V.
V.
Molnár búcsuja Straszburgtól. Svájczi útja. Básel. A zürichi vitagyülés. Bern. A Musculus-család. Genf. Látogatás Béza Tivadarnál. Utazás Olaszországba. Magyar foglyok. Milanó. A loretói Casa Santa. Róma. A német-magyar collegium. Velenczei út. Visszatérés Straszburgba. Barátai üdvözlőversei.
AZ 1596-IK évben július 21-én egy szerdai napon déli 12 órakor búcsút vett Molnár Straszburgtól. Kikisérték barátai: az erdélyi származású Hoggćus Márton, Faber Antal pćdagogus és az akadémia több tanítója. Távozásakor jól esett látnia, hogy barátai, ha nem segíthettek is sorsán, de őszinte részvéttel bocsátották el körükből s nehéz szívvel váltak meg tőle. Ez érzületet kifejezésre is juttatták. Egyik barátja a kolmári Ahenarius Ovidius egyik híres elegiáját (Trist. lib. I. 3.) alakította át tiszteletére búcsúverssé:
«Jaj! eszembe jutsz, szomorú nap képe, mely minden támaszomat elragadod tőlem, – elragadod hű pajtásomat …»
Másik barátja Reis, egy vallásos hangulatú költeményben az ég oltalmába ajánlja:
«Kedves Albertem, távozni készülsz? Krisztus vezetése és védelme alatt menj oda, a hová a vallás és maga Krisztus hív …»
Molnárt a csapás, mely Straszburg elhagyására kényszeríté, egész váratlanul lepte meg s így előre megállapított úti terve alig lehetett. Ment arra, a hol oly emberekre vélt akadhatni, a kik között felekezeti viszálkodás még nem gyöngítette meg a humánus érzelmeket. Ilyen helynek képzelte Svájczot, a kálvinismus hazáját, melyet Kügler barátja leveleiből, a ki Genfben sokáig tartózkodott, már némileg ismert; azonkívül Bézát szerette volna látni és hallani: a kiről ez a barátja, mint nagy eseményt tudatta vele, a mikor egy beszédét hallhatta.
Straszburg határán elbúcsúzva barátaitól, egyedül haladt az Ill folyó mentén s egymásután maradtak el háta megett Benfeld, Schlettstadt, Reichenweier és Kaisersberg. Kolmárt elérve, a hová való volt Ahenarius barátja, abban pihenőt tartott. Fölkereste az iskolatanítót s az magánál marasztotta. Ilyen emberek örültek, ha látogatót kaptak, ki mindig tudott valami újságot mondani a városról vagy főiskoláról, a hol egykor ők is tanultak. A tanító másnap a lelkészhez is elvezette, ez annyival is inkább szivesen látta, mert levelet küldhetett tőle fiának Baselbe, hol segédlelkész volt. Molnár is örült, mert a postát rendesen szivesen fogadták.
Baselbe július 25-én érkezett meg s itt mindenekelőtt a segédlelkészhez kopogtatott be a levéllel és üzenettel; ebéd után pedig együtt mentek Gryneus Jakabhoz, a Budáról elűzött Gryneus Simon unokaöccsének fiához és Polan Amandhoz, a híres hittudóshoz, a kinek társaságában oly jól érezte magát, hogy öt napig nem gondolt a távozásra. Szállása és ellátása, mikor valahová meg nem hívták, a kollégiumban volt.
