V.
V.
Már 1677 januárjában tudták Erdélyben, hogy Zólyomi miatt nem kell oly túlságosan tartania Apafynak Kara Mustafa rossz indulatától. Saepe munera placant hominesque deosque idézte jó kedvében Teleki és újra megindította az alkút Béthunenel.* Május 19-én érkeztek Lengyelországba a magyar követek: Fajgel Péter, Farkas Fábián, Absolon Dániel a bujdosók, és Macskási Boldizsár Apafy részéről. Maga Szobieszki is fogadta a követeket előbb az egész senatus jelenlétében nyilvános audienczián, mintha Erdély megbízottjai volnának, kik bizonyos határigazítás végett küldettek udvarába, majd többször értekezett velök titkosan.* Szobieszki előzékenysége megkönnyítette az alkudozók munkáját; már május 27-én megkötötte Béthune királya nevében Erdélylyel s a bujdosókkal a varsói szerződést. Ebben ép úgy, mint a fogarasi szerződésben Teleki Mihály van kijelölve a mozgalom vezetőjének, még a Béthunetől küldendő segédcsapatok is az ő vezérletére vannak bízva. Béthune évenként százezer tallért ígért a magyar csapatok eltartására és előlegesen egyszer mindenkorra húszezer tallért.*
L. Teleki levelét Béthunehöz Sorostély január 28. 1677. (Petrovics-Gyűjtemény id. h.)
Acta Historica 394. l.
Török-Magyarkori Államokmánytár v. 413. l.
A fő különbséget a fogarasi és varsói szerződések közt nem azok tartalmában, hanem azon körűlményben kell keresnünk, hogy amazt a lengyelországi franczia követség megbízottja kötötte csupán a bujdosókkal, míg emezt maga a franczia nagykövet Erdélylyel és a bujdosókkal. Már július 10-én ratifikálta XIV. Lajos a varsói szerződést, ellenben a fogarasit sohasem ratifikálta és alig gondolt annak végrehajtására.*
A ratifikálás idejét l. Mignet id. h. 684. 1. Mignet a szerződés kivonatát közölvén, a 10. pontot így ismerteti: les confédérés (csak a bujdosókra vonatkozhatik) s’obligent de donner aussi vingt mille écus de plus pour supplément des dépenses extaordinaires des premiers six mois, pedig a szerződés szövege így hangzik: «adjunxit Sua Excellentia (Béthune) ultra hanc summam (a 100,000 tallér) pro primis sex mensibus hujus anni, viginti millia Tallerorum Imperiatium» . . .
Macskási és társai visszatérését kevesen fogadták oly örömmel, mint Thököly Imre. Érezte, hogy most elérkezett ideje, tárgyalgatott a franczia ügynökökkel, kik márczius óta tartózkodtak Erdélyben s kik közől Révérend abbé a magyar követekkel együtt útazott Varsóba és vissza Apafy udvarába. Úgy látszik, hogy Thököly jobban érezte magát a másik franczia megbízott, a művelt és katonásan vidám Forval gróf társaságában, ki júniusban több erdélyi úrral együtt részt vehetett a vajdahunyadi mulatságon, melyet Thököly némikép a varsói szerződés örömére rendezett s mely alkalommal a franczia kedvéért a várúr kirándúlt vendégeivel az urodalmaihoz tartozó Várhelyre, Ulpia Trajana romjainak megtekintésére.* Thököly e vendégség és az útikészületek befejezése után elindúlván Ilyéről, azt hitte, hogy «isten jóvoltából u táborozásba való menetelét e házától elkezdé.*
TORMA K.: Napló 43. l., Daleyrac: Les anecdotes de Pologne ou Mémoires secrets du Regne de Jean Sobieski. Amsterdam 1699. I. 75. l. beszél Forvalról és Thökölyhez való viszonyáról.
Napló 51. l.
Teleki Mihály szintén meg volt elégedve a varsói szerződés pontjaival. Vezérségének ily általános és ünnepélyes elismerése, a franczia költségen viselendő háború régi vágyainak teljesítését jelentették. Igaz, hogy Macskási és Fajgel visszatérésekor Gyulafehérvárra sietve, Forvaltól hiában kért 16,000 aranyat szolgálatai jutalmáúl s eddigi költségeinek megtérítésére. Forval «üres szavakkal» válaszolt és a szerződés végrehajtását sietteté. Teleki most nem akarta hátráltatni az ügyet; különben is remélte, hogy később nem utasítják vissza kérelmeit és kitűzette a hadi vállalat megkezdését augusztus nyolczadikára.* Teleki el volt szánva megindítani a vállalatot a porta engedélye nélkül is.* Elhatározását úgy értjük, hogy a porta két értelmű vagy legalább némi részben kedvező magyarázatot is megengedő tilalma ellenében újra az 1672-diki fogáshoz folyamodván, színleg mint magános úr akart volna kivonúlni. De július utolsó napjaiban nyugtalanító hírek érkeztek a portáról.
Teleki levele Absolonhoz. Kővár, aug. 14. (Petrovics-Gyüjtemény id. h.)
«Ktek javallása az volt, ha szintén az török ellenezné is, el ne hagyjuk» írja Apafy Telekinek julius 26. (Bújdosók Levélt. 162. l.)
