyedik életévét már ekkor betöltötte Molnár és még mindig csak tanuló volt az egyetemen.
Tanuló-társai közül azóta már több pap vagy tanító lett s honfitársai közül többet haza hívtak iskola vagy egyház vezetésére és ő még mindig bizonytalanságban volt jövője felől. A Fabricius levele ugyan biztos állást helyezett kilátásba, de az első pénzsegedelem küldése után ő is elhallgatott és sem az igért hivatalos meghivó-levelet a sárospataki lectori állásra, melynek betöltését pedig olyan sürgősnek tartotta, sem a pénz többi részét nem küldte el.
Így azután ismét pénzzavar következett be s képzeletében már újra látta a nyomort, a hitelezők zaklatását s az intézet gazdáját, a ki kitiltással fenyegetőzött.
Úgy tetszett neki, mintha most már hiába «menne föl naponként a szent hegyre» is, azaz hiába énekel és imádkozik, sorsa azért még sem akar javulni. Mint vallásos felfogás tekintetében teljesen korának gyermeke, a mihez az intézeti szellem: a hol naponta háromszor olvastak előtte bibliát, még tovább fejlesztett, annyira beleélte magát az ó-testamentom gondolatvilágába: (melyhez e kor különös hajlandósággal még inkább ragaszkodott, mint az újhoz), hogy azt hitte, bűnei miatt hagyta el isten, s megpróbálta hátha az ájtatoskodás fokozása által engesztelhetné ki maga iránt s egész hetet töltött el folytonos éneklésben, imádkozásban és bőjtölésben.
A folytonos aggodalom és bizonytalanság, a lázas izgatottság, melyet egy másnemű csalódás tetőpontra emelt, lassanként megtörték szelleme edzett rugékonyságát s leroskadva, a gondok terhe alatt beteg lett, úgy hogy a fejedelmi kórházba kellett szállítani. Mintegy két napig eszméletlenül feküdt itt, lázas álmok és rémképek kisértették.
Barátai, jobbára mind külföldiek, felváltva állottak őrt ágyánál.
Csak lassanként, hetek múlva jött ismét magához s tért vissza az intézetbe. Betegsége utóhatásául bizonyos szomorúság és levert kedélyhangulat még sokáig megmaradt.*
MOLNáR: Levelezés. 1599. aug. 10.
Ezalatt hazulról is csak szomorú hírek jöttek. Egyik főpártfogója, Fabricius, «a minden test útjára lépett», azaz meghalt, a mi azt jelentette, hogy végleg elesett a sárospataki lectori állástól.
Bánatában gyógyszer gyanánt hatottak s gondjait feledtették vele távoli barátainak levelei. Az egyik, Heysen, ki időközben lelkész lett, egy vidám hangú levélben meghívta magához s azonkívül tudatta vele, hogy nemsokára megnősül s már nagyban el van foglalva lakodalmi készülődésekkel s Molnár már hozzá is foghat a lakodalmi vers készítéséhez. Másik barátja, Kügler, a kit Molnár maga tudósított felgyógyulásáról, többek között azt ajánlotta neki, hogy gondja felejtése végett egy barátjával tegyen valahová kirándulást.*
U. o.
E tanácsot Molnár megfogadta s mivel útitársa nem akadt, elindult egymaga, azzal a szándékkal, hogy a zweibrückeni herczegség nevezetesebb városait sorra járja.
Útjában betért Kügler barátjához, a ki Speyerben lakott s azután, mint rendesen, most is ellátogatott a lelkészhez, a ki ebédre magánál marasztotta. Hasonlóképen járt Knittelsheimban és Hunspachban, hol egy Formicarius Mihály nevű költővel és lelkészszel ismerkedett meg. Ez ajánlólevelet adott neki Zweibrückenbe Pantaleonhoz, a ki szintén költő volt s megajándékozva és újabb ajánlólevéllel ellátva bocsátotta el. Innen Hornbachon, melynek a zweibrückeni herczegtől fentartott kollégiumát nézte meg s néhány jelentéktelen városon át ismét Straszburgban szállott meg hoszszabb időre.
Az egykor itt töltött boldog idők emléke vigasztalóan hatott kedélyére, épúgy, mint az öreg Kügler-család szíves vendégszeretete is, a kiknek körében öt napig időzött s a kik most is, midőn a visszatérésre határozta el magát, megajándékozva bocsátották vissza Heidelbergbe.
*
Kilencz év óta volt már távol Molnár hazájától, a mely időből mintegy három év esik Heidelbergre. Ez idő alatt különféle vándorlásai közben nem egyszer útba ejthette volna hazáját is, de nem akarta ezt addig tenni, mig egyetemi tanulmányait be nem fejezte s mig otthon biztos és megfelelő állás nem akad számára.
Fabricius ajánlatának azért örült eleinte annyira, mert az mindkét óhajának megvalósulása lett volna. Most annak váratlan halála számítását egyszerre meghiusította s ily körülmények között nem érezte jól magát Heidelbergben s nem volt ott tovább maradása.
Vigasztalan anyagi helyzete, gondja, a jövőről való tépelődései következtében fölmerült emlékezetében hazája, a sírhoz közel álló öreg atyja, a ki talán meghal, a nélkül, hogy tőle utoljára elbúcsúzhatna, testvérei, a kik már annyiszor hívták haza, a kik azóta családot alapítottak, a kik között még sem lesz olyan árva s ez emlékek vonzóerejének nem tudott ellenállani: végre elhatározta magát a hazatérésre.
Nem volt szándékában, hogy végleg elhagyja a külföldet: csak meglátogatja rokonait s ismerőseinél, hitsorsosainál összegyűjt annyi pénzt, a mennyiből adósságait kifizetheti s egyetemi pályáját befejezheti.
Október 28-án indult el a városból s kikisérték jó barátai, köztük báró Tököly István is nevelőjével, Szerdahelyivel s két német tanulótársa Walter és Hopf, a kik betegségében is mellette voltak. Ezektől, kik barátjukat, s tapasztalt tanácsadójukat tisztelték benne, az öreg deákban, a város végén elbúcsúzva, Ulm felé vette útját.
Heilbronn, Schorndorf, Keppingen és Geislingen városokon keresztül négy napi dunai út után érkezett meg ide. Két ismerősén Huberen és Ammannon kívül, a kikkel levelezett is, itt találta a Camper-fiuk nevelőjét, a ki tanítványaival szintén haza készült Pozsonyba s ezekkel együtt folytatva tovább az utazást, 12 napi út után elérték Bécset. Útközben többször tartottak pihenőt, hogy megtekintsék az útba eső városok művészeti és történeti nevezetességeit; Lavingenben Nagy-Albert regensburgi püspök képét nézte meg, Regensburgban az a leonini vers ragadta meg figyelmét, melyet egy feszület alá írva látott.
Bécsben hat napot s Pozsonyban a Camper Ferencz özvegyénél, a ki vendégszeretettel látta, két napot töltve, november 26-án, vasárnapon, végre megérkezett «óhajtott» szülőföldére Szenczre, hol már együtt várta kedves családi köre. Még mint gyermek hagyta el azt s mint tapasztalatokban gazdag, huszonöt éves ember tért oda vissza. Leánytestvérei is, kiket mint játszótársakat hagyott ott, most már mint asszonyok férjeikkel s gyermekeikkel vártak reá.
18. ZÁRÓ-VIGNETTE A «POSTILLA SCULTETICÁ»-BÓL.*
Az első könyv végén levő záró-vignettet Molnár «Postilla Scultetica. Oppenheim 1617.» czímű fordításából vettük.