Báseli új ismerősei útravalójával ellátva, innen Zürich felé vette útját. Itt is hosszabb ideig mulatott. Vasárnap kétszer is elment a templomba, a következő nap Beumler logikai előadását hallgatta végig. Egy ízben olyankor ment, a mikor épen nyilvános vitagyűlés volt: két deák, az egyik egy lengyel, a Krisztus Melchisedek rendi szerint való papsága felett vitatkozott nagy számú közönség: lelkészek, tanárok, tanulók és polgárok jelenlétében. Egy homályos és nehéz theológiai kérdés volt ez, melyet már akkor is, azóta is sokan vitattak. Mikor a gyűlésen elnöklő tanár Molnárt megpillantotta, őt is felhívta, hogy szóljon hozzá a kérdéshez s ha van valami megjegyzése, mint a hogy a papok és tanárok tették, adja elő. Molnár csakugyan felállott s előbb egy pár szóval megköszönve a kitüntetést, több oldalról hozzá szólt a kérdésben forgó thémához. Megjegyzéseit tetszéssel fogadták s mikor a vitagyűlés véget ért, a jelen volt lelkészek és tanárok oda mentek hozzá, hogy üdvözöljék s vetekedve hívták meg ebédre; Molnár ebben «nem a rangra, hanem az illendőségre» nézett: Steiner János, a ki valószínűleg szinte tanár volt, szólította meg legelőbb s ennek a meghívását fogadta el. Ebéd után ennek fia elkisérte Zwingli Ulrikhoz, a híres reformátor rokonához, a kinél tiszteletét kivánta tenni. Később még talált időt arra, hogy többi meghivóit, így Stockot és Beumlert meglátogassa, a kik szerencsekivánással és ajándékkal bocsátották el maguktól.
14. BÁSEL.*
Básel és Genf képei Merian «Topographia Helvetić, Rhastić et Valesić. Frankf. 1642.» cz. művében (96. és 71. lap) jelentek meg. Ez utóbbi aláírásai: 1. S. Gervais. 2. Le Chasteau Vieux. 3. La tour de l'Isle. 4. La porte de la Monoye. 5. Le lac Lemain. 6. La porte de la Tartace. 7. S. Germain. 8. Maison de vilie. 9. S. Pierre, 10. La porte de Treille. 11 Prisons. 12 Hospitale. 13. Bouleuerd du Pin. 14. Bou-leuerd de S. Legier. 15. Porte de S. Legier. 16. La porté Meufue. 17. Bouleuerd de Loye. 18. L'Hospitale. 19. Moulins.
Mikor visszatért a «Kisded»-hez czímzett vendégfogadóba, a hol szállva volt, ott találta egy asztalnál poharazás között Birtlin és Korner lelkészeket, a Froschauer könyvnyomtató utódjával és több zürichi nemes emberrel egy társaságban, a kik ott voltak a vitagyűlésen is. Lelkészek, tanárok s egyes tekintélyes polgárok esténként összejöttek egy pár órai beszélgetésre s közösen megvitatták a napi kérdéseket, a melyek e korban rendesen a vallás körül forogtak. Vidám poharazás mellett is legtöbbször ez volt a beszéd tárgya s ez este természetesen a vitagyűlést hozták elő. Épen arról beszélgettek, midőn Molnár belépett. Rögtön megismerték, hogy ez volt az a fiatal ember, a ki olyan alaposan szólott hozzá a nehéz kérdéshez s egész diadallal maguk közé ültették; idegen ember más észjárással és ismeretkörrel: megkérték, mondja el még egyszer mi a véleménye Melchisedekről. Molnár nem vonakodott s véleménye, valamint bizonyítékai, melyekkel azt támogatta, feleletei, melyeket még egyesek ellenvetéseire adott, megtetszettek, az asztaltársaság az ő magyarázatát fogadta el s mikor azután az asztalbontás ideje elérkezett, szerencsét kivántak neki a további előmenetelhez, megajándékozták és úgy vettek búcsút tőle.
Ez a báseli és zürichi barátságos fogadtatás elfeledtette vele straszburgi szerencsétlenségét s mikor még aznap ismét útra kelt, derültebb szinben látta a jövőt is.
Beesteledett, mire Mellingent, ezt a «katholikus város»-t elérte, itt töltötte tehát az éjszakát. Reggel útját mint eddig, ezután is gyalog folytatva, Morgenthalban egy kovács szólította meg s üzenetet küldött tőle Bernben tanuló rokonának s viszonzásul a szivességért, hogy azt átadja, megmagyarázta neki az útat, merre juthat el oda legrövidebben.
Bernbe érkezve, fölkereste a kovács rokonát, másnap pedig, mivel vasárnap volt, templomba s utána a Hübner lelkész vallásoktatási (katekhetikai) vizsgálatára ment.