Kindsberg már ekkor tájt megváltoztatta nézetét Kara Mustafáról. Attól tartott, hogy a vezír még a nyáron megindúl Magyarország ellen és felhasználván a magyarországi elégűletlenséget, Erdélyt a török birodalomba kebelezi.* Azonban a zuravnói béke még nem volt ratifikálva, és mi sokkal fontosabb volt, Dorosenko Czeherinben szorongattatván, átadta a várost a moszkvai czárnak. A porta háborút izent III. Feodornak és Ibrahim serasker a jól védett Czeherin ellen indúlt. Ily viszonyok közt a nagyvezír kegyelmesen fogadta Kindsberg tiltakozásait Apafy háborús szándékai és a francziákkal kötött szövetsége ellen. «Úgy cselekedjék az urad» – izente a, nagyvezír Buda Jánosnak, az erdélyi kapikihának – «hogy jövendőben mind orczájára ne forduljanak ezek». Augusztus elsején már olvashatták Erdélyben a kapikiha izenetét, a kihája levelét és a Maurocordatoét, melyet a nagyvezir nevében írt. Ez irományok értésére adták Apafynak, hogy mivel vádolja őt Kindsberg a portán, és hogy e vádakat a nagyvezír alig hiheti a szultán ily hű és engedelmes vazalljáról, azért az ügynek tisztázása végett küldje Apafy rögtön a nagyvezírhez «egyik belső meghitt eszes emberét». Sőt a kapikihának azt is megizente a fővezér, hogy fejét véteti, ha az Apafynak küldött parancsot közli a bujdosók követeivel.*
1677 október 16. írja Kindsberg Massen der Vesier wider aller Türkhen Rath Ihnen Rebellen diesen verflossenen Sommer zu helfen allerdings inclinirt gewesen, in der Hoffnung, dass ganz Ober und Unter Ungarn der Ottomanischen Porten huldigen, und Ihn so dan freystehen wird Siebenbürgen völlig zu unterverfen... gleich wie es in Wallachey geschieht . . .
Maurocordato levele Apafyhoz julius 8., Buda Jánosé ugyanahhoz és Baló László levele Béldi Pálhoz aug. 2. (Török-Magyarkori Államokmánytár id. h., 427. 430–433 ll. )
50. GRÓF FORVAL ALÁIRÁSA.
Apafy megijedt és noha csak néhány nappal azelőtt írásban biztosította Telekit, hogy kivonulván, még akkor sem kell a tábort elhagynia, ha a porta esetleges tilalmára hivatkozó fejedelmi parancs késztetné is,* most az ellenkező végletbe csapott át hangulata. Míg Székely László vissza nem érkezik a portáról, addig Teleki ki ne mozduljon Kővárból, így hangzott a fejedelem újabb rendelete.* Forval most már bánta szűkmarkúságát, még julius végén, mikor a nagyvezír szándékáról előzetes hírek érkeztek Radnótra, újra alkuba bocsátkozott Telekivel. Gondoljuk, hogy ekkor adott át neki kétezer aranyat. Hitelezőim között kellett szétosztanom az összeget, – panaszkodott Teleki a Béthune körűl tartózkodó Absolonnak – mely ugyancsak kevés, ha számba vesszük eddigi és jövendőbeli költségeimet. Tekintettel a portára az én szolgálataim elhalasztatnak, de azért el nem maradnak. Hanem mit tehetek a szükséges segélyeszközök nélkül?*
Bújdosók Levéltára 163. 1.
Török-Magyarkori Államokmánytár id. h. 434. l.
Teleki levele Absolonhoz aug 14., Kővár, id. h.
Mivel Forval s Révérend nem állottak elő fényes ajánlatokkal s mivel a Béthunetől fogadott segédcsapatok augustus elején még nem érkeztek Magyarországba, mint a francziák igérték, Teleki, ha nem is készséggel, de minden jelentékenyebb ellenállás nélkül megnyugodott a fejedelem akaratában elhatározván, hogy bevárja Székely László visszatérését.
51. SZÉKELY LASZLÓ ALÁIRÁSA.
Rosszúl esett ez elhatározás Thököly Imrének. «Hetekre haladván az dolog, tovább mitevő leszek, magam sem tudom», így nyilatkozott a rossz hírek hallatára.* Helyzetének nehézsége abból állott, hogy a bujdosókkal együtt azon hiszemben volt, mintha a porta ép oly rossz indulattal tekintené a bujdosók szövetkezését a francziákkal, mint az erdélyiekét. Igaz, hogy Kubinyi László, Keczer Menyhért, Kende Gábor és Radics András, a bujdosók követei a portán, inkább kétértelmű és elhalasztó válaszokról, továbbá nem mindig örvendetes élményekről értesíthették küldőiket. Kubinyi László, ki már 1677 eleje óta a portán tartózkodott, mint a bujdosók kapikihája hiában kért kihallgatást a vezírtől és a kihájától, sőt a kihája két csausz által elűzette, kiüzenvén neki, hogy többé ne jőjjön a portára.* Midőn Kende, Keczer és Radics május elején Konstantinápolyba érkeztek, és fejtegették a portán, hogy már évek óta mennyire várják a bujdosók az ottomán nemzet megígért segítségét, hogy egy részök már átszökött a németekhez, de a nagy többség még megmaradt a porta hűségében, a vezír azt válaszolta nekik, hogy csak menjenek ők is a többiekkel együtt a németek táborába.*
Napló 56. l.
Kindsberg, márcz. 16. Drinápoly.
Kindsberg, máj. 28. Konstantinápoly.
52. KUBINYI LÁSZLÓ ALÁIRÁSA.
A bujdosók iránt mutatott kíméletlenség többnyire tüntetés volt a porta részéről nemcsak a bécsi udvar megnyugtatására, de Kindsberg adakozó hajlamainak ápolása czéljából is, mert a residens a tolmácstól a kihájáig minden hivatalnokot megvesztegetett, hogy a magyar követek minél ridegebb bánásmódban részesüljenek. Pedig tulajdonkép a porta máskép bírálta meg a bujdosók törekvéseit, mint Erdély nagyravágyását. Apafy önálló és csak némi sikerrel bíztató fellépése iránt nem érzett semmi rokonszenvet, s ha már engedménynyel tartozott a politikai helyzetnek, a legelső gondolata volt Apafy elrémítése. Azonban a bujdosók felbíztatását könnyű volt eltagadnia, pedig foglalásaikat Magyarországon szívesen vette, mivel azok hivatva voltak könnyíteni a nagyvezír munkáját a császár ellen tervezett háborúban és mivel a hódoltság nyomasztó tehertől szabadult volna meg, ha a bujdosók a királyi Magyarország terűletén szerezhetnek téli szállásokat. A Béthune királyságával Kara Mustafa aligha volt kibékülve, de egyelőre nem nagy fontosságot tulajdonított a tervnek és így csak örülhetett annak, hogy jövendő szövetségese, a franczia király, oly készséggel segíti a portát a magyarországi elégületlenség élesztésében.* De a bujdosók követeinek ezt nem mondhatta meg őszintén, a követek pedig igen is szószerint vették helytelenítő nyilatkozatait a francziákkal kötött szövetségről. Tudósításaik után indúltak a bujdosók és annyira tartottak a porta haragjától, hogy nem akarták közvetlenül Clanleutől, a hozzájok küldött franczia tiszttől, elfogadni a zsoldot, hanem azt kívánták, hogy fizettessék az a hadaknak az erdélyi fejedelem nevében.* Telekinek ez a gondolat nagyon tetszett és Thököly vele együtt fáradozott annak kivitelében. Augustus elején úgy látszott, hogy Thököly mindenben helyesli az erdélyiek törekvéseit, pedig azok azt kívánták, hogy a magyarországi hadak, melyeknek nagy része a Szilágyságba gyülekezett Teleki kivonulásának támogatására, ne egyesüljenek a Lengyelországból várt segédcsapatokkal, hanem térjenek régi szállásaikba, sőt hogy még a Béthunetől fogadott hadak is, melyek már Mármaroshoz közeledtek, maradjanak a határon mindaddig, míg Székely László vissza nem tér a portáról.* A bujdosók félvén a portától is, nem igen akartak Erdélynek ellenszegülni és azon reményben, hogy még ki nem puszított szállásokat kapnak Apafytól, be akarták várni az erdélyi követség visszaérkezését. Azonban Wesselényi Pál az előnyomulás mellett izgatott,* továbbá Forval a segédcsapatok útját sietteté és a bujdosókat önálló fellépésre bíztatta.* Ily körűlmények közt Thökölynek azzal a lehetőséggel kellett számolnia, hogy míg ő maga az erdélyiekkel együtt otthon vesztegel, Wesselényi Pál egyesül a segédcsapatokkal, velök együtt sikert arat, kivívja a bujdosók még nagyobb ragaszkodását és a francziák rokonszenvét. Szeptember első napjaiban a követtársai részéről haza küldött Radics András megváltoztatja a helyzetet és véget vet Thököly habozásának. A kihája meghagyta Radicsnak, hogy bíztassa a bujdosókat és a követek tőle küldött levelei értésére adták Thökölynek és a bujdosóknak, hogy a hadak bátran fölvehették volna a franczia pénzt.* «Bár azt írják vala eddig is Kende uraimék, s jobban lettek volna az dolgok», jegyzé meg erre Thököly. Megjegyzése mutatja, hogy többé nem akart tétlenül vesztegelni s hogy el volt szánva Teleki nélkül is a Béthune hadaihoz csatlakozni, mert Radics hírei Erdély s a Teleki helyzetét meg nem változtatták. Csupán a kivonulás módjára nézve voltak még kételyei Thökölynek. Oly módot akart választani, mely megóvná Apafy kegyének elvesztésétől és egyszersmind biztosítná számára a bujdosók táborában azt a kiváló állást, melyet előbb is Erdély támogatásával vélt elérhetőnek. Szerencsére szeptember elején Apafy az udvarhoz hivatja, mivel Radics visszaérkezése óta Wesselényi Pál és a magyar hadak magatartása nyugtalanítá a fejedelmet, ki Thökölytől elvárta, hogy Wesselényi ellenében Telekivel együtt Erdély kívánságait fogja védeni és ez ügyben beszélni akart ifjú barátjával.* Thököly rögtön felismerte a helyzet előnyeit személyére nézve s elhatározta, hogy felhasználja azokat minden tekintet nélkül Teleki érzékenységére. Szeptember 11-én elindúlt Szilágy-Csehről s útja közben nem is igen alhatott, alig várván, hogy Radnótot érhesse.*
Már Köprili Ahmet formális szövetséget akart kötni XIV. Lajossal 1676-ban, megígérvén, hogy Magyarországba vezeti seregeit, ha a franczia király kötelezi magát, hogy nem köt békét a császárral a török beleegyezése nélkül. XIV. Lajos ez ajánlatot nem fogadta el, de meg hagyására Nointel, konstantinápolyi követe megigérte, hogy a franczia király a béke megkötése után nem fogja segíteni a császárt a török ellenében. A be nem avatkozás igérete – mondja Rousset, ki e nagyérdekű adatokat napfényre hozta – bizonyos jelentőséggel bírt, mert azon uralkodó adta, ki a császárt segítette a török ellen 1664-ben és Velenczének is adott némi segélyt Kandiában 1669-ben. (L. Camille Rousset: Histoire de Louvois, Paris. 1879. II. 212–215. ll.)
L. Teleki idézett levele Absolonhoz és Napló 58. l.
L. Apafy levelét Telekihez Radnót, aug. 6. (Török-MIagyarkori Államokmánytár id. h. 434. l.)
L. Thököly levelét Telekihez, Őrmező sept. 1. (DEÁK F.: Levelek 8. l.)
L. Forval levelét Béthunehöz aug. 24, melyet Mignet ismertet id, h. 685. l.
Napló 66. l.