Hétfőn Hübner útján egy lakodalomra hívták meg. A Musculus-család tartotta a lakodalmat: egy nő rokonukat adták férjhez egy falusi paphoz. Musculusék nagyon szivesen fogadták. Kissé korán érkezett s míg a vendégek begyültek s mielőtt a lakoma elkezdődött, Hübner megmutatta Molnárnak a gymnasium könyvtárát, melyben sok kiváló művet talált. Az ebédnél Musculus Farkas, egy kedves modorú lelkész mellé ültették, a ki az egész ebéd ideje alatt mulattatta humoros elbeszéléseivel s rajta volt, hogy szomszédja minél jobban találja magát a társaságban.
Még egy napot töltött itt s azután Murtenba ment, a hová üdvözletet vitt a lelkészhez asztali szomszédjától, a kivel olyan jól mulatott a lakodalomban s tovább folytatva útját Lausanne felé, azon emléktábla mellett haladott el, melyet Merész-Károly burgundi herczeg azon katonáinak állítottak, kik június 22-én a város ostroma közben estek el.
Lausannet csak két nap múlva érte el. Itt sem időzött soká, hanem a rektor üdvözlése után, a ki az iskola pénztárából három franczia forintot adott neki, tovább ment s másnap megérkezett Genfbe. Ma is megvan franczia nyelven kiállított kapujegye, melyet a város kapujánál az őröktől kapott, a melyet többi emléktárgyai között gondosan megőrzött.
Az utazás fáradalmait kipihenve, mintha csak pćdagógiai tanulmányúton volna, másnap első dolga volt az egyetemet fölkeresni. Bement a bölcsészeti terembe, a hol Pacius épen logikai előadást tartott s leült a hallgatók közé. Az óra végeztével pedig hozzá ment, bemutatta magát s elmondta honnan jött, mi járatban van s mennyire szeretné Béza Tivadart is meglátogatni. Pacius szivesen ajánlkozott, hogy elvezeti ő hozzá.
15 GENF.
Béza, a híres hittudós, bibliafordító és zsoltárköltő, tudományosságán kívül azon barátságért is nagy tekintélylyel bírt és tisztelet tárgya volt, mely a reformátorokhoz fűzte. Összekötő kapocs volt a mult és jelen nemzedék között, nagy idők tanúja, sőt munkatársa egyik-másik reformátornak.
Külföldi fiatal lelkészek s tanulók, köztük magyarok is, csupán azért útba ejtették Genfet, hogy őt láthassák s egyházi beszédét végig hallgassák, vagy vele beszélhessenek s a sír szélén álló tudós ősz férfiú áldásából nehéz állomásukon lelkesedést merítsenek.
Béza a Paciussal hozzá bekopogtató Molnárt szivesen fogadta, széket hozott s Paciust jobbjára s Molnárt szemközt ültette, hogy beszéd közben jobban láthassa. Sok ideig beszélgettek ezután az egyházi és iskolai állapotokról, a régi és napi eseményekről, éleményekről. Béza jól ismerte a straszburgi állapotokat s midőn Molnár arra vitte át a beszédet, több jellemző dolgot beszélt el a viszályhintő Marbachról s hű szövetségeséről Pappusról, az érdemes Sturmról és másokról; mulatságos anekdotát mondott a calaisi herczegről stb. Midőn Molnár róla is tett egy pár hizelgő megjegyzést, talán azt mondta el, hogy mennyi sok szépet írt barátja felőle s milyen nagy híre van mindenfelé, az ősz egyházi férfi szerényen megjegyezte: «Vajha a valóságot kisebbnek ne találná a hírnél.»
A beszélgetés végén Molnár albumát is odanyújtá, hogy emlékül nevét írja bele.
Másnap vasárnap a templomban Béza prédikált, Molnár elment meghallgatni a messze földön híres szónokot, a ki hetvennyolcz éves kora daczára még mindig felállott a szószékre: de a franczia nyelvű szónoklatot nem értette meg.
Az alatt, míg Genfben időzött, odaérkezett a brassai származású Felkmann Péter egy másik magyar útitársával: hazatérőben voltak angol- és francziaországi útjokból s Béza végett Genfet is útjokba ejtették. Molnárral itt összetalálkozva, együttesen elmentek Bézához, a ki most is barátságosan fogadta mindnyájukat, mint előbb, «jó bort és fejér kenyeret» hozatott s megkinálta azzal őket. Ismét hosszasan elbeszélgetett velők, megmutogatta a falon függő arczképeket, ott volt többek között Kálvinnak egy igen hű arczképe, a melyet mikor megmutatott, könybe lábadt szemmel mondta: «Ez az én atyám a Krisztusban». Búcsúzás előtt Molnár elkérte emlékkönyvét, melyet három nappal előbb ott hagyott: egy idézetet irott abba Béza, Ágoston egyházi atyától a szabadakaratról.