U. o. 83. l.
U. o. 68, 69. ll.
Szeptember 13-án megérkezvén előadta Apafynak, hogy a bujdosók hadai a Szilágyságban nem maradhatnak tovább, hogy Béthune hadait sem lehet tartóztatni s igy Apafyt az a veszély fenyegeti, hogy Wesselényi a fejedelem tiltakozása ellenére egyesülvén a francziákkal, Erdély érdekeinek nem fogja gondját viselni. És mit mondanak majd a francziák, ha Apafy a varsói szerződés végrehajtásától minden további kísérlet nélkül elállana? Ha Telekit ki nem kűldheti, kűldje ki őt, gróf Thököly Imrét, ki «az erdélyi nemes hazának is egyik első rend és nevezetes tagja » és ki, mint magyarországi úr, a porta engedélye nélkül is kivonúlhat. Ha ő kimehetne a hadakkal mint a fejedelem megbízottja, végrehajtaná az egyesülést a francziákkal Apafy nevében és addig semmire sem vállalkoznék, míg Székely László visszaérkeztével Teleki át nem vehetné a vezérletet.* Apafynak tetszett az ajánlat, talán azt gondolta, hogy úgyis nemsokára kiküldheti Telekit, hisz Székely Lászlótól négyezer aranyat kűldött a vezirnek és kétezret a kihájának.* Különben nem sokáig fontolgatott. Teleki Kőváron volt, a többi tanácsurakat alig hallgatta meg a fejedelem és már szeptember 16-án kiállította Thököly részére a felhatalmazást úgy, a hogy maga Thököly kívánta. *
U. o. 83, 84. ll. és Apafy levele Telekihez Radnót, sept. 16. (Török-Magyarkori Államokmánytár id. h. 447. l.)
Kindsberg 1677 szept. 13-iki jelentése. (Turcica.)
Napló 70. l. és Apafy levele szept. 16. id. h.
THÖKÖLY IMRE ŐRMEZŐN 1677.SEPT. 1-ÉN KELT LEVELE APAFY MIHÁLYHOZ.
(A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.)
Most a húsz éves bujdosó birtokába jutott azon kiváló méltóságnak, melyet a varsói szerződés Telekinek biztosított. Igaz, hogy csak. rövid időre és egy határozott feladat teljesítéséig volt reáruházva a méltóság, de így is becses volt az előtte. Mert most Forval és Révérend kénytelenek voltak elismerni őt a franczia érdekek talán leghívebb és igen jelentékeny gyámolítójának, mert most Wesselényi Pál fölé emelkedett s végre mert ennyire nagyobbított hatáskörével az ügynek újabb lendületet adhatott. Éjjel-nappal utazván, 18-án reggel Kővárra ért és rögtön bemutatta felhatalmazását Telekinek. Szükségesnek tartotta ez alkalommal körűlményesen emlékeztetni Telekit, hogy «sok hitet és fogadást tett a közönséges jónak előmozdítására». Teleki Thököly megnyugtatására alighanem megígérte, hogy nem is akarja megszegni fogadását, de bizonyára kifejtette, hogy félti a magyar ügyet a hirtelenkedéstől s hogy a porta miatt a magyaroknak még most nem tanácsolhatná az egyesülést. De Thököly most már jól tudta, hogy mit merészelhetnek a bujdosók, tekintettel a porta hangulatára és azt válaszolta Telekinek, hogy ő inkább a késedelmezéstől félti a magyar ügyet.* Teleki egyelőre nem akarta mutatni neheztelését, sőt külső látszat után ítélve azon fáradozott, hogy a hadak is elismerjék Thököly új méltóságát.* Pedig Teleki ugyanekkor már elhatározta, hogy nem engedi át Thökölynek még ideiglenesen sem az Apafy helyettesítését, mert attól tartott, hogy Thököly végrehajtván az egyesülést, korlátozott hatáskörével nem fog megelégedni és általában félt, hogy az ideiglenesség majd igenis elhúzódik, miből érdekeire nézve káros bonyodalmak keletkezhetnek. Azért mindent megtett, hogy Thökölynek megnehezítse a hadak összegyűjtését ez által időt akarván nyerni, mert remélte, hogy vagy Székely László tudósításának megérkezése, vagy a más véleményre térített Apafy rendelete nemsokára érvénytelenné teszik a Thököly felhatalmazását.
Napló 71. l. és Thököly levele Telekihez Szilágy-Cseh, sept. 24. (DEÁK F.: Levelek. 10. l) –
Napló 72. l. –
Midőn Thököly Kővárra érkezett, a bujdosók hadainak egy jelentékeny részét Teleki többé vissza nem tarthatta az egyesűléstől. Majos Ferencz értesülvén arról, hogy Béthune hadai közelednek a határhoz, vagy másfélezer lovassal elébök vonúlt, vele együtt útnak indúlt Szuhai Gáspár a nemesség mintegy hetven lovasával, továbbá Nemessányi Bálint, ki egész a Beszkidig utazott, hogy az idegen hadakat a dolhai völgybe vezesse.* Wesselényi Pált is alig lehetett tartóztatni. A bujdosók generálisa szívesen elismerte Thököly méltóságát, csak azt kötötte ki magának, hogy a saját vezéri tisztében Thököly ne háborgassa, mire nézve megnyugtató választ kapott Apafy új helyettesétől.* A két ifjú vezér most minden nehézség nélkül megalkudott, mert érezték, hogy dicsvágyukat ugyanegy ellenség fenyegeti s mert mindketten a külföldi segítség megérkeztével égtek a vágytól, hogy a harcztéren megjelenhessenek. Azonban Teleki észrevétlenűl fáradozván, már odáig vitte a dolgot, hogy Wesselényi és Thököly körülbelől sereg nélküli vezérek maradtak. Teleki különösen a végbeli hadakra igyekezett hatni, vagyis a bujdosóknak talán leghasználhatóbb katonáira. A végbeli hadak törzsének azokat a szendrői, ónodi, putnoki és diósgyőri huszárokat és hajdúkat vehetjük, kik 1672 juliusában feleségeikkel és gyermekeinket együtt, talán takarékoshodó vagy gyanakodó császári tisztviselők rendeletéből kiüzettek eddigi lakhelyökből és nemsokára a bujdosókhoz csatlakoztak.* Később más várak szökevény katonáival gyarapodtak, mert oly rendetlenűl fizették valamennyi végvárban a végbeliek zsoldját, hogy a katonák inkább a szabadabb életű kuruczokhoz pártoltak, sem hogy otthon nyomorogjanak némi fegyelemtől korlátozva. E hadak a váraikról nevezett osztályokba csoportosítva a mezei hadaktól és a nemesség katonáitól különválva táboroztak s bár számra nézve nem igen múlták fölűl a mezei hadakat, katonai gyakorlottságuknak oly jó híre volt, hogy a bujdosók vezetői és az erdélyiek némikép vetekedve törekedtek kiérdemelni hűségöket.* De mivel jobbára Erdélyből küldötték a pénzt zsoldjuk kifizetésére, Apafy és Teleki többnyire számíthattak szolgálataikra.
U. o. 71. l.
U. o. 74. l.
Bársony György 1677 márcz. 26-án írja Leopoldnak: in Anno 1672 Mense Julio miles confiniarius Ungarus ex Praesidiis Szendrő, Onod, Putnok et Diósgyőr nescio cujus consilio et dispositione exturbatus fuisset. (L. Prothocoll aller von Ih. Kais. Majest. und dero hochl. Hofrkammer an mich Freih. von Walsegg in Anno 1677 ergangenen Rescripten. Orsz. Lev. Lymbus.)
Lónyai Anna 1674 sept. 24. Gerendről örömmel jelenti Béldi Pálnak, hogy még a végbeliek is fiát ismerik el generálisnak (Tunyogi-gyűjtemény, Nemz. Múzeum).
THÖKÖLY IMRE.
(Gr. Apponyi Sándor birtokában levő eredeti metszvényéről.)
Thököly ép a végbeliek élén szeretett volna megjelenni a csatatéren, Teleki azonban tudatta akaratát a kapitányokkal és hadnagyokkal, minek következtében a végbeliek kitakarodván a Szilágyságból, visszatértek előbbi szállásaikra, Túr és Dévaványa felé. Sőt útjokban a Szilágyságba igyekező mezei hadak katonáiból is többeket visszatérítettek Biharba, úgy hogy a september 28-ára kitűzött indulás előtt alig ezerkétszázra olvadt le a Wesselényi és Thököly rendelkezése alatt álló csapatok száma.* Teleki ezzel be nem érte, hanem azt izente Thökölynek, hogy Apafynak hozzá érkezett parancsa szerint a magyaroknak és Thökölynek várakozniok kell a porta válaszára. Thököly nem igen hitt az izenetnek, inkább az udvarnál tartózkodó egyik barátja megnyugtató értesítését vette tekintetbe és a Telekitől másolatban beküldött fejedelmi parancsból nem olvasott ki, vagy legalább nem akart kiolvasni határozott tilalmat.* Különben nagyobb akadály volt terveire nézve a Szilágyságban maradt hadak gyengesége. Szeptember 26-án Hadadra utazott, hogy a teendőkről tanácskozzék Wesselényi Pállal. A két vezér abban állapodott meg, hogy Forval vagy nyolczszáz emberrel indúljon el minél hamarább Mármaros felé, hogy Wesselényi menjen ki az Érmellékre, gyűjtse össze a hadakat és várja ott meg Thökölyt, kinek Radnótra kellett menni, hogy a fejedelmet a végbelieknek szóló felkelési parancs kiadására bírja. Másnap Forval Szilágy-Csehen találkozván Thökölyvel, bizonyára örömmel fogadta a hadadi egyezményt.*
Napló 75. l. és Thököly levele Telekihez Szilágy-Cseh, szept. 26. (DEÁK F.: Levelek 11. l.).
U. o. 12. l. levelét Telekihez szept. 27. és Napló 76. l.
Napló 75, 76. l.
Thököly a hadadi és szilágy-csehi tanácskozásokról Telekinek küldött tudósításaiban leplezni akarta a szoros egyetértést, mely Wesselényi Pál, Forval és közte fenállott.* Ez igyekezet, bár bizalmat kérő nyilatkozatok kíséretében jelentkezett, nyugtalanítá s felingerlé Telekit. Úgy érezte, hogy ki van játszva, hogy háta mögött szövetkeznek ellene s hogy Thököly a szövetség lelke, kit még nem rég megbízható emberének tartott s ki Wesselényi Pálnál veszedelmesebb ellenfélnek mutatkozik, mert Apafynak kedvében jár s a fejedelmi kegyre támaszkodva ép annyi kíméletlenséggel, mint ügyességgel rontja el hajdani gyámja terveit. Teleki «elég mocskosan» irt levelekben felszólítá Thökölyt, hogy küldje el neki Apafy felhatalmazását, mert a fejedelem így akarja. Thököly nem válaszolt és az udvarhoz sietett.
V. ö. a Napló id. helyeit Thököly szept. 26. és 27. leveleivel. id. h.
Szeptember 30-án ért Radnótra s itt eleinte azt akarta kivinni, hogy újra mint Apafy megbízottja küldessék ki a hadakhoz. De a fejedelem most nem hajlott szavára. Kimélni óhajtotta Teleki érzékenységét, ennek gyanusításai is hatottak reá s bár nem akarta mutatni, hogy kételkedik Thököly hűségében, mégis szerette volna reá bírni fiatal hívét, hogy maradjon egyelőre Erdélyben. Thököly látván, hogy eredeti szándékát el nem éri, legalább a végbelieknek szóló felkelési parancsot szerette volna kinyerni és engedélyt kért a kivonulásra egyszerűen mint magánember. Ha Apafy e kérelmére is tagadólag válaszol, a magyar ügy ellenségének tűnt volna föl, már pedig tényleg nem volt az s még kevésbbé akart annak látszani. Azonban a válaszszal most nem sietett a fejedelem és a tanácsurak határozatát akarta bevárni.* Időközben az események Thököly szándékára nézve kedvezően alakúltak.
Napló 76–81. ll.