16. BÉZA TIVADAR.*
Béza Tivadar arczképe a Baum W. J. «Theodor Beza. Leipzig 1843» cz. műve I. kötetében czímképül közölt kőnyomat után készült.
Genf, ez a kálvinista Róma, Kálvin legkedvesebb városa annyira megtetszett Molnárnak, hogy alig tudott megválni tőle. Csak kilencz nap múlva határozta el magát, hogy ismét kezébe veszi a vándorbotot. Talán még tovább is maradt volna, de földiei már útra készen állottak s ezekhez és egy szintén útrakelő városi követhez csatlakozva, nehéz szívvel hagyta el a várost s azon az úton menve, a melyen jött, visszatért Lausanneba, innen pedig Bernbe. Itt már voltak ismerősei, itt lakott a Musculus-család, kikkel a lakodalmon ismerkedett meg, legelőször is ezeket kereste föl. Az ifjú Musculus, volt asztalszomszédja, a Bernhez tartozó közeli faluban Höchstettenben volt lelkész, hozzá is kirándult s barátságos fogadtatásra talált. Megmutogatta tanulószobája díszeit: atyja és öregatyja műveit és arcz-képeit, sok más lelkészével együtt; ott függött a falon Erasmus arczképe is, kit nem csak irodalmi nagy érdemeiért tiszteltek, hanem azon hajlandóságért is, melyet a megindult reformációi mozgalom iránt érzett. Az nap el sem bocsátotta Musculus magától, s csak másnap kelt egy gazdag reggeli után útra. Emlékül két zsebkendőt kapott vendégszerető házi gazdájától.
*
A svájczi kiránduláson Molnár annyi szives vendégszeretettel, szeretetreméltósággal találkozott, oly sok kellemes tapasztalattal és emlékkel lett gazdagabb, hogy szinte nem is csodálkozunk, hogy kedvet kapott az út tovább folytatására. Kedvező alkalom is kinálkozott erre. Luzernben, a hova Bernből utazott, megismerkedett Alfonz spanyol király milánói követének családjával. A követ, a ki itt csak átutazott, meghívta egy olaszországi útra s magára vállalta az úti költséget és élelmezést. Molnár nem gondolkozott sokáig, készséggel elfogadta az ajánlatot. Látni azt az országot, melylyel a latin klasszikusok műveiben lépten-nyomon találkozott s különösen Rómát, melyről mindennap hallott és olvasott vallási vitákban és társalgás közben, a hol nincsenek protestánsok pappal és templommal, a pápát saját szemeivel látni, s ezt majd tanulótársai és hitfelei ámulatára elbeszélni, a kik közül soknak olyan fogalma lehetett egy római útról, mint egész korunkig az európaiaknak volt Bokharáról, hogy oda egy protestáns sem teheti be életveszély nélkül a lábát: mind ennek különös ingere lehetett egy kalandvágyó fiatal emberre. Ehhez kell még venni azt is, hogy Luther, Zwingli, Erasmus, Hutten Ulrik és Kálvin mind jártak Olaszországban: ezek példája is buzdítólag hathatott Molnárra.
Augusztus 18-án indult Luzernből a spanyol követ családja s Molnár is velük tartott. Huszonhét napig utazott a követ kiséretében; Chur, Chiavenna s Como voltak a nevezetesebb állomások; útközben semmi nevezetes esemény sem fordult elő. Comoban két magyar foglyot talált, a kiket tovább szállítottak, itt búcsút vett a spanyol követtől s honfitársaihoz csatlakozott, föltéve magában, hogy a hol módját ejtheti, mindent elkövet érdekükben s ha ki nem szabadíthatja is őket, legalább enyhíteni fogja nyomorúságukat. Milánóba érkezve, két folyamodványt irott azok ügyében, egyiket elvitte a milánói érsekhez, másikat a milánói herczeghez. De e közbenjárásnak kevés sikere lett: az érsek egy fél tallért küldött nekik útravalóúl, a herczegre pedig nemcsak nem volt semmi hatással, de egy-időre le is tartóztatta őket. Molnár hiába ment személyesen hozzá, négy napig kedvük ellen ott kellett vesztegelniök.