September utolsó hetében a Béthunetől fogadott háromezer főből álló csapatok átkeltek a Beszkiden.* Christophe d’Alenduy de Boham volt vezérök. Boham ezredes sokáig szolgált XIV. Lajos hadseregében, de a pyrenaei béke óta Lengyelországban «kereste a háborút». Midőn a magyarországi vállalatra indúlt, királyától a général brigadier czímet kapta* és nemsokára méltónak mutatta magát a kitűntetésre. Miután egyesűlt a Majos Ferencz és Forval vezérlete alatt álló magyarokkal, október 10-dikén a még 1671-ben lerombolt Nyalábvára mellett, az ugocsai Királyházánál összeütközött Schmidt tábornokkal. Schmidtnél jelentkező lengyel katonák elhitették a tábornokkal, hogy a lengyelek át akarnak pártolni hozzá. Az öreg tábornok nem bírálta meg a szökevények állítását oly okosan, mint annak idején Strassoldo hadviselését. Sőt hirtelen Boham ellen indúlt, és előcsapatját visszaszorítván, még bátrabban tovább haladt lovasságával, míg egyszerre körül volt fogva s az ép oly váratlan, mint heves tüzelés elől nagy veszteséggel menekűlt.* Október 13-án érkezett a diadalról szóló tudósítás Radnótra. A tudósításból Thököly azt vette ki, hogy «Isten az franczia hadaknak és az mi véllek conjungált magyarinknak szép győzedelmet s olyat adott volna, az minemű az mióta az némettel bajoskodnak még nem volt». Ily körűlmények közt Apafy részéről igenis gyűlöletes személyeskedésnek tűnt volna föl Thököly tartóztatása. A tanácsurak véleménye szerint Thököly magyarországi úr lévén, országos megbízás nélkül bátran kivonúlhat és Apafy október 13-án megadta a kívánt engedélyt, a végbelieknek szóló patenssel együtt, Thökölytől csak egy magát hűségre kötelező iratot kívánván.*
A számra nézve Mignet id. h. 685. l. és Forval okt. 5. levele Telekihez. (Teleki levéltár, a másolat SZILÁGYI SÁNDOR úr birtokában.)
Bohamról l. Mémoires du Marquis de Pomponne publiés par I. Mabidal. Paris, 1860. T. I. 449, 456. l.
L. Jacobus Francus: Relationis Historicae Vernalis Continuatio 1677. Frankfurt. 15. l. E gyűjteményről jegyzi meg Ranke Franz. Gesch. III. 321. l., hogy szívesebben idézi azt, mint a Theatrum Europaeumot, mert a Theatrum többnyire a Francus-féle gyüjteményből veszi át tudósításait. Valóban, a nyalábvári csata leírását majdnem szószerint abból vette át. A nevezett gyüjtemény bécsi tudósításokat használt fel és a lengyel szökevényeknek Schmidtet tévedésbe ejtő híreit csak úgy felemlíti, mint a Histoire des Troubles de Hongrie, mely a nyalábvári csata leírásában (I. 290.) franczia tudósításokat látszik követni. A hadi tanács is azt mondja egy, a csatára vonatkozó iratában: «man hette besser Kundschaft einziehen und mehrere vorsichtigkeit gebrauchen sollen». (Kriegsregistratur, hadi levéltárban).
Napló 85, 86. ll.
53. VEZÉRLŐ FRANCZIA TISZTEK.
Thököly 14-én virradat előtt már úton volt Szilágy-Csehbe sietvén, hogy onnan a végbeliek összegyűjtésére indúljon. Midőn megtudta, hogy Wesselényi Pál már elérte a lengyel tábort, még serényebben készülődött, de 21-én, ép mikor «legjobban várta» a végbeliekhez küldött követét, Szamosujvárról fejedelmi parancsot kap, mely sietve hívja az udvarhoz, mert Székely, Keczer és Kende a portáról elindúltak és már a Dunához közel járnak. Apafy úgy gondolhatta, hogy e visszahívással akár az ügyet, akár Thököly szerencséjét nem hátráltatja, de az is igaz, hogy nem nagy kíméletet mutatott Thököly türelmetlensége iránt, mert a bujdosók vezetői közűl leginkább tőle várta el, hogy minél hívebb erdélyinek mutassa magát. Bármily nehezére esett Thökölynek a bemenetel, «nem akarta elmulatni ő nagysága parancsolatját».*
U. o. 86–90. ll.
Thököly jóval hamarább érkezett Szamosujvárra, mint az árvizek miatt késlekedő portai követek, kik most jó híreket hoztak küldőiknek. A nagyvezir addig nem akarta elbocsátani a követeket, míg a Czeherin körűl történtekről biztos hírei nem voltak.* Ha Ibrahim győz, Kara Mustafa alighanem kirendelte volna a végbeli basákat a bujdosók segítségére, de a czeherini vereség után is lehetően bátorítani kivánta nemcsak a bujdosókat, hanem Erdélyt is. Kara Mustafa megúnta már az ukrainiai hadakozást, úgy gondolta, hogy nem kellene hadait oly messzire fárasztani, midőn a közeli Magyarországon az éghajlat, a talaj s a fölkelés miatt a háború jóval kényelmesebb volna.* És hogy e kényelmek gyarapodását előkészítse, barátságosan fogadta a magyar követeket, elmondván nekik, hogy még, a nyáron akarta megsegíteni őket, de a kozák dolga elbontotta szándékát. Kárpótlásúl a francziával való alkura felszabadítja a bujdosókat, kiterjeszti szállásaikat a hódoltságon és megparancsolja az erdélyi fejedelemnek, hogy a jövő tavaszszal vonúljon ki segítségökre, sőt ugyanakkor ő maga is megsegíti őket.
U. o. 95. l.
Kindsberg október 16-iki jelentésében írja, hogy a törökök, mihelyt tehetik, «sich immediate wider Ungarn wenden werden, weilen Ihnen daselbsten die Lufft und das guete Land zum Krieg bequemblicher als anderwerts.
Október 19-én adták át a követek a fővezír izenetét előbb a fejedelemnek és tanácsuraknak, majd Thökölynek és nehány épen az erdélyi udvarnál tartózkodó bujdosónak.*
Napló 95. l. Kindsberg is mentudta, hogy mit izent a nagyvezir a magyaroknak. Dem Grossvezier referieret, dass nemlich uneracht die Porte in offener Ruptur mit Moscau begriffen und der Fridten mit Pohlen nicht stabilirt, Sie denn noch denen Rebellen zu wider der Kais. Capitulation, auf zukünfftigen Frühling Hilffe versprochen (U. o.)