Ekkor elvált a foglyoktól s további útjában, melyet most már magánosán részint gyalog, részint hajón tett meg, minden hosszabb pihenő tartása nélkül utazott Páduán, Piacenzán, Parmán, Región, Modenán, Bolognán keresztül. Riminitől kezdve a tengerparton folytatta útját s volt Pesaróban, Osimoban és Loretoban.
Ez utóbbi híres búcsújáró helyen egy kissé hosszasabban időzött s megnézte az itt levő Mária-templomot, melyet a hivő zarándokok nagy serege látogatott. Naplójában bőven leírta, mit látott benne. A templom közepén megnézte a márványnyal körített házikót, a Casa Santa-t, melyben a legenda szerint Szűz-Mária lakott és a mely alapzat nélkül is szilárdan állt, a belsejében levő Lukács evangélistától faragott madonnakép pedig «sok csodákat mívelt». Egy eretnek érdeklődésével olvasgatta s híven lejegyezte a Casa Santa falain levő felírásokat, a melyeket egy évvel előbb (1595.) VIII. Kelemen pápa vésetett bele és a melyek azt beszélték el, hogy e házat 1291-ben az angyalok Palesztinából Tersato közelébe, innen többszöri helycsere után 1295. végleg Loretoba vitték.
Ezeket megszemlélve, a kormányzó palotájába ment, a hol ételt és italt kapott s a piaczon még szőlőt, narancsot és fügét vásárolva, megelégedetten hagyta el a várost.
Az országúton gyalog ballagva, a szomszéd város közelében darazsak vették üldözőbe s ezek csípéseitől dagadt arczczal érkezett meg oda. Egy ház előtt levő padra lepihenve, szomorúan tűnődött loretói torkossága ezen büntetésén. Merengéséből egy csapat fiatalság verte fel, kik zászlóval, dobbal, puskákkal nagy lármát csapva tértek haza a gyakorlótérről. Miután végig nézte a menetet, mely pihenését megzavarta, egy gyógyszertárba ment orvosságért s aztán tovább folytatta útját Róma felé, a hová Tolentinon, Pulverinon, Spoleton, Ternin át október 5-én érkezett meg.
Nem tudjuk megmondani, micsoda hatással volt rá az örök város építészeti emlékeivel és művészi pompájával? Elfogulatlanul élvezte-e a gyönyört, melyet annak páratlan nagyszerűsége nyújtott, vagy egy szigorú protestáns theologus szemüvegén keresztül nézte azt s a Szent-Péter-templomnak Michel Angelo művészi ecsetétől ékesített falai, a Palćstrina égbeemelő zenéje s a processió festői látványosságai között is csak azt látta, a mit később Naplójába írt be: hogy azokban «igen sok az ereklye és az indulgentia?!»
Nyolcz napot töltött a városban s ez idő alatt a Szent-István magyar királytól alapított s a Szent-Péter-bazilika szomszédságában fekvő magyar vendégházban talált vendégszerető ellátást. E zarándokház a német-magyar kollégiumhoz (C. Germanicum Hungaricum)* tartozott, a melyben német és magyar tanulók közösen laktak s együtt hallgatták a bölcsészeti és theológiai tanfolyamot. Az intézetben tizenkét magyar tanuló számára volt hely s ez időben többek között itt tanult a selmeczi származású Baksai István, a nagyszombati származású Sárváry János, Torday, Csallóközi és többen,* a kik meghallván, hogy magyar ember érkezett a zarándokházba, érte mentek s hívséges kalauzai lettek római tartózkodása alatt. Együtt járták sorra a nevezetesebb egyházakat s tekintették meg Róma nevezetességeit. Ezek közvetítésével láthatta VIII. Kelemen pápát Monte-Cavalloi palotájában. Mikor már mindent látott, a mit látni kivánt vagy érdemesnek tartott, elhagyta Rómát s hat napi utazás után megérkezett Anconába. Itt egy velenczei hajóra szállott, azzal a szándékkal, hogy megnézi a czölöpök városát, de kedvezőtlen szél fújt, a tengeren vihar támadt s Pesaroban ki kellett kötniök. Megunva a várakozást, míg kedvező szelet kapnak, letett a tengeri út folytatásáról s gyalog kelt útra Velencze felé.