A fölkelés kezdete óta ily kedvező válasz még nem érkezett a portáról. Most mindenki a legjobbat remélvén, az ellentétes érdekek kiegyenlítése simábban ment végbe. Apafy október 31-én a bujdosóknak megengedi, hogy tetszésök szerint vagy menjenek most a többiek után, vagy várják be a tavaszt.* Leginkább Thökölyre nézve volt jelentősége az engedélynek.
Napló 97. l.
Teleki sem ellenezte Thököly kiindulását mióta ez a hivatalos megbízásról lemondott. Szamosujvártt a tanácsúr jónak látta fékezni ingerültségét és mivel Thökölynek is szüksége volt Apafy ministerére, helyreállott köztök a békesség, noha Barcsai Mihály e kibékülésre czélozván, nem bírta elhallgatni azon axiomát, hogy «megbékélt ellenséghez ne mindenbem bízzék az ember».*
U. o. 91. és 94 ll., továbbá Keresztesi Sámuel nov. 17-iki levele Béldi Pálhoz. (Közölve DEÁK FARKAS Béldijében id. h. 160 l.)
Feltünő, hogy Thököly, kinek annyira óhajtott útját most már senki sem tiltotta, Magyarország felé indúlván mégis fontolgatni kezdi, hogy tanácsos-e tovább útaznia. Nem a végbeliek magatartása okozta habozását. Ők türelmetlenűl várták, kivált mióta Apafy sem tiltotta csatlakozásukat a lengyelekhez. De úgy gondoljuk, hogy tekintetbe vévén az őszi esőzések miatt elrontott útakat s a tél közelségét, nem sok dicsőséget várt Thököly ily késői táborba indulásától; másrészt megfontolta azt is, hogy ha bevárja az erdélyiek tavaszi kivonulását, igen lekötelezi Apafyt. De ha a dicsőségre gondolt, melyet a tavaszig mások arathatnak, ha arra gondolt, hogy a francziák s a magyarság rossz néven vennék viszszamaradását, tűrhetetlennek érezte a további veszteglést.* Végre egy álmatlanúl töltött éj után november 6-án kiindúlt a magyar táborba Szilágy-Csehről «isten kegyelméből becsülete megtartására nézve». Hosszas keresgélés és ismételt izenetküldések után november 24-én egyesűlhetett a végbeliek gyalogságával Berettyó-Ujfalun, és 27-én a lovassággal is a derecskei malomnál.*
L. Napló 98. 1. A Bújdosók Levéltára 168. lapján 1677 nov. 3-iki kelettel Apafy egy levele olvasható, mely a magyar hadaknak (a végbelieknek?) szól és melyben a fejedelem Thököly otthon maradását mentegeti, mondván, hogy ő nem engedte meg neki a kimenetelt, bármint óhajtotta azt Thököly. Azt kell hinnünk, hogy e levelet vagy Thököly kérelmére vagy utólagos jóváhagyása reményében akkor irta Apafy, midőn Thököly még nem volt elszánva a kiindulásra. A levél november 3-án el is készült, de ép ez napon határozta el magát Thököly a táborba indulásra.
Napló 100–110 ll.
Az egyesülés azért ment végbe oly nehezen, mert októberben megunták a végbeliek a Thökölyre való várakozást és Zemplén felé kalandozván, több szekér hegyaljai bor birtoka végett összeütköztek a szüret őrzésére kirendelt Poyger ezredessel Tisza-Lúcz táján. Mivel a végbeliek vagy kétezren voltak, Poyger alatt pedig alig ötszáz katona harczolt, a czászáriak oly vereséget szenvedtek, hogy csak igen kevesen menekültek közűlök.*
Ez ütközetről részletesen szól BABOCSAY IZSÁK a Fata Tarczaliensa 57–60. ll. Csakhogy ő Pávának írja Poyger nevét. Az ezredes valódi nevét és a felek számbeli erejét az 1677-iki Relationis Historicae Vernalis Coratinuatio-ból (17. l.) veszszük át.
«Elevenen 32 németet karóztattak fel végbeli uraim» – jegyzi naplójába Thököly a diadal részleteiről szólván – «áldassék istennek az ő szent neve, ki az erőtlenek által is véghez viszi az maga dicsőségét».*
Napló 107. l.
A kegyes szavú vezér végre maga köré gyűjtvén katonáit, először is egy protestáns magyar város ellen akarta vezetni őket. Mert Hajdú-Böszörményt, valamint a többi hajdúvárost a legvadabb gyűlölettel emlegették a kálvinista kuruczok és a magyarországi törökök is. A hajdúk ugyanis 1672 óta állhatatosan szolgálták a császárt. Nem lehettek semleges nézői a harcznak és így kálvinista létökre is inkább a császáriak oltalmára bízták magukat, semhogy otthonjukat elhagyván, a kuruczokkal szerte kalandozzanak. Sziliktár Mehemed 1674-ben azzal fenyegette a hajdúkat, hogy a «török lova lába» fog taposni gyermekeiken, ha viseletök meg nem javúl.* Most, hogy Thököly Biharba érkezett s hogy Kara Mustafa a kuruczok iránt barátságos magatartást parancsolt a végbeli basákra, Arnaut Husszain, az új váradi basa,* a törökök segítségét ajánlotta fel Thökölynek a Böszörmény ellen tervezett vállalatra. Thököly nem akarta rögtön igénybe venni a segítséget, mert már Szamosujvártt hallotta Apafytól és Telekitől, hogy előbb szép szóval kellene átpártolásra bírni a hajdúkat és csak azután kell «tűzzel-vassal rajtok lenni», ha a szép szóra nem hajtanak. De midőn a vállalat kiviteléhez fogott, hírűl hozzák neki, hogy Cob és Barkóczi már Kállóhoz közel járnak s így abbanhagyva minden készületet, be akarta várni Wesselényit és Bohamot, kik Szatmáron át Biharnak tartottak.* A nyalábvári diadal ugyanis csak anynyiban változtatta meg a katonai helyzetet, hogy a császáriakat újabb erőkifejtésre ösztönözte. Strassoldo utódja, Cob az ütközet után Kassáról Ugocsa felé sietett. Szerednyei táborából írja Bohamnak november 2-án, hogy azért fáradt ide oly messziről hegyeken át e rossz időben és alig járható útakon, hogy egy alkalmas téren a Bohammal való mérkőzés szerencséjében részesülhessen, de alig ért Szerednyére, már is azt kell hallania, hogy Boham néhány órányi távolságra van a lengyel határtól, melyet ha átlépne, Cob többé nem követhetné. Erre Boham azt válaszolta, hogy a szerednyei levél vétele előtt nem bírt biztos tudomást szerezni Cob hollétéről, noha a maga részéről mindent megtett, hogy föltalálhassa a tábornokot, de már majdnem lemondott igyekezete sikerének reményéről, mit nagyon sajnált, már csak azért is, mivel ő a dicsőség szerzésére minden alkalmat meg szokott ragadni.* Úgy látszik, hogy mind a két tábornok gúnyjában volt valami igazság. Cobot az a gondolat vezethette, hogy nem szükséges összeütköznie. Bohammal, elégnek tartotta látszólag üldöző mozdulatokkal fárasztani ellenfelét, ki az idegen és szegény vidéken úgy is nehezen élelmezheti seregét.* Másrészt Boham valóban közeledett a lengyel határhoz, mert nem merte gyűlevész csapatját Cob ellen vezetni, ki most számosabb és válogatottabb sereg élén állott, mint annak idején Schmidt. De midőn Boham hallotta, hogy Cob Szabolcs felé vonúl, délkeletnek tartva Wesselényi Pállal egyesűlt, hogy téli szállásokat keressen. Deczember elsején Mihályfalván csatlakozott Thököly Wesselényi és Boham táborához.* Böszörményt szerették volna megvenni a vezérek s ott kevéssé megpihenve Zemplénen át Eperjest akarták elérni.* A böszörményiek alkudozni kezdtek a majdnem kilenczezer főnyi kurucz sereggel.* Sikerűlt is nekik vagy másfél napig elhúzni az alkudozást, de a kuruczok 6-án arról értesülvén, hogy Cob Tisza-Eszlárhoz érkezett, félbeszakították az alkút, tapasztalván «az hajdúknak hamisságokat».*
Az okt. 9-én kelt levelet l. Gravanina contra Turcas (Melléklet az 1678-iki Turcicához.).
Nevét Kindsberg 1677 márcz. 16-iki jelentéséből tudjuk.
Napló 93, 106, 110, 111. l.
A két levél az 1677-iki Turcicához van csatolva.
Ascanio Giustiniani november 7-iki Dispacciojában azt állítja, hogy Cob az udvartól kapott ily értelmű rendeletet. Commandato ŕ quel Generale di retirare dalli lochi piu esposti la gente, o di lasciare che da se soli si disperdono (t. i. a lengyelek).
Napló 113. l.
Thököly levele Telekihez Debreczen decz. 3. (DEÁK F.: Levelek 14. l.)
Cob jelentése Kassa 1678 január 30. az 1678-iki Turcicához csatolva, circiter ad novem millia congregatae malitiosae Gentes és más adatokból is kivehető, hogy a szám nem tulzott.
Napló 114. l.
Böszörményt csak nem rég vették körül a császáriak árkokkal és földbástyákkal».* Cob szerint az árkok kicsinyek, a bástyák gyengék voltak s az őrség sem volt igen erős. Vagy harmadfélszáz muskétás német és talán ugyanannyi hajdú védték az erődítéseket.* Mégis viszszaverték a kuruczok első rohamát. A kuruczok igen hamar akartak végezni, nem töltötték be az árkokat s így rohanván a bástyáknak, csakhamar hátrálni voltak kénytelenek vagy háromszáz holtat hagyva a csatatéren.* Az ostromlók helyzetét a havas eső és Cob közelsége igen kényelmetlenné tették. Deczember 8-dikán már Debreczen felé hátrált a kurucz tábor, de itt sem volt maradása.
L. Apafy levelét a nagyvezirhez Segesvár 1676 bőjtelő 10. (SZILÁGYI SÁNDOR: Vértanuk 493 l.)
A muskétások számát Cob jelentéséből vesszük, a Relationis Historicae Autumnalis Continuatio 1678 (15. l.) csak 40-et említ, a hajdúk számát azonban 200-ra teszi; Cob a hajdúk számát nem említi.
Napló 114. l., az elesettek számát Cob jelentéséből vesszük.
Midőn 14-én megtudták a kuruczok, hogy Cob már Böszörményen van, előbb azt határozták el, hogy kivonulnak a város elé és ott várják be a tábornokot. De midőn a kivitel órája közeledett, Wesselényi Pál és Boham újabb tanácskozásra hívták a tiszteket. Némelyek azt mondották, hogy Debreczenben kell bevárni az ellenséget, Wesselényi Pál és Boham figyelmeztették a bujdosókat, hogy nem szabad a sereget most koczkáztatni, mert ha e sereg elpusztúl, vége lesz az egész ügynek. Thököly és vele együtt Wesselényi László, ki a lengyelekkel jött az országba, azt vitatták, hogy a város elé vonulván, ütközetre kell várni Cobot. A legóvatosabb vélemény győzött. A kuruczok nemsokára «Bihar vármegye felé tartották az ló száját». Cob nem merte őket követni a váradi basa területére és visszament Kassára.*
Napló 115–118. ll.
Jellemző, hogy Thököly a debreczeni tanácskozásban a legkoczkáztatóbb intézkedést javasolta. Később is az audaces fortuna juvat volt strategiájának egyik alapelve.