A Collegium Hungaricumot XIII. Gergely pápa 1580. ápr. 13-án kelt bullájával egyesítette a Collegium Germanicummal. Ettől kezdve ez egyesített intézet rektora felügyelete alá került a Szent-István egyháza, a vendégház és addig a magyar collegiumhoz tartozott egyéb birtokok és azoknak jövedelmei. A zarándok- vagy vendégházra nézve a pápai bulla kikötötte, hogy abba csak magyar zarándokokat kell befogadni. A Coll. Germ. Hung. tanulóinak, kiknek száma 80–120 között ingadozott, belépésük alkalmával fogadást kellett tenniök, hogy annak idején papok lesznek. E szerint volt beosztva az a tananyag is, a melyet tanulniok kellett. Két cursus volt; bölcsészeti és theológiai, ebből az egyik 3, a másik 4 évre terjedt. Tantárgyaik: a latin, görög, héber nyelv és irodalom, logika, physika s a többi philosophiai tudományok és a theologia; itt különösen a polemikára helyeztek nagy súlyt. A gyengébb tehetségüek részére egy külön cursus volt, mely három évre terjedt. Szoros fegyelem alatt éltek az intézeti rektor (ez időben Bernandino Luzzi jezsuita) felügyelete alatt. Egész Rómában híres volt az intézet énekkara. V. ö. STEINHUBER, Geschichte des Collegium Germanicum Hungaricum in Rom. 1–11. Bd. (Freiburg im B. 1895) 1. 140. 142–145, 186–189, 324–328. stb. FRAKNóI: A szent Istvántól Rómában alapított magyar zarándokház. (Budapest, 1893.)
STEINHUBER. I. 326.
Meglehetős hosszú út után, mely Ravennán, Ferrarán, Rovigon s Páduán vitt keresztül, október 28-án minden baj nélkül eljutott Velenczébe. Három napot szentelt a város megtekintésére s azután hajón ment a Margerai kikötőbe, innen Castelfrancoba, Kaisersgrentzbe, Triesztbe, majd Tirolon keresztül Konstánczba s végre Baselbe. Itt újra pihenőt tartott s összeszámította úti kiadásait, mely erszényét csaknem teljesen kiürítette. Mikor útra kelt, részint ajándékból, részint könyvei eladásából tizenkét franczia koronás aranya, két magyar dukátja, két Fülöp-tallérja s az az aprópénze volt, a mit Svájczban gyűjtött össze: a tizennyolcz heti hosszú út ezt mind fölemésztette s ideje volt, hogy jó barátai és ismerősei közé térjen vissza és ismét a tanulás folytatása után nézzen. Erre most a heidelbergi egyetemet tartotta legalkalmasabb helynek. De nem tudta megállani, hogy előbb straszburgi ismerőseit és barátjait föl ne keresse, kikről négy hónapig semmi hírt nem hallott. Július 21-én hagyta el Straszburgot és november 21-én délután három órakor szerencsésen visszatért oda.
Barátai Reis, Ahenarius és többen, a kik távozásakor olyan érzékenyen búcsúztak el tőle, most is ott voltak s nagy örömmel fogadták. A két poéta újra üdvözlő verseket írt a visszatérés örömére. Az egyik versben elmondja Reis, mennyi aggodalmat állott ki miatta, attól kezdve, hogy útra kelt:
«… Úgy rémlett nekem, mintha vérengző rablók rohannának reád s minden javaidból kifosztanának; midőn tagjaim lepihentettem, az éj különféle álmai tettek izgatottá s láttalak, mint hatoltál át az életveszélyes Alpokon, melyek már sokszor okozták a vigyázatlanoknak halálát, láttam mint ütött el az összetömörült hógörgeteg, majd a tenger közepén láttalak elmerülni …»*
M.-Okmánytár. III. rész.
